2012. december 30., vasárnap

Akkor mézeskalácsot nem most?

Ez volt Dávid imént feltett kérdése, minekutána vagy másfél órát tököltünk-vacakoltunk-bíbelődtünk ajándékkészítéssel. Az ajándék félig lett kész...

Ma Puskánál, avagy jóapámnál voltunk, némi alapos bereggelizés után. Nem volt épp meleg... de a múltkor még hidegebb volt. Szerelőztünk, konvertáltunk, szerkesztettünk ezt-azt. És persze ettünk-ittunk-mulattunk, én legalábbis alaposan kihasználtam a hely akusztikáját - négy méteres belmagasság azért dob a hangzáson nemkicsit. Kár, hogy nem lett értékelve a produkcióm, pedig ma szerintem tényleg különösen szépen szólt a hangom. Valahogy így jött ki. Ilyenkor tényleg nagyon tudom sajnálni, hogy nincs a közelben sem diktafon, sem valami szemfüles hozzáértő, aki meghallja a remek hangomat és fölfedez magának. Muszáj hát tovább próbálkozni, feladni pedig nem szabad.

Elkaptam öcsémnél a sorozatfüggést bizonyos északi népek által forgatott, kimondhatatlan című műremek irányában, sajnos. Már kb. 4 részen túlvagyok, de húsz részes a nyavalyás...

Ja igen, holnap szilveszter. Gőzöm nincs, hova megyünk, mint leszünk-hogy leszünk, meddig maradunk, mit csinálunk.Az viszont egészen biztos, hogy a társasozás ezúttal elmarad, és helyette táncnak kéne lennie. No igen... ez a terv. Legkésőbb holnapután megjelenő kis szösszenetemből pedig ki fog derülni, mivé is változtatja az ember tervét a valóság.

A fejem viszont hosszú napok óta zsongván zsong. Újabban az éjfél előtti lefekvést hibáztatom érte, mert egyébiránt magamtól kelek, minden nap, mégpedig óramű pontossággal nyolckor. Kissé ijesztő, nehogy már a végén insomnia-s legyek. Megyek is és igyekszem meggyőzni magamat az alvás fontosságáról.

És megint eltelt egy nap

És megint elmúlt éjfél is. A barátainknál a helyzet gyakorlatilag változatlan, csak nekem kellene már végre kialudni magam. Ennek érdekében ezt most be is rekesztem...

2012. december 29., szombat

Miért nem írtam tegnap, miért írok csak most ma

Kivételesen nem azért, mert lusta desznyó voltam, hanem mert éjjel fél háromkor valahogy már nem akaródzott emiatt bekapcsolni a gépet. 

Túl sok írnivaló amúgy sem lett volna a tegnapi napról: a délelőtt szépen eltelt, Apol néni elindult Szegedre, Dávid délután lefeküdt aludni. Mi Cilivel némi tanakodás után elindultunk a naplementébe sétálni. A naplemente egyúttal holdfelkelte is volt, mégpedig szép, sárga, kerek teliholddal. Jól jött a sétához. A Benedek-hegyről különösen szép látvány tárul a szem elé, akkor is, ha történetesen ismét hó nélküli lett a karácsony, és itt-ott ritka csicsás égősorok rontanak az amúgy festői tájon. A hegyen kívül meglátogattunk egy templombéli betlehemet, láttunk karácsonyfát tele tobozzal, és elnéztük Cili régi munkahelyére is, ahol megismertem a hegedűkészítő mestert. Azt hitte, észt vagyok vagy finn, a színem miatt. Hát, ennyit a magyarságról - aki túl fehér, az inkább menjen északra. Csak tudnám, honnan ez a hipójelleg... egyszer még kinyomozom.

No, este mindenféle dolgot néztünk Katival a tévében (volt Michael Flatley, Büszkeség és balítélet sorozatrész, meg valami lövöldözős a végire), saláta-módon, mikoris betoppant bizonyos Manó, János barátja. Egy ideig valamit vacakoltak a túloldali szobában, de aztán csak elhatározták magukat, hogy ők bizony elmennek kocsmázni... inni kimozdulni a tétlenségből és meglátogatni egy viszonylag új vendéglátóipari egységet. Mi pedig elkísértük őket, hogy jól leigyuk magunkat ne féljenek egyedül a sötétben.

Nem is volt rossz a hely, csak sajnos hajnali kettőkor bezárt szépen. Nekem még kellett valami harapnivaló (a három sörnyi folyékony kenyér sajna nem volt elég laktató), megint mentünk a Mekkentőbe. A világot ugyan nem sikerült megváltani, de találkoztunk Dinivel, aki jó fej, és Dávid unokatesója. Az ő elmondása alapján nem sok babér terem annak, aki Magyarországon akar maradni. Nem nyugtatott meg igazán...

Másnap, azaz ma. A tervezett nyolc órai kelés valami furmányos módon fél tízre módosult. Így sem késtünk el sehonnan, sőt: meglett a szennyesruha közül a több napja keresett fényképezőgépem, és Dávid ónja is megkerült - igaz, kissé későn ahhoz, hogy a korábban vett autórádió beszerelésre kerüljön. Ebédre volt répás gyömbérleves, finommmmm, meg káposztástészta, az is finommm. Addigra már össze is cihelődtünk, mert jött a kedves fuvar. Így esett, hogy el lettünk szállítva Pestre, dízelpénzért cserébe. Mondjuk én a mai napon nem épp a legrózsásabb formámat nyújtottam - nem a másnaposság miatt (olyanom eddig meglepő módon nem volt), hanem a közelgő havibajusz (a továbbiakban csak bajusz) okán. A bajusz holnap megleend, hányni nem hánytam, sőt, aludtunk a délután egy csöppet. Most meg túlvagyunk egy filmnézésen (A szikla, régi és jó film sok mesével a nagyonbátor amerikaiakról), és csak pislogok, mint béka, hogy éjjel egy óra van.

Holnap sütni kell, főzni kell, vásárolni kell. Mellettem meg figyel egy szimpatikus gyík. Geritől kaptam. Babonázó szeme van, bárhova fordítom, mindegyre engem les vele. Haza is viszem, lessen majd ott. Tán még az irodába is betoloncolom pár napra, hadd szokja a törődést. Bár nem tudom... így is eléggé szemmel vagyok tartva munka közben. S még milyen messze van az a munka - előtte kellőképp kiélvezzük Magyarhont :)

2012. december 26., szerda

Szív s lélek szép összhangban, meghitt nyugalomban

Kb. olyan volt ez a nap, mint a fenti hexameter. Derűs, nyugodt. Nem mentünk Pestre, ezúttal nem. Tavaly nagyon zavart az örök csiki-csuki: itt is vagyunk, meg ott is, Veszprémből Pestre, aztán vissza Veszprémbe, onnan megint Pestre... idén ezt kihagytuk. Fél tízkor már elő is másztam az ágyból.

Kényelmes reggelizés, nem rohanunk. Szabásminta-készítése, ollóval nyiszálás jól-rosszul, vacakolás, de élvezettel. Kalapsétáltatás, döbbenetemre egy nyitva tartó Mekdönci meglelése. A Budapest bank viszont elbújt, annak a meglelése elmaradt. Dúlják a fő sétálóutcát, kedves rendőrök eligazítottak ugyan a bankhoz, de addigra már eleredt az eső is, majd. Majd, majd, ráérősen. Végre.

Ebéd, filmnézés, sok-sok beszélgetés. Meg aztán persze a várva várt éneklés. Profin, persze. Vagy nem... De élvezettel. Több szólamban, több nyelven. Szépen, finoman.

Utána újabb alkotókedv, alkotás, eredmények büszke mutogatása a hazaérkezőknek. Ahhoz képest biztosan sok, amennyit év közben hozok össze. Lehet, hogy a végén még rákapok a varrásra. Is

A budapesti brigád ezúttal nemcsak minket nélkülözött, alaposan megcsappant az eddigiekhez képest. Változás márpedig van, tekintet nélkül arra, hogy ez nekünk jó-e vagy sem. Újabb film megnézése, szép szoprán hangok. Mostanra elmúlt tizenegy óra.

Mi Dáviddal mostanra elmúltunk 95 hónaposak. Sokkkkkk. De annyira talán nem sok, hogy ne érjük meg a 96-ikat. Szépen, ráérősen. Mert megtehetjük. Hehe.

2012. december 25., kedd

Első állomás: Veszprém

Megérkezni mindazonáltal nem volt egyszerű: az egyik vonat direkt lekéste a másik csatlakozását, utána ugyan minden rendbejött, de a 10-20 kiló cuccal mégsem volt olyan álombéli a közlekedés. Megjöttünk 13:00 után, no. Addig is hangoltunk az úton, énekeltünk ezt-azt... lestük a havas tájat, a kanyargós sínt, az érdekes kopásmintákat a sínen, az őzeket, szarkákat, cinkéket, sólymokat, és nem aludtunk. Még annak ellenére sem, hogy fél háromkor hajtottuk álomra a fejünket előző este, és a pakolás miatt ötkor keltünk.

Itt Veszprémben nincs már hó, de azért túl meleg sem, pont jó téli időjárásunk van. Tele lett a ház élettel, az asztalt heten ültük körbe, néha egész olaszosra sikeredett a hangulat (= egyszerre beszéltünk legalább öten). Ahogy ilyenkor illik, degeszre tömtük a bendőt, és vacsoraidő tájt ez megismétlődött. A cékla és a gesztenye lekerültek a finnyáslistámról - jól elkészítve mindkettő ízlik. Most nem untatnék senkit a menüvel, vagy az ajándékátadás részleteivel, de igazi ünnepi hangulat termett itt 25-én. Friss, ropogós, hóhiány ellenére is üde hangulat. Ternitzben ez hiányozni szokott...

Nem is tudom, hogy érezheti magát, aki egyedül ünnepel ilyekor. Még a legvisszahúzódóbbaknak is, a legkülöncebbeknek is kell valaki, kellenek valakik az ünnepekre, nem? Különben lehet a lakásban bármilyen meleg... a szív kissé mindig dideregni fog. A sok ma olvasott / hallott vers belőlem is mindenféle érzelgős gondolatokat csal elő. Vagy csak épp most van itt ennek is az ideje.

Vagy talán a lefekvésnek... meg a fogmosásnak... vagy csak a lefekvésnek :P 

Kész

... lett a menü, most. Leves nincs, extra süti nincs, csak mézeskalács, egy kis hús, egy kis franciasali. Meg egy púpos adag krumplilángos. Megyek ünnepit enni, maszatos kézzel, pizsomában, és ötkor kelünk. Elvégre csak ünnep van, nem??

2012. december 23., vasárnap

Haladás vagy halódás

Ma negyed tízkor sikerült ráérezni az ajándékkészítés ízére. Jobb későn, mint soha (?).
 
A penész azért szépen eltünedezett az ablakokról és környékükről, Dávid mindent kivasalt, én meg nem mostam ki mindent, de csak azért, mert már nem fért a szárítóra több ruha. Porszívózás, felmosás részlegesen megvolt. Tudnám, hogy minek, ha holnap még főzve-sütve-barkácsolva lesz.
 
Ilyenkor mindig olyan dolgok után vágyakozom, hogy legyen mindig ilyen rend és tisztaság a lakásban, és persze magamat köpöm szembe, mert tetszik vagy nem, sem rendes, sem különösebben tisztaságmániás nem vagyok, hiába a neves ősök, meg a jó nevelés. Valahogy nem jön össze.
 
Valahol bújik a karácsonyi hangulat is... biztos a szekrény mélyére rejtőzött előlünk, azt még nem rámoltuk ki. Majd holnap. Mindent majd... például holnap. Az egész bejegyzés csupa-csupa lelkesedés, nem igaz?

2012. december 22., szombat

Si vis me flere, dolendum est primum ipsi tibi

Ha azt akarod, hogy sírjak, előbb neked magadnak kell fájni... Nagyon szép gondolat, és bár Horatius bácsi párezer éve egész más témában alkotta meg ezt a kijelentését (is), remekül alkalmazható mindenféle helyzetre. Naugyehogyugye.

Horatius egy párna révén került képbe, amit Dávid vett ma a bolhapiacon. Összekevert latinféle szöveg van rajta, fél órába tellett kihámozni az eredetit, de megérte. Sokakat izgat ám a párna rejtélye, egész fórumok foglalkoznak vele. Talán jobb is így, mintha az adott népművész esetleg tudott volna latinul. Hibának tűnik, s jót tesz vele. Bár mindent ilyen tisztán lehetne látni.

Filozófia félretéve, pár nap és karácsony leend. Beszereztünk pár igen ötletesnek, vagy legalább hasznosnak tűnő bizbaszt itt-ott: bolhapiacon, SoMaban, másik bolhapiacon, Pagroban, KiKben. A Lindtbe már el se jutottunk, ellenben bezabáltunk a Mekiben. Ilyen is kell néha. 

Azután filmnézéssel és pizzázással egybekötött láblógatósdi következett - valószínűleg az utolsó az idei évben, mivel holnap ugyancsak fel kell pörgetnünk a dolgokat. Ajándékok készítése plusz takarítás. Útiterv-készítés... étkek sütése, hogy ne minden 24-ére maradjon. Pfff, már a leírásban is elfáradok.

Közben némi hevességet követően (részemről, mivel eléggé ki tudok borulni mostanában) sikerült tisztázni, hogy 25-én indulunk Magyarországra, és legkésőbb 28-án elindulunk Budapestre. 2-5-e között már vezetős órákat fogok venni, izgi lesz, és remélhetőleg havas, csúszós, latyakos. Addig pedig még az elméletre is rá kellene gyúrni, mind műszaki téren, mind ami a szabályokat, meg a táblákat illeti. Az, hogy egyszer megtanultam, nem azt jelenti, hogy egy életre tudom. Tán már másnapra se... Ezt néha Áginak is szívesen a szemébe vágnám, mikor valami kapcsán megjegyzi néha, hogy "szerintem ezt már mondtam". De nem teszem, még nem. Vagy már nem. Mindenesetre most nem látom sem Ágit, sem a főnököt egy ideig. Egy kis egészséges távolság mindig jól jön.

2012. december 21., péntek

Dühös, mérges, csalódott

... vagyok. Nem dőlt össze a világ, csak egy icike-picike kis darabja. Talán azzal járok most a legjobban, ha a kis darabkákat közszemlére teszem itt.

Úgy kell nekem, hát persze. Aki tervez, az pofára esik. Legalábbis, ha más is szerepet kap a kivitelezésben. Akkor nagy eséllyel, egyébként kisebbel.

Ugyebár ma volt az utolsó idei munkanap bent, és még valamikor októberben megfogant benne a gondolat, hogy Ágival milyen jó lenne énekelni karácsonykor. Meghitt lenne, Áginak erőt adna, nekem szintén, a főnök (nemlétező?) karácsonyihangulatát is fel lehetne melegíteni egy kicsit, meg ilyenek. Jó a dal, no.

Sikerült anno rávenni Ágit. Sikerült kottákat nyomtatni, többször bementem korábbra, hogy tudjunk gyakorolni. Volt ezzel kapcsolatban is egy pofáraesés, mikoris hiába mentem be egyszer, túl elfoglalt volt Ági, én meg erről nem tudtam. Az bosszantott ugyan, de túlestem rajta. Az elmúlt napokban aztán intenzívebbre vettük a figurát, a határidős Murphy-törvény szerint: ahogy közeleg az adott időpont, úgy nő meg hirtelen a kedv. Megszoktuk már ezt a törvényt, vizsgázások alkalmával sokan érzékelhetik.

Ma reggel is próbáltunk tehát, lévén főnökúr karácsonyi ajándékkörútjának utolsó állomásait járta be épp. Dávid még tegnap este (mit este, éjjel) kerített jó kis háttérmuzsikát Youtube-on, hogy ne legyünk olyan elárvultak az énekléssel. Mondjuk majdnem késtem, de végül elértem azt a nyamvadt Badner Bahn-t, még két centet is találtam rajta a fölszálláskor. Én bolond, azt hittem: igen, ez egy szép, szerencsés nap lesz. Tévedtem.

A leányzók a szomszéd irodából túl korán érkeztek, nem volt idő még a gofrit sem elkezdeni kisütni. Szimpatikusak, csak ne beszélnének ilyen hadarva-osztrákul. Az ilyenbül keveset értek, bizonyos szavak pedig teljesen idegenek voltak számomra. Mindegy, jöttek, mentek. 

Jött csomag is, na annak nem kellett volna, mert már nagyon rákészültünk a karácsonyi hangulatra. Adri is megjött, remek. És akkor derült égből beállított bizonyos Svarc. Persze nem így írják a nevét, de most jó lesz neki így is, amúgy sem olvassa a blogot. Idősebb pofa, jólszituált, a maga módján biztosan nagyon szórakoztató is - elvégre humorista, bár én nem ismerem, és ezek alapján egy esetleges fellépésére sem akarnék beülni. Azt figyeltem meg, hogy a humoristák nem tudnak őszintén nevetni. Ez biztosan nem tudott. Eltátotta a száját, nevetős hang is jött belőle, meg mosoly is volt hozzá... és a következő pillanatban úgy mesélt tovább valami sztorit, mintha semmi nevethetnékje nem lett volna az imént. Rémes ez a szakmai ártalom...

Ami számomra volt rémes, az az a hááááááárom óra, amíg ez az úriember ott ült nálunk s lökte a süket dumát. Pedig érthetően beszélt, műveltség is hallatszott... node. 

- egyrészt majd megnyúvadtam az éhségtől (nem ettem ebédet, se tízórait vagy fél háromig)
- másrészt végre négyesben akartam lenni a kollégákkal és Adrival
- harmadrészt ugyebár énekelhetnékem volt.

Ki lehet találni, mi lett a helyzet vége. Adri elindult haza, merthogy neki dolga van - tényleg volt, aláírom. Utána nagy nehezen kipaterolódott a Svarc, de még visszajött, hogy nem-e felejtett nálunk valamit. Nem, NEM, SIPIRRRRRRC. Utána Ági lépett le, mert neki meg ma még világvége-szemináriuma volt valahol. Szóval ott maradunk ketten a főnökkel, se gofrisütés, se éneklés, se videónézés (a főnök elhozott egy régi felvételt, amin ő szerepel valami díjátadón, azt is ma szerettük volna megnézni), se képnézegetés (ez megint a főnök leleménye - van róla egy huszonéves korában készült kép, azt kellett volna elküldetnie az ismerősével, de valahogy az se jött össze, pedig tegnap emiatt késtem le a vonatot). És akkor álljunk neki, a hasamban 4-5 szendviccsel, 2 pohár pezsgővel (nemisszeretem!!) meg kb. két üveg sörrel (ezmegaztán!) számlákat gyártani. Egyet, kettőt, hármat... mikor már azt hittem, kész vagyunk végre, még egy negyedik is sorra került. Utána a főnök egy fél üveg sör mellett kifejtette, hogy kicsit fel akarta dobni ezt az utolsó napot némi társasággal, és hogy neki milyen szimpatikus ez a Svarc ürge. 

Remek.... én meg négy órát aludtam az éjjel, mert lefekvés előtt még a dalokat kajtattuk Dáviddal, felkelés után meg a két sütit kellett összedobni ötkor (ebből a gofri nem lett kisütve, a gofrisütőt hiába ciperésztem végig az 50 km-es úton, a muffinből meg csak vittek, de helyben nem lett se fogyasztva, se méltatva). És nincs dal, és nincs gofri, és számla van, meg nehéz csomagok hazacipelése, a főnök meg olyan gyorsan elköszönt, hogy rendesen el se tudtam búcsúzni tőle erre az évre. Huss, már nem is volt ott, mire annyit mondhattam volna, hogy bikmakk.

Az ajtót az tette be, hogy Dávid hívott korcsmázni úgymond, mert az énekkarosokkal beültek valami jó kis helyre, én meg elindultam feléjük gyalog ebben a remek lelkiállapotomban, hogy "na jó, akkor ünnepeljünk velük, énekeljünk velük, jó az is", és közben telefonáltam Dávidnak, aki közölte, hogy már nagyon kifele áll a rúdjuk, úgyhogy ne menjek inkább. Fordulhattam vissza... és Dávid háromnegyed órával később jött meg. Ennyi erővel oda is mehettem volna.

Ehh, pocsék egy nap ez, akár volt ma világvége, akár nem. Vagy csak én dramatizálom túl... de nem érdekel. Ez most sért, bánt, rosssssssssz. Többet nem fogok akarni énekelni Ágival, leshetik, mikor viszek be gofrisütőt, és egyébként is. Épp ideje lesz lelépni haza, normálisabb körülények közé erre a pár napra.


Grrrrrrrrrr. Majd elmúlik. De addig is GRRRRRRRRR.

2012. december 20., csütörtök

Makacsok vagyunk, de jó nekünk

Reggel Ágit elkaptam, el bizony. Gyakoroltunk kecses háromnegyed órát, de felet biztosan. Az alábbi dolgokra jöttem rá:

1. több szólamot énekelni csak akkor fogunk, ha nagyon profinak érezzük magunkat (ez az érzés az elfogyasztott alkohollal egyenes arányban növelhető)
2. nem szabad nagyon erőlködni - emiatt csak ahhoz a négy számhoz kerestünk most éjjel zenei hátteret, amiket mi választottunk ki, és nem azokhoz, amik a főnök egyik hányódó cefet papírján voltak egybegyűjtve. Van ám ész ott is... ha azt akarja, hogy azokat a dalokat is énekeljük, legalább adta volna oda, hogy tessék, dal, finom, tanuld meg szépen. Így meg kénytelen voltam lenyúlni az Íróasztaláról, hogy készítsek egy másolatot, és itthon Youtube-bal továbbképezzem magam az osztrák karácsonyi dalok tekintetében.

És ez az, ami NEM erőlködés. El lehet képzelni, milyen az, amikor még lelkes is vagyok. Hahahhh.

Aztán valahogy délig elment az idő. Főnökúr észbe kapva konstatálta, hogy ebből nehezen lesz palacsinta, Ági már ott tartott, hogy akkor mit rendeljenek ebédre. Nekem van kajám? Van hát. A palacsinta, az kérem, desszert. Utóétel, ha úgy tetszik, de nem főétel. Talán a hortobágyi húsos, de még az is csak nagyobbacska jóindulattal. Szóval igen, van nálam ebéd, tegnap csaptam össze, baromi nagy kedvetlenséggel, de VAN, ez a lényeg. Ohh, hát akkor nem is kell palacsinta - így a főnök. Én meg erre lehorgasztottam a fejem.... Igen, van mit ennem. Nem, nem kérek levest. Én ma palacsintát akartam enni.

És ekkor a főnök felállt az asztaltól, hogy akkor márpedig palacsinta lesz. Úgy tűnik, olyan ritkán nyilvánítom ki az akaratomat, hogy amikor mégis, azon kapva kapni kell. És persze szép halkan megjegyeztem, hogy segítek ám a sütésben.

Öt perc múlva egyedül készítettem a konyhában a palacsintát. Végülis igazuk van: nekem kell, hát csináljam meg. Megcsináltam. Ugyan réteslisztből, és minimális bubisvízzel, mert a főnök tejjel szereti, de megcsináltam. 15 darab lett, kiadós. Remek desszert. Lettem dicsérve, meg borral itatva, jó az a palacsintához.

Este, miközben egy sms-t fogalmaztam a főnöknek, hogy ne felejtsen el egy bizonyos képet beszerezni holnapra, elfelejtettem leszállni a megállóban, és eggyel tovább mentem. Rohantam vissza - mindhiába, a vonat messziről integetett: pápá, N-ikém, ezt szívtad. Pápá, vonat. A tüdőmnek kicsit rossz lett a hideg levegőben való futástól. De csak egy kicsit köhögök, ez még istenes.

Ami a tegnapi bejegyzésből valahogy kimaradt: azért nem tudunk autóval hazamenni, mert Wolf elhasalt a műszaki vizsgán. Úgy néz ki, Magyarországra szépen el lesz vontatva, ott kikupálják, itt meg átlökjük. Jól jönne még egy évig.

Holnap lesz a nagy idei elköszönendüsz. Átjön a két leányzó a szomszéd iordából, lesz Adri, akinek a helyén dolgozom, hoz kekszet meg tiramisut. Én viszek gofrisütőt, gofritésztát vagy hozzávalókat, és muffnit. Nem máfin az, hanem muffni. No, azt viszek. Csak még nincs kész... igazából csak most állok neki. És nem ártana egy csinosabb szoknyát is keríteni. A hajam már szárad. Most kezdődik a most kezdődik a most kezdődik a TÁNCCCC.

2012. december 19., szerda

Amikor a fej egész nap fáj

Akkor bizony nemigen van kedv hosszú blogolgatásra. Pedig írni épp lehetne... lenne miről. A legfontosabb jelenleg talán az, hogy nem autóval megyünk Magyarországra. Ez jelentősen beszűkíti a lehetőségek tárházát, és alapos megfontolásra késztet a csomagok összeállításánál. Szóvalhogy marhanagy szívás ez, kérem szépen.

Jóanyámra valami csudamódon rászállt egy német nő, aki Barwitz-okat kutat, és vélhetően rokon. Bajor népekről van szó... elég érdekes lenne, ha kiderülne valami a családfánkról. Rajta vagyunk az ügyön, az biztos.

Az egyik ügyfelünk sorozatosan befürdik azokkal a kontaktokkal, amiket éppenséggel mi szervezünk neki, hogy tudjon sertésfejet szállítani. A főnök baromi szigorúan közölte, hogy nem tudunk és végképp nem akarunk neki segíteni, ez nem a mi dolgunk, ebbe nem mászunk bele... stb. stb. Szép kis dolog. Majd még meglátjuk, mi lesz. Ismerem ám ezt a "nemnemnem"-et. Néha lesz belőle egy "talán", vagy akár egy "lehet" is. Mindenesetre ő a főnök, és mivel még egy ideig nála szeretnék dolgozni, nem kezdek aknamunkába a háta mögött. Csak borzasztó nem segíteni annak, akinek lehetne.

Ha már a főnök, akkor ugye tök. Csak elkészült, csak bevermeltük az egészet. Jól megtermett tök volt pedig, és még fejenként egy kolbász is járt hozzá. Bár utóbbi inkább virsliféle. Mikor többedszerre kérdeztem, hogy akkor ki készíti el a húst, Ági kijavított, hogy az nem hús, hanem kolbász. Ja kérem, hogy ez valami más? Miket meg nem tudok a három diplomámmal, nem?

Holnap azért neki is kijut a jóból, mivel reggel azértis énekelni fogunk. Kell a próba,mivel aki nem tud angolul, az nem tud Jingle Bells-t énekelni blattolva. Remélem, a dallamát azért ismeri.

Most még meg kell hallgatni egy zenét, aztán mehetek is aludni. Jeee.

2012. december 18., kedd

Nem kell ma főzni

Holnap főnökúr jóvoltából megint tököt eszünk. Ennek örömére Dáviddal ma inkább megnéztünk egy filmet. Kiderült, hogy valamikor már láttam is ezt a filmet, de teljesen megfeledkeztem róla. Gyermek az időben, nagy baromság, de vannak benne táncoló űrlények. Ennyit talán elég is tudni róla.

Ma valamiért a fölllnök úgy döntött, hogy akkor tanít engem táncolni. Mint kiderült, amit tudok, azt tényleg tudom, amit meg nem, azt ő se. Konkrétan pár Youtube videó elég volt ahhoz, hogy végleg elbizonytalanítsa őt a tánctudásában, pedig öt éve jár táncolni, és szerintem korábban is tudott... hát hoppá. Most meg kell néznem, hogy táncolják rendesen a foxtrottot, amit ideát quickstep-nek becéznek.

És pár hópehely-minta is kell még, hogy legyen mit mutatni a többieknek. Kidekorálandó állapotban van az iroda, nincs mese.

2012. december 17., hétfő

Hétfő, te csodás

Aminek ma bent a munkahelyen el kellett romlania, az el is romlott. Rossz megrendelések, rossz telefonok, hűtlen ügyfelek... csúf dolgok. Dávid meg úgy béütötte a térdét valahova, hogy azt fájlalja egész este. Lóbalzsamot tett rá. Hát, remélem, hogy ló   jó lett neki tőle.

Egyébként nincs baj a hétfővel, lehet, hogy most pihenem majd csak ki magam igazán a teljes múlt hét után.Már várom az időszakot, mikor végre leírhatom, milyen is volt... azt a két órát. Hehe.

Holnap természetesen korábban kell kelni, és korábbra is kell menni. Nem beszélve arról, hogy Bécsbe. Megnézünk magunknak egy hamburgi illetőségű darálót, aztán szépen elküldjük Uruguayba, mert az jó hely.

2012. december 16., vasárnap

Mikor lesz végre időm?

Rendesen leírni, amik történnek - jelenleg elég álom-jellegű kívánságnak tűnik. Az ágyból írni - gyakorlatilag megöli a grafomániát, márpedig én most is itt csücsülök. Voltam, vagyok, leszek, ez még biztos, a többit meg majd meglátjuk. Talán holnap sikerül írnom Magyarországról, énekkarról, barátokról, családról. Talán ki is pihenem magam ma este. De ahhoz az kell, hogy ezt itt most szépen befejezzem.

Hát...

:) ez egy tartalmas nap volt. Majdddd elmondommm. :( Legyen elég, hogy tíz perce értem haza, és reggel kelni kell.

2012. december 14., péntek

Fut az idő, vele futok én is

Kérdés, ki éri utol előbb a másikat - egyelőre egymást előzgetjük. Kissé skizofrén helyzet - hol beérem magamat, hol lehagyom - dehát ebben már jó vagyok egy ideje. Szeretni kell a skizofrén helyzeteket - hiszen akkor is adódnak, ha utáljuk. Pont ugyanilyen megfontolásból döntöttem el anno, hogy szeretni kell, ha az emberre rábámulnak (ez a tanárrá válásomnál igencsak fontos előrelépés volt). Illetve ilyen megfontolás eredményeképp fogom megszeretni a forgalmi dugókat, és az idegesen dudáló embereket. Vicces is lehet, akkor meg minek idegelni magunkat rajta, nem?

Az elmúlt napokban viszont nem csak vidám dolgok értek. Nagyon fáj látni, hogy mennyire kétségbe vannak esve a magyar üzletfelek... És persze a feszültség és a félsz ragadós, elkapta a főnököt is. Hova, merre, mi legyen. Jó kérdés. Remélem, még egy ideig nem kell elmennem innen, megszerettem a munkámat (is) és nem óhajtok megválni tőle (sem).

Mindazonáltal a magánéletem eléggé redukálódott, és ezt nehezen viselem ám. Épp ezért ideje holnap egy naaaagy banzájnak a volt énekkarosokkal, Timi barátnőmmel, jófej emberekkel. Éneklés, taps, jó hallású emberek, jó hanggal, csodás, magyar dalokkal. Kocsma, persze. Előtte jóapám, utána jóanyámék. Még utána Gabi barátnőm, és szegény Anita néni, aki csak megkapja a kért kávéját, és csak odaadhatja a bort, amit olyan nagy gonddal választott ki. Egyébként most az ő receptje alapján lett kész egy sütemény - meglátjuk, milyen lett.

Meg kellett állapítanom, hogy a legnyugodtabb napom márpedig a hétfő lesz. Kezdem szégyellni magam.

Nagybeszámoló talán később, vagy talán nem. Sok lenne... vagy sok is lesz.

a tegnapi tanulás és a mai vizsga

eredménye ma még nem érhető el, de arra azért rájön az ember fia, hogy pl. egy vizsgára való készüléskor figyelembe kell venni a külső elvárásokat is; nem csak a magunk által, esetleg korábban tanultakhoz kell igazodni. (adva van például a tavalyi tételsor, amihez ugyan nem volt köze a mostaninak, de azért az egyszerű halandót szépen elijesztheti, ha sok bonyolult és megjegyezhetetlen képletet és kapcsolást lát..)

N-i nem sok időt fog itthon tölteni: szerencsére korábban jöttem, mint ő, tehát pl. mosogathatok :)
viszont megjön, átöltözik, bepakol és már megy is, úgyhogy vonatot kell még neki néznem..
(majd vasárnap este jön ismét hozzám; hosszú hét lesz ez..)

2012. december 13., csütörtök

egy órája

kaptam N-itől sms-t, hogy nem fog hazaérni és Bécsben alszik (egy szállodában). hát, akkor ez bizony hosszú hétvége lesz..

majd holnap biztosan beszámol róla

én meg inkább már megyek vissza tanulni (a beiktatott kötelező szünetekkel).

PS: valahogy mindenképp a világ fiataljainak a tudomására kéne hozni, hogy ha néhány évet "elszúrnak" az életükből, attól még ugyan nem lesz bajuk, csak az agyuk fog kissé lelassulni és utána már ordas hiba lesz elvárni tőle a korábbi (pl. tipikus "egyetemi évek" alatti) teljesítményt..

2012. december 12., szerda

Nem túl jó kezdet

Felkelés rendben, reggeli remek, indulás és érkezés percre pontosan az előre eltervezett menetrend szerint. De azzzztán... Csak azzal nem sikerült beszélni az egyik vállalatnál, akivel igazán fontos lett volna. Bár ha a viselkedése alapján belegondolok, abból a beszélgetésből is leginkább vállvonogatás, hümmögés, mentegetőzés szűrődött volna le, ami meg nem hiányzik.

Azt a másik partnercégnél úgyis megkaptuk. Egy minket notóriusan kerülő úriemberrel sikerült ugyanis szépen összefutni, és szerencsétlen nem tudott hova menekülni. A feszengős, feszültséggel terhes beszélgetések mintapéldáját tekinthette volna meg a nagyérdemű, ha lett volna... így meg csak én, meg a helyi kolléganő voltunk tanúi a bizarr esetnek.

Összefoglalva tény, hogy mindenki meredeken be van tojva a húsiparban dolgozók közül - ki kevésbé, ki jobban. Ez túl sok jót nem jelent számunkra, és ahogy főnökúrral egy amúgy pompás vacsora elköltése mellett tárgyaltuk, nemigen látjuk a kiutat mi sem. Kezdem félteni ezt a céget, pedig fél éve hol érdekelt még, hogy miből mennyit adunk el, és kinek. Hiába - az emberek változnak.

Majdnem elfelejtettem a harmadik ügyfelet, akinél utoljára voltunk. Talán jobb is lenne elfelejteni, mert az illető notórius szófosó. Ezzel még nem is lenne gond, ha nem hinné azt magáról, hogy tud németül. Node NEM TUD. Vagyis ilyen pocsék nyelvtannal rég hallottam valakit - mit valakit, bárkit is beszélni egész eddigi életem során. És valljuk meg, nem vagyok kétnapos eresztés.

Ez kérem, szabályos kínzás volt - két óra tömény borzalom egy valamirevaló némettanárnak. Nem mellesleg két kölyök folyamatosan zajongott a háttérben, és az anyjuk "nyugalom legyen már"-jellegű kirohanásai is inkább növelték a hangerőt, mintsem csökkentették volna. Túléltem, vacogtam, átfagytam, egy kád meleg vízzel hoztam rendbe magam még vacsora előtt.

Vacsoránk pedig a "szokott helyen" került elköltésre, és némi szópárbaj után sikerült rávennem a főnököt, hogy végre én is fizethessek valamit. Rendes pincér srác volt, ugyanaz, aki már tegnap is kiszolgált minket - és aki még tegnap megígérte, hogy titkon bejuttat bennünket Európa második legnagyobb báletrmébe - ami történetesen az étterem része. Éééééés bementünk. Van rengeteg szék, meg színpad, meg tudomisén még mi minden, puccos csillároktól kezdve páholyhelyekig minden. Felmentem a színpadra - jó. Füttyel és beszéddel próbálgattam az akusztikát - jó. De hogy valami égi fenomén, vagy csak az elfogyasztott kis szilvapálinka hatására énekeltem-e el az Old Lang Syne-t, azt már nem tudom. Nem sikerült rosszul, megkaptam a pincér sráctól, hogy ez bizony nem volt amatőr. Pedig be voltam ... khmm, rezelve. Csúnyán. A szereplést még gyakorolni kell. A főnök meg nem mondott semmit - vagy túl jó voltam, vagy olyan borzasztó, hogy inkább nem mondott véleményt. De lehet, hogy szót sem érdemel a teljesítményem, azért nem véleményezte. Lényeg a lényeg - elbizonytalanodtam jövőbeli énekesi karrieremet illetően.

Megint este 11 óra van, menni kell - holnap van még egy körünk, aztán a következő bejegyzést már remélhetőleg Ternitzből írom. Csak azt még meg kell érni... :)

Száll-ide, száll-oda

... a hópihe, miközben gépelek itt a szállodai hallban. 

Tegnap jó nap volt, jó... hosszú. Éneklésre nem jutott idő benne, pedig direkt emiatt mentem be korábbra. Ember tervez... Ági meg a főnök végez. De azért itt, Hódmezővásárhelyen énekeltem egy adagot, szépen-halkan, mikor már túl voltunk egy kellemes vacsorán, és egymagam sétáltam a varázslatos kivilágítású téren. Minden fehér, itt valahogy megmarad a hó, csak Ausztriában nem. Szégyen, gyalázat.

Most egy gyors reggeli jön, utána meg felkerekedünk, és eljátsszuk a...

Télapót / Mikulást / Kisjézuskát. Ajándék-körúton vagyunk az ügyfeleinknél, ugyanis. No, sipirc, este igyekszem netközelbe kerülni.

2012. december 11., kedd

az aggodalom sosem jó dolog

márpedig ma időben hazaértem (és én írok N-i helyett :))
szóval volt lehetőségem tanulni.

ehelyett hagytam, hogy a magyar felsőoktatással kapcsolatos mizéria (tüntetések és tűnő keretszámok) magukkal ragadjanak és 5-8 cikket is elolvastam róla. mintha aggódnék..

inkább azért kell majd aggódnom, hogy mi lesz pénteken velem! itt máshogy állnak kicsit hozzá a diákok (is!) a tanuláshoz és a vizsgákhoz. talán már említettem, hogy nem egy vizsgaidőszak van egy félévben, hanem gyakorlatilag kettő. az elsőnek most pénteken lesz a lezárása (4. vizsga, ca. hetente volt egy), a második január végén lesz, ott 5 vizsgám lesz - asszem, de még nem számoltam össze.

ehhez képest még mindig az izgat a leginkább, hogy mi a különbség a fullframe és az APS-C között gyakorlati szempontból.. azt hiszem, eléggé műszaki-közeli hozzáállásom van (természetesen természetközeli helyett :))

N-i-t reggel elvittem kocsival a vasútállomásra (ami gyalog 5 percre van), mert miért ne, ha egy időben indulunk (legalább én nem késem el) és elköszöntünk; majd remélem, beszámol arról, hogy milyen a hangulat Magyarországon..

mivel sokkal több érdekesség nem történt, inkább megyek vissza próbálkozni tanulni..

2012. december 10., hétfő

Nyissz

A mai nap végéből levágunk egy kicsit. Hátha éjfél előtt sikerül befejezni...

A vacsornya kész. Nokedli, ami... sajtos-szalonnás-petrezselymes-tojásos-fűszeres, meg gombóc, ami spenótos, de mirelit. Meg saláta, ami még nincs kész, majd reggel.

A hajamból is lett nyissz, Dávidot kértem meg, hogy kurtítana rajta pár centit. Kevés hajam van, és már nem is hosszú. De legalább szép, szőke, vagy sötétszőke, vagy mézszőke, mittudomány.

Valamint ez volt az a nap, amikor akár sérvközelbe is kerülhettem volna. Merthogy hülye vagyok, természetesen. Meg mert a körülmények úgy hozták, hogy egy 51 kilós csomagot kellett istápolni, és kettéválasztani, de annak is 26,5 kiló a fele, és persze még kitöltőanyag is kell. Szóvalhogy a harminc kilókat még a hatvan kilómmal sem jó emelgetni, de ha senki nincs az irodában, és a főnök azt mondja, küldjem a csomagot, akkor küldöm. Mondjuk ő már olyat is mondott Áginak, hogy ketten lányok biztosan bírunk a 150 kilós raklapos csomaggal... néha nagyon szupervumannak néz minket a főnök. Vagy ő se mindig használja a fejét.

Számla is jött, 13. Ennyit egyszerre még sosem kaptunk, háromnegyed óra volt csak az iktatásuk. Amiről viszont érdemesebb írni, az a varázslatos naplemente az iroda ablakából, ahogy a hátul szürkéllő hegyek belevesztek a türkizes égbe, miközben elöl tüzes sárgák lobbantak, s hozzá még a fekete, rikácsoló varjúcsapat, amint épp hazafelé tartott a téli dőzsölésből... hát, hiába próbálok szavakat lelni, ez azért mégiscsak egy leírhatatlan naplemente volt.

A naplementéket pedig mindig jobban szerettem a napfelkelténél. Nem tudom biztosan, mi okból, hiszen a színvilág elég azonos, és a napfelkelte után lehet örülni a ragyogó égnek, az előttünk álló egész napnak. Mégis - az enyém a naplemente marad.

2012. december 9., vasárnap

A hétvége veszekedésre való, detényleg

Hétköznap az ember úgyis olyan ritkán látja a másikat, hogy még egy jó kis veszekedésre sem futja. Bezzeg a hétvége! Akkor aztán szabadon neki lehet esni életünk párjának, és kiélni némi egy hét alatt felgyülemlett feszültséget. Ebben mi szerintem már egész profik vagyunk.

Két veszekedés között persze a békülés a legjobb. Ami azt illeti, itt még lenne gyakorolnivaló, de legalább sok.

A lakás ugyan nem teljes mértékben maradt rendetlen, de azért elég koszos ahhoz, hogy egy ideig még pont ne jöjjön ide senki.

A karácsonyi ütemterv elég lassan körvonalazódik, pedig már csak kb. két hét. Ma ugye már meg lehet gyújtani a második gyertyát... meg is fogjuk mindjárt.

Dávid még mindig a fényképezőgép-vásárlás témájába van belezúgva, sehogy sem lehet levakarni a monitorról, pedig ennyi erővel tanulhatna is. Vagy mondjuk elmosogathatna, így három nap után. Érik az idő egy újabb kis veszekedésre...

Vagy csak szépen lefekszik mindenki, és elteszi magát holnapra. Holnap... bizony egyedül leszek. Az ilyen napokat nem mindig szeretem, főleg nem, mikor a nyakamba szakad egy-két ötven kilós csomag. Mit kezdjek véle? Már az emeletre feljuttatni sem épp egyszerű feladat, nemhogy még ki is bontani. És egy csomót kell telefonálni is, mint mindig, ha egyedül vagyok. De most még tudok is róla, brrr.

Már a gondolatra is tüsszögök megint. Nem kell ez ide estére, inkább lesej magamnak egy jó meleg vackot a takaró alatt,

Intenzív napok 2 - a péntek meg a szombat

A némi szipogás sajnos egész nap megmaradt, lehet, hogy nem alszom eleget? Á, ugyan már.

Tájékoztattam Ágit a csütörtöki út eseményeiről, ő meg engem, "magyarul" update-elődtünk. És valahogy elment a nap, mert el kellett neki mennie, különben nem írogatnék itt, ugye.

A főnök eléggé kész volt, rosszul aludt, vagy mi. Ági azt mondta, biztos elég ferdére sikerült az éjszakája, hehe. Alig lehetett egy kis nevetést kihozni belőle, de azért sikerült.

Amikor nagy nehezen ő is elindult, szépen rendbe tettem még pár számlát, és mikor végképp semmi dolgom nem akadt fél öt táján, szépen lekapcsoltam minden villanyt, gépet, egyebet, a kontaktlencsét a magammal előrelátóan elhozott tartóba helyeztem, majd szépen lehajtottam a fejem az íroasztalra... és kiesett fél óra. Ezek szerint aludtam. Utána átöltöztem fehérkosztümösbe, a hajammal fél órát vacakoltam - csak tudnám, minek, ha úgyis kalapot hordok - és mentem Badenba. Találka a kaszinó előtt, hétkor. Rongyoltam, mint Atom Anti, éééééés odaértem. 

Szerencsére a fényképezőgépet még idejekorán elkértem a főnöktől, kattintottam párat, de aztán átadtam a tulajdonosnak, hogy állítsa be a fényviszonyoknak megfelelően. Hiba volt, mert elkezdett engem fotózni, és gonoszul nevetett hozzá. Nagy nehezen elszedtem tőle a gépet, jöhetett a bosszúhadjárat... aztán csak befutott a másik két hölgyemény is. Írisz és Adri, vidámak, cserfesek, előttem dolgoztak a cégnél. Ilyen társaságban az a jó, hogy nekem nem kell sokat beszélni, mert megteszi helyettem más. Bementünk, exquizit-re. Elmondom, mit kell elképzelni.

Végy három, hatvanas évekbeli stílusba öltöztetett, gengszter-féle alakot, akik lökik a süket dumát németül - ők voltak a sómenek (showman, na). Végy hozzá Legyenönismilliomos játékot, csak nem egy ember részvételével, hanem mintha az egész közönség játszana, kettes-hármas párokba verődve. Még ehhez pár operabetétet, ami élőben szólt, és három maréknyi fogást, illetőleg pincéreket, akik folyamatosan újratöltik neked a vizet meg a bort.

Ezzel az este nagy része el is ment. A halat megette a főnök, a többi ízlett, és sokat fényképeztem. A játék nem érdekelt, nekem az egész egy nagy majomkodásnak tűnt, nem az én világom.  Tizenegykor vége lett. Utána hölgyek vécére koszorúban el... node az N-i nem hölgy, csak annak látszik, halvány fényben, rossz megvilágításban. Ellenben a főnök lelt egy zongorát, és játszottam rajta Bachot. Mert én ilyet is tudok, bibí. 

Mivel a belépő 10 euró értékben zsetonra jogosított fel, bementünk a kaszinó ténylegesen kaszinós részlegébe is. Én - ünneprontó mindig kell - nem szeretek ilyet játszani, odaadtam Adrinak a zsetont, hogy tegye fel a feketére. Húsz eurót nyertem, oda akartam adni Adrinak, mert végülis ő nyerte, de a kezembe nyomta. Lestük, ahogy a sok ráérős ember szórja a pénzét, most is éppannyira elborzasztott az egész, mint tavalyelőtt, mikor a volt főnökömékkel jártunk ugyanitt, ugyanilyen céges karácsonyt megünneplendő.

Végül egy pultnál kötöttünk ki, én ittam egy ingyen-pezsgőt, a többiek vizet. Vagy még azt se. És szépen elindultunk haza, fél egy táján. Adri akkorra már elment. Ági meg Írisz az egyik irányba, én meg a főnök a másik irányba távoztunk, és nekem még bizony nem volt elég a jóból. Mentünk hát ketten a Kuhstallbar-ba, ahol ugyebár boogie-zene van. Én meg boogie-zni nem tudok, úgyhogy a főnök megígérte, hogy a magyarórák mellett ezt is be fogjuk iktatni a délutánjainkba. Ám legyen :)
Nem mellesleg Ágival ismét összefutottunk a helyen, ezek szerint nem volt olyan fáradt, mint amilyennek tűnt. A főnök azt mondta, nem is lepődött meg, hogy ott találtuk. Még egy pohár fehérbor, és indultunk is. Ja kérem, hogy hova? Főnökúr elhatározta, hogy márpedig én nem császkálok hajnalig a hidegben, vonatra várva, hanem ő majd hazavisz. Ternitzbe. Én meg lehidaltam, de némi ellenkezés után feladtam. Ennek köszönhetően értem haza fél háromra. Dávid meg még itthon se volt, ő is épp a munkatársaival ünnepelt, valamikor fél négy körül eshetett be, de addigra már aludtam. Majd talán ő is megírja, hogy hogyan élte meg azt az estét, elég izgalmas....

És akkor a mai nap: kelés 11-kor. Reggeli délben. Kis latinjavítás, indulás a Lindt-csokiüzembe vadászni fél kettőkor. Üzem zárva, mert ma Mária-fogantatás van, vagy mi. Buktuk. Vásárlás a Hoferben, Richivel két óra tömör gyönyör latin. Most este filmnézés, romantikusan, kettesben... csak épp Dávid a Mátrixot nézte meg az íróasztalánál, én meg a Chalet girl-t az ágyban, párnák közt. Értünk a romantikához. 

Viszont az a helyzet, hogy ezt a destruktív magatartási formát, hogy úgymond egy órát gépelek a semmiről, folyó orral, fájó fejjel, most szépen beszüntetem. És holnap kevesebb lesz, ígérem.

2012. december 8., szombat

Intenzív napok 1 - a szerda meg a csütörtök

Minden annyira sok, és gyors. És bizony fárasztó is. Azt mondják, a tél a lelassulás, a megnyugvás időszaka - aludni tér a természet, lehűl a vidék, minden csendes... Hát, nem tudom, ki állítja ezt, de szívesen meghívom magunkhoz, éljen át velem egy napot.

Akkor valahogy szedjük össze az eseményeket:

Volt egy kedd, amikor nem aludtam otthon. A szerdai repülőgép korai indulása miatt szobát kellett nekem bérelni Bécs belvárosában. Munka után viszont nem egyből odavitt főnökúr, hanem a régi házukhoz, ahol felnőtt. És ahol a játékait tartogatja. A játékszerek között van marhakábító, két flipper, három Mercedes az 50-es 60-as évekből, egy Steyr kamion, ami szintén 59 éves. A főnök szeret játszani. Egyszer majd múzeumot akar ezeknek a tárgyaknak, meg más régi csecsebecséknek is, de olyat, hogy középen legyen egy nagy hall, ahol összejöveteleket lehet szervezni. Álmodni tudni kell.
A körbevezetés után elmentünk vacsorázni, és ismételten nem voltam megelégedve a rostonsült marhával meg a pirított hagymával. A legjobban eddig tényleg az ízlett, amit magam főztem - node ilyen alkalom csak egyszer volt. Mire befejeztük a vacsorát, megérkezett az utazókedvű ügyfelünk is a szállodához. Szerencsére nem húztuk el túlzottan az első beszélgetést, mert
1. késő volt
2. mindenki fáradt volt és másnap fél hatkor találkoznunk kellett
3. ezt ugyan senki nem tudja, de az a zsíros hagymaleves meg a rostonmarha a krumplival kissé megfeküdte a gyomromat, úgyhogy a szkottnál kissé több időt kellett eltöltenem a szállodaimellékhelyiségben - szerencsére másnapra ebből semmi sem maradt.

Itt jön a szerda:
Reggel aztán késtünk. Főnökúr "cvíder" volt, nem szeret korán kelni. Túléltük. Münchenbe csak háromnegyed óra a repülőút, és kaptunk muffint meg üdítőt ingyen. Niki Laudáékkal jó repülni ezek szerint. Münchenből bérkocsival mentünk tovább Stuttgartba, némi kis kitérőkkel. Megálltunk például enni - és mivel kellemesen hűvös, és tiszta időnk volt, kabát nélkül, lazán vonultunk be a büféhez. Bent sikeresen összetegeződtem az ügyféllel, beszéltünk a latin nyelvről, hallgattunk Hubert von Goisernt, és ettem egy állítőlag három tojásból készült rántottát, ami nekem valahogy gyanúsan kis adagnak tűnt. Lehet, hogy a bajor tojás kisebb?
No, lényeg a lényeg: mire húsz perc múlva kikerültünk a büfé épületéből, nagyban szakadt a hó. Felvidámodtam tőle, pedig amúgy se voltam épp szomorú. És akkor jött az utazás MUNKA jellegű része: be az illetékes üzembe, folyamatos fordítás két nyelvre, gépek megnézése, türelmes várakozás másfél-két órán át a hideg hallban, míg ügyfelünk méricskélt. A főnök szép csendben elküldte magában a francba, épp nem volt türelmes kedvében - hangosan viszont nem szólt semmit.

A végén csak sikerült elindulni vissza...Igen ám, de a reptér címét nem tudtuk, így GPS nélkül vágtunk neki. Mikor javasoltam, hogy esetleg Ágit megkérhetnénk, nézzen utána a címnek a neten odahaza, az volt a válasz, hogy "Egy férfi nem kérdez". No, öt perc múlva a férfi kérdezett, választ kapott, és belőttük a helyes irányt. Ezt a nemkérdez-dolgot meg majd még megkapja párszor.

A reptéren a változatosság kedvéért ettünk, és ittunk. Két pohár sör kicsi N-i nagy bendőjében landolt, és nagyban reménykedett, hogy nem kell egyhamar távoznia onnan a repülés során. Megúsztam, mi több: olyan intenzív felszállási élményem volt, hogy nagy hirtelen egy orgazmushoz tudnám hasonlítani. A leszállás se volt semmi, de az amiatt, hogy a pilóta kissé odavágta a gépet a talajhoz. Azért nem lett semmi baj.

És itt még nem ért véget a történet, mert ügyfelünk be akart vásárolni a családjának. Bev-központba be, csoki itt, csoki ott. És valamikor ekkor a főnök úgy döntött, hogy az ügyfél nem is hülye, vagy idióta, csak szerencsétlen, és majd ő jól felkarolja. Ergo kifizetett mindent, az ügyfél feleségének vásárolt kis bizsuhoz maga keresett dobozkát, és sehogy sem akart elfogadni egy kis ajándékot sem. Itt elegem lett a makacsságából, és leállítottam - nehogymár egy szép nap végén kellemetlen helyzetbe hozza a partnert?! Egy üveg bort kaptunk, az ügyfél végre lenyugodott, hogy ő is adhat valamit. De utána azért még segített neki levakarni az autójáról a havat. Vááá.

Szépen letoltam, hogy ilyet többet ne csináljon. Szerintem használt, de majd a következő ügyfél látogatásánál meglátjuk. Vajon ilyenkor a tanár bújik elő belőlem, vagy ez valami ős-N-i?

Bármi is, volt időm gondolkodni rajta a kb. három órás vonatúton hazafelé. Bécsben csúszott minden út, egy magyar srác adott nekem egy rakat rágót, húsz percet kellett várni a vonatra. Bécsújhely: nem csúszott semmi, egy néger pasinak vadásztunk Dávid telefonos segítségével buszt, ami már nem járt, a szerencsétlennek nem is volt elég pénze, én meg nem adtam. Lehet, hogy ez gonosz, önző magatartás, de valahogy fura nekem, ha valakinél még 20 euró sincs. Hazaérés tizenegyre, Dávid főzött zöldséges fagyasztott fasírtszerű valamit. És nagyon de nagyon fáradt voltam, annyira, hogy némi szipogás is jelentkezett. Folyt. köv.

2012. december 7., péntek

Megjöttem, de most nem írok sokat

Két napnak annyi. Voltunk szállodában Bécsben, étteremben előtte, főnökúr volt lakhelyén még előtte (láttam a három merdzsót, a Steyr kamiont, ami röpke 59 éves, és minden mást), utána meg München, Stuttgart, megint München, végül bécsi bevásárlóközpont, és némi viszontagságokat követően (jeges utak, csúszkálás, fél óra várakozás Neustadtban, néger srác, akinek csak másnap jön a busza) Ternitz. Most hajat mostam, reggel ötkor kelek, egy csomó emailre kéne válaszolnom, tengernyi írnivalóm van, fázom, félmeztelen vagyok, éás megyek aludni. 

És mivel holnap van Dávidnak is, nekem is céges karácsonyunk, bizony nem tudom megígérni, hogy holnapra is jut bejegyzés. Inkább lesz szombaton kettő... vagy három.

2012. december 5., szerda

mit kell csinálni tanulás helyett?

hát falat mászni! mert mi másra is jó egy átlagos szerdai este.
van itt, Neunkirchenben egy klub, ahol minden szerdán, pénteken és vasárnap lehet boulderezni (max 2-3 méter magasságig, kötél nélkül mászni), röpke 8 euróért - de ha az ember naturfreunde tag, akkor csak 5.

mert ugye mi más is kell egy jól átdolgozott, de azért - mivel tél van - nem túl nehéz nap után.

meg le kéne még szoknom a netezésről (=arról a vágyról, hogy valamit mindenképpen megnézzek a neten; mindig "most") és akkor hasznosabban is telhetnének a szabad óráim.

N-i elment Bécsbe, nem sok hírem van róla; majd mesél, ha holnap (szerintem késő) este hazaér..

nálunk üzemelik be a nagy csarnokot, ami kétszer akkora lesz, mint a többi és tele van olyan gépekkel, amik fóliázzák az árut meg leszámolják a lemezeket (ha az ügyfél kér 20 db 2m x 4m-es lemezt, nem kézzel kell átrakni); meg lesz egy olyan részleg is, ahova nem szabad belépni, mert ott a nehéz áruk vannak és egy automata húzza ki őket a rekeszekből..
mindenesetre nagyon impozánsan néz ki, csak folyamatosan műszaki problémák adódnak az átadásnál, ezért igen lassan megy a dolog

..mondjuk számolnak velem, rendesen, mert ca. két hét múlva én is megyek a "schulung"-ra, hogy majd később üzemeltethessem egyedül is a böhömnagy masinákat..
olyan jellegű gondjaim akadnak csak a dologgal, hogy dec. 19.-ére kaptam időpontot a kocsi műszaki vizsgájához (ugye itt évente kell), ca. du. 5-re. namost azon a héten a csapat fele nem lesz, tehát az egyébként nem sok meló a bent maradóknak azért sok lesz: nem biztos, hogy el tudok jönni időben..
..de azért megoldjuk.. :)

..azért ez a mászás jól esett. és hasznos volt a Veszprémben vett mászócipő is: most már nem érzem feleslegesnek, mint a kettlebell-t. mondjuk ez utóbbit is inkább csak azért érzem tehernek, mert még cipelem (átvitt értelemben: a terhet) és nem csinálom (=rakom le a terhet és veszem fel helyette az "ágyúgolyót füllel" - edzésként)

mára szerintem ennyi, holnap is lesz nap és a késői alvás mindig később bosszulja meg magát.. :(

2012. december 4., kedd

Húzós napok lesznek

Holnapra kész az ebéd, eddig jó. Viszont holnap elindulok szépen, és csak csütörtök éjjel keveredek haza. Bécsi hotelban kell aludnom, hogy másnap elérjük a fenekorán induló repülőt. Egy ügyfelet viszünk Stuttgartba, gépeket bámulni. A főnök majd mutaogatja, én meg sűrűn tolmácsolok hozzá. Ez lesz, reggel még elő kell készíteni a másnapi cuccost. Ezúttal nem viszek spray dezodort, mert úgyis elveszik a reptéren. Gonosz banda.

Ági megkapta Rutascorbinját, amit Geri adott, mikor elmeséltem, hogy a kolléganőm fiának rendezeresen vérzik az orra. Meglátjuk, használ-e a tabletta. Tudtommal nem antibiotikum, innentől pedig Ágira van bízva a döntés.

Bevittem ugyan az adventi koszorú kellékeit, de olyan hajtás volt egész nap, hogy nem jutottam el a megvalósításig. Holnap viszont állítólag nagy nap lesz, mert

1. megcsináljuk a karácsonyi csomagokat
2. a főnök palacsintát akar sütni - hiszem, ha látom, hehe
3. ha belefér, megcsináljuk a koszorút is
4. ha sok-sok-nagyonsok időm van délután, akkor a főnök majd megmutatja a kocsijait. Mindet. És négy van belőle...

És persze jön Saakine, akinek LALE, azaz tulipán lesz hajtogatva, és akivel minimális mennyiségben törökül lesz beszélve.

Mennyi izgalom, mi?

Ami viszont tényleg izgalmas, az az oktatóm, akivel
1. összetegeződtünk, juhéé
2. időpontokat egyeztetünk a vezetéshez
3. anyagiakat rendezünk, jó kacifántos módon. De jó fej, tudtam én azt :)

Most még meglessük szépen, miként kell meghajtogatni a fehér papírt, hogy utána mintákat vágva varázslatos hópelyhek keletkezzenek az ablakra. Ja igen, egy képpel lógok én, legalább eggyel. Tessék, adventi koszorú Bendes-Stenszky-módra:




2012. december 3., hétfő

Által mentem én a kreszen, ladilom

Lehet, hogy ez csak nekem meglepő, de ennyi épp elég. Főleg, hogy egy utoljára megcsinált próbateszten 16 hibaponttal elhasaltam szépen, pont a nekiindulás előtt. Nem túl jó kezdet...

Az épület kint van a rákban, akarommondani Kispesten, jó barátnőm és még jobb ex-tanítványom, Michelle ott lakott egy ideig. Most már nem lakik ott, de jó volt nosztalgiázni.

Kevésbé volt jó megfagyni, mivel a szél olyan erővel kívánta megszerezni a kalapomat, hogy csak erőteljes karizombefektetéssel sikerült eltéríteni a szándékától, és a kar végén kéz van, a kéz meg a csípős szélben bizony fázik. Kesztyű továbbra is tiltólistán van, pedig találtam is a minap egy párat.

További nem túl jó ómen volt, hogy a szabályosan közlekedő, zebrán átmenő, kalapos-feltűnő jómagamat majdnem elütötte egy kevésbé szabályosan közlekedő kamion. Most akkor mi van azzal az elsőbbségadással gyalogos-átkelőhelyen?

A vizsgaközpontot már sikeresen jellemeztem Dávidnak, az alábbi hasonlattal élve: 
1. Végy egy falusi általános iskolát.
2. Végy egy józsefvárosi közintézményt.
 3. ElegyÍtsd a kettőt, és tedd le az eredményt Kispesten. Meg is van a Nemzeti Közlekedési Hatóság épületes épülete.

Minthogy irgalmatlanul korán tudok megérkezni az ilyen helyekre (másfél órát melengettem magam odabent, mire végre előkerült a vizsgabiztos úr), bőven volt alkalmam kielemezni a mocskos falak, 80-as éveket idéző kamerák és egyéb csodák művészi értékét, és persze a vizsgázókra gyakorolt pozitív hatását. Nem értem... azért sokaknak kell jogsi, és nem egy ember bukik ám meg. Miért nem tudják kicsit összekapni azt a koszfészket?!

No, némi idegesség (nemakarok_mgegyszabadnapot_kivenniiiiiii), némi leszarom-tabletta (hanemsikerül, akkormajdfogmáskor), és már ott is ültem a monitor előtt. És valamiért Fortuna lenézett baldachinos ágyikójából, és megszánt. Talán ő is tudja, milyen rossz, ha az embernek kevés szabadnapja van... Mindenesetre se oldalkocsis motorkerékpár, se nyergesvontató, se túlnyúló rakomány. Dementoros rendőrből 1 db, villamosból 2-3 kérdés volt. És most már tudom, hogy a vontatókötél /-rúd nem lehett hosszabb a vontatott jármű hosszánál. Egy pont, puff neki.

Utána szépen megnéztem a monstrumot, ami a KöKi (=Kőbánya-Kispest végállomááááás) közepén emelkedik kifele, és jól eldugja a tapasztalatlan szem elől a metrólejárót. Ami mellesleg metró-feljáró. De meglett. És meglett a Kálvin-tér, a Múzeum-körút, az ELTE BTK, a mellette levő Burger King. Benne egy retro-ebéd N-inek. Utána Keleti, közben egy kis advent-vásárlás. 16:10-kor indult a vonat, 20:00 után itthon voltam. Még megalkottuk Dáviddal az első advent-koszorút... most gyújtjuk a gyertyát hozzá. Egyszer majd kép is lesz, ígérem. De tényleg, na...

2012. december 2., vasárnap

Egynapos látogatás

... melynek kezdete nem épp a legegyszerűbb vala. Nem mintha nem sikerült volna időben felkelni, vagy összekészülni. Dávid sem tartott fel, maximum egészséges mértékben. Ellenben a vonatjáratok kezdik felvenni ezt a keleties, "legalább öt perces késés kell" jellegű divatot, nem csekély mértékben borzolva ezzel az utasok idegeit.

Nekem ma hét perc kellett volna egy röpke átszálláshoz Wiener Neustadtban. A vonat tíz perccel késett, így a felgyülemlett mínusz három perc árnyékában szomorúan pásztáztam az immár üresen álló 21-es vágányt. A következő vonat a vasárnapra való tekintettel két órával később érkezett volna... vagyis biztos meg is érkezett, csak én épp nem vártam meg. Némi Dáviddal való diskurzus után ugyanis kiderült, hogy ha a kilenckor induló soproni vonatot már nem is érem el, a tíz óraira még lenne esélyem, amennyiben ő, azaz Dávid engem odafuvaroz. Nem túl erőteljes tiltakozásom ellenére aztán kedvesem legott bevette magát náthástul a kocsiba, elszáguldott értem Neustadtba, majd Sopronba, ahol csaknem szabályszerűen felrakott a vonatra (épp csak a lépcsőkre nem emelt föl). Némi idegesség így is volt, mert nem triviális megtalálni azt a pályaudvart. Jelentem, sikerült, Budapest vidáman köszöntött, én pedig őt. Mindig jó ide hazajönni... elmenni annál nehezebb.

Itthon belakmároztam finomságokból, poénokból, még filmekből is. Jutott azért hely a tanulnivaló megemésztésére is, meg hát még ott van a holnap délelőtt. Időben összekapom magam, mennie kell ennek a vizsgának, nincs kedvem másodszorra jönni elméletizni... drágák a szabadnapok.

A kis herceg című könyvet lett volna kedvem levadászni, de persze nincs meg. Mivel sose kedveltem igazán ezt a "mesét", szerintem elpasszoltuk valamerre a könyvet. Úgy kell nekem, de majd meglesz.

Egy kis tesztelés még belefér, és utána húzás aludni. Kipihent fej kell, holnapra.

2012. december 1., szombat

Nem jön ám rosszul a szombat

Ezt legalábbis az az apró tény is igazolja, hogy fél tizenegykor még az ágyban henteregtem. LusssssstaN-i. Aztán összébbkaptam a lakást (kivágtam fél tonna bioszemetet, ezzel megszabadítva a kb. félmilla házi tenyésztésű muslicánkat a táplálékforrástól), mostam két kört, és rekordlassúsággal kisütöttem a panaszos keksztésztát, ami ugyan kicsit fázott a soknapos hűtőben tartózkodás után, de a maga módján friss és üde illatú volt. 

Dávid tegnap nagyon nem volt képben az agyát (is ???) emésztő dátha miatt, ugyanis leejtette a termoszt (szép repedés van rajta), a mobilját meg föltette az autója tetejére, utána szépen elindult a kocsival haza... és szerencsére pár perc után leesett neki, hogy leesett. És visszament érte, és megvolt, csak épp a képernyőre sztrájkol = sötét, és repedéses. Másik készüléket használ, úgyhogy most két teljesen ugyanilyan telefonnal rohangálunk. A telefonkönyvet viszont nem éri el - kész szerencse, hogy az én számomat tudta fejből. A technika elhülyíti az embert...

Ma meg a pénztárcáját hagyta ott a sulija vécéjében, de mivel ezek itten rendes népek, megvolt minden, mikor később visszament érte. Hú, de nem szeretem, amikor beteg. Rámhozza a frászt.

Szóval az lett volna a terv, hogy bevásárolok, mosok, kekszet sütök és elindulok Magyarhon felé, de aztán csak-csak addig húzódott a sütés, hogy már nem volt kedvem nekiindulni. Nem is baj! Dávidnak ugyanis a szombati suli mellé énekkara is volt, és nagykoncert. Úgyhogy elmentem koncertet hallgatni, és nem bántam meg. Ugyan a kórus nem üti meg azt a színvonalat, amit a múltkori, Wiener Neustadt-ban, de a dalok és a hangulat többszörösen kárpótoltak, meg aztán minthogy ismerem ezt a kórust, eleve nem indulok olyan elvárásokkal, hogy itt a Wiener Sängerknaben-jellegű élményben lesz részem. Voltak vicces unga-bunga-szöbóvegű afrikai dalok, és hogy valami karácsonyi hangulatot csempésszenek bele, két ungade-bungade között felhangzott, hogy Oh Lord, Oh praise the God above meg hasonlók.

Szünetben Dávid odament a büféspulthoz, és megkérdezte, milyen ital használ a hangnak leginkább. Azt a választ kapta, hogy bizony a vörösbor, úgyhogy vett is két pohárral. Vesztére, mert száraz, számomra elég ihatatlan nedűt szerzett, és így másfél pohárral ő ivott meg. Hogy a hangjának használt-e, azt nem tudnám megmondani, de a szünet utáni második részben úgy virult hátul a feje, mint a vadalma, és szédelgett is egy "kissé". Már rég a lóbőrt húzza itt mellettem. Nekem meg kelni kell fél hétkor, hogy szépen vasárnap ebédre érkezzek Pestre. Most már a vizsgahelyszínt is tudom, lehet kezdeni készülődni, de csak lassan...

2012. november 30., péntek

Én még bizony éjfél előtt lefekszem

Szegény keksztészta három napja tesped a hűtőben, arra várva, hogy talán majd csak szánok az időmből rá is egy keveset, és jól kisütöm. Hát... ma hiába várta, nem került sorra.

Túl vagyok három-négy órányi próbavizsgán, többségében sikeresen véve az akadályokat. Ámde. Mindig lehetnek szerencsétlen kérdések, szerencsétlen napok. Ne könyveljük el a sikert előre, mert még jól szembefricskáz a sors. Viszont mostanra belefáradtam, úgyhogy a maradék pár percet, ami még a gyakorlási jogosultság lejárta előtt megadatna, hagyom a rákba.

Bent szépen, nyugodtan tudomásul vették, hogy kihagyom a hétfőt. A hülye péntek-effektus csak részben valósult meg, viszont hidegen fújt a szél, ami nem tesz éppen jót a kalapot tartó kezemnek. A kalapnak meg az nem tesz jót, ha leröppen a fejemről. Kesztyűt márpedig nem húzunk - senkivel nem bánunk kesztyűs kézzel. Főleg nem magunkkal, persze.

Dávid megint átment egy vizsgán, halad vele. Meg a náthájával is - most épp belefele. Majd csak kijön belőle, nem áll jól neki, ha az orra nem az én orromhoz tapad, hanem a zsebkendőhöz.

Így aztán, ő a nátáhját, én a bedepizett-vizsgákban megfáradt hangulatomat kúrálandó, Die Ärzte-t hallgatunk, és nagyon jól szórakozunk rajta. Annak ajándom, aki tud németül, és kedveli az iróniát. Robbanós barátnők meg egyéb hagyományos témák vannak feldolgozva a dalaikban, semmi különös.

A mának hosszúra kellett nyúlnia

... hogy a magamfajta egyszerű lélek is befogadhassa mindazt, amit hozott. Húzós nap volt, na.

Ági megfázott, nem is volt ma túl jó kedve - ezzel még lehet élni. Főnökúr is tüsszentett egyet-kettőt, tiszta maródi banda. Csak rám ne testáljanak megint valami ragadványt. 

Ebédre elvben megkaptam volna Ági levesét, mivel a hozott menühöz mindig jár leves, Ági gyomra meg még gyenge... de kiderült, hogy "Klare Suppe" van, magyarul kiszedtek belőle mindent a főzés után. Így mégse enyém lett a leves.

Hosszasan szerveződött egy ügyféllel való utazás, melynek eredményeképpen jövő hét szerdán már Bécsben alszom, és csütörtök fél hét után röppen is velünk a gép Münchenbe. Szeretem az ilyen utazásokat, még ha csak egynaposak is.

Minnnndenféle telefonok csörögtek mindenhol, és a telefonbeszélgetéseknek általában az lett a vége, hogy "majd utánanézek", "bizonytalan", "később megmondom" és egyéb állatfajták. De legalább már nem ódzkodom a kagylótól annyira, és nem kapok frászt, ha az enyém csörren meg.

Csúsznak a megrendelésekkel a gyártók, mi meg összevissza szégyelljük magunkat, de ennél többet aligha tudunk tenni. Karácsony előtt állítólag ez a megszokott menetrend. Csak ne engem hívjanak ideges ügyfelek - nem tudom, milyen hatékonysággal szerelném le őket.

Ági egy órát húzott rá a mai munkaidejére, utána aztán csak elment haza. Nem sokkal ezután csörgött a telefon, és az egyik fő-fő kontaktunk közölte a főnökkel, hogy ez az utolsó munkahete, holnap lesz az utsó munkanapja. Nagy érvágás, nagyon nem jó. Holnap megint lázas "Wo gema hin"-ek lesznek, mert ha ezt az ügyfelünket elveszítjük, azzal gyakorlatilag bebukjuk a céget. Per se, még semmi sem biztos, és majd a hétvégén kiderül, mert történetesen a kontakt most hétvégén Bécsben óhajt csalinkázni a családjával.

A főnök meg pár perc agyalás után csak úgy folytatja a munkát, mint eddig. Gyorsan összeszedte magát, az tény. Sokkal gyorsabban, mint ahogy vártam, és igen meglepő fordulatra szánta el magát. Mégpedig hogy vegyük át a magyar ragokat, szedjük rendszerbe, nézzünk példákat. Egy ilyen hír után. Hüm...
Ha ezt elterelésnek szánta, sikerült. Azt mondta, otthon begépeli, hogy tényleg átlátható legyen. Nagyon szép mondatokat tud már, raggal, tárgyesettel, nem is rossz kiejtéssel. Most megint a tanár beszél belőlem... a büszke tanár.

És utána tanárból átváltottunk emberbe, és beszélgettünk. Csak úgy, erről-arról, mindenről. Válás, apaszerep, hibák, rendszer-gondolkodás, idézetek, mesék, célok, ünnepek, ki mit tesz meg, ki mit nem tesz meg. Ha valaki egy éve azt mondja: na figyelj ide, N-i-lány, most szépen otthagyod a rosszul fizető tanári állásodat, és elmégy titkárnőnek, majd kilenc hónap eltelte után úgy beszélgetsz este fél kilencig az 57 éves, szúrósszemű, bajszos főnököddel, mint egy jó baráttal, talán kiröhögöm. Most meg csak magamon nevetek, hogy a valóság mindig megcáfol... mindig. Gondolj ki valami hajmeresztőt - és valószínűleg még hajmeresztőbb fog veled történni.

Mindenesetre csak hazaértem tizenegyre, és megfőztem a currys-joghurtos-pulyka-apróhúst, bár nem tudom, jó lesz-e ez így holnap ebéd gyanánt. Az étteremben ízlett - lehet, hogy ott nem melegen tálalták?

No és igen: a hazaesés után és a főzés előtt a leveleimet csak megnéztem. No mi kandikál az emailek között? Hétfőn kreszvizsga, szevasz! Hoppá. Akkor most borul a hétvégi program... nem tudom, merre, de borul. Át kell szervezni az egészet, máshogy megoldani a téli kellékek beszerzését, szólni holnap midnenképp, mosni, takarítani fél nap alatt, és talán szombaton hazamenni. Reggel úgyis megcsináltam két próbavizsgát, jók lettek, pár hibával - node gyakorolni kell.

2012. november 28., szerda

Hepaj a köbön

Ági ma már volt dolgozni. Szépen kiosztott engem ezzel-azzal kapcsolatban, gondosan elpakolta, amivel még feladatom lett volna... csak a szokásos, ha nincs pár napig, előjön nála az ilyesmi. A fő, hogy jobban érzi magát - amikor már rendezkedik, nem lehet nagy baj.

Furcsa emberek találják meg a cégünket - épp Dél-Amerikába készülünk szállítani darálót, lenne egy japán érdekeltség is, illetve jött egy érdeklődő email Bolíviából... Valamiért az az érzésem, hogy ennek talán köze van ahhoz az időszakhoz, amikor rendbetettük a weboldalt, és szerény személyem kicsit pofozott az angol verzión (ami tudvalevőleg nem nézett ki sehogy).

Ma megint tech-zseni voltam. Mi mást várjunk el egy latintanártól, nem? Céget kellett keresni vezetéknév alapján, meg nagyon halvány oldalakat beszkennelni és kontrasztosítani kicsit, hogy esetleg még el is lehessen olvasni a rajta lévő adatokat. Sikerült. Ezenkívül biztosítottam Ágit afelől, hogy a nemrég vásárolt fényképezőgépéhez a programtelepítő CD tényleg csupa hasznos, ártalmatlan dolgot tartalmaz. Fő az óvatosság.

Jött egy pali, remélhetőleg a héten az utolsó látogatónk. Nekem már igazán nem kell több. Nyomta a dumát, hadarós-németül, egy idő után azért ráállt a fülem. Élénk, hűde-világoskék szeme volt. Huhh, azok a szemek. A kéktől valahogy mindig negatív értelemben kapok frászt.

A kekszből, ami miatt éjjel egykor feküdtem le, és hajnali hatkor keltem föl, végül nem adtam a főnökéknek, csak Saakine-nek. Vele ma megint törökül beszéltem, valahogy nem zavart minket, hogy még két ember van az irodában, akik nem értenek semmit az egészből. Csendben pusmogtunk, úgyse velünk törődtek a többiek.

A csöcsös-csajszis naptár, amit tényleg nem magának rendelt a főnök, meg lett tekintve. Tüzetesen. Nem is volt benne semmi, a főnök panaszkodott is, hogy ennél durvábbat akart ajándékozni az ügyfeleknek... Ennek kapcsán megtanulhattam a "senkrechtes Lächeln" kifejezést, ami magyarul függőleges mosolyt jelöl. Khömmm. Én nem találtam ki, hogy mi az, csak valami halvány sejétsem volt róla. Most este elkaptam a szűz szótárfüzetemet, és felavattam, ezzel a szóval. Ezentúl oda gyűjtöm az ilyen furcsálmányokat... biztosan lesz még pár.

Ma nem sütök kekszet, pedig a hűtőben bújik a tegnap éjfélkor kreált tészta. Tán egy napot még kibír odabent. És remélhetőleg több motivációm, és több szerencsém lesz vele, mint a mai terméssel - bár Saakinenek ízlett.

Csupa jellegtelen dolgokról írok. Próbáljuk meg másképp is.

Megjelentek az utcákon a karácsonyi fények, és most lesz hétvégén az első adventi vasárnap. Ugyan nekem ez alapból nem jelent semmit, de mondtam Dávidnak, hogy meg lehetne próbálni ténylegesen hangulatossá tenni ezt az időszakot. Ezt IS. Ergo a hétvégén tervezek egy jót sétálni, és begyűjteni pár fenyűgallyat, tobozt... csinálunk adventi koszorút. Az elsőt - én még sose csináltam. Bent az irodában is be fogom vezetni, ide egy toboz, oda egy ág, és persze pár saját készítésű hópehely. Az óvodában nagyon szerettem ezeket hajtogatni-vagdosni, és a legjobb az volt, mikor utána kibontva meseszép hópelyhek születtek.

Nem tudom, hogy s mint lesz az ajándékozással, az utazással. Biztos, hogy lesz két hetünk, és ki fogjuk használni. A többi, valamiért, az utolsó pillanatig rejtély lesz, még számunkra is.

Vasárnapra havat ígérnek... szerintem csak berezeltek a decembertől, és így akarják rávenni a lusta autósokat, hogy cseréljék már le a nyári gumit. Elköszön az ősz, szépen, halkan... és aztán visszasunnyog egy hét múlva, és kisebb megszakításokkal itt marad március végéig. Nem is tudom, mikor éltem már meg igazi, nagyonhavas, kopogós telet. Szánkózósat...

Kivéve persze a hólapátolós időszakokat, mert akkor nagyonis soknak tűnt. Relativitás... meg Heisenberg. Dávid pedig kémiát tanul, és kifejezetten jól jön neki, hogy szófosásom van a gép előtt, és nem nyávogok, hogy menjünk már aludni.

Node ennyi elég lesz már, hátha sikerül az ágy felé terelni a tanulóúrfit... nem jó, hogy ennyi mindent vállal. Nemhogy rám, de magára sincs ideje. Vajon meddig megy ez még így?

Rám van hagyva

Elég sok minden. Most épp az, hogy éjfélkor kekszet sütök. Kétfélét. Valamikor meg kell lenni, mert valamikor meg kell enni... úgyhogy ez most van. Nem mintha fél nyolc előtt estem volna haza, így is mázlim volt, meg gyors lábam. Egy fél órát nyertem nekik köszönhetően.

Ja igen, hogy előtte mi volt... Kettesben főnök úrral uraltuk a terepet. Jött egy rakat megrendelés, két pali, egy nő, egy adag ajándéknaptár, csöcsös-nőcis-naptár, amit a főnök rendelt, de szentül állítja, hogy nem magának. Ahha.

Délután magyaroztunk, szokás szerint. Fejlődik, na. Csak ne keverné az eseteket halomra. Kiderült, hogy nem ismerünk egy csomó társasjátékot... hát, az Einzelgängereknek vannak ilyen hendikepjeik.

Szóval a memory még csak hagyján, bár nem társasként ismertem, de van valami szurkálós logikázós (Dávid Ubuntuján éltem meg hasonlót). Én meg elmagyaráztam, hogy mi fán terem az Activity, meg a Barkhoba. Na majd... meglátjuk, mi lesz karácsonykor. Ez is rám lesz hagyva, meg hogy éneklünk, és talán dekorálunk is. És majd készítek ezt. Meg azt. Horgolni kéne megtanulni, nagyongyorsan.

A Facebook-on egyre-másra alakulnak a csoportok: előbb a volt énekkarom gyúlt össze egy hepaj erejéig, és már nagyban szervezik a karácsonyi koncertet, most meg a 2002-es nagy latin verseny, az Arpinoba kivándoroltak csapata kezd összeállni. Csupa-csupa izgalom.

Holnap jön végre Ági dolgozni. Ennek lesz köszönhető, hogy nem az időben való indulás miatt fogok korán kelni, hanem a kekszsütés oltárán áldozok föl pár alvós félórát. Dili-dili-dili. Fiatal vagyok, megtehetem, nem?

2012. november 26., hétfő

A lehető leguncsibb nap

Főnökúr elröppene Hamburgba. Ágira meg rájött a cifra szapora, zöld az ablakaaaaa... Gyomorrontása van, no. Ergo ma korábbra mentem be, és holnapra is megtartom ezt a jó szokást. A szapora nehezen múló nyavalya.

Magam sem tudom, hogy teltek el az órák, olyan ólomlábakon jártak ma körülöttem, ahogy ott ültem egyedül az irodában. Délelőtt fél tízkor már nagyon elegem volt - igen ám, de fél ötig tart a munkaidő.

Internetezni pedig (megkapaszkod - székkarfájátkeres!!!) nem volt kedvem. Tényleg. Ilyen is van. Úgyhogy amivel elütöttem az idő vasfogát, az a következő volt:

1. dal - énekelni mindig jó, hát még, ha nincs ott senki sem. Átvettem a leendő Csendes éjt horvátul (Ágival fogjuk énekelni, meglepetééés), belenéztem a többi énekelendő dalba is. Ment Mike Oldfield a rádióban, na azt nem úszták meg a szomszédok... 

2. séta - ha nem is a friss levegőn, de még mindig jobb, mint egyhelyben ülni 8 órán át. A papucs jól bírta, a szöllnyeg szintén. A derekam kifejezetten hálálkodott.

3. Fényképnézegetés - az internetezős gép tele van képekkel a régi időszakból, amikor én még nem voltam ott. Sunyi, alattomos módon megnéztem őket (nem ám először, de remélhetőleg utoljára). Merítettem ötletet, hogy hogyan kéne öltözni a karácsonyi banzájra, no meg hogy hogyan NEM kéne. És csorog a nyálam Kanada után (ez most kivételesen nem a kaja a brokkolival, mert az holnap készül el, hanem az igazi Kanada - gyönyörűűűű hely).

4. Elmebeteg tanármunka - avagy kifejezetten idegesít, hogy a dokumentumok többsége, amivel dolgozom (ilyenek a megrendelőlapok) HIBÁS. Nyelvtanilag, kinézetileg. Elütés is van benne, meg amit akartok. Ma nagy lendülettel nekiestem... és végeztem vele. Kiirtottam sok száz felkiáltójelet, beszúrtam hiányzó kifejezéseket, átjavítottam nyelvtani eseteket. Ezentúl jóval kevesebb munkám lesz a piszkozatokkal - nem kell végigmenni az egész lapon, csak beilleszteni a megrendelnivalót, aztán huss, mehet kifele. És én a Facebook, a Farmville meg ezernyi értelmes, hasznos, vagy legalább szórakoztató dolog helyett ezt csináltam. Tudom, tarkónlövés.... de az én kóm nem is tar.

Ezzel elméne a nap. Este még gondoltam egy kekszet, és kitaláltam, hogy kettőféle lesz belőle, de a megvalósításig már nem jutottam el. Az hoooolnapra marad, ha a főnök elenged időben. Ha nem, akkor is - KEKSZETAKAJOK.

Ellenben a lencsefőzelék tárkonyosan, hagymásan, szalonnásan, zsemlegombóccal, na az kész. És még csak most van tíz óra. Remek alkalom... nem is tudom, mire.

Dávid értésemre adta, hogy úgy hiteles a beszámolóm, ha hozzáteszem, hogy nem tanul. Na, akkor most ugye mindenki boldog?

2012. november 25., vasárnap

méltóság

..érdekes egy fogalom, eddig nem sok közöm volt hozzá

ma énekeltünk, én még sokat is: Cecília napi misén délelőtt (csak a szokásos, 5-6 dal a mise közbelső részei közé), majd a ternitzi kórus 4 évente esedékes nagygyűlése következett és utána elmentem velük étterembe és csuda finomat ettem (bécsi marha krumplival és zöldségekkel, illetve hagymás rostélyossal) - egyedül. pontosabban mindig volt mellettem valaki, de mindig más..

de ezt a végén nagyon gyorsan kellett megennem, miután kihozták, mert rohantam Wiener Neustadt-ba, a Dómba, próbára: Mozart műveit énekeltük ma este 5kor: Árvaházi mise, Dixit et Magnificat, Te Deum.
és N-i eljött és meghallgatott! :)

ez azt jelenti, hogy kíváncsi, hogy mit énekelek és hogy hogyan. ez jó :)

a méltóság egyébként nem itt kezdődött, hanem még pénteken: elmentem iskolába, majd, miután realizáltam, hogy a hat órás gyakorlat igazából csak a második 3 órában lesz számomra megtartva, déltől háromig szünetem volt és 6 és fél nyolc között is, ugyanis f8-kor kezdődött a zenekari próba a ma esti koncertre. és ezeket a szüneteket a méltósággal használtam fel. rájöttem, hogy számomra a méltóságot egy érzés jelenti és ehhez nekem szükségem van:
  1. biztatásra/megbecsülésre
  2. szabad időre
  3. laptopra és
  4. egy jól kinéző kabátra - de tényleg
nem biztos, hogy ezek így teljesen érthetőek, de péntek délelőtt már például mondta az egyik tanár, hogy mennyire is érdekel engem az a munka, amit most csinálok (targoncavezetés!), merthogy náluk is lenne feladat és örömmel venné, ha segítenék. (és nem ő volt az első, aki ezt célzatosan említette..)
 biztatás/megbecsülés kipipálva

szabad időm volt, amikoris ezt kiélvezhettem (két bekezdéssel feljebb), eközben pedig leültem a suliban egy asztalhoz és kényelmesen elintéztem sokmindent (=nem kellett rohannom, mint esténként, azaz most is)

(egy jó bőrkabátot pedig a Szómában találtam)

tegnap megalapoztam az önbecsülést is (ld. N-i tegnapi bejegyzését: rendet raktam és egy olyan asztalt, amihez leülhetek és ott (legtöbbször) csak a laptopom van - igaz, hogy olyan, amilyen, de legalább van :))

én meg elhatároztam, hogy azért, hogy N-ivel és otthon több időt töltsek, lemondom a szerdai próbákat - pont azokat, amik olyan jól mentek (igényesebben vezényel a karmester és a próbákon a kezdési és a végidőpont között - a szünet kivételével - tényleg csönd van!).

ma pedig koncert után bementünk a közeli kocsma/étterem előhelyiségébe - egy puncsra. gyorsan haza akartunk jönni, hogy tudjunk még főzni (mármint N-i), de végülis ottmaradtunk ca. f7-7-től f10-ig és megvacsoráztunk, egy kellemes beszélgetés mellett egy hatfős asztalnál (még a magyar pincér kérésére happy birthday-t is énekeltem egy másik vendégnek :))

szumma szummárum én ma kétszer ettem étteremben: a két előadás/koncert után, mintegy "megünnepelni" azt, hogy "megcsináltuk". ilyenek ezek az osztrákok (akikkel én találkoztam): szeretnek ünnepelni, önfeledten!

és a végére a slusszpoén, amin igencsak meglepődtem: ma délután, a sok beszélgetés közepette (amikor is elhintettem, hogy bizonytalan ideig nem jövök), többen is olyanokat mondtak nekem, hogy "sajnáljuk, hogy elmész", "jó hangod van" meg hogy "kár, hogy a tenor egyik támasza elmegy"(!)

tény, hogy egyre jobban bírom a magasat, de hogy ennyire nagyra tartsanak!

..ezzel jár a méltóság?

Egy kellemes este

Dávid énekelt a komoly kórusával (ez nem a helyi, hanem a nagyvárosi, igényes, de sajna hasonlóképp keresztény kórus) most este. A neustadt-i dómban, ami egy ferde templom, és az akusztikája elég borzalmas, de legalább még jó hideg is hozzá

Mégis beültem, ha már a délelőtti kórusszereplésén nem voltam ott. Akkor épp valami filmet néztem, Nevem Sam-et. A Youtube-on hihetetlenül sok jó film van fent, teljes egészében, szinkronosan. Vagy három-négyen átrágtam magam a hétvégén, egyiket se a kedvesemmel, de annál nagyobb filméhséggel.

Naszóval filmnézés után irány volt Wiener Neustadt, némi császkálás a karácsonyi hangulatú utcákon-tereken, és már meg is érkeztem a dómhoz. Nagy, fehér, kéttornyú, elég eltéveszthetetlen. A város büszkesége, ha a közelében adnak ki lakást, mindig hangsúlyozzák, hogy "in der Nähe: Auge Gottes" - isten szeme a közelben. Jeee.

Csak tudnám, hogy akkor mitől ilyen bűn rossz a hangzás odabent. Egy órás koncert volt, 12 eurós belépővel. Mozart továbbra sem tartozik a kedvenceim közé, a latin szöveget elolvastam ugyan a Dávid-adta lapról, de érteni alig értettem, mikor énekelték. Utána meg már nagyon mehetnékem lett volna haza. Főzni kell, éhes vagyok, fázom.

Na, csak egy forró puncsot még. Lllllegyen. Egy kis puncs, egy kis beszélgetés. Emezek elmennek enni. Jó, menjünk mi is, Dávid szerint egyszer van vasárnap egy héten. Ennyiben még igazat is adok neki.

Jó volt a pinia-magos gorgonzolakrémleves, begyűjtöttem egy menünek való joghurtos currys kaját a heti menübe, és szépen degeszre zabáltuk magunkat kb. 50 euróból (jujjjj). Ment a duma, főleg osztrákul, pár szót tanultunk is, a pincérekkel pedig magyarul beszéltünk, megy egy híján mind magyar. Egy elejtett szó meg eléggé determinálja az eljövendő szerdáimat, hogy tudniillik a szemközti bárban karaoke est szokott lenni szerdánként. Hát kérem, oda nekem muszáj lesz elmenni. Egyszer. Meg még egyszer. És még egyszer.

Jó kis elúszós hétvége, megspékelve extra adag pénzköltéssel. Dávid viszont megtapasztalta, milyen igazán emberként élni. Lásd feljebb....

2012. november 24., szombat

Rendeződünk

Részemről ugyan nem voltam ma kirobbanó formában - reggel még fejfájással ébredtem, Dávid segített elmúlasztani... mindenkinek a fantáziájára bízom a "hogyan"-t. Valahogy aztán csak elevett minket a SoMa-ba a fene (megint túl szűk nadrágokat vettem). Meg a Hoferba. Meg a Sparba. 

Lehet, hogy ideje lenne összesíteni a sose eldobott blokkokat. Jól megijednénk biztosan, ha kiderülne, mennyit költünk havonta "élelmiszerre" - aminek a fele valójában inkább luxusnyamm. Egy kis chips itt, egy kis vaníliás rúd ott, krémtúró, tejszínhabos pudingok, miegyéb. A fogaim meg egy ideje már fogorvosért kiáltanak, de majd csak jövőre kerülnek sorra. 

Jogsi ügyben nincs előrelépés, pedig már mennék vizsgázni. A feltelepített kreszteszt, ki tudja miért, nem működik, de azért így is lenne módom gyakorolni. Ehh, ez a nap nekem mégiscsak a lassúságról szól.

Ellenben Dávid... Rendbetette a konyhát. Szerzett a bicebóca fregolinak (a ruhaszárító rács neve ugyanis itt fregoli) a munkahelyéről két "U-profilt", és megorvosolta azt is, ha már nálam így belejött a gyógyításba. Bizony, sínbe tette a lábát, és így ismét stabilan tud állni. Most is azt teszi, a konyhában szárad rajta a ruha. Meg a mosógépben, mert lusta vagyok kivenni onnan.

És hogy mit keres a konyhában a mosott ruha a sínbe tett lábú fregolin? Hát, helyet, mivel a nagyszoba megint átrendezés alá került. Mégpedig: egy íróasztal-jellegű alkalmatossággal bővüle ki, amint azt a mellékelt ábra mutatja.


Enyhén kollégium-szag terjeng azóta a lakásban, mivel ez az izé itt minden, csak nem hagyományos. Viszont három előnye biztos van.

1. Eddig fel nem használt elemek felhasználásra kerültek általa.
2. Nem kellett venni íróasztalt, drága pénzért, idehozatni még drágább pénzért.
3. Mivel a vasalnivaló helyén áll, Dávid ezentúl kénytelen lesz igen kevés vasalandót felhalmozni, magyarul: több kivasalt ruhánk lesz. Juhéé.

Illetőleg párszor nevetőgörcsöt kaptam attól, ahogy Dávid a holnapi próbára készülvén énekel (????), közben szélmalom-jellegűen kavarja maga körül a levegőt (ha karmester lenne, hálózatra lehetne kötni - megtermelé magának az áramot). Egy idő után a rekeszizmom feladta.

2012. november 23., péntek

Fáj, de írjunk azértis

A fejem egész nap nehezebb volt a kelleténél. Egy előnye biztos van a terhességnek - nem jön meg kilenc hónapig. Mondjuk ettől még nem szavaznék rá...

Ma végre befejezték a rámolást az irodában - lett klímánk, remek. Én ugyan nem vágytam rá, Ági lábára húz a hideg... de azért biztos jó ötlet volt. Kezelni egy kétéves is tudja. Például én.

Ágit ma elkísértem a "kiállítására" - ez az a hely, ahova a főnök azért nem jött el, hogy a pisztolyát megjavíttassa. Vagy valami ilyesmi. Nem baj, ketten voltunk csajok, meg még

- Ági Csilla nevű barátnője, akinek egy csomó linket kell elküdenem, német tanítás ügyben
- egy rakat osztrák szkeptica
- pár nyitottabb osztrák hölgy

Na. Ági hangtálakkal foglalkozik, meg ásványokkal, csakrákkal, testgyertyákkal. Én ugyan nem vagyok otthon a témában, és nem hinném, hogy valaha otthon leszek benne, de.

Áginak fontos volt, hogy elmenjek ide. Nem mondta, és tán be se vallaná, de fontos.
Nyitottnak lenni nem rossz, a hangtálak rezgései se rosszak.

És hazataláltam, egyedül. De erről majd holnap...

2012. november 22., csütörtök

Ma sem volt palacsinta

Feladtam: a turmixgépet, amit azért vittem be három napja, hogy könnyebb legyen kikeverni a palacsintatésztát, ma hazahoztam. Majd lehet szenvedni a kézi keveréssel.

Fáj a fejem, és az sem múlasztotta el, hogy nosztalgia gyanánt megnéztem a Több mint testőrt. Ettől függetlenül jó volt.

Kb. ennyit a mai napról... zutty!

2012. november 21., szerda

Tudtam (?), hogy nem megy simán

Tudtam ám a fenét. Legalábbis reméltem, hogy ma lesz palacsinta. De nem lett, mert jött egy kedves ügyfél, és jól keresztbetett a napnak. De talán menjünk neki elölről, nem volt azért olyan rossz nap ez...

Naszóval, reggel a fasírtok szépen elkéSültek. Meg a tükörtojás is. Betermeltük, így mentünk dolgozni.

Jött Saakine (lehet, hogy csak "Sakine"), icipicit beszéltünk törökül. Illetőleg be lett szerelve az új mosogatógép, jeee. És át lett rendezve a konyha, és az ajtónyílással szembekerült a hűtő. Baromi praktikátlan, Ágival már szövetkeztünk, hogy hány nap múlva állítjuk vissza a régi rendet.

Az új mosogatógép szépen mos. Ezt pár száz euró esetében el is lehet várni, nem? Annyiért én megnyalom a poharakat, egyesével. Egy nyelvcsapás, 100 euró, kinek kell?

Utána jött némi futkorászás, mert az ügyféllel a főnök bement a belvárosba, vásárolni,  vagyis inkább asszisztálni a vásárlásnál. Ebéd kutyafuttában, utána jó sok beszélgetés Ágival. Ja, hogy közben a főnök meg az osztrák ügyfél visszajött? Nem baj, magyarul ment a duma, nem zavartattuk magunkat túlságosan. Mellesleg Ági e-mail-problémájára is igyekeztünk gyógyírt találni, némi továbbküldő-filter beiktatásával. Ki tudja, hátha sikerül kicselezni a chello.at-t.

A tegnapi 975 eurós csavaranyáról újfent kiderült, hogy mégis jó, a főnöknek igaza volt. Engem nem lep meg, neki általában igaza van, főleg szakmai kérdésekben.

Este meg még igeragoztunk egy adagot magyarul. Egész jól ment neki, de azért lassan le fogom szoktatni a segédtáblázat használatáról. És egyébként is, majdnem egy hete ül a házi feladaton. Olvasási gyakorlatokat is fog kapni, mert ezek az A meg E bötűk versus Á és É... hát, na. Elég nehézkesen mennek.

És utána szépen elmentünk hármasban vitakultúra-előadásokat hallgatni a WiFi-be, Mödlingbe. Ez a helység valójában annak a városnak a másik fele, ahol dolgozom, de főnökúr csak úgy tudott odajutni, ha:
1. elmegy a mödlingi állomáshoz, ott felveszi a párját, Angela-t
2. visszamegy oda, ahol dolgozunk
3. megint elmegy Mödlingbe, mivel a WiFibe (ez pedig amúgy egy továbbképző intézet, sok-sok pénzes előadással) eddig csak a munkahelyéről ment, és Mödlingből Mödlingbe nem találta volna az utat. Hehe. De tényleg.

Egész érdekes előadások voltak, többségében. A nagy végkövetkeztetés pedig, hogy tessék mediátort használni az áthidalhatatlan konfliktusok kezelésére. Nos: egy ilyen közvetítő egyén óránként akár 250 eurót is elkérhet, és 10 óra alatt nem oldja meg a helyzetet. Nem olcsó dolog a munkahelyi konfliktus, az már igaz.

Utána adódott némi hidegélelem, és bor. Nekik fehér, nekem inkább veres. S hozzá még elmés disputa, embertípusokról, közvetítő szerepről, és mindenféle másról is (nagycsaládi találkozótól kezdve addig, hogy mit főzök én reggel, és hogy vagyok képes többet enni, mint a főnököm az 1,85-tel, meg a 80 kilójával).

Mindenképp szép este volt, és Angela-val össze is tegeződtünk. No persze, mivel véletlenül letegezett előtte. Párszor. Egyszer biztosan. Az élet nagy élményei, ugye? Ehh... inkább alvás van.