2013. május 31., péntek

Húzzuk, húzzuk... amíg húzzuk

Dávid telefonhívása ébresztett nem túl éber szendergésemből ma tizenegy órakor. Volt egy kis falatozás-beszélgetés egy nagyon szimpatikus osztrák párral (a hölgytag anno meg akarta venni volt főnököm nyelviskoláját...és ő is tanár). Utána egy potya kör Lichtenwörthbe, Dávid biciklijéért, ami egy zárt garázsban raboskodott, így nem sikerült elhozni. Amire mégis jó volt az út - én vezettem. Szakadó esőben, hogy máshogy. Kétszer megpadkáztam a felnit, kisebb kopás keletkezett az acélfelületen, más baj nem történt. Délután pedig Dáviddal enyhén hiányos öltözékben bebújtunk egymás mellé... és olyat tettünk, amit leírni is szégyen... aludtunk! Öt óra tájban másztunk elő. A vacsorakészítés még most is tart, a hagymalekvár (megintcsak Timi barátnőm ihletése által) már kész, a mustáros pulyak is kész, csak a medvehagymás zsemlegombóc fő még. Nekem meg még hajat kell mosni. Dávid mindez idő alatt közelebbi ismeretségbe került némi amidokkal, és egyéb vonzó dolgokkal. Holnap ugyebár vizsga...

Ami még említésre méltó, az a tegnapi nap azon eseménye, mikoris elmentünk lőni. Igazi pisztollyal, céltáblára. A baj az, hogy ritka béna vagyok, folyton ugrik az a nyüves, mikor lövök vele. Még ki kell tanulni a csínját.

Holnap még itthon leszek, az esküvői bevetés holnapután veszi kezdetét. A tízéves osztálytalálkozónak meg majd integetek messziről.

Ha már osztálytalálkozó, akkor egy eléggé átferdített klasszikus bújik meg ITT ni. Én nagyon szerettem énekelni. Azt hiszem, ez volt az a dal, amit a nagyszínpadon énekeltem el Hódmezővásárhelyen, egy hatalmas díszes táncteremben, kétfős hallgatóságnak. Vagy jól hazudok...

Okosság a címben. Másik okosság: Ha hajnalban mosol hajat, nagy eséllyel esni fog aznap. Ennek örömére elmentem hajat mosni...

2013. május 28., kedd

Tanulsz vagy tanítasz

Néha mindkettő. nem, nem igaz. Mindig mindkettő. Az együttlevést, a viselkedést, az önkifejezést, az önkifejezést úgy, hogy ne bánts vele mást. Zenélni, úgy, hohy tetsszen is. Értékelni mindazt, amid van, annak árnyékában, amid már nincs, és főleg annak az előrenyúló árnyéknak az oltalmában, hogy amid van, azt is elevszítheted. Tanulni becsülni a körülményeket, a napfényt, a korodat (lám, milyen sok), az egészségedet.

Mégsem így vagyunk, hanem semmiségeken összekapunk, hülyeségeket fújunk föl, melodrámázunk a legnagyobb boldogság közepette is. Komplett idióták vagyunk, és összezavarunk mindent. És mikor mégsem, akkor bőszen próbáljuk mindezt másoknak átadni. Több-kevesebb sikerrel. És utána magunk esünk ugyanabba a hibába.

Mindemellett vezettem ma automata VW Passatot, VW Polot, baleset nem volt, de lehetett volna. Hülyültem, nem főztem, de pácoltam, holnap főzhetek bent, na tessék. Erre tartanak. Olvastunk mesét a főnökkel magyarul, rájöttem, hogy az olvasást gyakoroltatnom kell.

Szünetünk lesz csütörtökön, nem tudom, örüljek-e neki. Ahogy azt sem tudom, tényleg megyek-e szerdán énekelni.

Timi barátnőmtől, akiből csak egy van, de az nagyon, hallottam vidámat. Beteszem ide, mint tanulságos párbeszédet. A diákjaitól leste el....

(egyik diák) "De tanárnő, ha hangoskönyvből tanulom meg, akkor nem hiba, ha nem tudom rendesen leírni a neveket, igaz?"
(másik diák) "Nem baj, majd leírod fAnAtikusan.."

És vers, mert az kell.Petőfitől mégpedi valami egészen szokatlan. A barna kisleányok ezúttal távol maradnak, merengés jő s némi lélekvándorlástan:

HALHATATLAN A LÉLEK...

Halhatatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill...
Itt is leszek tán valami.

2013. május 27., hétfő

Nem épp anyák napja

A cím Ágiról szól, akinek a gyerekei egész bravúros ügyességgl teszik tönkre az idegeit. A főnök szerint egy apa hiányzik mellőlük. Valószínűleg nem téved nagyot. Remélem, Ági a sarkára áll és megmutatja, hogy egyedülálló anyaként is fel lehet nevelni két gyereket. Én meg jól képen csapnám mindkettőt.

Csütörtök nálunk elvben szabadnap, de még nem tudom, hogy fogom eltölteni. Dávid hazamegy autót szereltetni - ez megint egy rakat pénz. Viszont autó nélkül szintén nem jó.


Ha már autó... vezettem ma is, és megintcsak a főnök párjának a kocsiját. Már alakul... de lehetne ezt még jobban is. Jóanyám otthon ügyeskedik a vezetéssel... de neki sem egyszerű, mert a kartonját sehogy nem lehet előkeríteni. Sebaj, így is voltak már forgalomban Zolival, aki az ő oktatója is immár, nem csak az enyém. Jihhhá.

Okosság: A hülyegyereket képen kell csapni.

Vers: Adytól.

2013. május 26., vasárnap

Hepaj vala

De még milyen jó. A bomlasztó egyén kitett magáért, tette mindezt pozitív értelemben, éppen ezért egy büdös mukkom sem lehet. Más meg, aki alapból kooperatívabb volt, kevésbé teljesített, és volt olyan is, aki egész egyszerűen csak rossul lett. Mindezzel együtt Gini barátnőmnek életre szóló élményt kerítettünk, és meg kell hogy mondjam: büszke vagyok magunkra.

Ma némi lógás után felevett a fene a vonatra megint. A vonat késett, a csatlakozást esélyem sem volt elérni, de legalább sétáltam egy nagyot Sopronban. 

Még a vonaton lettem figyelmes egy kiscsaládra: apa és lánya utazott és vidulta végig a majd három órát. Volt ott székenmászkálás, barchoba, németezés (a dunkel az azt jelenti, hogy világos... olyan nincs, hogy Elefant, csak hogy ElefantEN... kicsit fájt) és Kivagyokén című játék. Az egyik megfejtés a Magyarországot az idei Eurovíziós Dalfesztiválon képviselő úriember volt. Az illető már előúkerült témaként, mikor Katiék ellátogattak ide Veszprémből. Megosztó egy pasas, az biztos. És ma a kislány jóvoltából megtudhattam, hogy van paródiája is a dalszövegnek (biztos van TÖBB is, én egy ilyet találtam mai "VERS" gyanánt):

Az én hentesem egy olyan arc, aki
Zsíros deszkát ken,
Amikor éhezem,
Hagymával meghinti rendesen,
Az én hentesem.
Ő az én hentesem.

Az én hentesem egy olyan arc, aki
Bélszínt darál csendesen,
A macskámnak viszem,
Állatvédő vagyok, igen,
Jó a hentesem.
Ő az én hentesem.

Refrén:
Mert nem kell más nekem,
Csak a hentesem, az én hentesem.
Bármit kínál,
Az úgy jó nekem, az úgy jó nekem.
Mert mindig jót ajánl,
Az én hentesem, az én hentesem.
Ezt csócsálnám:
És így jó nekem, és így jó nekem
A sült máj.

Az én hentesem egy olyan arc, akitől
Bontott csirkét kérnek,
Mert arra különleges pácot kennek,
Ettől zöld a hentesem
 Ő az én hentesem.

Az én hentesem a juhbelekbe
Virslit tölt, ami nagyon ízletes,
Rozmaringos bárányborda lesz,
Jó, ha fűszeres.
Ilyenkor alig férek a bőrömbe.
Ő az én hentesem.

Refrén:
Mert nem kell más nekem,
Csak a hentesem, az én hentesem.
Bármit kínál,
Az úgy jó nekem, az úgy jó nekem.
Mert mindig jót ajánl,
Az én hentesem, az én hentesem.
Ezt csócsálnám:
És így jó nekem, és így jó nekem
A sült máj.

Mert nem kell más nekem,
Csak a hentesem, az én hentesem.
Bármit kínál,
Az úgy jó nekem, az úgy jó nekem.
Mert mindig jót ajánl,
Az én hentesem, az én hentesem.
Ezt csócsálnám:
És így jó nekem, és így jó nekem
A sült máj.

Okosat csak annyit mondok, hogy aki fáradt, az ne sorozatot nézzen, hanem menjen aludni.

2013. május 25., szombat

Magyarba-huss

Itt vagyok Budapesten, megint. Holnap leánybúcsú lészen, annak a lázában égünk páran leányok :)

A főnök mára megkerült, eszerint épségben hazajutott, és még interneten keresgélt olyan céget, amit én csak Indiában találtam meg. Olaszország azért közelebb van... ügyesedik, előbb talált meg valamit, mint én. A végén még a fejemre nő. 

Dávid meg a másik, reggel olyan német mondatot ritytentett, hogy csak néztem. És az internetet is megreparálta, szépen magyarosul fogalmazva. Mert az persze csak akkor tud elmenni, mikot vonatidőpontokat kellene néznem a kishazámba való eljutás érdekében.

A főnök azt mondta, kivisz az állomásra, mivel a párja autója még nem rohadt le alatta. Az az autó arról sem tudott, hogy megvan a jogsim... és mielőtt megtudhatta volna, rám lett parancsolva, hogy sipirc a vezetőülésre. Na szép, így visznek ki az állomásra, mi? Még én vittem őt... épp csak ki nem tettem :) Na majd legközelebb.

A vonatút előtt még vásárolnom kellett ezt-azt, de meglett minden, szerencsére. Vagyis majdnem minden... szőrös bilincs kell még, és egy hiperfakanál sem ártana. 

A mostani profán stílushoz képest a vonatút meglepően emelkedett volt, és nyugalmas. Egyedül ültem végig a csaknem három órás utat Soprontól a Keletiig. A zenehallgatás ilyenkor üdítő tud lenni, főleg, hogy vonaton valahogy nem szeretek olvasni. Tán furán hangzik, de rosszul leszek tőle, fizikailag. A rádióban viszont Pest felé közeledve egyre érdekesebb dolgok kezdtek gyűlni: interjú értelmes énekessel, kóristákkal, és egy jó csokorra való mindenféle vers. Bár tudnék idézni... valami hermeneuta nő is volt, akinek a költő a kataforáit markolná, az anaforáit nyalná... Meg egy másik, ami arról szólt, hogy a versek Júdások, pénzszerzésre jók csak. Ennek megleltem a forrását, itt ni: korabeli vers.

És még Ányos Páltól is volt egy jó adag. Némi szentimentalizmus keveredett az alkonyati vonatozásba, fínom esti fűszer gyanánt. És az a fÍnom direkt hosszú Í.

Most ismét észbe kellett kapnom, hogy már fél egy van, és még dolgom is lenne. Megyek hát, bilincslesre és fakanálszerző böngészésre. Vadászidény vagyon.

S ami ma fáj, holnapra tovatűnik talán. Más lesz a fény, s mi rávetül, az árny...

2013. május 23., csütörtök

Behozandusz

A sűrűségnek is van határa. A méz, mikor besűrűsödik, cukros lesz, megszilárdul, nem mozdul. Hőt kell neki adni, hogy megint normálisan folyjon. Az ember hasonló, de neki nem hősokk kell, hanem mondjuk egy olyan nap, amikor... amikor úgy igazán nem történik semmi. Vagy alig valami. És ez a nap pont ilyen volt most, afféle ajándék-lógós nap.

De még szépen le kell írni, hogy.

Hállellujjjja, ja-ja-ja. Meggyütt a jogsi. Expressz módon keringett Ausztria éterében-terében, míg fel nem kaptam a postán tegnap reggel. Lett belőle nagy futás, hogy elérjem a vonatot. Elértem. A főnöknek mutattam meg először, már adta is volna át a helyet a volánnál. Mondtam, hogy méág inkább ne, majd holnap... ez volt tegnap.

A "holnap", azaz a mai nap a főnök autója lerohadt alatta, mikor egy ügyféltől jött visszafelé, egy amúgy sem túl sikeres masinabemutató után. Feladta, bekrepált, ennyi. Mondtam is magamban: ez a kocsi inkább meghal, semhogy én vezessem.

Szóvalhogy a mai nap főnökuram számára igen szerencsétlenül alakilt. Öröm lehet az ürömben számára, hogy így kihagyott egy dolgozatírást... De nem hinném, hogy ez különösebben vigasztalja, ha holnap megmondom neki. Úgyhogy talán inkább meg se mondom. Hívja ki a fene maga ellen a sorsot... no meg én, de nem mindig.

A tegnapi bejegyzés természetesen karaokeparti miatt maradt el. Csak a szokásos... azaz dehogyis. Énekeltem két duettet. Egyik potttsékabb lett, mint a másik. Előtte énekeltem egyedül. Na az jó volt. Lehet, hogy le kéne vonni némi tanulságot a dologbul... még nem döntöttem el. Ez a móka tényleg nem egészen a minőségi szórakozás kategóriájába esik - lejjebb kell adni az igényszintet, akkor finom a móka. És fel lehet dobni másképp: elég pár "vicces kellék". Az meg nálam mindig van, most épp egy napszemüveget súvasztottam a táskámba, mielőtt Dávid nyomába eredtem volna a karaoke-bárba. Lettek is olllllyan fotók, hogy jujj. Meg jajj. Koreografálni tudni kell, kérem. És ÉN TUDOK IS. Ezért van az, hogy amikor rám hallgat a nép, akkor az úgy jó.

Bezzeg amikor nem... Ez a lánybúcsú már épp ideje, hogy nyélbe legyen ütve. Van egy egyén, aki bomlasztja a bandát, szítja a feszültséget. Nem kedvelem az ilyesmit, és Gini érdekében nem hagyom elmérgesedni a helyzetet, de még bármi megtörténhet magán a búcsún, ami holnapután tartandó. Az alkohol ugyebár felszíre hozza, amit jobb lenne mélyen eldugva tartani. És ha az egyén balhét rendez puszta féltékenységből, azzal tönkre fogja tenni a közös barátnőnk nagy napja előtti másik nagy napot. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ne így legyen. Tán elég lesz... tán nem.

Zavaró továbbá, hogy minségi bejegyzésekre mostanában már alig-alig futja. Ideje lenne ügyelnem arra, hogy nemcsak blogfirkász vagyok, hanem önjelölt művész is, a maga alkotta határokkal és igényszinttel. Jó lenne nem alább adni, de igen gyakran megesik, hogy csak le akarom tudni az írást, mint a napi penzumot. Ekképp pedig elveszítem azt, ami igazán fontos - az ünnepet az írásban. Nem szabad. Elég dolgot veszítettem már el ahhoz, hogy ezt (és még pár más dolgot) ne hagyjak veszendőbe menni. Nem egészen én bújok a sorok mögött, ez csak egy rész belőlem, alaposan becsomagolva és ragasztószalaggal erősen átkötve. De legalább a csomagolás lehetne tetszetősebb néha, nem?

A kevesebb alvás ellenben, mivel szintén kirángat a hagyományos, megszokott menetből, egész üdítően hat a blogolási szokásaimra. Egy jó adag kialvatlanság, némi indulat, szemernyi tehetség a sarokban - és meg is vannak az ideális feltételek a mesterremek írásához. Pont így született Az ifjú Werther szenvedései is. Bele is haltak páran. Nem linkelem be - tessék elolvasni. Kétnyelvű példányok is kaphatóak, németül is tudóknak úgy a legtartalmasabb olvasni.

Az egész bejegyzés csordultig van oktondi megállapításokkal. Mind az enyém, meg nem tagadom őket. Semmit nem kéne megtagadni, ami a miénk. Hozott anyag - formálható, ha nem tetszik. Kidobni nem érdemes... hiányozni fog. Hát, ehhez tartsa magát mindenki. 

Én pediglen bölcsességem tetőpontján elvonulok rajzfilmsorozatot nézni, mielőtt egy Sokratés-koszorú hullana szöszke fürtjeimre.


2013. május 21., kedd

Határt szabni érdemes

Mert az embernek akkor is vannak határai, ha nem akar róluk tudomást venni. Például ha túl sok sorozatot akar nézni, másnap olyan lesz, mint egy ólomlufival töltött vízihullácska. 

Főleg, hogy főzni is kell még reggel.

Bent munka volt, de nem rengeteg. A főnöknek kereken megmondtam, hogy ha együtt kirándulunk legközelebb, akkor azt tehetnénk úgy is, hogy a banda együtt marad, és nem szakad szanaszét. Némi diskurzus után meglett a közös nevező. 

Holnap megint jön Saakine, és nem törököztem semennyit. Nagy szégyen, a kezdeti lelkesedés után... össze kell szednem magamat megint. És a billentyűzeteket is be kell vinni, hogy számítógépet lehessen tesztelni, és afrikai kereskedőcégeket kell keresni, miközben a karaoke-estre megtanulok egy irgalmatlan nehéz és csupa-dialektus-nótát, ami elvben az elvált nők himnusza... Tudta a fene, de ha már megígértem, meg is kell tenni. És gitározni, és zongorázni kéne, és futni, meg táncolni, meg mozogni, úszni és olvasni és önképződni, amíg még lehet. Előbb-utóbb vége lesz a sorozatnézésnek is, és akkor mindezekre lesz idő.

Bölcsességből már Dunát lehet rekeszteni ezzel a bejegyzéssel, de egy Juhász Gyula-vers még pont idefér.

 Sóhaj

Meg akarjátok ölni a pacsirtát,
Harsány dalost, mert pirkadást dalol,
Hisz könnyüket már a mezők kisírták
S a Nap, a Nap kél már a hant alól.

És mit bántjátok a szomorú hattyút,
Ki fölriadt a fekete tavon
S énekbe kezd, mely oly édesbúsan szól,
Hogy kéjesen borzong a fájdalom? 

És mit akartok a fáradt dalostól,
Ki bús robotban vigaszt énekel
És áhítattal az ünnepre gondol,
Mely jönni fog még, ó mert jönni kell!

Töretlen optimizmus, nemde? No, tegyük el magunkat egy víg holnapra.

Levesből is a sűrűje az igazi

Valahogy az élettel is így van, nem?

Szóval tegnap oly sűrűre sikeredett a nap, hogy a blogolás már bele se fért. Ez van, kérem, de azért remélem, hogy nem válik rendszeressé a dolog.

Voltunk kirándulni... végül hatan. Dávid családjának a tervezés közbeszólt. Fantasztikus helyeken jártunk, és hárman egy meredekebb útszakaszt is bevállaltunk: a főnök legidősebbként, mi pedig legfiatalabbakként. Láttunk megannyi szép vadvirágot, sziklákat, fákat, fekete fűbenkúszó kígyót, patakot. Felértünk, győzedelmesen belakomáztunk (a mai napiog nem értem, hogy noha egyáltalán nem voltam éhes, hogy fért el a gyomromban a nemkicsi gombóc a nagyobbacska sertéssülttel és a termetes párolt káposztával, rá kóla, sör és még vegyesgyümölcsös joghurttorta is - a kilóim, köszönik szépen, jól vannak). Annyi de annyi fényképet csinált Dávid a vadonatúj géppel, és én mégsem érem el. Ahhoz át kéne tenni a gépemre, ahhoz meg helyre kéne tenni a gépet és letakarítani róla a "szemetet". Na ez az, amire mostanság egyáltalán nincs időm.

Lényeg a lényeg: képek majd lesznek, egyelőre tessenek a beszámolóval megelégedni. A "kis kirándulás" végét nem egészen értettem, mert a főnök irgalmatlan tempót diktált lefelé, és a csapat szanaszét-szakadt. El is húztuk a csíkot, miután a kocsikhoz visszaértünk, már amúgy is várt ránk Kati, Cili és János. Az este jó részét fényképezéssel, pizzázással, képnézegetéssel, Youtube-os videók nézegetésével töltöttük, de utána hármunknak csak nem akaródzott lefeküdni, úgyhogy jártunk egyet a centrumban, végig a hangos herrengasse-n, kilyukadva a kedvenc karaoke-bárunkba, ahol épp nem karaoke volt a program, hanem koktélozós est... de azért ottragadtunk. Énekelni mikrofon nélkül is lehet, nem?

Kettőkor estünk az ágyba, de az urak reggel már keltek, mert muszáj volt a Schneeberget megmászni. Le is szakadt rájuk a jégeső, a rendes eső, fönt szél volt, és hó, és köd (de legalább nem tél, és csend, és hó, és halál). Mi hölgyek a városban múlattuk az időt egy rövid séta erejéig, de mivel a fiúk fentről küldtek nekünk is pár barátságosabb sötét felleget meg némi csapadékot is hozzá, hazamentünk ebédet főzni. Nem lett rossz, csak a körtben tízféle íz éle keveredik. Nyamm.

Délután újabb, ezúttal eggyel hosszabb sétát tettünk, de csak egy jól megérdemelt csendes pihenő után - amelynek során én oklevelet próbáltam eszkábálni leánybúcsús barátnémnak, több-kevesebb sikerrel.

A Wiener Neustadt-i dóm (vagy inkább Dóm?) elég kevert egy alkotás, van ott későromán, koragót, barokk és 20. századi betoldás is. A Dóm belsejében az egyik kőtáblánál vigyorgó kobold, denevérszárny-fülekkel... kár, hogy nincs róla fénykép. És a Dóm-téren találtam egy telefont, tokostul. Utóbb felhívtuk a "Mama" jelzetű telefonszámot és a készülék egy óra múlva átadásra került. A becsületesség jutalma egy 70 %-os minőségi étcsokoládé-tábla :) Jó jót tenni.

Amilyen okosságok előkerültek az elmúlt napok folyamán:

"Nézd ezt a nőt, milyen ronda! Olyan szép..."
"Hegymászás közben nedves kőre ne lépj ferdén..." 

Valamint hogy népdalhang nem egyenlő torokhang, és sokféleképp lehet formálni a levegőt.

Verset nem fogok most keríteni, de hallgattunk ma megannyi népdal között Cseh Tamást, tőle leltem valami klasszikusabbat.

Holnap munkanap lesz megint... és ismét olyan távolinak tűnik, mikor utoljára voltam bent a munkahelyen. Mintha nem is idén lett volna. Remélem, az irodához a kulcs még megvan...

2013. május 18., szombat

Hozd ki magadból a maximumot

A szombatból körülbelül sikerült is. Lánybúcsús kellékek nagy része beszerezve, étel-ital beszerezve, lakás nagyjából helyrerittyentve. Holnap megyünk kirándulni, Kienecknek hívják a célpontot. Állítólag nagyon szép hegyvölgyes vidék, a hegytetőn remek panoráma, és jóféle koszt. Lesz miért küzdeni az emelkedőn fölfelé...

Valahogy a versposztolgatásból kezd elég lenni. Június 30-ig még mehet, utána kicsit változik a program... naponta meg fogo tanulni egy verset. Ez majd egész napos felkészülést igényel, elvégre nem lehet tíz perc alatt bevágni egy akármilyen hosszú művet éjjel. Meg aztán érnie is kell a versnek az emberben, nem csak úgy emésztetlenül lecsúszni a torkomon.

Ma a János vitézt kezdtem el olvasni. Annakidején ez is a kívülről megtanulandók közé tartozott, ha nem is egészében. Aki épp arra vágyik, itt megtalálja.

Dávid mondott ma okosat, mikor megkérdeztem, milyennek érzékeli az idő múlását:

"Nem az számít, hogy én milyennek érzékelem, hanem hogy rajtunk kívül álló tényező, amit nem lehet befolyásolni."

2013. május 17., péntek

Érdekességek... vagy nem

Dáviddal megint összevesztünk... vagyis veszett össze a fene, ő hülyeségeket válaszol az értelmes kérdéseimre és azt mondta, hogy el lehet menni a lakásából. Hát... a végén még meg is teszem. Nem lennék épp elveszve...

De inkább arról írok, ami jó, merthogy, mikor Dávid épp nincs itt, vagy itt van, de úgymond "normális", jó dolgok is történnek.

Csütörtökön szépen elvonultunk KSV-népigyűlésre. Tavaly is volt már, akkor ismertem meg Angela-t, a főnök élettársát. Idén viszont szigorúan munkatársiasan mentünk, Ági, főnökúr, no meg én. És kellőképpen telezabbantottuk magunkat, mert egy ilyen est erre jó. Persze előtte meg kell hallgatni az okosságokat a százaléklábakról, amik jó dolgukban ide-oda táncolnak, és meg kell szavazni más okosságokat, amiket az éhes közönség (és nem prolikra kell gondolni, hanem nettó 2-3000 eurós havi fizetésekre) boldogan megszavaz. Piros lapokkal, egyöntetűen. Nem gyanús, á, nem. Valahogy május elseje ugrik be... nem is értem, miért.

Leltem a rendezvényen magyarokat. Előbb csak Áginak mutogattam meg őket, de mivel még tavaly az volt a mondás, hogy tessék kapcsolatokat építeni, hát le is szólítottam a párost. Utólag kiderült, hogy nem tettem rosszul, igen kellemes társaságnak bizonyultak - volt névjegykártyacsere, összetegeződés, sztorik a Schilling korából. Ezenkívül megtudtam, hogy valószínűleg azért beszélek szépen, mert tanár vagyok, és a pesti dialektus kifejezetten borzalmas. Mit mondjak... nem osztom a véleményt, már csak büszke pöstiként sem. 

Ma meg, azaz pénteken, magunknak tartottunk ünnepet az irodában, piroslapos szavazás és unalmasan táncoló kamatlábak nélkül. Így is jó volt. Már megint csak én ettem meg a teljes adag ételt. Aztán a maradékokat. Utána meg még tirmisut is.

Az ilyen kiruccanásoknál azért fogy alkohol is... remélem, nem lesznek elvonási tüneteim. Attól azért nem kell tartani, hogy úgy küldöm az italt befele, mint csecsemő az anyatejet, de meg még nem ártott. Mértékkel, az a lényeg. De megtartani más, mint írni róla.

Kissé rendezetlenek jelenleg a körülmények: a jogosítvány valamelyik postán hever, mellettem épp makaróni-maradék (már nem fogom megenni, de mégsem az ágyon lenne a helye), a laptop alatt szintetizátor (épp kikapcsolt állapotban, de nemrég még játszottam ám). 

És akkor egy klasszikus, de kicsit sem gyerekeknek való mese a végére... Eredetiben sem rossz ám, de igen rég volt, mikor ilyesmire vetemedtem. Egy kis kultúra senkinek sem árt...

Amit pedig a napokban jól megtanultam: nem érdemes a végletekig kizsigerelni... semmit.

2013. május 16., csütörtök

Hazaesés nemrégen

Rendes blogolás holnap. Ez van, srácok... bocs.

Tavasz, nyár... nyál

Mindenütt a katicák, meg az 1,50 m-es fű. Gyönyörű, de tényleg. És ahogy járkálok a munkahelyem felé nap mint nap, biztos valami 80 IQ-s szerencsétlennek tűnök, ahogy nemmúló mosollyal nézegetek körbe-körbe. Megtekintem a királyságomat, az első kis virágtól az utolsó kismadárig. És mindig nagy örömömet lelem benne.

De kívülről inkább biztos csak annyi látszik, hogy egy kalapos-eufóriás szerencsétlen vonul Wiener Neudorfban, fején hatalmas fejhallgató, azon a fejfedő, és néha érdekes mozdulatokat tesz a karjával. Na, az vagyok én.

Bent síri csönd és hullaszag - ez nem a legaktívabb nap volt, szó ami szó. Két kollégám igyekezett képeket és adatokat frissíteni a honlapunkon. Valahogy túl vidám voltam ahhoz, hogy érzékenyebben érintsen, és mégis, muszáj leírnom. Ahogy a főnök Áginak diktálja az angol szöveget, betűnként, mert Ági nem tud angolul, ötször javítva szavanként. Utána ő maga ül a géphez - ő ugyan tud angolul, de iszonyat lassan gépel. És én ülök a kis székemben, és várok, hogy mikor szólla meg valaki. Hogy az efféle feladatot mégiscsak arra kéne bízni, aki a legkisebb energiaráfordítással a legtöbbet hozza ki belőle egységnyi idő alatt, és nem tökölődni, és megmutatni, hogy tudunk mi nélküled is, Eni. De ők épp megmutatósdit játszottak, én pedig ültem, és.. mi tagadás, mulattam. Majd pediglen unatkoztam, és előre megcsináltam egy csomó feladatot. Annyit, hogy nem maradt későbbre. Ez van... szabad gyökeimnek új utt kell találniok, és a legbosszantóbb az egészben a rendszer - hogy egy szál internetes gépen lehet csak rendesen dolgozni, hiába van ott egy laptop is, internettel fölszerelve. Nem alkalmas rendes feladatok elvégzésére. Ez pediglen dilettatnizmus, és az ilyesmi engem módfelett zavar. Tenni is fogok ellene, nem csak itt a blogon "puffogni, mint a homoki vipera" - ahogy egy ismerősöm mondá.

A lánybúcsú-szervezés is halad szépen, csak nem kéne egyeseknek minden megjegyzésben negatívat látni. Nem fejtem ki bővebben, nem érdemel hosszabb sorokat.

Most pediglen karaoke-est volt, és kivételesen nem énekeltem. Valahogy nem vitt rá a lélek. Persze csak mikrofonba nem...

Tanulság: ha nem húzol harisnyát, nem kell takargatnod a kiszakadt részét a vonston utazók elől (nem saját tapasztalat alapján... rajtam ma nem volt harisnya, csak hosszú szokkkkonya).

Verset most nem. És mást sem. Így is lehet örülni, hogy éjjel fél háromkor hajlandó vagyok itt szövegelni... sörök, Bacardi-kólák és félrészeg, kioktató szakácsomk után...  node most aztán már zutty.

2013. május 14., kedd

Nyughass

Nehezen akaródzik azt tenni, ami jót tenne, ahelyett, hogy azt tesszük, ami jó (ott és akkor legalábbis olyan jónak tűnik). Ez leginkább a sorozatnézésre igaz, de legalább másra nem.

A vacsora ("kanada" és még leves is) legalább kész. Holnap lehet, hogy sikerül mozogni valamit a nap elején, és akkor még a fizikai állapotomat is feljavíthatnám valamelyest.

Este pedig dalolászás lesz, végre, megint. Valahogy szívemhez nőtt ez a karaoke-dolog.

Hegedűs Géza születése napja van ma (vagyis csak volt, mert hát annak már több mint 100 éve). Jó tudni, nem?

Itt van tőle pár vers... én, ha költő lennék, talán nem a költészetről írnék. És végképp nem így. De pofám lapos, mert nem vagyok költő, még csak egy kicsike kis író sem. Gyáva blogger vagyok, nagy szájjal. Éhes szájjal, az az igazság...

De akárhogy is nézzük: 

Akinek tele a szája, legalább nem beszél (remélhetőleg...).

2013. május 13., hétfő

Amire akarunk

Arra szánjuk az időt. Meg amivel pénzt lehet keresni, ugye. Ennek okán a mai nap szorgos munkavállalással telt (Dávid még extra német tanfolyamon is volt), utána pedig még szorgosabb semmittevéssel. 

Lassan, de biztosan emésztjük a rajzfilmsorozatot. Közös programnak egyelőre ez kis megteszi. 

A főnökkel voltam ma házat nézni Mödlingben (elkísértem, ha már eldumáltuk az időt hatig... na jó azért dolgoztunk is). Meredeken drága egy ilyen ház, és hozzá még elég lepukkant állapotú is. Ha tip-top lenne, biztos még többe kerülne, mint 400 000 euró. Én nem akarok Ausztriában házat... egy élet is kevés hozzá. Meg aztán minek?

Nos. Ezenkívül téma volt ma, hogy az állatok ismerhetik-e a bolgodság, vagyis inkább az öröm érzetét, és hogy az embernek jobb-e, vagy az állatnak. Pl. egy ölelés nagyon sokat jelenthet, de ha egy anakonda az adományozó, akkor azt inkább csak-csak kihagyná mindenki, nem?

Az biztos, hogy állat ilyet írni nem tud. Csak ember. Abból is milyen kevés... 
 És ahogy a finn-szülött, de orosz-családsarj-Arcadi megjegyezte a múltkor, Puskint csak eredetiben érdemes olvasni. Nekem most nem jár ki efféle luxus, marad a magyar nyelv vigasza.

Amit még mára elgondoltam: tudni kell adni, de elfogadni is. És még jobban kell tudni, hogy amit adunk, nem egészen mi vagyunk (hacsak adott esetben nem magunkat adjuk). Ekképp amikor valamit visszautasítanak, az elsősorban nem nekünk kell hogy szóljon, hanem a visszautasítás tárgyának - magunkra venni szerintem kishitűség és hamis önigazolás, olyan sebek nyalogatása, amik valójában nincsnek ott.

(Mielőtt bárki kérdezné - gőzöm nincs, hogy került ez most ide - szerintem régebbi érlelmény, most érett be; konkrét apropója nincs).

Feladat csaknem letudva

Sikerült összekapni a lakást, ha nem is olyan mértékben, ahogy tökéletes lett volna.

Most Dáviddal a jól megérdemelt pihenésünket töltjük a számítógép előtt, rajzfilmet nézve.

Versnek olyat kerestem, amiben benne van "tádé", mert a rajzfilm, amit nézünk, mindig egy tádédádé-jellegű (amúgy borzalmas) dallal végződik.

És találtam egyet! Bár hihetetlenül gagyi...

Csák Györgyi: Torkos Tádé

Én vagyok a Torkos Tádé,
Kedvencem a csalamádé.
Kis húgom a csacska Borka,
Kell neki a diótorta.
Peti meg a sógorom,
Ábrándozik jó boron.
Ferenc komám csalafinta,
Amit kedvel, palacsinta.
A szomszédom Pistike,
Neki sül a friss pite.
Marcsa néném termetes,
Vacsorája bableves.
A bátyámat gólya hozta,
Nem kell neki kelkáposzta.
Inkább kell az édes málé,
Krémmel töltött csokoládé.

Okosság: Amíg lassú vagy, az idő is csigatempóban úszik veled, de ha felgyorsulsz, pörögni kezd veled minden.

A következő meg az lesz, hogy mosolyogj, és a világ visszanevet rád. Hmmm. Elnézést, a hétvége valahogy rontja a színvonalat. Be kéne tiltani...

2013. május 12., vasárnap

Valami kimerít

Mindenesetre tegnap addig nem jutottam el, hogy egy bötűt írjak a blogba. Nem mintha nagyon igénybe lettem volna véve... tízig alvás, vacakolás, reggeli-ebéd egyszerre, vásárlás és haza és vásárlás az 1EURO-s boltban lánybúcsú-kellékeket és haza és lánybúcsú-szervezés és Dáviddal Steiermarkba utazás varázslatos tájakon át. Barokk kort idéző koncertre mentünk. Szép volt, érdekes hangszerekkel, három ember közreműködésével - csak tudnám, miért fordultam majdnem le a székről az álmosságtól csaknem egész idő alatt. És utána a hazafele úton is. Dávid meg aludt két órát délután, neki nem volt semmi ilyen problémája. Még jó, elvégre ő vezetett... és végig is dumálta az utat. Tudom is én már, miről... a fele jött át kb., valami technika volt, a fényképezőgéppel kapcsolatban. Lehet, hogy ezért aludtam el rajta majdnem... na jó, félre a tréfát, érdekes volt, amiről beszélt, csak... valahogy... kiesett a fele. Aztán hazaestünk, én az ágyba beestem, és zutty, ma háromnegyed tízig.

Most kell hát összekapni magunkat, meg a lakást, sietve. 

És eszembe jutott, hogy Cili blogján van egy helyes idézet, úgyhogy vers helyett meg bölcsesség helyett azt fogom most átmenteni ide (mindig csak a vers... néha jól jön egy kis próza):

"Mindnyájunkban egy egész világ lappang. Mindenkiben a maga sajátos világa! Hogy tudnánk egymást megérteni, kedves uram, ha azokba a szavakba, amelyeket kimondok, a dolgoknak azt az értelmét és értékét gondolom, ahogyan bennem élnek, aki pedig engem hallgat, elkerülhetetlenül aszerint érti és értékeli, ahogy benne a világ tükröződik!" (Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres)

2013. május 11., szombat

Hiperpéntek, avagy hozd be a hetet egy nap alatt

Erről szólt a nap, és a küldetés csak részben sikerült. Pedig hiperkorán, avagy már fél nyolckor az irodában voltam, és egy ebédszünetnyi megállástól eltekintve többé-kevésbé végigdolgoztam a napot, hatig. Ehhh. 

Főnökúr, aki immáron Hans, és aki bele-belefut még abba, hogy inkább magázzon, mintsem tegezzen, mára elhagyta végleg a Charlie-s formáját, de még nincs jól, kapar a torka, meg köhög hozzá olykor. Remélem, nem kapok el tőle semmit. Nem hiányozna ebben a szép májusidőben.

A munkás nap végül beérett, elvégre az egy hét alatt összegyűlt mindenféle töredékére apadt. Nyüzsgő tavaszunk van, az biztos. Hazafelé pediglen eleredt az eső, csak úgy szakadt. Dávidot levittem az udvar elé, hogy megsétáltassam az esőben (valójában csak meg akartam neki mutatni, hogy sikerült bőrig áznom kétszáz méteren, három perc alatt - vidáman, kérem, vidááááááman).

Dávid amúgy hangképzésre jár - izgalmas. Régebben is csinálta ezt, mikor még képben sem voltam, és most elölről kezdik az egészet Antoniaval, aki a hangképzéstanára. Nyílt hangokat tanul... és nem halad vele rosszul.

Mostanáig szépen elütöttük az időt pizzázással, rajzfilmnézéssel, fetrengéssel.

Így kell ezt. 

Illetőleg ma bent volt Írisz, így három szőke hölgy vette körül a főnököt: én, a természetesen sötét (nem lehetett kihagyni), Ági, a csíkokkal ékes, és Írisz, aki gyesen van, amúgy pedig festett szőke. Ja és Írisz kislánya is bent volt, aki Emma, és szintén szöszi.

Ennek örömére egy szöszke vers. Jobb most nem kell.

És mindenféle okosságok hangzanak el a rajzfilmben, de valahogy nem ragadt meg a fejemben egy sem.
Akkor inkább írok mást. Mint pl.....

Minden eltévelyedésemmel rá kell jönnöm, hogy mennyi helyes út fér meg egymás mellett az életemben.

2013. május 10., péntek

Megjöttem, meg bizony

Mikor ennyi minden történik, mintha meghosszabbodna az idő. Hónapokkal ezelőttinek tűnik most számomra az utolsó bejegyzés, pedig csak ez a pár nap telt el. Mentem, voltam, és jöttem.

Jó lenne részletesen beszámolni az egészről, biztos hasznos is lenne a későbbiek szempontjából, de mégse fog most menni. A lényeget azért leírom, amíg még megvan a fejemben a három nap, a negyedik távolából.

Hétfőn hajnalban indultunk, nekem a bécsi Simmeringbe kellett eljutni. Sikerült, hibátlanul, csak a legvégén kellett egyszer útirányt változtatni. Mindenki megérkezett a bizonyos Hahn hotel elé. A főnök elfelejtette magával hozni a hangját, olyan rekedt volt, mintha Charlie-t és Al Pacino-t gyúrnánk egybe. Mondtam neki, hogy így aztán nem fog túl sokat beszélni. Később kiderült, hogy nem lett igazam - beszélt, és borzasztó volt. Nem is jött vissza hangja, csak a harmadik napon, akkor se mindig.

Reptér, osztrák ügyfél megtalálása, beszállás, felszállás, leszállás, átszállás némki kerengés után egy buszba, onnan egy másik terminálhoz, onnan vonatba, nem mégiscsak inkább egy másik buszba, onnan meg le a Majna-partra, a hajóhoz, ahol a szállásunk volt. Kulcskeresés okosan és kevésbé okosan (ki volt írva, hogy melyik szoba kié, csak későn vettük észre), átöltözés puccba, indulás. Főnök a belépőjéért vissza, utána végig egy zajos, külföldiektől hemzsegő utcán, be egy falatozóba, N-i még mindig nem iszik, a Leberkäse-Brötchen pedig rajtam kívül senkinek nem ízlett igazán. Vasútállomás megtalálása, felszállás, leszállás, átszállás, megint fel, megint le, itt vagyunk, nem, ez egy másik kiállítás, menjünk át amarra, de ne itt, hanem ott. Na, végre megvolt a helyszín, már csak potom 500 méter előre mindenféle futószalagokon, és be is értünk a Halle-ba, avagy a csarnokba. Innentől trappolás volt sokfele. Az ügyfelek, partnerek nevét inkább nem írom le, mert unalmas, és mert titok. Kb. 5 és fél óra múlva hagytuk el a helyszínt. Én különösen feldobott állapotban, mert a kedvenc partnerem maradt a végére, és végre engem is észrevettek, nem csak a főnököt meg Ágit. Ittunk ott egy pohár pezsgőt is, teljesen feldobódtam, hogy na, akkor most végre vége egy napnak, vagyis a kötelező részének, jöhet a móka. A móka annyi volt, hogy Ági és Misi kollégánk neje, aki a kiruccanásunkon vendégeskedett, versenyt jajongva fájlalták a lábukat, mert magassarkúban jöttek, harisnyahúzás nélkül. Én kényelmes lapos talpú cipőben voltam, meg se kottyant az a nap, csak harmadnapra lett egy kis derékfájás a dologból. Én mentem volna várost nézni, Majna-parti kacsákat, hattyúkat, vadludakat etetni... és mit ad a fene, mentem is. Mire a többiek a vacsorához összekészülődtek, én már megtettem a magam kis felfedezőkörét. Mentünk vacsorázni, megettem a maradékokat, szórakoztattam a népet, nagyon elememben voltam, mi tagadás. A főnök beszédhangja ekkor vált kb. elviselhetetlenül rekedtté, úgyhogy megpróbáltam annyit beszélni, hogy ő ne is jusson szóhoz. Csak részben sikerült.

Fekvés, nyugtalan alvás, nyüszörgő hajótest, nyitott ablak. Másnap reggeli, "Ivana" megismerése (ő a hajó személyzete, reggeliztető örökdarab, és horvát), húzás. Már megint a miniszoknyás kosztüm, csak ezúttal egy másik. Naaaaagy gyalogtúra a kiállításon, végzés ugyanakkor, este hatkor. Hihetetlenül sok új-régi arc, olyanok, akiket eleddig csak telefonon hallottam. Főleg Ágit ismerik, persze, mi az az egy év az ő 13 évéhez képest? Sajnos eléggé bejáratlan még a nevem, és főleg... én magam. Kár, mert nem szeretek utolsó lenni a sorban, és ahol lehet, teszek is ellene. Az évekkel viszont nem tudok versenyre kelni.

Az osztrák partnertől nem túl érzékeny búcsút véve öten maradtunk. Vacsora előtt kiültem a Majna-partra, egy hattyú egészen közel úszott, le is fotóztam. Tudni kell, hogy az én fényképezőgépen tönkrement, a főnök odaadta a cégeset, hogy azzal fotózhatok. Jöttek Ágiék, vicces fényképek készültek. Utána nekem templom kellett volna, hogy lássak olyat is, belülről. Nem volt, addigra mind bezárt, de megnéztünk egy nagy csomó házat. Nagyon csinosak is vannak köztük, de Frankfurt elég vegyes. Ilyen szempontból Görögországra (Athén) emlékeztet, ott van ilyen stíluskavalkád az utcákon. Ugyanoda mentünk enni, megint ittam sört, de ezúttal másfélét. Ment a mókázás, utána vissza a hajóra. Nem bírtam magammal, elmentem az éjszakába sétálni, csak a Majna egyik kis félszigetére, és vissza. Ezek az én kis különútjaim, egyszer még bajom lehet belőle. Most nem volt. Sétáltam egy jót.

Harmadnap a reggeli után egyből a csomagokkal mentünk a kiállításra, a megőrzőben vártak sorukra, míg mi utoljára körbementünk. A főnök hangja egészen megjavult, hála a jó égnek. Már nagyon elég volt addigra a Charlie-feelingből. Ötkor elegünkm lett, és elmentünk. Csomagok, reptér, evészet-ivászat. Valamiért indítványoztam, hogy a főnökkel egymásba karolva igyunk - ebből az lett, hogy pertut ittunk. A főnökkel. Még meg kell szokni a gondolatot...

Felszálltunk, Bécsben leszálltunk. Végre eljutottam WC-re... Már nagyon jól jött. Ági elvitt mindenkit a rendeltetési helyére, engem is hazahozott Neustadtba. Nagyon rendes volt tőle. Fél tizenkettőkor értem haza, és zutty.

Ma meg fél tizenkettőig aludtam. Dávid elment misére énekelni, utána összecihelődtünk és irány a természet. Badenbe mentünk, ott kirándultunk egy nagyobbacskát. A lábam jól bírja, bizony. Az új fényképezőgép, aminek a megvétele már hónapok óta téma, ezennel felavatásra került. Majd lesznek képek itt is, még válogatás alatt vannak. Most a főzésnek vége, a teregetés is megvolt, és ezúttal versek nélkül, a mai bölcselettel fogom zárni ezt a bejegyzést:

Tudnunk kell, hogy milyen volt a múlt, hogy megértsük a jelent, és megsejtsük a jövőt. 

2013. május 5., vasárnap

Elmegyek, elmegyek

Vajon kinek jutott eszébe a népdal (el is van vágyásom...), kinek Máté Péter (milyen úton indulok, még nem tudoooooom), és kinek nem jutott eszébe semmi?

Nekem mind, egyszerre. Holnap mindenesetre hajnali kelés, és irány Frankfurt. Szerda éjjel hazajövetel, addig net és így blog nélkül maradok. És így ti is. 

Majd túlélitek, ahogy én is.

Dávid meg misézett, beszélgetett magyar hölggyel, táncolt ilyesmit, leesett közben a színpadról... izgalmas az élet.

Jómagam lassan megvagyok a Mad World zongorás változatának betanulásával, de még eleget kell gyakorolni. Az önbizalmam azért már megvan hozzá.

József Attilát is megihlette a zongora, nem is tudtam... És azt végképp nem tudom, ki az a Márta.

Már csak okosság kéne, ész, de abból sok. 

Dávid ma erre jött rá:
"Lehet, hogy egyre idősebb leszel, de az álmaidat akkor se add fel."

Én meg erre:
"A legkárosabb egy csoport életében a széthúzás - elég egyetlen ember, és oda az összetartás ereje."


Lassúság

Tegnap nem is jutottam el az internetig, és hát... ma sincs épp korán. Semmi extra amúgy, csak a ternitzi lakást voltunk kitakarítani megint, ottalvással, hogy ezzel is nyerjünk némi időt. Dávid meg csupa énekkarra járó programot iktat be magának, holnap is kilencre megy, majd délután Floriani-ünnep... nem unatkozik. Ma a kollégáival voltunk pizzázni, meg sörözni. Egy orosz anyanyelvűnek azt mertem mondani, hogy nem tetszik  az orosz nyelv kiejtése. Hát mit csináljak, ha tényleg nem tetszik?? Ellenben kellemes társalgások alakultak ki.

És persze ismételten összevesztünk a pénzen Dáviddal. Részemről Agatha Christivel értek egyet, aki ilyet mondott, ni:

Tudom, milyen szegénynek lenni. Nem olyan szörnyű tragédia. Persze csak, ha az ember fiatal, erős, és kész dolgozni. Sohasem volt annyi pénzem, hogy eljussak oda, ahova jutni akarok.

És hozzá még Ady, ha nem is egészen ugyanaz a téma.

2013. május 3., péntek

Magunkhoz térünk, ha máshoz nem lehet

Meredeken késő van, de a kedvenc krumplilángosok csak nemrég lettek készen. A másik jó hír, hogy a lánybúcsús szerveződés alakulóban van, és végre nem csak én írogatok mindenkinek, hogy erőltesse már meg magát.

Főnökúrnak a tegnapi napból valami sok(k) lehetett, mert ma hőemelkedéssel és fájó torokkal jött be, és mivel elég használhatatlan állapotban volt, inkább hazament. Kérdéses, hogy jön-e holnap. Ági meg megint jól letolt, amiért ezt meg azt nem úgy talált, ahogy elképzelte. Hátkérem... idézet a Dirty dancingből: "Ez az én táncterem, ez pedig a te tánctered..." 

Máskülönben minden rendben van, pörgés van ezerrel bent, de itthon is. Megszállt a muslica-irtitisz, ami annyit tesz, hogy vérmes indulattal vetem magamat minden élő muslinca után, és a legtöbbször ez egyikünk halálával végződik. És hát... én élek.

Dávidnak pedig megvolt az első munkanapja. Azt mondta, bár minden napja ilyen lenne, és hogy érezte a méltóságot... ennél több nem is kell. Talán csak hogy ne fájjon a szíve este 11-kor, és jobban bírja a strapát. Ki tudja, mi a helyzet az urakkal, egykettőre kidőlnek.

Ez a vers meg még a tegnap hatása. Talán... talán nem lesz baj itt Európában. Van elég, máshol.

Okosság, balgaság (egyre megy): A gondtalanság érzése igazán csak akkor jön elő, mikor megelőzi... egy gond.

2013. május 2., csütörtök

Éjjjjenn mááájusss elseje - elseje!

Fenemód tartalmas nap volt, mostanság érünk a végére. Reggel kis idegességet követően sikerült elnyargalni a pályaudvarhoz, megvenni a jegyeket (fájó összegért, node egyszer élünk), elvergődni (előbb majdnem nem-leszállással, utána fals leszállás utáni gyors korrekcióval) Bécs központjába, megnézni a kedvenc parkjaimat, a csuda-játszóteret a gátszerkezettel, a kacsás tavakat, az Arsenal ágyúit, végül beszédbe elegyedni egy gazdival, akinek a kutyája Dávid szendvicsére vetett szemet, de nem kapott. 

Utána hosszas telefonálgatás eredményeképp eljutottunk a 69-es busz megállójááig, onnan pedig jó nagy kerülővel Simmeringbe. Főnököm és párja által össze lettünk szedve, és mentünk. Szép házak, hopp, vonuló tömeg. Fordított magyar zászló, amiről kiderült, hogy iráni. Rengeteg ember, piros lufik, piros ruhák, piros midnenek. Ez a nap tipikusan az SPÖ párt napja, a többi ilyenkor alig rúg labdába. Hatalmas tömeg a Karl Marx-téren a városháza (tanácsháza????) előtt, másfél órán át vonuló tömeg, csinnadrattával, transzparensekkel, táblákkal, lufikkal, épp csak a mazsorett kisleányok hiányoztak. Végül beszédek a nagyfejesektől: képviseltette magát több neves politikus is. A Faymann-féle beszédbe újra és újra belekurjongattak-belekántáltak valami provokátor személyek, de azért kivágta a rezet az elnök úr, nem kell félni. Az első sorból hallgattuk végig, néha még bele is lógtunk a kamerák kereszttüzébe.

Összességében azt kell hogy mondjam, megijesztett ez a propaganda-dolog. Nem kéne már naivnak lenni, és olyanokat hinni, hogy a háború előtti állapotokat nem ismétlik meg a pártok, mert kérem, megismétlik, és ugyanúgy sarkító, szemfényvesztő, demagóg, ökölrázós, mi vagyunk a jók, hozzánk csatlakozzatok-jellegű megnyilvánulások voltak, mint régen. Amikor még nem is éltem, ugyebár.

Bölcselet: az ember öregszik, és tán bölcsebb is lesz, de az emberiség fejlődésmentes formáció. Ez van, bár fájó igazság.

Versnek azt a kettőt teszem be, amiket a végén énekeltek: németül. A munka dala, és az Internationale. Az egyiknek a magyar változata is megvan, itt ni.

Amit végképp nehéz volt megemszteni, az az, hogy itt az emberek, hangosan, büszkén, a legerősebb, vagy legalábbis az egyik legerősebb párt óvó árnyékában vonulgatnak a piros zászlójukkal és kántálják azokat a jelszavakat, amikért Magyarországon minimum meghurcolás jár. Még kiállításon is voltunk utána, ahol mindenféle filmek mutatták be, hogy épültek tanácsi lakások (65 000 darab), az épületek a mai napig megvannak... a kiállítás maga pedig a régi nagy mosodában található. Előtte azért ettünk is, és betanítottam Angela-nak a poharas dal ritmusát. Ügyes volt, megtanulta egy-kettőre. De azért testületileg leakadtak, hogy mit csinálok azzal a műanyag pohárral.

Utána pedig Prater. Hatalmas park, telenyomva vidámparkos kellékekkel, melyekből párat ki is próbáltunk. Fotó egy készült, az is a főnökéknél maradt, node holnap csak megkapom...

Pörgettyűn voltunk (magaslati levegős ringlispíl), meg az óriáskeréken, és Dávid meg Angela egy hullámvasúton is. A főnökkel nem mertük most bevállalni.

Zárásként egy kiadós vacsora, sörrel, fotókkal, ahogy kell, és egy nem kis tűzijáték dukált. Holnap a főnöknek dolgozat, Dávidnak az első munkanap... szép lesz ez is. Igazából a ma lesz a holnap tegnapja, mivel elmúlt éjfél.