Azért remélem, a babjaink, a fokhagymáink meg a többi hátrahagyott növény elvan nélkülünk is Ausztriában...
Kellemes húsvétot mindenkinek, jó pihenést és főleg fííííínomakat!
Az élet pediglen nem állt meg, csak akadozva megy tovább…
Megvagyunk, és nemigen változott semmi. Már ami a helyzetünket illeti. Többek már tudják, sokan még nem: sajnos kezd elegünk lenni abból, hogy egykeresős kisközösséget alkotunk. Ami azt jelenti, hogy bizony hamarosan, de a nyár végéig remélhetőleg mindenképpen továbbállunk innen.
Ternitz remek választásnak tűnt, ugyanakkor a táj megejtő szépségén kívül nemigen szól mellette más. Dávid nem kapott, nem kap, és úgy tűnik, nem is fog errefelé munkát kapni, noha a némettudása gyakorlatilag már megvan hozzá (egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az itt élő „integrálódóttak” többségének alacsonyabb szinten áll a nyelvtudása, mint neki). Bár lusta, mint a dög (értsd ezalatt, hogy magától nem fog neki a tanulásnak még véletlenül sem), szerencsére van érzéke a nyelvhez és a megfelelő személyi tréner is biztosítva van, úgymond. A múltkor valamilyen ismerőse felhívta, és mivel előtte utánanézett Dávid jelenlegi tartózkodási helyének az interneten, ravaszul németül kezdett el beszélni a telefonba. Erre Kedvesem nem volt rest: vette a lapot, és németül társalogtak egy ideig. Én meg a túlsó szobában hüledeztem, mert _egyetlen hiba sem volt abban_, amit Dávid a telefonba mondott. Tehát még némi szókincsbeli gyötrés, és gyakorlatilag megvan a középszint.
Most abban reménykedünk, hogy a munkavállalási engedély eltörlésével tán megnyílik pár eddig hét lakat alatt őrzött ajtó, és sikerül állást találnia. Meg persze nekem is jól jönne valami olyan hely, ahol tényleg nem össze-vissza tanítok (hol délelőtt, hol délután, hol este, hol hétvégén), ahol nincsenek vasárnapi megbeszélések, és mellesleg ahol nem ad-hoc dől el, hogy akkor most dolgozhatok, vagy nem.
Remélem, senki nem esik le a székről, ahogy most ezen sorokat olvassa… alaposan átgondoltuk Dáviddal a dolgot, és inkább vállaljuk a kockázatot, minthogy biztosan veszteségesen kelljen hazasomfordálnunk.
Természetesen jó dolgok továbbra is történnek. Először is itt a tavasz, amit mi is eléggé vártunk, nem mintha nem szeretnénk a havat. Az ötórai felkelésekből és a hólapátolásból lett csak elegünk. Most már a magas Schneeberg-en sem leljük nyomát a hónak (pedig a tantermek ablakából egészen a csúcsáig ellátni). Szegény hegy, hűtlen lesz a nevéhez (Schnee havat jelent, Berg pedig hegyet).
Kevésbé jó, de tény: túl vagyunk egy beteges időszakon. Jómagam szépen tartottam magam egy évig, de a szervezetem nem bírta tovább, és mivel már három németes magyar csoporton söpört végig az influenza, a legutóbbi csoport nekem is adott belőle egy kicsit. Dávid a megbetegedésem után kapott el valamit, ami nem egészen olyan volt, mint az enyém, de ő is húzta egy hétig. Már csak azért is gyanús, hogy nem én fertőztem meg, mert közben Magyarországon tartózkodott, ugyanis volt egy potya-fuvarja odafele, így majdnem egy teljes hétre megszökhetett. Látta a nagyszüleit, együtt lehetett a családjával. Ennek eredményeképp nyugodt lélekkel, zaklatottságmentesen tért meg az útról. Bennem pedig már egy ideje élt a vágy, hogy valami hasonlót követhessek el a születésnapomon.
Persze amit az ember elképzel, amit szeretne, és ami történik - hát kérem, ez három egészen különböző dolog szokott lenni, az óravázlataim és a jegyzőkönyvek legalábbis ezt tanúsítják. Kivételes esetekben viszont a jószerencse megsegíti az idegenbe szakadt gályarab-leányokat is, mint amilyen én vagyok :-)
Tehát: március elején közlöm, hogy én márpedig a születésnapomat, amiből egy van egy évben, otthon kívánom tölteni. A főnök meg: nem-nem, most menjek haza, vagy utána a tavaszi szünetben, mert valami furcsa kavarás miatt két háromhetes csoport össze lesz vonva, és egy öthetes csoport lesz belőle, szó sem lehet hazamenetelről. Mondom, megy haza most a fészkes-fene, meglátjuk még azt. Március közepe - nyugaton a helyzet változatlan. Március vége: kiderül, hogy nem indul el az egyik csoport, a másik meg korábban indul… ergó épp a szülinapomon fejeződik be. Utána pedig tavaszi szünet. Magyarán szólva kaptam a születés- és névnapomra egy tíznapos otthon-tartózkodást. Szebb ajándékot nem is kérek már, annyira örülök. Kérdezték páran, hogy egy pesti lány hogy bírja a kis, isten háta mögötti iparvárosban. Hát jelentem, elég nehezen, Dávid nélkül már rég nem lennék itt. A barátok, a család rettenetesen tudnak hiányozni. Nem is maga a szociális élet, mint olyan, elvégre hétköznap az ember robotol, hétvégén meg a robotot piheni ki… hanem a közelség, a lehetősége annak, hogy valakivel összefuthassak, megszervezzek valamit. Márpedig én ragaszkodom a baráti társaságomhoz, így akivel csak lehet, megpróbálok összegabalyodni a pihenőhetem során.
Még valamiről szívesen megemlékezem itt, mert nagy hatással volt rám, és maradandó élményt nyújtott: ez a tegnap este. János kollégám szerencsére szemfüles volt, és kiszúrt magának egy ingyenes koncertet a Ternitz mellett fekvő Neunkirchenben. Így páran elmentünk megnézni, miféle műsor terem ingyen itt, Ausztriában. Nem kellett csalódnunk: a 90-es években fénykorát élő Papermoon nevű zenekar igen színvonalas módon szórakoztatta a széltépázta közönséget. A fellépés helyszíne ugyanis egy belső udvar volt, amit körülbelül négy különböző módon lehet megközelíteni (tehát a szél négy bejáró felől is fúj beléje nekije), a teteje ellenben fedett, üveggel. Nagyon kellemes esti program volt. Igazi élménnyé a hazasétálás tette: erdőn-mezőn át, jobbára a holdfényben, susogó fák közt haladtunk végig (néhány igen erőteljesen kacsintgató csillag irigykedett is a holdra…) és titkokat súgott a természet, igazi éjszakai titkokat. Bár Dávid meg-megújuló szó-rohamai miatt nem mindig értettem tisztán, mit is akar mondani (nem Dávid, hanem a természet), aztán csak elhallgatott (nem a természet, hanem Dávid). Néha jobb magunk mögött hagyni bút-bánatot, aggodalmat, és csak hallgatni a susogó lombokat a hegyes kifli-alakú éjszakai lámpástartó fényében. Ez ilyen alkalom volt.