Ez lesz az a poszt, amiért valószínűleg nem leszek túl népszerű. De nem baj, értem van a blog elsősorban, és most ez kívánkozik ki épp.
Ideje elismerni, hogy kb. 8 hónapos terhes vagyok, ez úgy a 36. hét tájéka. Nem, ettől még nem lesz faszagyerek senki, ez igazából csak némi szexuális tevékenység folyománya, nem is értem, miért szoktak ilyesmihez gratulálni.
Akkor leírom szépen, milyen is N-i-módra terhesnek lenni. Igazából igencsak visszafogott teher ez, meg az előző kettő is az volt. Nyolc kiló az első 3 hónapban le. Hányás kétszer, egyszer egy hasmenéses-hányós vírus miatt, egyszer meg, mert éhgyomorra fekve vettem be egy nem kicsi méretű Augmentint, és hopp, visszaugrott a gyomromból. A többi szimpla étvágycsökkenés, esténként néha kis émelygés. A negyedik hónaptól meg az se. Most ott tartok, hogy 68 kilóról indultam februárban (no ez kérem, szégyen) és 64-et mutat a mérleg a mai napon. Felöltözve. Szoktak jönni a hüledező szemekkel, főleg, mikor közlöm, hogy három kiló alatt még nem sikerült összehozni utódot.
Ami nincs:
- fokozottabb vécére járkálás - ja de. Kb. 3x megyek, nem kétszer naponta. Igen, iszom. Kólát is. Én galád.
- kívánósság - de, az is van. De Dávidnak, nem nekem. Meg a kölköknek is.
- ízlésváltozás - semmi. Dottinál nem tudtam pizzát enni. Panninál semmi ilyen nem volt. Most sincs.
- terhességi csíkok. Olyannyira, hogy sajnos fogalmam sincs, hol kellene, hogy egyáltalán előjöjjenek. Panninál és Dottinál a szeméremtájékról a nyolcadik hónap táján feljött a köldökömig egy barna csík, de elmúlt a szülés után kb. 2 hónappal. De most az sincs.
- vizesedés, gyomorégés, gyomorbántalmak, légzési nehézségek, mi is szokott még lenni másoknál? No az nekem mind nincs.
Egy 154-es méretű kabátot hordok épp, egy picit már feszül. A combom formásabb, mint újkorában. Pannit és Dottit egyesével emelgetem, a 14-15 kg meg se kottyan. A kettőt csak igen ritkán, kísérteni azért nem szoktam a sorsot. Két hónapja még a nagyobbra szabott nadrágjaimat hordtam ám (38/40-es méretet).
És eddig kétszer fájt a lában, olyanféleképpen, mint mikor kicsit meghúzod futás után. Semmi más. Sem a derekam, sem a csípőm, sem akármi más. Nem fáj semmi, nem nehéz semmi, és hátulról kb. nem is látszik semmi. Megint nem. Hordhatom én a baby-inside pólómat, két hete a konyhát beszerelő srácoknak fel se tűnt semmi. Guggolni, hajolni laza, nyújtott térddel is elérem az ujjbegyemmel a talajt.
Erre még mind azt is mondhatjuk, hogy szerencsés gének, le van ejtve, hálás is vagyok érte mindkét felmenőmnek, csak épp egyikük már nem él. De most jön az, amit még tartok is valamire. Ma fejeztem be egy tegnap elkezdett mese-átiratot, nagyrészt rímekbe szőve. Előadásra kell, aminek valószínűleg a rendezését is én vezénylem majd le, mint az eddigi háromét (amiből megint csak én írtam kettőt, vagyis egyet teljes egészében, egyet pedig átköltöttem). Fejben épp tánc-koreográfiát készítek a két leánynak, amit szépen betanulunk és előadunk itt-ott, hadd bámuljon a nép, hadd növekedjék a gyerekek önbizalma. Esténként mesélek nekik, ha én fektetem le őket. Mindig saját mesét. Szinte sose ugyanazt, kivéve a kedvenceket. Többségében rímeset, és rögtönzöttet. Mindig olyat, aminek jó a vége. Panni az én meséimet szereti, mert átírom a leforrázott malacot, a hazudós-ijesztő nyuszit, mindet. A világ legyen kerek, ha az ember gyerek, rossz van elég odakint.
Emellett folyamatosan szervezem nekik-nekünk az összejövős programokat: volt nemrég ismerkedés ilyen-olyan játszótereken, mesepalacsinta-készítés, őszi dekoráció-készítés (kétszer, plusz amiket itthon néha alkotunk), tökfaragás. Lesz a minap zenede, lesz mesejáték-próba, lesz énekkari próba, bár ez nem lesz annyira komoly eresztés, mint a tavalyi. Viszont lesz hozzá tánc, tuti. Megszervezem azt is.
A lányok Sopronba járnak oviba, nem kell a német nyelvi kényszert átélniük nap mint nap. Imádnivaló ovit leltem nekik, még én is teljesen meg vagyok elégedve az óvónők munkájával. Ez azért ugye nagy szó. 5 perc sírás volt Panninál az első napon, de azt is gyorsan abbahagyta, amikor az általam kitalált és legyártott Szomorka-Vidorka-párosból (ezek belaminált Smilye-korongok, papírból) a Szomorkát adtam oda. Könnyeket eltöröl, kettőt fúj, bánatot messzeűz - és ennyi volt a beszoktatás. Semmi bőgés nekik bent, nekem kint, csupa vidámság. A gyerekeknek az ovi lett a "munkahelyük", ahol pénzt keresnek (kőkemény 10 forintot naponta, fejenként). Már tanulják beosztani, hogy ha elvásárolják, nem marad nagyobb értékű dolgokra, ha összefognak, kettejük pénzéből egy egész zacskó cukorra is futja. Szabad nekik, ők keresik meg a rávalót. Nagyon tudják ám sajnálni, mikor nátha vagy kis köhögés miatt nem eresztem őket. Meg persze reggel bátorság-jutalom van, ami már rég nem a bátorságról szól, inkább csak arról, hogy olyan jó kapni valamit búcsúzáskor.
Mindemellett elérkezettnek láttam az időt, hogy mégiscsak elkezdjem velük a németezést. Este, vacsoránál nyomatom, fogékonyak rá, és nem látszik rajtuk, hogy stresszelné őket. Olyan, mint egy játék, vagy mint amilyen az óvodára felkészítő bábozás volt egy hónapig. A vacsora mindig az efféle előkészítés színtere marad, no meg a közös étkezés egyetlen alkalma is, legalábbis hétköznapokon.
A nyárikonyhában rend van. A lakásban tisztaság, amennyire el lehet várni (igazi tisztaság, nincs most por se, ragadvány se, a gyerekek is kezdik megszokni végre, hogy a dolgokat elpakoljuk, a szemetet kidobjuk, a szennyesruhát színek szerint a szennyestartóba szortírozzuk). Igen, kiszekálom belőlük a lelket is, mert kell. Nekem kell, hogy ne takarítógépnek és házicselédnek tartsanak itthon, hanem tanuljanak rendet és tisztességet. Sokszor hallják tőlem az utóbbi szót. Remélem, hálásak lesznek érte egyszer.
A munkám hiányzik, sajnos. Akinek eddig nem tűnt föl, energia- és időmilliomos munkamániás vagyok, akinek nagyon lassan telnek a napjai, főleg, amióta gyerekei is vannak. Nem rohan az idő. Még csak nem is halad igazán. Cammog, araszol, bukdácsol csak előre, de nem halad rendesen. Másoknak repül az ideje. Biztos olyan dolgokkal töltik meg, amiket nem élveznek, csak túlesnek rajta. Vagy tán pont az élvezet miatt repül el nekik. Nem tudom, nem vagyok más. Nem is leszek. Az önfejűség családi címer, marad szépen. Otthonszülés lesz, magyar képzés lesz, olvasástanítás lesz, szónoklattan és meditációs gyakorlatok kb. 2-4 éves korú csemetéknek. Az enyémeknek, és akit még érdekel, annak. Fasza kis karácsonyi buli lesz Neustadtban, és összetartó közösség lesz Eisenstadtban. És pár év múlva saját kertes ház is lesz, remélhetőleg Sopron közelében. Bérkertem már van, nekem nagyon tetszik. Ez mind csak a kezdet, szépen megy még fölfele az ív, még emelkedőben van, van időm. Soha egy percig se cserélnék senkivel. Jó N-inek lenni, ebben a világban. Agnosztikusnak, túlérettnek, koravénnek, makacsnak, okosnak, utólag-gyereknek, harciasnak, néha érzéketlennek és felettébb önzőnek. Főnöknek. Kiemelkedőnek, meg nem alkuvónak, egyedinek, értékesnek akár büszkének is - szembemenni mindennel és mindenkivel, ha épp úgy szeretném. Nem rászorulni másokra, nem ráutalva lenni a külső segítségre, hanem irányítani és irányt mutatni, mint a kapitány a hajóban. Jó. Értékes embereket magam köré gyűjteni, megtartani. Barátokra figyelni, tömegeket kezelni, szeretve és megbecsülve lenni, látni az eredményt a munka mögött. Élvezni a kevés alvást, a sok ráfordítást, nem kímélve magamat és a fiatalabb éveket. Még lehet.