Kedves Rokonaink, Barátaink és Üzletfeleink!
Ezennel életre hívjuk első közös blogunkat, juhéééj - itt fogjuk közzétenni kis kalandjainkat Ausztriában, Ternitzben. Kezdjük az elején!
Szeptember közepén érkeztünk, egészen pontosan szeptember 18-án, egy szombati napon – előre megbeszélt időpontra, amit a szállásadó pappal egyeztettünk (a pap lakását mint közeli és olcsó helyet ajánlották nekünk). Azt hittük, már tudunk hol aludni, így - hogy el ne szálljunk a boldogságtól - kb. 50 kiló csomaggal megpakolva értünk ide. "Szállásadónk" csodálkozott, hogy mit akarunk itt ennyi csomaggal - ő csak egy hónap múlva tudta volna kiadni nekünk a lakást, ami egy ötgyermekes családnak is kellőképp tágas helyet biztosít... és hozzá 5 éves bentlakási szerződést kellett volna vele kötni. Természetesen a megbeszélt ár háromszorosáért, hogy máshogy. :)
Emberünk elirányított egy ifjúsági szállóba (a továbbiakban: Jugendherberge), "látják, ott van fönn a domboldalon, a temető mellett" - s így "örvendezve" nekiindultunk. Ott persze nem kaptunk szállást, mivel "valamilyen nagyobb csoport érkezése" volt várható másnap (de örömest küldtek minket tovább a másik városba, „csak 10 perc séta” – akkor miért nem látszik a hegyről, mi?), így elindultunk vissza...
Hova is? A vasútállomásra - abban bíztunk, hogy legalább ott letehetjük a csomagokat valamiféle megőrzőben és esetleg egy nagyobb térkép is kint lesz hotelekkel, vendégházzal. Térkép volt, hotel nem, csomagmegőrző sem, így merész bolyongásba kezdtünk, hátha valami szembejön az utcán... és jött! Találtunk egy vendégházat, juhúúú - csak sajnos nem volt szabad szobájuk, huhúú. De tudtak egy címet... csakhogy addigra N-inek elege lett valamiért 3 óra járkálás után, így Dávid egyedül járt utána a helynek, bátorságát és a helyiek angoltudását is próbára téve. Bátorság jeles, helyiek angoltudása kettes... adtak Dávidnak egy eladó fogadót reklámozó lapot, amit havi 1500 euróért akár ki is lehet bérelni. Ekkor jött az utolsó mentő ötlet, a telefonfülke felkutatása - biztos, ami biztos, kéznél volta főnök telefonszáma, csak épp a saját mobiltelefonunk nem működött (nem aktiváltuk a ROAMING szolgáltatást). A városka másik végén találtunk is egyet (jó messze, főleg 50 kiló többletcuccal), nosza, a főnököt felhívtuk. Csak a Jugendherberge-s esetig jutottunk el a történetben, mikor a főnök (a továbbiakban O.) elkiáltotta magát, hogy "Dehát az a csoport mi vagyunk!", a fordulatot pedig méltóképp megkoronázandó a fülke bontotta a vonalat. Éhes fülke volt, elnyelt két eurót és csak 35 centet engedett beszélni.
Újabb próbálkozás után sikerült kideríteni, hogy elég rájuk hivatkozni, és máris lesz szállás. Még egy utolsó nagy kaptatás a helyre, és fent máris sokkal szebb volt minden – kivéve a szállásadó nénit, aki viszont legalább barátságosabban fogadott, mint utoljára. Hát így kezdődött minden…