2010. december 2., csütörtök

A beígért bejegyzés a lakás metamorfózisáról, most - sok lesz, de jó

Dávidot épp leteperte a délutáni szieszta osztrák illetőségű szelleme, így ismét itt az alkalom, hogy igen izgalmas magánéletünk egyik becses darabkáját a nagyérdemű elé tárjam. Ezúttal a lakás van soron, lesznek képek is, meg mindenféle ternitzi jóság.

Kezdjük talán azzal, hogy 27 négyzetméter az itteni viszonylatokhoz képest meglepően kicsi. A tulajdonos többször viccelődött is velünk… legalábbis mi azt hittük, tréfás kedvében van, mikor azt kérdezgette, hogy „nem lesz-e túl kicsi nekünk ez a lyuk”. Nevettünk… aztán abbahagytuk, hiszen a kérdés komoly volt.

Az itteni, kb. korunkbeli párok 55-60 négyzetméteres lakásokban laknak, bizony. Csak tudnám, hogy minek… lehet takarítani vég nélkül, fűteni beleszakadásig, berendezni pénztárcaürítésig. Tegye, akinek jól esik. Nekünk még ez is _nagy_. Tényleg nagy. Akkora fehér falak vannak, mint egy kórházban, és mivel sem Dávid, sem én nem rajongunk a haszontalan (tehát gyakorlati hasznot nélkülöző) dolgokért - faliképek, polcok tele porfogó mütyür cuccal, plakátok, kendők, és bármi, amire azt mondják, hogy „finom női kéz nyoma” -, hát még üresek is maradnak egy ideig. Más, ha magunk alkotunk valamit, ami szép, noha gyakorlati haszna nemigen van. Erre példa a már közzétett bejárati ajtó esete a levelekkel. Sok ehhez hasonló változtatás, csinosítás vár megvalósításra – jelenleg mindhiába, mert ahhoz kevésbé kaotikus munkaidő kellene. Nem baj, haladunk, mint a csiga hazafelé. Tetszik érteni, ugye?

Ami azt illeti, a lakás eredetileg nem is lakás volt, hanem (székbe kapaszkodj, állkapcsot szegezz, ééééés) MASSZÁZSSZALON. Bizony: a konyhában legfeljebb teát főztek, a zuhanyban a vendég felfrissülhetett, a jelenlegi étkezőnk volt valószínűleg a regisztrációs iroda, és a nagyszobában, ami most egyaránt dolgozószoba, nappali és hálószoba, egy masszázságy nyújtózkodott hívogatóan. Nem lehetett azonban túl szuggesztív jelenség, mert a vendégek egy idő után nem jöttek, így a masszázsszalon lelépett, mi meg megkaptuk. Nem, nem az ágyat, nem a szalont, hanem a helyiséget. Lakni benne, főzni, mosni, élni. Ezért nincs sütőnk (minek egy masszázshoz sütemény is? Bár nem lenne épp rossz… vélemények?). Ezért nem volt mosógépünk. Ezért kell három órán át készíteni egy kétfogásos vacsorát, mert mindössze két villanyrózsa szolgáltat főzési lehetőséget, változó hatékonysággal. A furcsa, hogy eredetileg nem voltak fehérek a falak. Egy régi képen láttuk, amikor még valami lazacszerű, vagy barackvirághoz közelítő színárnyalatban pompázott a hely. Nekem talán még jobban is tetszene úgy, bár egy idő után úgy érezném magam, mint töltelék egy puncstortában… de gondosan újrameszelték, hogy tetsszen az idejövőnek. Hát, mindenki tévedhet, ez van…

Legfeljebb átfestjük, addig jó lesz így is. És akkor jöjjön végre a metamorfózis:

Kezdetben vala az üresség. Meg a hideg, meg a matrac, némi hidegélelem a mini hűtőbe „slihtolva”, 20 kg krumpli két zsákban, meg pár guriga vécépapír, és semmi más.

Azután eljöve a jóság leselejtezett székek, kidobásra váró bútorok és függönyök formájában, majd pediglen kis családom nagy csomagjainak köszönhetően (evőeszközök, tányérok, poharak, alapkellékek).



Íme, egy adag becses tárgy: vízforraló, hogy ne kelljen fél órát várni egy lábas forró vízre; egy műanyag tálca a Herbergéből, amely még a tányértalan időkben tett jó szolgálatot, ám már ideje lenne visszavinni; egy lábas – több használható nincs, így a rántások pl. egy jénai tálban készülnek; egy kólásüveg – pohármentes időszakunk emlékére őrizzük :)


Emitt pediglen: ajándék-üvegasztal, némi elektro-lom a fal mentén (szintén kaptuk, mostanra nagyjából felszámoltuk), csupasz kőpadló és mindennek közepén természetesen egy bekapcsolt laptop. Ugye nem lepődött meg senki?




Ez a jókora szekrény szerencsére a lakás tartozéka volt, különben a ruháink valószínűleg a mai napig sporttáskákban várnának jobb sorsukra. Némi újságpapír a földön – cipőtörlésre, cipőtömésre, és csak úgy – otthoni hírek, juhéj!



Egy darab fürdőszoba, vécével egybekötve, de utóbbi úgysem fontos: zöld és kész. Ellenben felhívnám a figyelmet a zuhanyzókabin jobb oldalán elhelyezkedő fehér tartályra – ez a jóságos bojler szerencsére nem csak éjszaka fűt, hanem nappal is üzemképes. A kabin lábánál mosópor és öblítő árválkodik – ekkor még nem volt mosógépünk. A túloldalt némi szennyes, hűvös halomban – igen, szennyes-tartónk sem volt. Viszont a padló alatt fut a szomszéd fűtőcsöve, úgyhogy néhol kvázi padlófűtést élvezhet, aki tudja, hova kell lépni.



A hálószoba, puritán gyönyörűségében – gúnyolódom, igen. Német szótárak a földön – volt, hogy szék híján azokra ültünk… Rendes könyvespolcunk a mai napig nincs, csak egy kisebb, az majd később jön. Ellenben őszi ablakpárkány-díszek kacsintgatnak és Dávidra utaló nyomok is vannak – emitt egy szerszámosláda, amott egy számítógépház meg egy monitor. Csak épp vödrünk nem volt, meg ilyenek. Preferenciák, ugyebár… Persze ennek a fele vicc. Vödröt nem kaptunk, leselejtezett monitort igen. Így jártunk :)

Utána pedig Dávid importált némi árut… és innen már nem volt megállj, gyűlt és gyűlt a „kincs”… gyakran nem is tudtunk vele tempót tartani, így vígan halmozódott az épp kihasználatlan sarkokban. Így e:

Ezen illusztris kép egyik érdekessége a bal oldali ajándék porszívó. Ki akarták dobni, mert csak. Mert nekik van másik. Valahogy mintha kiveszett volna belőlük az üzleti érzék vagy mi… még jó, hogy nem hagytuk. A másik izgi-mizgi a jobb oldali „izé”. Eredetileg ebben tárolták a masszírozandó ügyfelek papírjait, gyógyszereket, miegyebet. Aztán ez is majdnem a szeméttelepen végezte, de megmentettük. Az „izé” elnevezés lehet mégoly pórias, mégis ez tükrözi leginkább igazi valóját: volt ez már nálunk polc, iratszekrény, íróasztal, vasalódeszka… most épp tálaló és számítógépasztal egy személyben.

Jóanyám azt mondta mindig, majd ha nekem is lesz saját otthonom, jobban fogok figyelni a rendre, idegesíteni fog a rumli és majd úgyis kiderül, milyen rendszerető ember vagyok én. Hát, még nem derült ki… talán később.

Ellenben itt voltak Katiék, és hoztak. Sokat. Jót. Örültünk, pakoltunk. Lett sok evőeszköz, tányérszárító, szennyes-tartó, aloé vera a mosdó mellé (ez is zöld, az is zöld, jól elvannak), szőnyeg, nagy zöld katonaláda, felsorolni is sok lenne, nem is próbálkozom tovább. Azért mi magunk is ügyeskedtünk, költve a fincsi eurót. Vettünk cipőtartót. Vasalódeszkát. Szőnyeget. Szőnyeget még. Hólé-lecsöpögtető műanyag tálcát, vagy mi a szöszt. Kenyérpirítót. Van egy kockás füzet, én abba jegyzetelgetek, hogy mi minden kéne még. Dávid erre a célra különféle listákat használ, eddig ezek papírfecniken hányódtak, mostanra - hisz ez csak természetes - bedigitalizálta a telefonjába és folyamatosan frissíti: mi kell Magyarországról, mit veszünk meg itt, mit veszünk meg _máshol_.

Már nem tudom azt írni, hogy mit veszünk meg _otthon_, lassan kezdjük ezt az üres masszázsszalon-származékként induló helyet az otthonunknak tekinteni. Nem megy sem gyorsan, sem könnyen, de épp ez teszi izgalmassá a mindennapjainkat. Találunk-e vajon olyan sarokpadot, ami ide illene? Mikor veszünk routert, hogy ne csak oldalazva tudjunk bejönni az ajtónál álló monstrum miatt? Mikor lesz ágyunk? Hol vegyünk állólámpát? Mások ezen rég túlvannak, egyesek még talán el sem kezdték tervezni, milyen is legyen a saját kuckójuk. Mi most vagyunk a közepében, és bátran merem állítani: élvezzük. Nagyon. A szőnyegeket úgy rendeztük el, mintha egy zöld pázsiton egy vörös kacskaringós út vezetne, át a konyhán, be a hálószobába. Az aloé vera mellett már egy kis hagyma is virít a mosdón, alkalmasint egész kis fűszerkertünk is lesz. Dávid a minap hazahozott egy lécet, hogy ha fölapplikálja valahogy az ajtó fölé, akkor oda tehetünk lelógó zöld növényzetet, vagy amit csak szeretnénk. Az ajtónk egyébként legfölül üveg. Arra én szánok egy vidám üvegfestményt, talán nap lesz rajta és felhők, hogy aki idejön, mindig derűsen érkezzen-távozzon, bármilyen is kint az idő. Tervezünk egy naplemente-sarkot, valódi náddal, és az egyik közbülső falra talán majd festünk egy élethűnek látszó ablakot, mintha át lehetne látni egyik helyiségből a másikba. Annyi de annyi ötletünk van… és igen nehéz úgy szavakba önteni, hogy közben nem mutogathatjuk élőben: ezt így képzeld el, azt amúgy szeretnénk…

Abba is hagyom, nehogy valaki kedvet kapjon és beugorjon hozzánk pofavizitre... várjatok csak, mindenre sor kerül. Régi biológia-tanáromat idézve: "Ami késik, az jön."

2010. november 28., vasárnap

Na ilyet kaptok ti is nemsokára, Magyarország fái

Ternitz november 28-án ünnepi ruhát öltött – fehérbe öltözött, mégpedig hófehérbe, így köszöntve advent első vasárnapját. Mi meg megünnepeltük egy jó hosszú (legalább 15 perces – nem is igaz, volt az 20 is - N-i) sétával. Na ezt a havat kell majd holnap reggelre elsöpörni az utcáról. Legalább van valamilyen feladata az embernek, ha konkrét munkája még nincs is..
A hétfő reggeli hósöprés pedig elindított minket egy hosszú úton, a test edzésének nehéz és rögös útján: az elején még csodálkoztunk, hogy milyen sokat ígér a házigazdánk egy kis söprögetésért. A "kis söprögetés" röpke 5 órás elfoglaltság volt és állítólag márciusig ilyen lesz az idő :)

A lakás pedig tovább szépül, lévén a nap 24 órájából – N-i részéről a tanítást leszámítva – a legtöbbet itt töltjük - illő hát, hogy legalább nekünk tetsszen. Kellemes otthonná próbáljuk varázsolni. Például a bejáratot a mi tempónkban (tehát november közepére elkészülve) szép őszi díszbe öltöztettük:













Ezek vagyunk mik :) Ki tudja, hátha ez a kis őszi gyűjtemény távoltartja a havat - legalább az udvarunkból... a hegyekben eshet nyugodtan :)


Ezenkívül Dávid talált helyet az LCD monitorok darabjainak, konkrétan a LED-soroknak:

Jól nézhettem ki a biciklin (Dávidról van szó), ugyanis amikor egyszer kifordultam az udvarról, az utcán járó-kelő fiatal bagázs elkezdett valamin nagyon röhögni. Pedig szerintem nem néztem ki úgy, mint egy csöves..

Máskor is okoztunk némi feltűnést a bringával, pl. amikor ketten ültünk rajta - Dávid a kormánynál, N-i keresztben a vázon, elöl. Valahogy mindenkinek két méretet nőtt a szeme, amikor megláttak. Meg a szájuk is kerekedett furcsán, biztos összhangban volt a szemükkel.


Meg jártunk a Rotschild-rezidencia mellett is, hát, a vidék az egyszerűen mesés :)


2010. november 21., vasárnap

Das Waschen mit einer Maschine ist doch kein Privileg…oder??

Magyarra lefordítva: "Mert a géppel-mosás azért mégsem kiváltság – vagy mégis?" A címben szereplő szójáték leleplezésére álljon itt ez a "rövid" történet.

A Jugendherberge-ben igencsak el voltunk kényeztetve. Többek között egy óriás mosógép és egy mellette álló, ugyancsak méretes szárítógép gondoskodott az összkomfortról (erről már volt szó korábban). Mindezen kiváltságok azonban leköltözésünkkor megszűntek. A leköltözés estéjén még (jó magyar szokás szerint) gyorsan az összes szennyesünket betettük egy utolsó ottani nagymosásra… A magunkkal hozott ruhamennyiség viszont idelent hamar elfogyott – egy hét múlva már ugyancsak szűkölködtünk tiszta alsóneműben. A probléma áthidalására többlépcsős tervet dolgoztunk ki.

Egyrészt szépen felcaplattunk a Herberge-hez, mondván, hogy megkérjük a tulajt, hadd mossunk itt egy ideig, mindezt némi fizetség fejében. Vittük szép nagy sporttáskákban a többkilónyi szennyest. Ellenben a tulaj nem volt otthon, csak a szakács Tomi, meg a tanítványok, akik beengedtek, így – mit volt mit tenni – kimostuk a ruhákat ingyen. Még a nagy, ajándékba kapott függönyt is vittük, bizony.

Másrészt ott volt a hosszú évszázadokon át alkalmazott módszer: a kézi mosás. Ugyanakkor, mint tudjuk, a mosónők korán halnak, a mosófiúk meg még korábban. Nem is a munka nehézsége lett volna problémás, hanem az időigényessége: a foltok „nyaszatolása” puszta kézzel, majd a víz kicsavarása. Nem mellesleg nem volt vödrünk sem, amibe beáztathattuk volna a szennyest, így a kis mosdókagylónál műveltük hét közben a csodát (pl. amikor a kisebb ruhaneműk száma kezdett vészesen fogyatkozni).

Mivel azonban nem szerettünk volna sem ebből, sem a feljárkálásból rendszert csinálni (és a külföldön élő magyarok amúgy sem patinás hírnevét tovább rontani), buzgó mosógép-keresésbe kezdtünk. „Sógoréknak” van egy kiváló on-line piacterük, továbbfejlesztett Vaterájuk, ha úgy tetszik: willhaben.at a neve. Stílusos magyar fordításban ez körülbelül így szólna: addide! Ott kezdtük hát a keresgélést. Jómagam rábukkantam mindenféle márkájú és árú masinákra, mutogattam is Dávidnak lelkesen: ez itt túl drága, ez olcsó, ellenben ramaty, ez meg itt tök jó, csak épp nem mosógép, hanem szárítógép, nem is tudom, hogy dobta ki a kereső. Nézi Dávid, nézi egyre a képeket, és felteszi a 100 dolláros kérdést: miért kell egy szárítógépnek öblítő- és mosópor-fakk?

Mert bizony a képeken az is látszott szépen, félreismerhetetlenül ott voltak a kis gonoszak. Erre már csak rákerestünk a típusra, ami (a poén lelövése következik, bumm:) Privileg Duo 722-es névre hallgat. Egy jótét lélek hatalmas részletes élménybeszámolót írt róla az Amazon.com oldalán, abból pedig az is kiderült: nem hiába Duo a neve a kicsikének: mosógép ÉS szárítógép egyben. Node mi a helyzet akkor, ha csak az egyik funkciója működik? Rá kellett kérdezni az eladónál. A willhaben többek között azért is továbbfejlesztett verziója az on-line piactereknek, mert nincs licitálgatás, meg titkos e-mail-címek és csak a felhasználó-felületen való kapcsolattartás: minden kontakt boldogan integet a jobb fölső sarokban. Az eladó neve meg igazi tősgyökeres osztrák név volt: Herr Szecsenyi. No, ennek a jóembernek ment is a levél szép választékos német nyelven megfogalmazva, biztos ami biztos. Ki tudja ezeknél… van olyan Szabo, akinek már csak a neve emlékeztet a hazájára, mert egy kukkot nem tud magyarul. Szécsényi úr viszont magyar volt a javából, így a levelezést magyarul folytattuk.

KÖZBEVETÉS: Mindig mondom Dávidnak és mindenki másnak is, hogy az igazán jó dolgok nem sok erőlködés nyomán történnek, hanem csak úgy, hirtelen és nagyon gyorsan. Velem legalábbis mindig így volt, lett légyen szó dolgozatokról, kalandokról, törekvésekről… Így volt például a kijövetelünkkel kapcsolatban is. Két hónapon át írtuk a pályázati leveleket szállodáknak, vendéglőknek, korrepetáló intézményeknek (ha nem ment ki 50 levél, akkor egy se!) – válasz semmi, vagy ami mégis, az igencsak elutasító. Aztán, immáron szeptember közepe táján megjelenik egy állásajánlat „német, mint idegen nyelv” tanárt keresve, és mi történik? Én aznap éjjel (kb. 10 óra lehetett vagy később) kb. az esélytelenek nyugalmával pályázok, erre másnap jön a levél, hogy jöjjek csak ki szépen interjúra, egy héten belül megvolt az interjú, két hétre rá kint voltunk - azóta pedig hihi van és kalandok.

Visszatérve a mosógéphez: kétnapi egyeztetés után a harmadik napon landolt nálunk a masina. Kicsi volt, enyhén piszkos és nem enyhén nehéz (ketten toltuk-húztuk fel az elsőre, fokonként haladva). Mint kiderült, nem volt meg hozzá a műanyag cső, amivel a csaphoz lehet csatlakoztatni, így aznap Dávid még Neunkirchenben megismerkedett a Baumax nevű remekbeszabott hellyel (meg az ottani árakkal is) és beszerezte a hiányzó alkatrészt.

A felavatás ünnepélyes és feszült pillanatokkal volt teli: egyrészt aggódtunk az esetleges problémák (kifolyó víz, műszaki gondok) miatt, másrészt mégiscsak akkor vettük életünk első igazi háztartási kellékét, ráadásul az merészebb álmainkban sem jutott eszünkbe, hogy szárítógépünk is legyen.

Megmondjam az árát? Használtan a szállítással együtt 165 euróba került – nekünk pedig bőven megérte. "Privi" az első próba óta hűségesen mos és szárít. Kicsi, halk, fehér és szerencsére nem táncos talpú, nem mozdul a helyéről a legvadabb, 1200-as fordulatszámnál sem. Zárásként pedig íme egy kép a boldog, újdonsült mosó-szárítógép-birtokosokról:

2010. november 4., csütörtök

többedszer is itthon

..én meg közben haza-haza járok, ha úgy adódik fuvar.

legutóbb is asszem két hete voltam otthon és (az ijedt ember szűkölő félelmével) mindent, amit csak tudtam, magammal vittem Ternitzbe. pedig nem kellett volna úgy sietni.
például most is itt vagyok :)
meglátogattam a nagyszülőket Tapolcán, mert az is kell. Jóatyám felvilágosított, hogy közelebb vagyunk (Veszprémhez), mintha Szegeden lennénk.. :!

Szóval nem kell úgy aggódni, nem lesz semmi baj. már csak németül kéne úgy beszélni, hogy jelentkezni tudjak bármilyen állásinterjúra.. :)

merthogy az állásnak az ő megtalálása nem olyan egyszerű ám. hiába van kint a hirdetés, hiába tölthetnéd be a helyet, az ams(.at) előbb ad ki osztrák munkavállalónak engedélyt, mint magyarnak (vagy bármilyen külföldinek). nagyon jól kell bizonyítani a rátermettséget, hogy jól meg lehessen indokolni, hogy te kellesz..

szóval egyelőre keres-keres-keres, vagyis inkább tanul-tanul-tanul (amit annyira ott akartam hagyni.. :( )

Ajtóstul ront a net a házba!

A beköltözés tehát rendben lezajlott, volt már lakásunk, felfújt ágyunk, került hozzá a főnököm és a lakástulajdonos jóvoltából szék, asztal, függöny. Utóbbi azért sem ártott, mert az ablak a forgalmas felüljáróra néz, mi meg nem szerettünk Big Brother-t játszani.

Fene jódolgunkban azon kezdtünk tanakodni, hogyan juthatnánk internethez (a vezetékes drága és nincs is bevezetve a lakásba). O. (még mindig a főnököm) mutatott egy nagyon kedvezőnek ígérkező ajánlatot: mobiltelefont és internetet is lehet rendelni egyszerre, a Drei nevű szolgáltatónál. Kapva kaptunk az alkalmon, és elmentünk a legközelebbi Drei-boltba, ami Neunkirchen, a szomszéd városka szívében található. Háromnegyed órás kellemes sétával ér át az ember, gyönyörű tájakon áthaladva, kukoricaföldek mellett, árnyas fenyves ölén (nyálak, tudom)… Vidám percek (fél óra, ha nem egy) teltek el a nekünk tetsző tarifacsomag és készülék kiválasztásával is. Az emelkedett hangulatból csak az zökkentett ki minket, hogy bankkártya nélkül nem lehet előfizetni ilyesmire, mert csak. Sebaj, megjött a bankkártya: második kör, emelkedett hangulat, másfél óra várakozás az adminisztratív teendők miat… erre föl kiderítik, hogy három hónap igazolt itt-tartózkodás is kellene a bankkártya mellé. Paff neki, nekikeseredtünk rendesen (és ekkor még nem is tudtuk, hogy a lakcímbejelentő lapom is náluk maradt – noha az üzletben ezt a mai napig körömszakadtukig tagadják). Dávid még megpendítette, hogy a szomszédokkal lehetne valamit üzletelni, hogy tudniillik az ő internetüket használjuk némi juttatás fejében. A magam részéről erről hallani sem akartam, mivel nem tűnt jó belépőnek a „Hellóóó, Dávid és N-i vagyunk Magyarországról - és mellesleg ha nálatok túl gyors a net, akkor szívesen lelassítanánk!” kezdetű bemutatkozás, ellenben nekem kellett volna intézkedni, Dávid kezdetleges nyelvtudása miatt. Ellenállásomat látva („szó sem lehet róla”) kezdte is már a „sértődős figurát”, miszerint akkor neki nem is kell net, én meg oldjam meg, ahogy tudom. Neeeem szabad félreérteni az efféle hirtelen reakciókat, mindössze idő kell a pofáraesés feldolgozásához, miszerint se telefon, se net nem lesz. Aki pedig ismer minket, az tudja, hogy nem adjuk mi meg magunkat olyan könnyen! Egyrészt a munkahelyemen még ott voltak a bőkezűen adakozó „net-lyukak”, másrészt reménykedtünk, hogy O. kitalál valamit. No, mit talált ki? Azt, hogy a benti internetet zárolják, mert valamiféle fenyegető levelet kaptak, hogy illetéktelen letöltések zajlanak náluk és fizessenek be 100 eurót. Jelzem, nem mi voltunk– nekünk akkor sem kellene osztrák zene, ha ingyen osztogatnák, és maga O. férje, K. is elismerte, hogy ez afféle parasztvakítás és nem szabad bedőlni neki. Ez viszont mit sem változtatott a tényen, hogy netmentesítve lettünk, épp mikor a bizakodó hangvételű levelek már kiröppentek a rokonoknak-barátoknak, hogy hamarosan ismét elérhetőek leszünk.

Ha hiszitek, ha nem, Ternitz megszánt minket. Még 2009-ben telepítettek ugyanis a központi elhelyezkedésű és (mi tagadás) némileg ronda (aki akarja, „érdekesen modern”) templomuk közelébe egy úgynevezett WLAN-Glocke-t. Talán ezzel akarták becsalogatni a környék kevésbé ájtatos fiataljait, ki tudja. A WLAN-Glocke ugyanis „magyarul” hotspotnak felel meg, amely vígan szórja áldásos internet-sugarait 2-300 méteres körzetben. Tehát Ternitzben igenis lehet netezni, méghozzá ingyen – ha van olyan telefonod, ami képes fogadni az ingyen SMS-üket, ami a belépési kódot tartalmazza. Tudni kell továbbá a következőket: Dávid telefonját még otthon „hidegre tettük”, mert előfizetéses volt és minek egye a pénzt, ha úgysem lehet használni (a ROAMNG kegyetlenül drága). Az enyémet megtartottuk, emez viszont az első hetekben makacsul tartotta magát a „csak segélyhívás” effektushoz (még a ROAMING aktiválása után is). Egész addig, míg Dávid egyik otthoni látogatása során magával nem vitte, a meghatott készülék pedig ezután átkapcsolt elérhetőre.

Na most: tudtuk, hogy az utcában _még_ van net, a lakásban _már_ nincs. Dávid merészen kipróbálta a lépcsőházat, és láss csodát: baj nélkül jön a jel. Ejj, hideg az a lépcsőház… Örömünket fokozandó kiderült, hogy még a lakásig is elér a lépcsőházi net, konkrétan az ajtótól fél méterre lehet még fogni. Loop21 a szolgáltató neve, aranyba foglaljuk és naponta ötször megpusziljuk, ha nagyok leszünk. Addig pedig lumpolás helyett vidáman "lúpolunk", de az is derülhet, aki tudja, miként megy ez. Mikor ugyanis ezeket a bejegyzéseket olvassa a nagyérdemű, igyekezzék maga elé idézni az alábbi látványt:

Bizony ott görnyedünk az ajtó előtt, míg meg nem rendeljük a jelerősítő antennát.

Hát így netezünk jelenleg, észrevéve, hogy minél magasabban van a laptop, annál erősebb lesz a jel. És igen, az a piros egy lábas…

Dávid persze nem lenne Dávid, ha nem próbálta volna meg ezt a kevés ingyen-netet is megosztani, és elvezetni a benti számítógépre is. Tudjátok mit? Sikerült neki! A nyomorúság hihetetlen kreativitást hoz ki az emberből, ha túljut az első megrázkódtatáson. A telefonvásárlást sem adtuk fel – talán még örülhetünk is, hogy nem kötöttünk 2 éves hűségnyilatkozattal előfizetést - sokkal olcsóbb tarifákat leltünk, kifejezetten külföldieknek. Haladunk kérem, haladunk, tessék nekünk szurkolni, küldeni a pozitív energiákat és a vidám leveleket, nagy mosolyokat vagy nagy tálca süteményeket!

2010. november 2., kedd

Na akkor költözzünk! - Most? - Persze!

Noha a Herberge-béli kilátás, a fenyők vad susogása és kevésbé költői dolgok is (pl. a jól felszerelt konyha, a mosógéppel és szárítóval ellátott fürdőszoba, a tágas hálószoba) igencsak marasztalóan hatottak, nekünk mehetnékünk volt. Nagy lelkesedéssel _nagybetűs_ életet akartunk itt: magánszférát, saját főzésű kajákat a saját konyhánkban, saját (koedukált!) fürdőszobával - itt viszont úgy éreztük magunkat, mintha megint belecsöppentünk volna Dávid kollégista éveibe. Így is volt... Még a szakács is, aki valahogy mindig mentett nekünk a maradékból (nyamm, a Tomi főztje jó ám), úgy hívott minket, hogy "gyerekek". Nem mellesleg október közepéig maradhattunk volna, mert utána másoknak kellett a szobánk.

Sürgősen albérlet után kellett hát néznünk. Péntek volt, szeptember 24-e, az első pénteki munkanapom, mikor Dávid próbára tette a munkahelyemen található internetet - sikerrel! Addigra alaposan megmutatkoztak rajtunk az elvonási tünetek - sok volt a majd egy hétnyi netnélküliség a napi 10 óra netezés után. Így viszont még aznap, míg Dávid nyelvtanórán kornyadozott a hármasban (szegény), én az üres egyes teremben (az olvasatlan levelek garmadáján túljutva) vad lakáskeresésbe kezdtem, nem éppen eredmény nélkül. Találtam ugyanis egy olyan kis lakást, amihez elég ismerős fényképek tartoztak - a munkahelyem előtti felüljáró látszott rajtuk. Aztán majdnem hagytuk elúszni - szombaton valahogy kiment a fejünkből, tréning is volt valamikor, vasárnap meg csak nem hívogatja az ember a munkaközvetítőt... Kaptunk is a fejünkre a főnökömtől, hogy miért nem csaptunk le rá rögtön (mondjuk telefon nélkül nehéz...). Fölhívta, lerendezte, délután már mentünk is megnézni. Mondtuk: kell. Mondták: jó, majd visszajelez a tulajdonos. Visszajelzett, neki is jó, minden jó, csudijóóóó = október 8-án átvehetjük. Összekapartunk kínkeservvel némi eurót (tudni kell, hogy itt _csak_ a közvetítői díj három vidám számjegyből áll, és 6-ossal kezdődik), kifizettük 7-én szépen, erre már aznap megkaptuk a kulcsokat.

No akkor most mi legyen? Természetesen költözés! Az üres lakásba, hétköznap délután, MOST?! Nincs is kocsink, ellenben van sok cuccunk, eszünk is van valamennyi, no megoldjuk okosba'! Ja, nincs mosógép a lakásban? Nem baj, gyorsan bele mindent a mosógépbe a Herbergében! Hogy semmi nincs összepakolva? Hát akkor épp ideje elkezdeni, van bő másfél óránk... Azaz másfél órád, N-i, mert Dávidnak takarót kell vennie, mivel az sincs - kész szerencse, hogy egy jófej magyar srác beugrott idefele valami OBI-jellegűbe és vett nekünk 3XXX forintért egy felfújható ágyat. Szerinte jó lesz, bírja a strapát meg minden. Földönalvás megúszva.

Itt kell megemlékeznem az akkor itt tartózkodó vendéglátós csoportról, akikkel Dávid lenyomott egy háromhetes intenzív német nyelvtanfolyamot (O. úgy vélte, otthon csak kallódik az ifjúúr, bent az órákon meg legalább ragad rá valami). Ők velünk laktak a Herbergében - egy Zimmerbursche meg két Zimmermädchen, igen helyes társaság, akikkel meg is kedveltük egymást. Volt ám kocsijuk, jó tágas. Mi meg a pakolás szünetében (valamikor vacsorázni is kell) arra lettünk figyelmesek, hogy túl nagy a csönd, ezek meg a folyosón osonnak. Kiderült, hogy orvul már bepakolták az 50 kilónyi cuccunkat (valójában 50+20 kg, mert vettünk két zsák krumplit 4 euróért) a kocsiba, és így nem kellett lecipelni semmit - sőt, még minket is levittek. A lakásba megérkezve persze előbújt a cuccaink közül egy üveg jobbfajta pezsgő, meg poharak is jöttek hozzá, nehogy árválkodjék az a szegény nedű magában.

Aztán? Aztán elmentek - mi pedig Dáviddal kettesben maradtunk első albérletünkben. Tudjátok, mit kell ilyenkor csinálni? Hmmm... Mi nagyon jól tudtuk... hát ágyat felfújni! Mert pumpa az nem volt hozzá! Ketten háromnegyed óra alatt fújtuk fel - becsületére váljék, hogy azóta is azon alszunk, nem ereszt (már...), nem rendetlenkedik (még). Majd jönnek képek a lakás metamorfózisáról, elég jól nyomon követhető a folyamat - nem mellesleg ma is tart, épp rendes ágyat (Bettsofa), sarokgarnitúrát (Eckbank) és egyéb jókat vadászunk bele. Azért már egészen otthonos... de tényleg! Aki nem hiszi, jöjjön el, nézze meg!

2010. október 30., szombat

a továbbiakban..

..a Jugendherbergében laktunk. míg N-i dolgozott, én németet tanultam - több-kevesebb sikerrel.

és teltek-múltak a napok, mígnem előttünk termett az első közös hétvége. már nem is emlékszem, mit csináltunk.. ;)
de, igen: csodálkoztunk, rácsodálkoztunk a világra, hogy itt mennyire más. erősen süt a nap (van ereje az ember bőrén), mégis friss és hideg a legtöbbször az idő és a levegő (a körülöttünk lévő két fizikai ojjektum :) )

a látvány pedig fantasztikus!
mellékelek néhány képet, hogy Ti is lássátok :)






..de közben folyamatosan kerestünk egy olyan helyet, ahol szilárdan megvethetjük a lábunkat..

Az első nap, avagy minden kezdet nehéz

Kedves Rokonaink, Barátaink és Üzletfeleink!

Ezennel életre hívjuk első közös blogunkat, juhéééj - itt fogjuk közzétenni kis kalandjainkat Ausztriában, Ternitzben. Kezdjük az elején!

Szeptember közepén érkeztünk, egészen pontosan szeptember 18-án, egy szombati napon – előre megbeszélt időpontra, amit a szállásadó pappal egyeztettünk (a pap lakását mint közeli és olcsó helyet ajánlották nekünk). Azt hittük, már tudunk hol aludni, így - hogy el ne szálljunk a boldogságtól - kb. 50 kiló csomaggal megpakolva értünk ide. "Szállásadónk" csodálkozott, hogy mit akarunk itt ennyi csomaggal - ő csak egy hónap múlva tudta volna kiadni nekünk a lakást, ami egy ötgyermekes családnak is kellőképp tágas helyet biztosít... és hozzá 5 éves bentlakási szerződést kellett volna vele kötni. Természetesen a megbeszélt ár háromszorosáért, hogy máshogy. :)

Emberünk elirányított egy ifjúsági szállóba (a továbbiakban: Jugendherberge), "látják, ott van fönn a domboldalon, a temető mellett" - s így "örvendezve" nekiindultunk. Ott persze nem kaptunk szállást, mivel "valamilyen nagyobb csoport érkezése" volt várható másnap (de örömest küldtek minket tovább a másik városba, „csak 10 perc séta” – akkor miért nem látszik a hegyről, mi?), így elindultunk vissza...

Hova is? A vasútállomásra - abban bíztunk, hogy legalább ott letehetjük a csomagokat valamiféle megőrzőben és esetleg egy nagyobb térkép is kint lesz hotelekkel, vendégházzal. Térkép volt, hotel nem, csomagmegőrző sem, így merész bolyongásba kezdtünk, hátha valami szembejön az utcán... és jött! Találtunk egy vendégházat, juhúúú - csak sajnos nem volt szabad szobájuk, huhúú. De tudtak egy címet... csakhogy addigra N-inek elege lett valamiért 3 óra járkálás után, így Dávid egyedül járt utána a helynek, bátorságát és a helyiek angoltudását is próbára téve. Bátorság jeles, helyiek angoltudása kettes... adtak Dávidnak egy eladó fogadót reklámozó lapot, amit havi 1500 euróért akár ki is lehet bérelni. Ekkor jött az utolsó mentő ötlet, a telefonfülke felkutatása - biztos, ami biztos, kéznél volta főnök telefonszáma, csak épp a saját mobiltelefonunk nem működött (nem aktiváltuk a ROAMING szolgáltatást). A városka másik végén találtunk is egyet (jó messze, főleg 50 kiló többletcuccal), nosza, a főnököt felhívtuk. Csak a Jugendherberge-s esetig jutottunk el a történetben, mikor a főnök (a továbbiakban O.) elkiáltotta magát, hogy "Dehát az a csoport mi vagyunk!", a fordulatot pedig méltóképp megkoronázandó a fülke bontotta a vonalat. Éhes fülke volt, elnyelt két eurót és csak 35 centet engedett beszélni.
Újabb próbálkozás után sikerült kideríteni, hogy elég rájuk hivatkozni, és máris lesz szállás. Még egy utolsó nagy kaptatás a helyre, és fent máris sokkal szebb volt minden – kivéve a szállásadó nénit, aki viszont legalább barátságosabban fogadott, mint utoljára. Hát így kezdődött minden…