"Barát" alatt természetesen Dávidot értem, aki rám németül mindig Freundin, avagy "barátnő" megnevezéssel hivatkozik, talán mert az sokkal egyszerűbb, mint a Lebensgefährtin, az "élettárs", vagy a Partner, avagy partner, társ. Hát, tegnap aztán minden volt ő, csak partner nem, úgyhogy ezentúl kíváncsi vagyok, mi lesz a "nevem", mert hogy a fentiek közül egyik se, az tuti. Talán Chefin, azaz főnök, tegnap úgyis ezt kaptam (többek között), nyilvánosan. Azon ritka alkalmak egyike volt, mikor segítségre, támogatásra lett volna szükségem, nem játszmázásra, drámajelnetre, hátbatámadásra. Dehát mit is szerettem volna én... Úgy látszik, irreálisat. Ellenben ragyogóan bebizonyította, hogy fenyegetést jelenthet számomra. Remek, pont ez kell nekem, ó igen. Nos, jöjjön akkor a sztori. Hosszú, de izgi.
Mivel hétfőtől kezdődik Panni bölcsis beszoktatása, és nem minden pont volt világos a beiratkozással kapcsolatban, kértem és kaptam megbeszélésre időpontot az intézménytől, péntek délutánra. Reggel az időpont tízre módosult, semmi gond, közel lakunk, fontos a megbeszélés, ráérünk. Hajnal 5 körül kivetett az ágy, úgyhogy egészen fél nyolcig bújtam a beszoktatással kapcsolatos fórumokat, és többségük megerősített abban, hogy nem kéne egész napra egy egyévest bedugni a bölcsibe, ha egy mód van rá. Talán a blogban is írtam korábban, hogy nem értek egyet a fél kilences kezdéssel, a "sérül a kontinuitás"-elvvel, ha 11-re is vihetem, és azt szokja meg, akkor mi van? Miből marad ki egy németül nem tudó, alig 13-14 hónapos gyerek, ha nincs ott a délelőtti körbeülős programon és énekelgetésen, mikor gőze sincs arról, hogy mit beszélnek ott németül, meg mit énekelgetnek? Énekelni, beszélni én is tudok vele, még meg is érti, tudunk testrészeket meg színeket tanulni, meg bútorokat - olyat, ami egy kétéves német kölöknek remélhetőleg már a kisujjában van, úgyhogy bármiről is menne ott a duma, Panni nem értené, és szerintem nem is kötné le. Ezt a kört már lefutottam anno, és az intézmény központjától olyan választ kaptam, hogy az elszámolásnak mindenképp teljesidejű gondozásra kell vonatkoznia (tehát legyek szíves perkálni), a kezdés tényleges időpontját pedig a gondozónővel, vagy az intézményvezetővel egyeztessem. Eddig talán tiszta is.
Na most: Dávid erről tudott, részese is volt, jó sokszor meséltem el rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, hogy a fél nyolcas kelésű gyereket nem akarom fél kilencIG leadni, hogy aztán a hazaérésemkor, este hétkor lássam viszont. Ez szerintem még egy nagyobb gyerek számára is durva, nemhogy ebben a korban, amikor különösen sok függ az otthon àtadott ismeretektől, no meg az otthoni kötődéstől. És, én naiv, azt hittem, hogy mivel Dávid soha nem kelt ki ez ellen, támogat ebben, és tudja, hogy fontos nekem a Pannival eltöltött idő, sokkal fontosabbb, mint hogy sérül-e a bölcsis intézményben a kontinuitás, meg a pedagógia. Van némi fogalmam a pedagógiáról, meg a pszichológiáról, ezzel nem (sem) szoktam kérkedni, mert minek, elég jutalom a tudás maga. Hát kérem, nincs az a szaklap vagy tudós doktor, aki meg tudna győzni arról, hogy jobb egy magyarul nevelkedett minimáltotyogónak egész nap a német bölcsi (ahol mindenki jóval idősebb nála, két másfél éves jár oda csak, a többi mind efölötti), mint pár értelmes délelőtti óra az anyjával kettesben.
És akkor ugrunk a történéshez. Megérkeztünk időben, kézrázás, fáradjunk be az irodába. Én fáradtam is volna, de Dávid a gyerekkel hátramaradt, mert le kellett vetkőztetni (kabát-sapka-sál), és ahelyett, hogy ezt értelmesen közölte volna, magyarul kiabált hátulról, hogy "Menjél, Eniiiii, menjééél!" És mikor inkább vártam, hogy ne egyesével, hanem családként érkezzünk meg, jött a slágerlemez, hogy "Hiába mondok én neked bármit, úgyse hallgatsz rám, akkor inkább blablabla", én meg már égtem, mint a Reistag, és mégis inkább bementem. Nagy nehezen megérkeztek, keztük a megbeszélést, rá is tértem a számomra legfontosabb pontra (hangsúlyozva, hogy ez különösen fontos számomra), hogy kezdési időpont, lehetne-e 11-kor. Jött a szokott duma a kontinuitásról, mondtam, hogy ezt már tudom, emailem van róla, hogy így meg így lesz elszámolva, de a kezdést meg lehet beszélni. Nem voltam ideges, szépen, normálisan érveltem, jól jött volna némi segítség a "társam" (gúnyos, keserű mosoly) részéről. Dávid pedig elővette a namostaztán_jólmegmondom_neked-arcát, és kezdte is, hogy "Eniiii...", itt még közbeszóltam, hogy " Auf deutsch, bitte", vagyis hogy németül mondja, ha már mondandója van ebben a stílusban. Hogy mit mondott, azt pontosan nem tudnám idézni, németül mondta, és egyértelműen ellenem fordult vele. A kisnő kiment telefonálni, hogy tisztázza, lehetséges-e, amit kérek. Szerintem kissé menekült is onnan... Dávid pedig nekiállt mondani magyarul, hogy én milyen akaratos vagyok, hogy mindenáron 11 órára akarom hozni, akkor majd ő behozza nyolcra... Csak néztem, de valahogy nem fogtam föl: itt vagyunk közvetlen a kezdés előtt, Panni az ölemben, a nő hátul valszeg mindent hall, és ha nem ért semmit, akkor is összerak ezt-azt a hanglejtésből, Dávid meg szemeket villogtat meg engem oktat ki, ahelyett, hogy segítene ebben az iszonyúan nehéz helyzetben. Miért nem mondta eddig, ha baja van a 11-re hozatallal? Ezt otthon kellett volna, korábban ... - így én. Nem az eddig számít, hanem a most, volt a válasz, bár nem ebben a stílusban. Hogy az most mindegy, hogy mit kellett volna. Egyáltalán nem mindegy... Akkor valami kérdés jött, hogy Ő fenyegetést jelent-e számomra, persze előtte egy rakat körítéssel, hogy ő le van szarva, meg a véleménye nem számít. Én meg mondtam, hogy egyáltalàn nem jelent fenyegetést számomra. Nekem így logikus, együtt vagyunk tíz éve, miért kéne...? Erre felállt és hátulról kezdte rólam az övtáskát lecsatolni - azt, amiben jelenleg minden értékem van, mert a táskámat egy malőr miatt csak ma látom viszont, útlevelestül, pénztárcástul. Na ezt màr nem hagytam, itt szakadt el a cérna, mondtam is, hogy jó, fenyegetést jelent számomra, igen, de ha így folytatja, meg fogom ölni, hagyja abba, HAGYJA MÁR ABBA (annyi lélekjelenlétem volt még, hogy ne kiabáljak, csak suttogjak kb., de az idegeim kész voltak). Itt elterült egy kéjesen elégedett mosoly az arcán, és nem piszkálta tovább az övtáskámat. Annyi is kellett volna neki... A nő továbbra is kint telefonált, szerencsére jó hosszan, Pannit, aki végig vidáman elvolt az ölemben, leeresztettem, hogy sétálhasson, ki is ment felfedezőútra a másik helyiségbe, én utána, legalább szabadultam onnan végre. Ott meg tisztán és érthezően hallottam, ahogy a nő telefonál, és a szavaiból azt raktam össze, hogy én egy makacs szülő vagyok, akit meg kell győzni, hogy a gyereket korán adja le, nem is értek hozzá, de majd ő megpróbál rábeszélni. No, fincsi szitu, bent Dávid, kint a nő, mindenhol ellenség, mennyei. Jó, nyugi, valamit ki kellett találnom. Visszamentem a szobába, Dáviddal nem beszéltünk, a nőből eleget hallottam. Mikor visszajött, viszonylagos béke volt, elismételte, hogy elszámolás tekintetében nem gond, és elméletileg tényleg lehet, dehát a pedagógia... Itt azért közbevetettem, hogy némi közöm nekem is van a pedagógiához (a kisnő annyi sincs korban, mint én, és szakszavakat dobál, hát úgy kell neki, ha kihívja a sorsot maga ellen). Jaaaaa? Jaja, mondtam, éppenséggel tudom, mit beszélek. Megmentendő a helyzetet javasoltam, hogy hétfőn-kedden úgyis meglátom, mit kezdenek magukkal a kicsik a (hűdefontos) délelőtti programokon, meg hogy Panninak hogy tetszik a dolog, de ha nem jön be, akkor fenntartom a jogot, hogy későbbre hozzam. Ezzel lezártnak tekintettem a témát, elnézést kértem a kis közjátékért (mintha épp én tehetten volna róla), és egyéb pontokat beszéltünk meg, kb. 45 perc múlva pedig elköszöntünk. Az utcán inkább előrementem, külön Dávidtól, és alig észrevehetően könnyeztem egy picit, mert rájöttem, hogy ha eddig is csak magamra számíthattam, ezután aztán végképp így lesz. Keserű felismerés 10 év után, de idejében való.
Ezek alapján Dáviddal minden párkapcsolati jelleget jegeltem, bizonytalan időre. Ilyen még nem volt, most van. Két ember vagyunk egy bérlakásban, egy közös gyerekkel, de ha megint együtt akar velem lenni, azért tennie kell. Nem tudom, mit, mert ÉN nem felejtek. A jót sem, de a rosszat végképp nem. A továbbiakat az idő fogja meghozni.
Nekem erős, támogató társ kell, aki mellett biztonságban érzem magam (pl. nem fenyeget), aki kiáll mellettem, aki velem akar lenni, szövetségben... nem egy ilyen sunyin támadó, gyenge jellem. Most egy ideig nem fogok írni. Szervusztok.