Az itteni, kb. korunkbeli párok 55-60 négyzetméteres lakásokban laknak, bizony. Csak tudnám, hogy minek… lehet takarítani vég nélkül, fűteni beleszakadásig, berendezni pénztárcaürítésig. Tegye, akinek jól esik. Nekünk még ez is _nagy_. Tényleg nagy. Akkora fehér falak vannak, mint egy kórházban, és mivel sem Dávid, sem én nem rajongunk a haszontalan (tehát gyakorlati hasznot nélkülöző) dolgokért - faliképek, polcok tele porfogó mütyür cuccal, plakátok, kendők, és bármi, amire azt mondják, hogy „finom női kéz nyoma” -, hát még üresek is maradnak egy ideig. Más, ha magunk alkotunk valamit, ami szép, noha gyakorlati haszna nemigen van. Erre példa a már közzétett bejárati ajtó esete a levelekkel. Sok ehhez hasonló változtatás, csinosítás vár megvalósításra – jelenleg mindhiába, mert ahhoz kevésbé kaotikus munkaidő kellene. Nem baj, haladunk, mint a csiga hazafelé. Tetszik érteni, ugye?
Ami azt illeti, a lakás eredetileg nem is lakás volt, hanem (székbe kapaszkodj, állkapcsot szegezz, ééééés) MASSZÁZSSZALON. Bizony: a konyhában legfeljebb teát főztek, a zuhanyban a vendég felfrissülhetett, a jelenlegi étkezőnk volt valószínűleg a regisztrációs iroda, és a nagyszobában, ami most egyaránt dolgozószoba, nappali és hálószoba, egy masszázságy nyújtózkodott hívogatóan. Nem lehetett azonban túl szuggesztív jelenség, mert a vendégek egy idő után nem jöttek, így a masszázsszalon lelépett, mi meg megkaptuk. Nem, nem az ágyat, nem a szalont, hanem a helyiséget. Lakni benne, főzni, mosni, élni. Ezért nincs sütőnk (minek egy masszázshoz sütemény is? Bár nem lenne épp rossz… vélemények?). Ezért nem volt mosógépünk. Ezért kell három órán át készíteni egy kétfogásos vacsorát, mert mindössze két villanyrózsa szolgáltat főzési lehetőséget, változó hatékonysággal. A furcsa, hogy eredetileg nem voltak fehérek a falak. Egy régi képen láttuk, amikor még valami lazacszerű, vagy barackvirághoz közelítő színárnyalatban pompázott a hely. Nekem talán még jobban is tetszene úgy, bár egy idő után úgy érezném magam, mint töltelék egy puncstortában… de gondosan újrameszelték, hogy tetsszen az idejövőnek. Hát, mindenki tévedhet, ez van…
Legfeljebb átfestjük, addig jó lesz így is. És akkor jöjjön végre a metamorfózis:
Kezdetben vala az üresség. Meg a hideg, meg a matrac, némi hidegélelem a mini hűtőbe „slihtolva”, 20 kg krumpli két zsákban, meg pár guriga vécépapír, és semmi más.
Azután eljöve a jóság leselejtezett székek, kidobásra váró bútorok és függönyök formájában, majd pediglen kis családom nagy csomagjainak köszönhetően (evőeszközök, tányérok, poharak, alapkellékek).
Íme, egy adag becses tárgy: vízforraló, hogy ne kelljen fél órát várni egy lábas forró vízre; egy műanyag tálca a Herbergéből, amely még a tányértalan időkben tett jó szolgálatot, ám már ideje lenne visszavinni; egy lábas – több használható nincs, így a rántások pl. egy jénai tálban készülnek; egy kólásüveg – pohármentes időszakunk emlékére őrizzük :)
Emitt pediglen: ajándék-üvegasztal, némi elektro-lom a fal mentén (szintén kaptuk, mostanra nagyjából felszámoltuk), csupasz kőpadló és mindennek közepén természetesen egy bekapcsolt laptop. Ugye nem lepődött meg senki?
Ez a jókora szekrény szerencsére a lakás tartozéka volt, különben a ruháink valószínűleg a mai napig sporttáskákban várnának jobb sorsukra. Némi újságpapír a földön – cipőtörlésre, cipőtömésre, és csak úgy – otthoni hírek, juhéj!
Egy darab fürdőszoba, vécével egybekötve, de utóbbi úgysem fontos: zöld és kész. Ellenben felhívnám a figyelmet a zuhanyzókabin jobb oldalán elhelyezkedő fehér tartályra – ez a jóságos bojler szerencsére nem csak éjszaka fűt, hanem nappal is üzemképes. A kabin lábánál mosópor és öblítő árválkodik – ekkor még nem volt mosógépünk. A túloldalt némi szennyes, hűvös halomban – igen, szennyes-tartónk sem volt. Viszont a padló alatt fut a szomszéd fűtőcsöve, úgyhogy néhol kvázi padlófűtést élvezhet, aki tudja, hova kell lépni.
Utána pedig Dávid importált némi árut… és innen már nem volt megállj, gyűlt és gyűlt a „kincs”… gyakran nem is tudtunk vele tempót tartani, így vígan halmozódott az épp kihasználatlan sarkokban. Így e:
Ezen illusztris kép egyik érdekessége a bal oldali ajándék porszívó. Ki akarták dobni, mert csak. Mert nekik van másik. Valahogy mintha kiveszett volna belőlük az üzleti érzék vagy mi… még jó, hogy nem hagytuk. A másik izgi-mizgi a jobb oldali „izé”. Eredetileg ebben tárolták a masszírozandó ügyfelek papírjait, gyógyszereket, miegyebet. Aztán ez is majdnem a szeméttelepen végezte, de megmentettük. Az „izé” elnevezés lehet mégoly pórias, mégis ez tükrözi leginkább igazi valóját: volt ez már nálunk polc, iratszekrény, íróasztal, vasalódeszka… most épp tálaló és számítógépasztal egy személyben.
Jóanyám azt mondta mindig, majd ha nekem is lesz saját otthonom, jobban fogok figyelni a rendre, idegesíteni fog a rumli és majd úgyis kiderül, milyen rendszerető ember vagyok én. Hát, még nem derült ki… talán később.
Ellenben itt voltak Katiék, és hoztak. Sokat. Jót. Örültünk, pakoltunk. Lett sok evőeszköz, tányérszárító, szennyes-tartó, aloé vera a mosdó mellé (ez is zöld, az is zöld, jól elvannak), szőnyeg, nagy zöld katonaláda, felsorolni is sok lenne, nem is próbálkozom tovább. Azért mi magunk is ügyeskedtünk, költve a fincsi eurót. Vettünk cipőtartót. Vasalódeszkát. Szőnyeget. Szőnyeget még. Hólé-lecsöpögtető műanyag tálcát, vagy mi a szöszt. Kenyérpirítót. Van egy kockás füzet, én abba jegyzetelgetek, hogy mi minden kéne még. Dávid erre a célra különféle listákat használ, eddig ezek papírfecniken hányódtak, mostanra - hisz ez csak természetes - bedigitalizálta a telefonjába és folyamatosan frissíti: mi kell Magyarországról, mit veszünk meg itt, mit veszünk meg _máshol_.
Már nem tudom azt írni, hogy mit veszünk meg _otthon_, lassan kezdjük ezt az üres masszázsszalon-származékként induló helyet az otthonunknak tekinteni. Nem megy sem gyorsan, sem könnyen, de épp ez teszi izgalmassá a mindennapjainkat. Találunk-e vajon olyan sarokpadot, ami ide illene? Mikor veszünk routert, hogy ne csak oldalazva tudjunk bejönni az ajtónál álló monstrum miatt? Mikor lesz ágyunk? Hol vegyünk állólámpát? Mások ezen rég túlvannak, egyesek még talán el sem kezdték tervezni, milyen is legyen a saját kuckójuk. Mi most vagyunk a közepében, és bátran merem állítani: élvezzük. Nagyon. A szőnyegeket úgy rendeztük el, mintha egy zöld pázsiton egy vörös kacskaringós út vezetne, át a konyhán, be a hálószobába. Az aloé vera mellett már egy kis hagyma is virít a mosdón, alkalmasint egész kis fűszerkertünk is lesz. Dávid a minap hazahozott egy lécet, hogy ha fölapplikálja valahogy az ajtó fölé, akkor oda tehetünk lelógó zöld növényzetet, vagy amit csak szeretnénk. Az ajtónk egyébként legfölül üveg. Arra én szánok egy vidám üvegfestményt, talán nap lesz rajta és felhők, hogy aki idejön, mindig derűsen érkezzen-távozzon, bármilyen is kint az idő. Tervezünk egy naplemente-sarkot, valódi náddal, és az egyik közbülső falra talán majd festünk egy élethűnek látszó ablakot, mintha át lehetne látni egyik helyiségből a másikba. Annyi de annyi ötletünk van… és igen nehéz úgy szavakba önteni, hogy közben nem mutogathatjuk élőben: ezt így képzeld el, azt amúgy szeretnénk…
Abba is hagyom, nehogy valaki kedvet kapjon és beugorjon hozzánk pofavizitre... várjatok csak, mindenre sor kerül. Régi biológia-tanáromat idézve: "Ami késik, az jön."