2012. február 28., kedd

Az "itt" van, az "ott" meg csak talán

A szokásos mesés érzés,hogy valójában az egész ternitzi élet csak valamiféle képzelet-játéka, és nincs se munkanélküliség, se Ausztria, csak én vagyok itthon, a szobámban. Ilyenkor nagyon nincs kedvem visszamenni. A még régebbi lakásunkba is visszamennék... sok helyre visszamennék, vissza is megyek szívesen. Még akkor is, ha nem ugyanazt találom, amit otthagytam. Vagy a nem ugyanakként megyek vissza. Hát néhány szóismétlés előfordult ebben a bekezdésben, annyi szent.

Az út egész érdekes volt - először is még a vonatra szállás előtt összegyűjtöttem magamnak némi elintéznivalót. Levélfeladás, könyvek és igen súlyos konyhamérleg transzportálása a SOMA-turiba, banki látogatás pénzfelvétellel és pénzváltással egybekötve, meg hát bepakolni és szendvicset gyártani sem árt.

A bankban viszont valami furcsa pangás van - vagy valaki az összes forintot fölvásárolta, vagy ezek az osztrákok már annyira érzik a magyar államcsődöt, hogy a magyar valutát egyszerűen törölték a nyilvántartásukból. Biztos, ami biztos, nem? Még szerencse, hogy volt nálam annyi pénz, amivel a Sopronból Budapestig szóló jegyet meg tudtam venni, és gy nem állta be csúszása programban.

A jelenlétem persze nem maradhatott hatástalan, az eddig tavaszias időjárás ma buzgó havazásra váltott, hoy megmutassa, ő olyat tud itt Magyarországon, ami Ausztriában már nincs is! Díjaztam a bemutatót, nem árt egy kis hó senkinek, aki rendesen fel van öltözve.

Furcsáltam, mikor a nem magyar telefonom úgy fél három táján megcsörrent. Dávidnak lett volna annyi esze, hogy ne azon keressen, hiszen akkorra rég átléptük a nem is létező magyar határt, ahol aszolgáltatók sokal drágábbra váltanak. Valóban nem Dávid volt, hanem egy idegen telefonszám. És ez az idegen szám szépen elhívott pénteken 10 órára állásinterjúra. A magyar vonaton, ú jeee. Tudhattam volna, igaz...? Most nem is annyira az érdekel hogy fölvesznek-e, nekem már ez hatalmas dolog. Lesz valódi állásinterjúm, osztrákokkal. Eddig nem volt, az ex-főnököm férje igazán jelentéktelen jelenlétet produkált, mikor a nyelviskolába mentem. Vajon hogy kellene kinézni? Hogy ne kellene? Testtartás, beszéd, a a szokásos. Sokszor átfutottam már, elméletben nem vagyok kezdő, még tanítottam is. De hogy élőben?! Hát, a mai többszörösen jó nap. És most, egy darab Minority report megnézése után családice, talán ideje elmenni aludni. Holnap vár apám, a fogorvos, a beszereznivalók, és annak eldöntése, mikor megyek vissza Ternitzbe.

Remélem, Dávid nem fojtotta még meg magát egy konzervnyitóval, amióta nem tartózkodom "otthon". A viccet félretéve is kíváncsi vagyok, megállja-e a helyét. "Sajnos" nem lesz alkalmunk megtapasztalni, mert legkésőbb csütörtök este már megint együtt leszünk. Ezek a mai fiatalok, min a gumicukor. Cupp, már megint egymásra tapadnak, megáll az ész, ha még van egyáltalán.

2012. február 27., hétfő

Holnap innen el

Fog-ügyben startolok szépen haza, de hogy ebből hány napos magyarországi tartózkodás lesz, azt még nem tudom. Ma filmezés volt porondon, mivel a Youtube-on lehet találni egészben feltöltött filmeket, olyanokat is, amiket anno gyerekként nagyon szerettem, és együtt röhögött rajtuk a család. Dávidnak sajna nem az a zsánere, ami nekem...

Pár adminisztratív ügyet is elintéztünk ma végre-valahára... de maradt holnapra is, nehogy elunjuk magunkat. Dávid azt mondta, hogy szerinte nagyon összevagyunk nőve, és nem fog ártani pár nap külön. Hát - legyen igaza.

2012. február 26., vasárnap

Egy darab 26-a

És már megint nem ünnepeltük meg a hónapfordulónkat, ahogy szoktuk. Helyette a tegnapi nap izgalmait hevertük ki, legalábbis nagyon próbálkoztunk, mert ma alig keltünk fel az ágyból. Van itt laptop, kényelmes nagy hely, párna, takaró, ételt-italt meg be lehet hozni. Sajnos a beépített vécé még hiányzik. Talán ennek köszönhető, hogy még vannak izmaim... meg hogy Dáviddal harcolászok. De ez titok.

Felkerültek a képek is, tessék megnézni a vemhes, kószáló kőszáli-kecskemamát. Dávid ugyanis a maga élményeit némi írással dolgozta fel, kb. arra ébredtem hajnali fél tízkor, hogy gépel mellettem, és nála van a laptop. Ami az enyém. Hát hogy Farmville-ezzek én így?! Jókislány módon nem kaptam ki a kezéből, hogy halaszthatatlan teendőimet elvégezzem, hanem némi heverészés után szépen kimentem "reggelit" csinálni nekünk. A reggeli végül fél 12-kor lett tálalva, és fin-om-lett. Hahaha.

Délután valahogy eluntuk a semmit, azaz a normális adrenalinszintet, ezért Dávid kitalálta, hogy meg fog tanítani autót vezetni. Ennek tiszteletére az addig ragyogónapos idő egyből esőre váltott, hogy tudjam, mi az élet. A kocsi meg nem volt hajlandó elindulni. Már azt hittem, hogy érzékeli a volánnál ülő vezetési alfabétát, aki én volnék, és emiatt makacsolta meg magát, de aztán kiderült, hogy a tegnap lemásolt kocsikulcs a ludas. Formára ugyan szép és jó, meg be is megy, de indítani már nem indít.

A mai eredmény az "Egy N-i a volánnál" című sorozat első részéből:

- egy fincsi farolás egy méretesebb és sárosabb tócsába
- egy fincsi padka-csók három kerékkel
- pár száz lefulladás
- fééééék, neolyangyorsan, féééék
- a gázpedál szorgos kerülése, kuplunggalis-lehet-haladni - alapon

Emellett párszor beparkoltam ide-oda, farral, orral, kanyarral vagy csak egyenesen. Törni nem tört össze semmi, még az önbizalmam sem. Megy ez, mint az ágybahuhhontás inkontinencicásoknak. Dávid szerint is ügyes vagyok - mondjuk egy tanár mit mondjon a tanítványnak az első óra után?! Buksi-simi, jöjjön legközelebb. Jogsit viszont továbbra sem szeretnék. Minél kevesebb papírt az életembe, minél kevesebb pénzért - ez az irányelv egyelőre.

A végére egy mai beszélgetésrészlet Dáviddal, még a vezetés elmételi részénél:

"Hogy vannak sorban a pedálok?"
" Hát bal oldalt a kuplung, aztán a fék és jobb olalt a gáz."
" És melyik lábad van a féken?"
"A középső..."

d - megváltoztam..

..és ez még tartani is fog egy ideig, az biztos.

leginkább a tegnapi kaladra értem ezt. nekem ugyanis - egy-két Kinizsi 100-as után - még az járt a fejemben, hogy mennyire erős vagyok és mennyire nem hagy nyugton egy kisebbfajta kaland a sziklafalon. meg hogy én bírom, meg nem fáradok el annyira, mint a többiek - szóval frankó vagyok.

aztán jött az ötlet, hogy menjünk el kirándulni, mert pénteken - noha a munkatársak még mindig a Blecha-s kabátban virítottak - én már a kabátot kapásból a kocsiban hagytam és a pulcsit is levettem a délelőtt közepén: egy szál pólóban dolgoztam (na jó, nadrág meg cipő még volt rajtam ;)). és kicsit kezdedd elegem lenni abból, hogy itt ez a - három-négy napja tényleg - szép idő (10-15°C, tűző nap és időnként jó nagy szél :)) és én csak a melóhelyen, két csarnok között átfurikázva, targoncából tapasztalom (és, ha ketten megyünk, akkor a másik direkt kéri, hogy gyorsan menjek, mert nem szereti a szelet..).
(kezd elegem lenni abból, hogy tesztelem, hogy mit meddig bírok ki: az emberek által okozott stressz lenyelése elég volt már több, mint 20 éve..)

..és mivel pénteken ugyanúgy, mint a hét legtöbb napján, hazaérve N-i-t a szoba - és ágy(!) - kellemes melegében, behúzott sötétítő függönnyel (mert különben nem látja a laptopot a déli fekvésű ablakon besütő nap miatt) találtam..

..és mivel a szombati napsütésre azért Ő is hajlandó volt kimozdulni, gondoltam tegyük emlékezetessé a napot, menjünk el kirándulni (azaz sétálni egy jó helyre, nem több!).

így lett a Hohe Wand(így helyes, különírva).

aki nem tudja (most már én is jobban tisztában vagyok vele), a Hohe Wand természetvédelmi terület, vagy miféle, ezért ha kocsival akar odamenni az ember, akkor egy Mautstelle nevű állomáson belépőt kell fizetni. nevéből adódóan (magas fal) - egy részét biztosan - magas (szikla-) fal veszi körbe.
de persze utak mindenhol vannak, még jelöltek is, és mivel meg szerettük volna tartani az eurónkat, úgy gondoltuk (pontosabban, amikor N-i-t kérdeztem, azt mondta, hogy inkább arra), hogy egy másik úton menjünk fel.

szerintem mind a ketten kicsit későn érő típus vagyunk, így az sem esett le, hogy ha messziről így néz ki, akkor közelről se egy sétamenet a feljutás. mindegy. a térképen volt jelölve háromféle mászóút, én meg a legkönnyebbet javasoltam. egy egyszerű többségi szavazás során elfogadtuk a javaslatot. utunk Oberhöflein felé vezetett és leállítottuk a kocsit. itt kezdődött a kaland.

visszanézve nekem elég izgalmas út volt, de tény, hogy volt az út hosszának cc. a felénél egy turistautak kereszteződése, aholis tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy amin jöttünk, az tovább "nur für Geübte", azaz "csak gyakorlottaknak". addig "normális" sétaút volt:


onnantól kicsit jobban emelkedett:


aztán, miután így döntöttünk, már kicsit kezdett emelkedni a terep - és N-i még mindig jól bírta. nagyonnemsemmi ez a csaj!


szép köveket is találtunk, egy-kettővel gazdagítottuk is az itthoni gyűjteményünket, de erről később, hiszen ott még nem sejtettük, (..hogy békaemberekkel fogunk találkozni) hogy később igencsak megkérdőjelezzük, hogy hazaérünk-e élve és épségben.

aztán a terep csak dőlt és dőlt felénk és már kezdett megfogalmazódni bennünk a gondolat, hogy ez azért mászóút (lassú felfogás rulez), mert a vége egy sziklafal tövébe visz? N-i makacssága sok mindenen átsegített, hozzátéve az enyémet, hogy akkor legalább addig menjünk el, onnan ráérünk visszafordulni. útközben néhol már meg-megjelent egy-egy kőbe ágyazott létra, ami szintén felkelthette volna a gyanúnkat, de nem tette, mert a gyanúnk is, mint mi magunk, jó (sokat) alvó.


mentünk-mentünk és egyszercsak arra eszmélek, hogy N-i kijelenti, de az addigi jókedvű hangvételhez képest kicsit más hangsúllyal, hogy "innen visszafele már nem megyünk!". kérdem, miért? hát hogy itt már inkább mászni kell és már rég túljutottunk azon a ponton, hogy lefele is ugyanolyan könnyű/nehéz a járás és egyébként is a kiránduló és napjárta idő felén már túljutottunk és még mindig itt vagyunk a szikla közepén. ja és hogy a magassarkú csizma nem szereti az egyre gyakrabban előforduló havat, mert megcsúszik rajta.. (akkor még ő sem sejtette, hogy szereti, nem szereti, később csak ilyet kell megennie - mármint a csizmának és nem szó szerint), egyszóval kitört a pánik!


de tényleg! és jó volt. mert elértünk egy határig - persze, a magam nevében beszélek, de szerintem N-i is hasonlókon mehetett kersztül - ahol egyszerűen nem tudtunk tenni semmit. korábban mindig volt visszaút, nem kellett sose komolyan aggódni semmiért, mert ott van a tudat, hogy például ha neadjisten összeveszünk, akkor nem kell hajléktalannak lennem, mert Veszprémbe hazamehetek (szélsőséges esetben), vagy annyi megtakarított pénzünk van, hogy ne kelljen éhezni stb. stb., de most nem volt kiút. kivéve persze a fölfelét :)

azt hiszem, N-i pánikja egy-/nemkicsit rám is rámragadt és ez csak folytatódott, mivel a természetben nincs aláfestő zene, mint a filmekben és így sose tudtuk (bocsánat a néhai többesszámért), hogy most milyen rész jön: nem tudtuk, hogy félnünk kéne-e, vagy már fellélegezhetünk-e. igaz, hogy közben láttam egy mászó párost: tőlünk cc. 150 m-re lehettek a hegyoldalon, kelet felé, és épp sütkéreztek, mikor N-i-nek is meg akartam mutatni, már továbbálltak, de szerintem velük találkoztunk fent a Hüttében..

egyet lehetett tenni (és szerintem ez az egy nekem jó gyakorlat volt a meditációhoz: ha még elmélkedem ezen az egy dolgon egy kicsit, talán nem fogok a meditálástól annyira "félni"), továbbmenni. egyszerűen nem volt más választás. és ha továbbmész és nincs min agyalnod, mert azt már megtetted és "energetikailag" az vezet a legkevesebb fáradsághoz, ha nem agyalsz semmin, akkor csak arra figyelsz, hogy hova lépsz. és kiürül a tudatos tudatod. az már csak hab a tortán, hogy egyrészt láttunk kecskére emlékeztető élőlényt, amint olyan nyugalommal sétál és néz ránk, hogy mit csinálunk, mintha csak az utcán találkoznánk.


másrészt - amikor már megjelent a szél, mert eddig semmiféle szél nem volt - voltak olyan részek, amikor, lévén N-i felé felelősséget éreztem, másfélszeres halálfélelmem volt: szerencsére az út felső szakasza jól ki lett építve (sziklába fúrt lajtorják és sziklától fáig húzódó drót sodrony, kapaszkodónak), de voltak olyan részek, ahol a drótok által kihagyott cc. 20m-es szakaszon havon kellett átkelni. a talaj cc. 65-70°-os szöben lejtett, alattunk néhánytíz-néhányszáz méterrel a fák hegye és feltámadt a szél.


régebben biztos voltam benne, hogy nekem ilyen kis kaland meg se kottyan. ebben változtam meg.

a többi, hogy amikor tényleg elfogyott a drótkötél, akkor a talaj visszaállt cc. 10°-os dőlésszögbe és megláttunk egy játszóteret illetve az Eicherthüttét, már nem olyan említésre méltó

2012. február 25., szombat

"Haláli hely ez a Hohewand" - túlságosan is

Kezdjük azzal mindenki megnyugtatására, hogy túléltük. Magunk is csodálkozunk még rajta, szerintem lassú lesz a feldolgozási folyamat.

A sors mondjuk többször is próbált óva inteni. Kezdődött az egész egy elég elúszós-elcsúszós reggellel, leginkább azért, mert Dávid az egész heti fáradalmakat szokta kipihenni szombaton, jómagam pedig a semmit, de péntek este fél kettőig tartott az a semmi. Aztán volt pár program mára, úgyismint SoMa-járat, avagy elvinni a nekünk nem kellő kacatokat a helyi turiba (nem jött össze), mosás, főzés, takarítás (nem jöttek össze), függőben levő dolgok lerendezése a főbérlő lányával, a helyi és a magyarországi egészségpénztárokkal (meglepő módon ezek sem jöttek össze). Dávid viszont álmodott valami olyasmit, hogy a kocsikulcsot beletörte a zárba, úgyhogy megvolt a kulcsmásolás Neunkirchenben. Aztán gondolt olyat is, hogy kevés lesz a benzin, ezért megvolt a tankolás is. Igaz, emiatt vissza kellett fordulni egy tervezett úttól. És a kerekek nyomásellenőrzése is kimaradt...

A bevásárlás talán azért jött össze, mert elég rendszeresen frissítünk egy bizonyos listát Dávid telefonján, amin a legszükségesebb dolgok vannak fölsorolva. Ha megvannak otthon, akkor ezt egy pipa jelzi, ha nincs meg valami, akkor vaskos betűkkel figyelmeztet a mulasztás mielőbbi helyrehozatalára a lista. Praktikus, az egyszer biztos. És mivel csak az 5 percre lévő Sparba és a további két percre lévő török boltba kellett elmenni, Dávid sikeresen bevásárolt. Igaz, hogy a várt szintidőn húsz perccel túlment, de legalább addig én játszhattam itthon a számítógéppel és nem berzenkedtem, hogy mennyit költ mindenfélére már megint.

Szóval ez volt a nap békésebbik és sikeresebbik fele. Aztán meg "Menjünk a Hohewandra, mert milyen szép tavasz van odakint" jellegű felkiáltással bevetődtünk a kocsiba, és mentünk. Nem tántorítottak el az apróbb jelek: hogy eddig milyen elúszós nap volt a mai... hogy majdnem a tankolás is kimaradt... hogy az útirány újratervezése után beleszaladtunk egy útlezárásba... hogy elég nehezen találtunk oda... meg hogy előtte én kissé össze is kaptam Dáviddal pár apróbb dolgon, és már-már ott tartottam, hogy azt mondom, nem megyek én sehova. Nem-nem, mindez nem akadályozott abban két magyar majmot, hogy hegyet akarjon mászni télvíz idején, csúszós-saras-havas tájon, részemről magasított sarkú csizmában és oldaltáskával. Téve mindezt 14:00 órai kezdéssel, mikor is a nap már fél hatkor lemegy. Kinéztünk hát magunknak a térképen egy csinos kis ösvényt, hgy azon majd jó lesz fölmenni, még ide is van írva, hogy Leichter Kletterweg, tehát könnyű mászóút. Ja kérem, hogy a MÁSZÓ-út szót nem tetszenek értelmezni? Hát akor magára vessen az ember lüke fia-lánya...

De az első másfél órában nem volt semmi gond, Dávid kerített nekem vándorbotot is, hogy a meredek részeken könnyebb legyen a feljutás. Na most, az útvonalnak neve is volt: Springlesteig. A "springle" ebből valami szökellésfélét jelent, a Steig szót meg most néztem meg a szótárban: keskeny, meredek út. Tehát: "ugrálj a meredélyen", vagy ilyesmi. Hát valahogy ez sem tűnt fel, meg az se zavart, hogy egy helyütt azt írták az általunk kiválasztott szép sárga jelzésű útvonalra, hogy "csak gyakorlottaknak". Aztán a túra egy bizonyos szakasza után valahogy elfogyott a lábunk alól az édes anyaföld, és egyre több lett a szikla. Aztán a hó, mert az a sziklát szereti. Meg a meredekség is kissé meredekebb lett a jónál - bár erről a kőszáli kecskék másképp vélekedhetnek, mert temérdek kecskebogyót találtunk, és hozzá láttunk két kecskét is. Az egyik ráadásul pocakos anyakecske volt. Ám szoptatós kecske ide vagy oda, én az út második harmadánál kivertem aaaa ... BALHÉT, hogy
- milyen helyre lettem hozva,
- én budapesti lány vagyok, nekem a János-hegy az ideális hegy,
- nem is szeretem a sziklákat, a csúszósakat végképp nem, főleg, hogy alattunk nincs semmi,
- hogy fogunk innen lejutni, hogy fogunk egyáltalán följutni stb. stb. Elég rendesen kiakadtam tehát, és jött egy öt perces kényszerpihenő. Dávid előrement, hogy körbekémleljen, mi vár még ránk. Annyit derített ki, hogy vannak fém létrák, meg fém láncok, azokba lehet majd kapaszkodni. Valahogy a túlélési ösztön úrrá lett a hisztin, és mivel lefele csak rosszabb lett volna, megindultunk fölfele.

Volt olyan szakasz, hogy csak a láncon függve tartottuk magunkat a sziklákon, a végén néhol vagy lánc nem volt, vagy szikla, csak hó, az meg csúszott, mint a fene. Sajnos képek csak a békésebb szakaszon készültek, mivel a meredek részen már mindketten az életünket féltettük. Egymásba kapaszkodva (főleg én Dávidba), botorkálva, bot nélkül, négykézláb, átázott nadrágban, átázott cipőben, egyre kimerültebben küzdöttük magunkat egyre följebb.

Valahogy nagyon hihetetlen volt, mikor egyszercsak felzúgott a szél, Dávid pedig közölte, hogy szél a hegy belsejéből nem jön... és fent voltunk! Be is tértünk valami Hüttébe némi szíverősítőért, a végén Dávid itta meg az enyémet is (nem ízlett, na). Hegytetőnek szerintem mi még ennyire nem örültünk... És szerencsére kiderült, hogy igen, van a naplemente előtt egy órával érkezők számára egy exkluzív, másik lefele vezető út is, nem kell ugyanezt a sötétben még egyszer megjátszani visszafelé. Lefelemenet Dávid leintett egy autóst, hogy a hollétünk felől tájékozódjék - na ebből az lett, hogy a barátságos sofőr úr levitt minket egészen a kocsiig. Egy-másfél órát spórolt nekünk, és nem hagyott minket fizetni...

Most valamiért igencsak el van gémberedve a lábam, Dávidnak meg a válla... bár a feje még a helyén van, egyelőre nem nyakaztam le a hajmeresztő kalandért. Végülis még lóg nekem egy táncoltatással bizonyosan. A Hohewand meg most várhat rám egy ideig, az biztos. Holnap lesznek képek is, mára épp elég volt ennyi.

Séta, mert tavasz

Nagynehezen sikerült magunkat meggyőzni, hogy a számítógépezés és a délutáni alvás nem a legokosabb dolog egy napsütéses pénteki napon két fiatal részéről, úgyhogy végül öszveszedtük magnkat és elmentünk Ternitzbe sétálni. Kint persze már nagyon élveztünk mindent - a hatalmas szelet, a közeli park susogó fáit, a kis ágakat, mogyorókat és mindenfélét, amit a patakba dobva figyelemmel kísértünk - merre visz az útja? Mások kicsit furcsán néztek - de ezek tipiksan olyan felnőttel voltak, akik megtiltják a gyereküknek vagy unokájuknak, hogy bármiért lehajoljon, mert attól hűde piszkos lesz a keze, és az bizony armageddon a köbön.

Dávid talált egy patakba fulladni készülő madáretetőt, de szerencsésen kimentette. Meg egy működő öngyújtót. Utána még megnéztük az égőrózsaszín naplementét, meg a villogó mentőautókat. Itthon meg minden csordultig van étellel, erre az utóbbi időben csak a pizzázás meg a kebab megy. Szégyen, gyalázat.

2012. február 23., csütörtök

Hogyha... hogyisne!

Hogyha minden nap azt várom, hogy történjen végre munkaügyben valami, akkor nem csoda, hogy egyre besavanyodottabbnak érzem magam. Hogyha besavanyodottnak érzem magam, akkor persze rosszabbul megy a töröktanulás, kevésbé lelkesen a gitározás, a földrajztanulás meg a többi. Hogyha én mindezt hagyom, akkor pedig sült bolond vagyok... Hogyisne! A drága idő arra való, hogy kiélvezzük. A hétvégén jó lenne elmenni táncolni, holnap meg egy kis természetlátásra fáj a fogam, Dávid úgyis déltájt végez. Ma a szemben levő töröknél pizzát vacsoráltunk, még maradt is két szelet. A táskámban bújnak, reggeli gyanánt lesznek elfogyaszva. Finom, vékony tésztájú pizzájuk van, és az elkészülésére nem kell fél órát várni, mint otthoni kajáldákban. Én meg szegény Dávidot azzal szórakoztattam, hogy törökül ez így van, az meg úgy, blablabla. Küldött volna a tulajokhoz, beszélgessek azokkal törökül. Hogyisne, égessem magam a minimál szókincsemmel meg a nemlétező nyelvtannal?! Égni később is tudok, ráérős meló az. A Richi gyerek meg még mindig nem tanul rendesen latint. Mit mondjak - én se.

Finom vacsora, töröktúltengés

Fekvés van, attó csökken a lábméret, sorvad az izom, de jó. Saját készítésű karfiolkrémleves és pizza hever kint, de nem sokáig, ha fölkelek innen... Kb. ennyit a mai napról. Nem jeleznek vissza a megpályázott cégtől, én meg türelmetlen vagyok. Lógok pár embernek pár levéllel, holnap lesz mit behozni.

2012. február 21., kedd

Holnap Wednesday van, gell?

A cím Dávid egyik utolsó mai éber mondata volt, amit egy átszédült nap után hozott össze, immáron az ágyban fekve. Kissé többnyelvűre sikeredett, sebaj. Lehet, hogy jobb is, ha mindjárt alszik... na, már alszik is.

Amúgy is vidám nap volt ez a mai. Vidáman tettem a semmit egész délelőtt, aztán valahogy elevett a SOMA-ba a fene (helyi turkáló, aki nem tudná, és bizony király hely). Minthogy a kedvenc csizmám nemkedvenc cipzára nemrég felmondta a szolgálatot, kerestem és találtam magamnak csizmát. Occsóér', kényelmes, meleg. Jött hozzá három felső is, csak úgy nyomatéknak. Tudjátok hogy el ne fújjon a szél hazafelé. Nem fújt el, viszont szembesodorta az egyik igen kedves régi tanítványomat. Török az illető, és hölgyemény, valamint, fogalmazzunk szépen, "nemkevés szerepem volt abban, hogy meglegyen az itt-tartózkdáshoz szükséges német vizsgája". A kedves volt tanítvány pedig a vizsga után folyton mondta-mondogatta, hogy van számomra egy Geschenk, azaz vett nekem ajándékot. Ennek kb. fél éve, őt nem láttam, magam meg nem is akartam ajándékot, sose szeretnék ilyesmiért kapni. Átment, örüljünk, hellóta. DE. És itt jön a de. A mai összefutáskor megkérdezte, van-e időm. Mondtam neki, hogy az aztán van, kb. csak az van. Erre meghívott magához. Annyit érdemes még tudni, hogy az illető kétgyermekes anyuka, a nagyobbik fia 5 éves, a kisebbik hat hónapos. Úgyhogy ma szocializálódtam egy kicsit, félig törökül, félig németül elcsevegtünk a leányzóval, végignéztem pár nívós fotóalbumot, szórakoztattam a gyerekeit és szórakoztattak a gyerekei (a török paliknál ez valami gén-dolog lehet: fél éves és próbálja bűvölni a nőneműeket máris... a nagyobbik meg kézből etetett, chips-szel, és föladta rám a sapkámat a búcsúzáskor). És kaptam egy szép, sötétkék kendő-sálat, jó nagyot, jó puhát. Még próbáltak egy igen szép nyakéket is rámtukmálni, de itt már nem hagytam magam, azért tisztesség is van a világon, még ha egyre kevesebb is. Ellenben telefonszámot cseréltünk, és lehet, hogy nem ez volt az utolsó látogatásom Yeteréknél. Jól jött az eddig felhalmozott török szókincs nagyon, de még több még jobban jött volna... na majd.

2012. február 20., hétfő

Tanulságok a mai napra

Bármilyen lassan és óvatosan osonsz is a templom körüli temetőben, a mozgásérzékelő lámpákat nem tudod kicselezni, és a legmeghittebb pillanatokban szépen pofán világítanak, erőteljes sárga fénnyel. A csillagok pedig kivételesen itt szebbek, mint Budapesten, ahol alig látszanak. Bárcsak szeretném a csillagokat...
Ezenkívül: vidám fejeket lehet Dávidra csalogatni egy fél óra alatt összedobott krumplifőzelékkel, és legalább meleg étel került az asztalra. A salátának szánt krumpli ugyanolyan szépen megfő, mint a főzeléknek szánt fajta - most akkor miért van kétféle?

2012. február 19., vasárnap

Fronthatás, fúj

Ma az a tipikusan szürke ég hajolt Ternitz fölé, amit nagyon nem szeretek. Egyenszürke, sehol egy felhő vagy egy szellő. Ilyenkor eleve nincs jó kedvem, akkor meg depláne, ha még a fejem is sajog. És ez is a nemelmúlős fajtából való volt, fájdalomcsillapítók, fekvés, sok folyadék stb. stb. ellenére. (Még érdekesebb, hogy jóanyám tegnap érezte magátigen-igen hasonlóan...) Dávid talált valami olyan infót, hogy ha csak az egyik oldalon fáj a fej, az migrénes lehet. Tudtommal ahhoz hányni is kéne, de ki tudja. Mostanra mindenestre elmúlt, végre. Készíettünk este egy kanadát, karfiolból, meg hozzá zöldséglevest és még répás almás salátát is. A baj csak az, hogy valami hiba lehet a készülékemben, mert egy ilyen ugyancsak fölséges vacsora után megint rosszul lettem. Csikaragyomrom, nemkicsit. Grrrr. Holnap legyen új hét, új lét, mondjuk olyan, amiben van szorgos munka, és nincs előtte a "rosszul-".

2012. február 18., szombat

Fájó fej és menetszél

Miért is ne kezdődhetne egy szép szombati nap egy kialvatlan, fejfájásal átszenvedett éjszakával? Sajnos a választ én sem tudom, a bizonyítás pedig indirekt módon történt: tehát igenis kezdődhet így egy szombat. Ami több, folytatódhat időszakosan elmúló, majd újra és újra visszatérő fejfájással este tízig, és tovább. Gondoltuk, a séta majd elűzi, ezért nekiindultunk, mentünk. Délelőtt Nenkirchen-béli baranglás volt a program, délután bevásárlás és egyre kevésbé rózsaszínű naplemente-nézés a régen látott Herbergénél, ahol múlt év őszén, még a kijövetelünk hőskorában laktunk. Szép onnan a kilátás, közeli és minden ízében érzékelhető a természet. Hasonlóan jó a köves-betonos Neunkirchenben a patakok mellett sétálni, mert olyan érzés fogja el az embert, mintha nem is városban lenne igazán. Jó lehet ott lakni, emberi mértékű kis házak sorakoznak a parton. Mondjuk Neunkirchen viszonylag kicsi, és minduntalan a természetbe botlik az ember, ha kicsit körbe akarja járni. Így botladozni pedig jól esik, bár a nagyváros hiánya kissé megvisel. Mondtam is ma Dávidnak, hogy már nem szeretem Ternitzet kicsit se. Nincs benne mit szeretnem, ennyi az egész.

2012. február 17., péntek

Nem fog a fog

Nem fog bizony, és én sem fogok egy ideig rendesen enni, mivel egy méretes darab szépen letörött belőle pihe-puha szendvicsek fogyasztása és rajzfilmnézés közben. Sajnos. Valamikor meg kell javítani, tehát lesz egy rövid kényszerlátogatásom Magyarországon a kedvenc fogdoktoromnál, pénzszórással egybekötve. Ez bizony nincs az "ínyemre", de másképp nem lehet.

Történt ma jó is. Reggel kegyeskedtem fölkelni Dáviddal, aki erre a napra némi munkahelyi késedelemre való jogosultságot élvezett. Elkérte magát ugyanis, hogy engem Neunkirchenbe fuvarozhasson - azzal a céllal, hogy az ő pénzén legyek betegbiztosítva, és mindezt bejelentsük a helyi Krankenkasse-nál. Itt a betegbiztosítás kötelező dolog, remélem, nem kapok büntetést azért, mert nekem majd egy hónapig nem volt. Az AMS-hez is beugrottunk, de külföldiek számára csak kedd és csütörtök délelőtt állnak rendelkezésre. Kémesdit is játszottunk, mert majd egy negyed órával hamarabb odaértünk a kelleténél, és a nyitvatartás előtti időben azzal szórakoztunk, hogy egy magyar autóból kiszáló ürgét követtünk. Közben, önmagunkat leplezendő, németül beszéltünk. Mint a nyomozás kiderítette, ez az úr is az AMS-hez ment, de vele más lehetett a helyzet, mert kapott papírokat, és rendesen el lett intézve az ügye.

A rajzfilm az este a Totoro volt - még mindig nem untuk meg kellőképp a Ghibli-alkotásokat. Dávid ugyanakkor ötödszörre is elkezdte nézni a Dragon Ball-t nemrég. Ezután úgy nyilatkozott, hogy már nem jelent különösebb élvezetet, mert minden rész tartalmát előre tudja. Az emberi memória törlése "sajjjjjnos" nem olyan egyszerű, mint egy gépé. Egyetemista korunkban ez per se jobban ment. Brrr. Valahogy nem hiányzik az az időszak.

2012. február 16., csütörtök

Ma bezzeg

Szakadt a hó egész délelőtt, ma már nem tűnt mókásnak, hogy megint le kell menni. A hóember nagyon kíváncsi természetű ám ott lent az udvaron. Onnan tudom, hogy rengeteget nézelődött... majdhogy kiesett a gesztenye-szeme. Aztán tényleg kiesett. Először csak a bal, utána már mind a kettő. Többször is látásjavító műtétnek vetettem alá, ami a műtősnek jobban fájt, mint a műtöttnek - nem is tudom, hogy bírtam tegnap majd egy órán át tapicskolni a havat, mikor a mai kétszer három perc érintkezés a hóval is érzékenyen érintett. Ja igen, a végén plasztikai műtétre is sor került, mert az orra is lepottyant szegénynek.

Dávid orrával is volt ma némi gond, lógó orral jött haza. Kapott ugyanis egy kis kóstolót munkahelyi incidensekből, és kiderült, hogy a jóakarók nem mindig akarnak jót, akitől viszont félni kell, attól nem is kellene annyira félni, elég volna hallgatni rá, ha egyszer ő a nagyfőnök, és nem szembemenni az akaratával.

Ezenkvül beállított ma hozzánk az "idegromboló zaj" nevű jelenség, amit egy porszívózáshoz hasonló, folyamatosam szóló sípolásként kell elképzelnie annak, aki kínjainkban szolidarítani kíván velünk. Most valahogy nem szól, de a délelőtt nagy részét és a délutánt bizony megtöltötte. Én jobbára akkor nem hallottam, mikor lehúztam a vécét, vagy zuhayoztam. Nem is sejtettem, hgy a zaj-zaj-ellen-effektuson kívül szorosabb összefüggés is van a dolgok között, pedig Dávid kiderítete, hogy de. A sípoló borzalom ugyanis a vízcsőhálózatból jön, de abbamarad, amint valaki bármelyik lakásból kinyit valamilyen csapot vagy vízmozgást idéz elő a csövekben. A főbérlő lánya nem lelkesedett az este hatkori zaklatásért, peig elvben addig dolgozik itt lent. Majd holnap hív egy szerelőt, remek. Dávid szerintnem vagyunk neki szimpatikusak. Legalább ez kölcsönös.

Voltam ma tanítani megint, a csütörtök egy Ricsis-latinozós nappá avanzsálódott. Csak tudnám, miért nekem akarja beadni a gyerek, hogy ő mennyit tanult, mior nem - erről inkább a benti tanárát kellene meggyőznie. Találkoztam a volt kolléganőmmel is, beszélgettünk a mostani csoportről, amely elég harmatos, tehát nem friss és üde, hanem harmatgyenge. Nekem már nem jut ki az efféle integrációs "élvezetekből" - valahogy nem bánom. És ma végre rendesebben is kimozdultam itthonról, egy nagyobbacska, bevásárlással is egybekötött sétát téve. Jól esett, mert láttam, ahogy a nap szorgosan eltünteti a pár órával azelőtt lezúdult ipari mennyiségű havat. Egész tavasz lett délutánra a délelőttből.

2012. február 15., szerda

Építő jellegű nap

Ma ravasz volt az időjárás, megtréfált rendesen. Dávid megkért, hogy ha nagy hóhelyzet alakulna ki az udvaron, akkor sózzam fel a járdát meg a melletünk lévő orvosi rendelőhöz vezető utat. Mondatm neki, hogy itt ugyan nem kell sózni, süt a napocska az égen, alig van pár felhő és még az a kevés hó is, ami van, épp olvadoz. Ez valamikor déltájban lehetett. A nagy számítógépezés közepette aztán fölsejlett némi lelkiismeretfurdalástól vezérelt gondolat, hogy már mégis meg kéne nézni azt az udvart a lakás biztonságos melegéből, az ablakon át. Volt is meglepetés: nap sehol, az ég egyetlen szürke hófelhő, sűrű záporoz a fehér áldás és még viharos szél is tartozik az összképhez, hogy igazán ütős legyen. Na, mondom, ehhez lelkierő kell, kimozdulni innen a förgetegbe... és mivel a lelki erőt a testi erőnlét nagyban elősegíti, megtámogattam magam két, szép lassan elfogyasztott szendviccsel. Mire összeszedelőzködtem, hogy "most már hórakész állapotban vagyok", és leértem a udvarra, na mit láttam? Süt a nap, kék az ég, alig pár felhő stb. stb. Azért a leesett mennyiséget arrébb kotortam, sózás is volt, ahogy illik. Szóla aztán bennem a pajkosabbik énem: hát te a havat már csak kotorni tudod? Itt fehérlik tömegével, te meg taposod és szórod?! Hát szabad ezt?? Hát nem szabad, ennyire még nem felejtettem el, hogy a hó az úton levőknek ugyan átok, de az unatkozónak, otthon lebzselőknek bizony mókaság. Én pedig jelenleg az utóbbi kategóriát szaporítom. Úgyhogy az udvart körülvevő falhoz igyekeztem, mert oda kotorjuk a havat. Az ott kacsintgatott hívogatóan, hidegen tornyosulva. Két kézzel láttam neki... majd némi ágvadászat és otthoni gesztenye-, illetve lábosszerzés következett. Az eredmény ez a kicsi:



Nem egy hatalmas méret, de puszta kézzel majd egy órába telt elkészíteni, és utána a kezem még egy jó ideig irult-pirult, eleinte fájt is. Olyannyira, hogy a fejfájásom is elmúlt tőle. És ha már képek, akkor megmutatom azt is, milyen "jó arcok" vannak a budapesti volt otthonom erkélyén minden ősszel. Nem mosolygósak, de azért kivételes fejek.

2012. február 14., kedd

Megintsemmi, deaznagyon

Vacsorára pizza, Bálint napján éljen Balassi. Legalábbis az emléke, részemről az is leginkább amiatt, hogy róla elnevezett gimnázium padjait koptattam 8 évig, és minden február 14-én az egész iskola Balassi-versektől volt hangos. Az volt a jelszó, hogy minden évben meg kell tanulnia minden balassisnak egy-egy Balassi-verset - amit persze senki nem tett meg. Kb. a Könyörgést és a Hogy Júliára talála kezdetűt tudnám idézni, de nem biztos, hogy hibátlanul vagy elakadás nélkül.

Elakadás az van másutt is, kezdem bent akadva érezni magam egy olyan helyzetben, ami nem tetszik. Még a töröktanulásból is elegem lett ma. Vagy sak rossz napom van, előfordul. Kell egészségbiztosítást kötni ahhoz, hogy megtudjuk, vajon az itteni munkaügyi hivatal, ami az AMS névre hallgat, hajlandó-e segíteni nekem munkahelyet találni. Meg mert kötelező, úgy mellesleg. Emiatt mindenféle nyomtatványokkal küzdöttünk itt este Dáviddal. Félreértés ne essék: Dávid a társ-, a nyomtatvány az eszközhatározó. Leginkább piszkált, hogy legyen már meg, töltsük már se, töltsem már ki. És neki van igaza, nekem meg nem volt kedvem. Most sincs, de legalább kész van. A kinyomtatás viszont még nincs kész, és kíváncsi vagyok, győz-e a lustaság, vagy előkerítjük-e ma még a böszme orosz szkennert, amit beüzemelni alsó hangon 10 perc. Drukkolok a lustaságnak.

2012. február 13., hétfő

Pirosszem-effektus

1.Vakuval történő fényképezé során előforduló jelenség, mikoris az ember nagyra tágult pupillája a fényépen vörös színben játszik, ezáltal meglehetősen zomi-jelleget kölcsönözve a szem tulajdonosának.
2. N-i szeme, sok-sok órányi internetezés után. Holnap kis internet-böjt lesz. Mellettem illatzik egy adag, még tegnap beharangozott kínai jellegű étel. Én meg már megint éhes vagyok.

2012. február 12., vasárnap

Pedig már lefeküdtünk aludni

Mégis ideűzött a szokott érzés - hogy ma még nem végeztem. Az eltelt nap nem adott ugyan túl sok okot az írásra. Igazán furcsa csak az volt, hogy Dávidot reggel öttől este 9-ig rohamokban kínozta a csuklás. Nem segített sem ecet, sem cukor, sem levegő-visszatartás, csak az, ha vízszintes testhelyzetbe helyezkedett. A nap oroszlánrészét így az ágybanfekvés tette ki. Jóanyámmal a szokásos vasárnap délutáni csevej alkalmával unokatesókat vadásztunk nekem, ha már kettő megtalált Facebook-on, ugyan miért ne találnánk meg a többit? Csak plusz egyet sikerült, pedig sokan vannak még. Az én családom nem rokonozós, egyik ága sem. Így alakult, van benne jó is, rossz is. És minthogy semmi más nem történt, az ágy pedig már hívogat, ideje eltenni magamat egy kínaitfőzős, tanulós, gitározós hétfőre. A hó kímélő verzióban van, a nap vígan segít Dávidnak az udvar takarításában - még mindig nem tudom, milyen áron alkudtak meg, de jó üzlet volt.

2012. február 11., szombat

Gyertyaoltás káposztával

Dávid főzte ma a vacsorát, mert tegnap olyat merészelt mondani nekem, hogy "igen, főnök". És méghozzá németül mondta, és hímnemben a főnököt - na erre mondtam neki, ha én vagyok a főnök, akkor ma paradicsomos káposzta legyen a vacsora fasírttal. Ilyen jót s jól még én se csináltam, mindketten dupláztunk belőle. Azért meglátszik az öröklés, mert Dávid nem hagyományosan készítette a dolgokat. Úgy volt, hgy apróra kikérdezett, mibe mennyi hány méter, és aztán jusztis másképp csinálta - a fasírtba rizst kevert meg "kicsitsemnyers" hagymát, a káposztát kissé érdekesen sűrtette be ... de talán ettől let minden olyan finom. A vacsorához meggyújtott gyertyát meg egy merész merőkanál-lendítéssel bekáposztásította - biztos annak is adni akart kóstolót, hogy milyen finom (nem Dávid, hanem a káposzta). A gyertya nem hagyta magát, sisteregve fintorgott (eszerint neki nem ízlett), de a káposztalével együtt is égett még vagy negyed órát.

Olvastunk is ma; egészségügyben ókumlálódtunk, elsősorban az alternatív medicina ágazaton, miszerint a hús rossz, a tojás rossz, a csapvíz rossz, és hathetes "csakvízivás" mellett is bátran lehet dolgozni menni. Ezt nevezem sarkításnak a javából (a magam részéről, per se), mindenesetre élveztes olvasmány volt, az biztos. Most meg még a kedvenc blog jön esti mese gyanánt - de akinál alvó csöppségek vannak, az leukoplaszttal a száján olvassa csak, mert az emberek 80 százalékánál súlyos mellékhatások vannak: fuldokolva röhögés, könnyezve visítás és ezek kombinációi. Aki még nem ismerné:

http://tekasztorik.blog.hu/

2012. február 10., péntek

Gigamennyiségű gépezés

Sajnos a mai nap leginkább a fenti cím jegyében telt el. Persze csak félig sajnos, mert ha igazán nem tetszett volna a dolog, fogom magam és változtatok rajta. De tetszett. Hát épp itt a baj.

Valami mesésen nem-romatikus tud lenni egy ágyon heverő ifjú szerelmespár, akinek összesen négy keze két bilentyűzetet, két feje két monitort bűvöl. A kezek nem akaszkodnak egymásba, a fejek nem egymás felé fordulnak. Valahol azt olvastam hogy "az igazi párok nem egymást nézik, hanem egyfelé néznek" - hát ez, jelenem alássan, megvolt, egy-egy képernyő felé ment párhuzamosan a bambulás, amíg Dávidnak el nem gémberedtek a tagjai. (Ne tessék reménykedni - azóta pózt váltott és most más irányból bambuljuk a monitorjainkat.) Megvan ennek is a maga morbid bája.

Meg lettek tanulva Dál-Amerika fővárosai is, lassan elfogy a "feltérképeznivaló", és jöhet a történelemórák sora. Még mindig hihetetlenül bunkó és műveletlen valakinek érzem magam, de olykor azért felvillanyoz, ha hallok Szomáliáról, Kuwaitról vagy New Jersey-ről, és el tudom helyezni őket egy képzeletbeli térképen. Valahogy megnyugtat a tudás - ez a fajta.

2012. február 9., csütörtök

Hóesés, a frizura még mindig tart

Könnyű annak, aki lófarokban hordja, és a hóesést a meleg szobából lesi vidoran. Azért addig evett a veszett fene, amíg csak kimerészkedtem, hogy egy - a főbérlőnktől ellesett - módszert alkalmazzak. A főbérlőnkről pediglen az alábbi dolgokat érdemes tudni:

- rengeteg ingatlant ad bérbe, és kvázi ebből él, nem is akárhogy
- hetvenvalahány éves
- ötvenvalahánynak néz ki
- férfi, jó humorral, kb. 1,80 méterrel, frissen elvált
- nem iszik alkoholt, mert valami spiritiszta-jellegű társulat tagja, egészséges életmód és társai, ezek szerint neki be is jött

A módszer pedig a következő:
1. Végy egy adag friss fehér havat. Megvan? Na ugye, eddig nem nehéz.
2. Most végy két lábat, amin járni is tudsz - a magadé pont megteszi.
3. Távolíts el a lábadról minde nem odavalót: cipő, csizma, papucs, zokni, bokaperec, banánhéj, jancsiszög, miegyéb. Visszér maradhat, bár nem ajánlott.
4. Vértezd föl magad némi "jó lesz ez nekem"-mel.
5. A józan eszed veszejtsd el pár röpke percre, vagy csak hagyd a meleg szobában.
6. Hess ki a hóba mezítláb, sétálj, ugrálj, csak ne állj egyhelyben.
7. Ha eddig eljutottál: csak halkan szidj (a felmenőim emlegetése pedig tabu, mindennemű kontextusban).

Ezt műveltem a múltkorában, majd ma is, végül pedig Dávidot is lecsábítotam némi szilánk-randira - a séta után olyan érzése van az ember lábának, mintha apró kis jégszilánkok ezreivel kezelnék akupunktúrásan. Szívet-lépő élmény volt, mert a lábnyomaink egy naaaagy szívet formáznak az udvaron. Állítólag módfelett egészséges, nekem csak vérpezsdítő és jó. A brokkoli meg bemondta az unalmast, vagy csak irigy lett a szépen zöldellő fokhagyma-szárakra, mert besárgult. Ergo brokkolikrémleves sztornó. Törökül meg hiába vagyok túl egy szép adag anyagon, ha egy egyszerű, alapfokúnak álcázott párbeszédből is alig étek valamit. Vagy csak türelmetlen vagyok, szokás szerint, és minden kell, lehetőleg azonnal, ha nem rögvest. Én kevésbé vagyok az egészséges életmód híve, mint a főbérlőnk - megyek, falok valamit.

2012. február 8., szerda

Izom-lázas takarítás

Ma csakugyan enyhén sajgó derékkal sikerült fölkelni a tegnapi kis hókotrós akciózásnak köszönhetően. Úgy néz ki, hogy van valamiféle elferdült hajlamom: a "ha már, akkor már nagyon"című. Tehát hogy rádolgozzak a megfáradt izmokra, takarítottam egy "kicsit". Ragyog minden, na. Főleg a fejem virul, hogy hosszas semmittevés után mégis hajlandó voltam megemelni a sejj-hajj-búzavirááááágamezőőőn... szóval a nemesebbik felemet. Ilenkor mindig anyám bölcs mondása jut eszembe: ahol kívül rend van, ott belül is rend van. Ha másért nem, azért, mert tettem valami jót. A takarításn túl még dalvadászat volt a mai program. Van nekem ugyanis egy kedves volt tanítványom, akinek a nővére (egy minden tekintetben NAGY formátumú jelenség) még régebben rájütt, hogy én valami fincsi hatékonysággal találok meg olyan dalokat, amikre ő épphogy emlékezik. Az első bevetés az volt, mikor egy olyasféle dalt keresett, aminek a klipjében egy "sárga bábuzokni" leledzik, meg valami muki egy roncs kis autóval valami kihalt utakon, és a szöveg kb. ááá ééé de umm umm áá. Legalábbis ő így hallotta. Akkor több napomba telt megtalálni a zenét (ezt). Most egy kicsit több információ állt a rendelkezésemre: négerek, talán tesók, de az egyik néger olyan fehér, kosaras szerkó, rajzfilm a háttérben, rap + ének, a szövegében "bumm bumm" és nem biztos, hogy amerikai/ angol. Hát a fülem kettéállt a megbízáskor, de ma az elintézendő dolgok napja volt, úgyhogy nekiveselkedtem. 10 perc úlva meglett a dal, klipestül (itt). Ilyen egy jól működő szerda. Épp csak állásom nincs még... még.

2012. február 7., kedd

Havat hányni...

... mégiscsak sokkal jobb, mint bármi mást. Mondom ezt most, izomláz és lefekvés előtt. Valamint sikerült ma megmenteni egy szép adag darálthúst. Munkavadászat van, meg töröközés. Semmi új a nap alatt, csak épp most nap sincs. A Star Wars-t ma sikerült befejeznünk, éljen soká Georg Lucas, meg a töbi elvetemült, aki segített eme remekmű elkészültében.

2012. február 6., hétfő

Ideért a ténfergő

Több hete ígérnek már kiadós havazást minálunk, volt is róla szó valamelyik korábbi bejegyzésben. A hó azóta elözönlötte Európát, járt Szegeden, elnézett Budapestre, sőt, ha az információim nem tévesek, még Afrika partjainál is megfordult, ahol elég szokatlan jelenség. Itt meg sok osztrák szívta eddig a fogát, hogy nem jön az a jó kis hó, hogy lesz ebből síszünet. A ma esti időjárás végre megnyugtatólag hathat a kedélyekre, mert apró szemű fehérség borította el a tájat. Elszégyellte magát az időjárás biztosan, hogy egyedül a jódliktól hangos Ausztriában nem képes 1000 méter alatt esni semmi, csak az euró árfolyama... úgyhogy most pótol. Egyedül Dávid nem örül a pótlásnak, na meg a többi jóember, akik hajnalban kelhetnek föl sózni meg lapátolni. Holnap pediglen aktív nap lesz - a mainál biztos aktívabb... de legaláb már Ázsia orszáaival is tisztába jöttem. Tisztába tettem magam, ha úgy tetszik - egy nagy Ázsia-térképpel. Merem remélni, hogy kevés vizuális típusú olvasója akad a blognak. Nem mellesleg ideért Dávid Ázsiábólt megrendelt, a vámhivatalt is megjárt kis csomagja, benne egy olyan kütyüvel, ami - mint így utólag kiderült - nem jó arra, ami miatt meg lett rendelve. De a 20 eurós vám azért ki lett fizetve, anélkül át se lehetett volna venni. Többet szerintem nem kérünk a Távol-Kelet országaiból semmit, maximum egy kis jóidőt (ahol is jó = enyhe és lehetőség szerint hómentes).

2012. február 5., vasárnap

Penészirtás, de finom vacsora

Ma sikerült mindkét "anyukát" telefonvégre kapni, aminek az lett a vége, hogy ma este már összekevertem, kinek az anyukája mit mondott. A penész óvatosan kúszik tova, de valami olyan érzésem van, hogy mivel Ausztriában élünk, Arnold Schwarzenegger módjára, mint a termintor, a
"Visszatérek!" szót sugdosta távozásakor. Sorozatot pedig továbbra sem (lenne) szabad néznünk, mert nem nyugszunk tőle. A Csillagok háborújának vagyunk áldozatai jelenleg, szerencsére csak a képernyő előtt. A vacsora brokkolikrémlevesnek indult, valami tepsis darált húsos megoldással, ezek után mi sem természetesebb, hogy végül zöldségleves került az asztalra paradicsomos húsgombóccal és kockakrumplival. Az már csak hab a tortán, hogy az elkészítéséhez szépen elővettem két fej hagymát meg egy még jóval nagyobb fej káposztát (valahogy a húsgobóc a fejemben paradicsomos káposztából akart készülni, hagymával). Tán jobb is lesz most már lefeküdni szépen.

Élni tudni kell

Csillagok háborúja éjjel kettőig? No problemo! Rend meg valahogy ma nem lett... ki tudja, miért.

2012. február 3., péntek

Hogy lesz ebből dal, meg mik vannak

Valahogy nagyon sok dallam van/ volt/ lesz a fejemben, csak épp a szöveg hiányzik hozzájuk. Amilyen fejlesztős korszakban vagyok jelenleg, a végén még ebből is kihozok valamit. De most mese jön. Dávidnak felolvastam ugyanis a Macskák tartalmát, hogy képben legyen, mitveyákolnak ezek ma Bécsben németól Akarom mondani: mit felolvastam - magyarul TOLMÁCSOLTAM a Wikipedia német változatának tartalmi ismertetőjét! A "gond" csupán annyi volt, hogy mindezt ő vízszintes testhelyzetben hallgatta végig, az ágyon. Az eredmény: miután áthelyezte magát függőlegesbe (azon is kellett ám dolgozni!), megkérdeztem, mire is emlékszik a közel negyed órás mesémből. Ím, a válasz: hát vannak macskák... meg valami kavarcok. Kavarcok csakugyan vannak, kérem, de inkább a fejében... vagyis az enyémben, hogy képes voltam neki negyed órán át lelkes előadást tartani, míg ő kb. végigaludta az egészet. Ismerhetném már, nem? A találkozóról meg megint majdnem lekésett, a változatosság kedvéért.

A lassan egy hónapja leadott pályázatomra már ma érkezett is egy kedves, helyesírási hibás egyen-elutasítólevél, hogy köszönik, sajnálják, nincs több hely. Naná, hogy nincs több hely, ha csak a harmadszorra beküldöttet tetszenek szemrevételezni! Itt Ausztriában, amely nem mellesleg Európa egyik legszebben fejlődő országa mostanság (főleg, ha körbenézünk kicsit), sajnos a régi parasztlelkület él az emberekben. Hiába vannak szép nívós szállodák, jól megtámogatott gazdaság, minőségorientáltság mindenek felett, ha közben a nagyapák szelleme lengi be az egészet, meg az őszterrejhiss. Aki pályázik, NE e-mailben tegye, ha egy mód van rá. Ha valamilyen kérdése van utánajárni-valója van, NE az interneten érdeklődjön, mert kb. úgy bagóznak rá, mint Marokkóban a nőkre. Tehát nagyon. Telefon, meg papír, az kell ezeknek, mert ha nem találják meg a Windows Intézőt, már kétségbe esnek, hogy lefagyott a gép (ez kérem, keserédes tapasztalat ám).

A lecke fel lett adva, és meg is lett tanulva - nincs több e-mail, csak kinyomtatott, beborítékolt, postai úton feladott pályázat. Ennyi. É a hétvégére véletlenül se jöjjön hozzánk senki, mert olyan disznóólat sikerült magunk köré kanyarintani, hogy már magunk is csak nézünk a fejünkből kifele... mennyi idő lesz ezt eltakarítani, jó ég! Biztos több azért, mint a magyar vezetésnek eltakarítani a Malévot, mert az ma hajnalban feladta, ha hihetek az ismerősök Facebook-os bejegyzéseinek - ennyit az átnevezett reptérről, már úgyse kell igazán.

2012. február 2., csütörtök

Az érdektelenség mosolyával

A háztartási teendők vígan halmozódnak a hétvégére: Dávid dolgozik napközben --> emiatt fáradt --> nem végez házimunkát --> én sem végzek, mert ő sem, mi vagyok én, háziasszony? Ez így elég makacs verzió, de nem óhajtok beállni a Hausfrau-k népes táborába, akkor már inkább ülök a közepében és törökül tanulok, az is munka valamiképpen. Jó is, megy is, jól. Ma egy darab ötven perces óra erejéig volam tanár az exfőnök unokájával. Latint kell az úrfinak tanulnia, de nem szereti - és ahogy a gimnáziumi tanára módszereit elnézem, hajlok igazat adni ... a gyereknek.

Ez a kis 50 perc segített visszarázódni az itthonüldögélés miatt igencsak kopós németbe, az óra után egy jó ideig Dáviddal is csak a Deutsch ment. Gyakrabban is sor kerülhetne ilyenre, majd rajta leszek, hogy így legyen. Fene hideg van itt és Magyarországon is (olyan mínusz 10-14 és társai), de hó továbbra is kevés, bár a hétvégére riogatnak vele. A múltkor még szerdára jósolták, ma csütörtök van ugye... késik a kis (?) huncut.

A hörgőim fájnak, ha levegőt veszek, emiatt a köhögési ingert igyekszem minimálisra csökkenteni. Iletőleg fene se tudja, hogy kell rendesen lefogni egy F dúrt barréval, ha egyáltalán így írják.

Holnap Dávid megy cicusokat nézni, Bécsbe, és hogy ne féljen vagy ne tévedjen el, vele megy az egész cég is. A Cats-et fogják megnézni, hogy érthető legyen, előtte vacsoráznak is, valószínűleg nem kétszersültet. Íme, egy osztrák cég, amelyben csapatépítés zajlik.

2012. február 1., szerda

Na akkor

A blog lektorálásával több mint három óra telt el. Érdekes volt nosztalgiázni, látni, hogyan indultunk, merre mentünk, hol tartunk most. A képeket is újranéztem, és láttam magunkat, úgy, ahogy nem szoktam. Idegenként. Dávidot és magamat is. Ahogy más láthat minket. És amilyenek öregként leszünk, ha lehetünk. Őszintén szólva, nem tetszett, amit láttam, vagy látni véltem.
Meg kéne tanulnom pár dolgot Amerika fővárosain kívül, fontosabbakat. Hogy ne feszegessek nem rugalmas határokat. Pl. ha van is kedvem énekelni (mikor nincs?!), ne erőltessem, mikor a köhögéstől a hangom még nem elég erős hozzá, és fél óra után már egy asztmás és egy láncdohányos keverékének hallatszom.

Mennyi betű, te jó ég... Furcsa látni, hogy most már majdnem csak én blogolok. Hogy nem hiányzik másoknak, hogy kiírjanak magukból dolgokat? Régebben miért hinyzott, régebben miért írtak a barátaim? Jöhet persze bárki azzal, hogy te csak ne beszélj, te miért nem írtál, mi?! Te nagyokos, erre válaszolj! Tudom a választ - nem voltam kész írni. Két jelentése van a "kész" szónak ebben a mondatban. Mostanra érett meg ez az írhatnék, és a legjobban azt sajnálom, hogy _egyoldalú_. Dávidnak pedig jó stílusa van, nekem tetszik. Nagy újdonságot mondtam megint, ugye? Kár, hogy nem szeret írni. Most, aki követi a blogot, olvas, és bennem is olvas. Sokaknak jobban látszom a leírt szövegben, mint személyesen - erőteljesebbnek érzékelnek, pedig élőben sem vagyok piskóta. Ismerem ezt, vannak olyan barátaim, akik nagyon masszívan tudnak fogalmazni írásban, de "nemtudom"-ok és "hát"-ok rengetege tarkítja a beszédüket, ha élőszóban nyilvánulnak meg. Lehetnék én is képzettebben beszélő, hatásvadászabb, drámaibb, vagy csupán kifejezőbb, csiszoltabb - de nem feltétlenül akarok. Így is túltudatosítottam ezt az életet, néha jó belegabalyodni pár dologba. Ez a mostani állástalan állapotom is egy gabancs. Majd kibogozódik szépen - az igazán jó dolgokra néha tudni kell várni. Ez a blog pedig egy szószátyár Ariadné-ajándék. Ma este mintha kissé el lennék szállva, nemdebár...

A ma lett a holnap tegnapja

Tanul-ságos tegnap lett volna eredetileg a bejegyzés címe, ha megírtam volna. Tegnap. És először az évben, elfelejtettem írni. Azért ne tessenek tenyeret dörzsölve örvendeni, ma dupla poszt van, egyet reggel-egyet este-alapon. Egy ilyen alkalom már-már kísérletnek is beillik - vajon mennyivel jobb reggel írni, mint este? És én vajon azokhoz tartozom-e, akik reggel tip-topok, vagy akik éjjel képesek nagyobb (leginkább szellemi) aktivitásra? Sajnos nem tudom a választ. Mikor gimis, majd egyetemista koromban azzal szórkoztam, hogy hajnalban keltem, mert akkor nem zavar senki, és hatékonyabb a tanulás, sokan elkönyveltek a reggeli aktívak közé. Jómagam nem foglalok állást. Szívesen vagyok fent reggel is, este is, egy alkalom van, mikor nem vagyok csúcsformában a bioritmusom szerint, déltájban. Erről ennyit. Cili küldött egy régebbi cikket, szóviccekről meg kutatásokról. Ismertük már, most elég volt áfutni. A végén van egy olyasféle megállapítás, hogy az elhülyülés sem ment meg a szóviccgyártástól. Megnyugtató, lesz min nevetnünk Dáviddal öreg napjainkra, ha megérjük. Addig viszont némi agyi aktivitás elkél a házhoz... ötletem épp van, abból mindig jut mindenkinek. Szegény Dávid. És most jöjjön végre a tegnap, ezúttal mai szemmel.
Kivételesen aktív kedd volt. A szokásos játszadozást persze nem lehetett kihagyni egy magamfajta, na hogy is mondják szépen, gyermeklelkületűnek. Kell a játék mindenkinek, csak sokan nem látják be, többen szégyellik, de legtöbben vannak azok, akik az őrlődésben nem érnek rá ilyenekkel foglalkozni, örülnek a napi betevő szabadidejüknek, azt pediglen pihenéssel töltik. Nem kívánom ezt a csoportot szerény személyemmel gazdagítani - kell a játék. Játszottam hát, nem keveset. Mellette sikerült viszont állást keresni (bár találni nem, lakatosnak nem megyek), törököt tanulni (finom nyelvtant is meg szókincset is), földrajzot tanulni (felejtős az ember, vigyázat), rendbehozni magamat fizikailag (fel, csak felfelé), háztartásbeli-skedni egy keveset, gitározni (békés szomszédaink vannak, szerencsére), kiolvasni egy könyvet németül (szókincsbővítés gyanánt, de ennek még egyszer neki kell mennem, szótárral). Mire ezzel végeztem, lett éjjel egy óra. Valahogy érthető, ha elfelejtettem írni... Tetszetős nap volt, a maiból hasonló lesz, koraibb lefekvéssel. Mindenekelőtt azonban végigmegyek a blogbejegyzéseken, és hibákat irtok. Irtok, mert irtózom, nem tetszenek gépelési hibám. A többit pedig dédelgetve őrzöm.