... vagyok. Nem dőlt össze a világ, csak egy icike-picike kis darabja. Talán azzal járok most a legjobban, ha a kis darabkákat közszemlére teszem itt.
Úgy kell nekem, hát persze. Aki tervez, az pofára esik. Legalábbis, ha más is szerepet kap a kivitelezésben. Akkor nagy eséllyel, egyébként kisebbel.
Ugyebár ma volt az utolsó idei munkanap bent, és még valamikor októberben megfogant benne a gondolat, hogy Ágival milyen jó lenne énekelni karácsonykor. Meghitt lenne, Áginak erőt adna, nekem szintén, a főnök (nemlétező?) karácsonyihangulatát is fel lehetne melegíteni egy kicsit, meg ilyenek. Jó a dal, no.
Sikerült anno rávenni Ágit. Sikerült kottákat nyomtatni, többször bementem korábbra, hogy tudjunk gyakorolni. Volt ezzel kapcsolatban is egy pofáraesés, mikoris hiába mentem be egyszer, túl elfoglalt volt Ági, én meg erről nem tudtam. Az bosszantott ugyan, de túlestem rajta. Az elmúlt napokban aztán intenzívebbre vettük a figurát, a határidős Murphy-törvény szerint: ahogy közeleg az adott időpont, úgy nő meg hirtelen a kedv. Megszoktuk már ezt a törvényt, vizsgázások alkalmával sokan érzékelhetik.
Ma reggel is próbáltunk tehát, lévén főnökúr karácsonyi ajándékkörútjának utolsó állomásait járta be épp. Dávid még tegnap este (mit este, éjjel) kerített jó kis háttérmuzsikát Youtube-on, hogy ne legyünk olyan elárvultak az énekléssel. Mondjuk majdnem késtem, de végül elértem azt a nyamvadt Badner Bahn-t, még két centet is találtam rajta a fölszálláskor. Én bolond, azt hittem: igen, ez egy szép, szerencsés nap lesz. Tévedtem.
A leányzók a szomszéd irodából túl korán érkeztek, nem volt idő még a gofrit sem elkezdeni kisütni. Szimpatikusak, csak ne beszélnének ilyen hadarva-osztrákul. Az ilyenbül keveset értek, bizonyos szavak pedig teljesen idegenek voltak számomra. Mindegy, jöttek, mentek.
Jött csomag is, na annak nem kellett volna, mert már nagyon rákészültünk a karácsonyi hangulatra. Adri is megjött, remek. És akkor derült égből beállított bizonyos Svarc. Persze nem így írják a nevét, de most jó lesz neki így is, amúgy sem olvassa a blogot. Idősebb pofa, jólszituált, a maga módján biztosan nagyon szórakoztató is - elvégre humorista, bár én nem ismerem, és ezek alapján egy esetleges fellépésére sem akarnék beülni. Azt figyeltem meg, hogy a humoristák nem tudnak őszintén nevetni. Ez biztosan nem tudott. Eltátotta a száját, nevetős hang is jött belőle, meg mosoly is volt hozzá... és a következő pillanatban úgy mesélt tovább valami sztorit, mintha semmi nevethetnékje nem lett volna az imént. Rémes ez a szakmai ártalom...
Ami számomra volt rémes, az az a hááááááárom óra, amíg ez az úriember ott ült nálunk s lökte a süket dumát. Pedig érthetően beszélt, műveltség is hallatszott... node.
- egyrészt majd megnyúvadtam az éhségtől (nem ettem ebédet, se tízórait vagy fél háromig)
- másrészt végre négyesben akartam lenni a kollégákkal és Adrival
- harmadrészt ugyebár énekelhetnékem volt.
Ki lehet találni, mi lett a helyzet vége. Adri elindult haza, merthogy neki dolga van - tényleg volt, aláírom. Utána nagy nehezen kipaterolódott a Svarc, de még visszajött, hogy nem-e felejtett nálunk valamit. Nem, NEM, SIPIRRRRRRC. Utána Ági lépett le, mert neki meg ma még világvége-szemináriuma volt valahol. Szóval ott maradunk ketten a főnökkel, se gofrisütés, se éneklés, se videónézés (a főnök elhozott egy régi felvételt, amin ő szerepel valami díjátadón, azt is ma szerettük volna megnézni), se képnézegetés (ez megint a főnök leleménye - van róla egy huszonéves korában készült kép, azt kellett volna elküldetnie az ismerősével, de valahogy az se jött össze, pedig tegnap emiatt késtem le a vonatot). És akkor álljunk neki, a hasamban 4-5 szendviccsel, 2 pohár pezsgővel (nemisszeretem!!) meg kb. két üveg sörrel (ezmegaztán!) számlákat gyártani. Egyet, kettőt, hármat... mikor már azt hittem, kész vagyunk végre, még egy negyedik is sorra került. Utána a főnök egy fél üveg sör mellett kifejtette, hogy kicsit fel akarta dobni ezt az utolsó napot némi társasággal, és hogy neki milyen szimpatikus ez a Svarc ürge.
Remek.... én meg négy órát aludtam az éjjel, mert lefekvés előtt még a dalokat kajtattuk Dáviddal, felkelés után meg a két sütit kellett összedobni ötkor (ebből a gofri nem lett kisütve, a gofrisütőt hiába ciperésztem végig az 50 km-es úton, a muffinből meg csak vittek, de helyben nem lett se fogyasztva, se méltatva). És nincs dal, és nincs gofri, és számla van, meg nehéz csomagok hazacipelése, a főnök meg olyan gyorsan elköszönt, hogy rendesen el se tudtam búcsúzni tőle erre az évre. Huss, már nem is volt ott, mire annyit mondhattam volna, hogy bikmakk.
Az ajtót az tette be, hogy Dávid hívott korcsmázni úgymond, mert az énekkarosokkal beültek valami jó kis helyre, én meg elindultam feléjük gyalog ebben a remek lelkiállapotomban, hogy "na jó, akkor ünnepeljünk velük, énekeljünk velük, jó az is", és közben telefonáltam Dávidnak, aki közölte, hogy már nagyon kifele áll a rúdjuk, úgyhogy ne menjek inkább. Fordulhattam vissza... és Dávid háromnegyed órával később jött meg. Ennyi erővel oda is mehettem volna.
Ehh, pocsék egy nap ez, akár volt ma világvége, akár nem. Vagy csak én dramatizálom túl... de nem érdekel. Ez most sért, bánt, rosssssssssz. Többet nem fogok akarni énekelni Ágival, leshetik, mikor viszek be gofrisütőt, és egyébként is. Épp ideje lesz lelépni haza, normálisabb körülények közé erre a pár napra.
Grrrrrrrrrr. Majd elmúlik. De addig is GRRRRRRRRR.