2012. május 31., csütörtök

Azért haladunk

Való igaz, vendégeket még mindig nem mernék hívni, lévén a lakás egyes részei a fennálló, vagyis inkább emitt-amott elszórtan heverő kupacok miatt nem megközelíthetőek. Ellenben el lett mosogatva Dávid által, és épp fő a másfél hete nálunk parkoló répa is. 

Bent a munkahelyen ügyes voltam, legalábbis a benti mércével... semmi extra. És nagyon ágyrajárhatnékom van, de azért a bejegyzések születnek esténként rendületlenül. Holnap kezdődik a hatodik olyan hónap, mikor naponta legalább egy bejegyzés születik. Ez akkor idén (most jön a matek) 3x31 + 1x30 + 1x29 nap összesen. Hát... egy biztos: a grafománia éberen tart. Minden szempontból.

Újabb haladásjelző: ím a brüsszeli képek, kényes összevisszaságban.

https://plus.google.com/photos/114585455277496610975/albums/5748762279896606833?authkey=CPD6qdb208f0YQ

Csak diszkréten kéretik röhögni.

2012. május 30., szerda

Zuhé, pizza, fáradtság

Kb. ez volt ma. A baj az, hogy nemigen van kedvem írni. Pedig volt ma olyan gyönyörű kettős szivárvány, hogy bármelyik festő vagy fényképész egy életre meríthetett volna belőle ihletet. Holnap pedig bent fogok enni, túrós palacsintát. Öt és fél euróért... ajánlom, hogy ne adjanak keveset.

Lógok pár dologgal: sok-sok email, sok töröközés, gitározás, továbbképződés, olvasás, írás, tánc, képzőművészet... egyszerűbb lenne megnyerni a lottót, mint dolgozni.

2012. május 29., kedd

Még nincs itthon

Pedig itt várom, ülve, játszva, éhezve. Utóbbi nálam igen nagy szó... És mégis megerőltettem magam és csináltam vacsorát, bár nem azt, amit szerettem volna. Az elképzelés nemrég még kukoricás-kolbászos-egyebes pizza + vegyes saláta lett volna, ebből lett egy egyszerű grízes tészta. Az élesztő a hibás, nem én vagyok lusta. Vagyis ennek az állításnak csak a fele igaz...

Pizza lesz holnap, ha Dávid hoz kukoricát, élesztőt, húst... sajnos hiába jöttem el egy szokásosnál hamarabbi vonattal, Wiener Neustadt nem úgy van kialakítva, hogy 13 perc alatt két vonat között be lehessen vásárolni. Itt nincsenek olyan tipikus féligdrága éjjel-nappali boltok, mint Magyarországon a legtöbb helyen. Pékség, szendvicses, pizzás, kebabos van dögivel, de ha az embernek kéne húsz deka felvágott, akkor autó nélkül biz' hoppon marad.

A szememmel pedig itt-ott azért gyakorlok, hátha tud kettővel egyszerre látni. Néha innen belülről úgy tűnik, hogy sikerül, de külső igazolás nyista. Amúgy sem egy szép látvány, mikor két szemgolyó mérgezett egérként ugrál ide-oda, véletlenül sem egyszerre.

Én meg hiába írok ilyesmiről, úgyis éhes maradok... de mintha nyílna az ajtó....éééés IGEEEN!

Na csókolom...

Haza-fele

De inkább csak a "fele", mert Ternitz nem igazi "haza", főleg úgy nem, hogy Dávid nincs itt. Így félig sem az.

Ellenben kukk:
Vajon milyen színű a karikásszemű grafomán blogíró szeme?
Volt ez már kék, zöld, barna, zöldesbarna, barnászöld, én most speciel szürkének látom... de ez nem mérvadó.

Ezzel a szempárral kukkantottam haza erre a hosszú hétvégére, ma ezzel kukkoltam meg Andit, Janit, aki Andi férje és akinek majdnem kiszúrtam ma a szeméát egy naaagy esernyőbütyökkel, illetve  Andiék kislányát, Annát, aki már nem is olyan kicsi, és állva vigyorgott az ágyban. Ezzel kukkantottam meg jóapámat is, aki - a többi magyarhoz hasonlóan, akik még Magyarországon élnek - nem festett túl rózsás kilátásokat a valamikori hazaköltözésem tervét illetően. És ő csinálta ezt a képet is, tehát friss, ropogós a blogger szeme, tessék csak tessék a karikákat, nem kell félni, hogy elfogynak...

És aztán ezzel a szempárral búcsúztam Budapesttől, nem először és nem is utoljára, enyhén párás szemmel, és most ezzel bambulok a laptop billentyűzetére, mert nincs kedvem fél órát vacakolni ezzel a bejegyzéssel csak azért, mert vakon püfölöm a gépet.

A nyúzottnak titulált szerző pedig most szépen elmegy aludni, aztán holnap pótolja temérdek E-vél-beli elmaradását és lehet, hogy még Dávidnak is kerül némi meglepi-vacsora az asztalra.

2012. május 27., vasárnap

Nyelvcsapások

Leginkább Dávid számára, aki jelenleg háromféle idegen nyelvvel küzd odakint. Lelkesen be is számolt róla az imént telefonon, hogy franciáról fordított németre. 

Itthon jómagam belebolondultam a cirill betűkbe, mivel jóanyám megmentett pár könyvet az iskolai könyvtárban az enyészettől, és hát két orosz nyelvű is otthonra lelt. Hát kérem, úgy olvasok, mint mikor ötévesen tanultam - lassan, szépen elnyújtva a hangzókat addig, míg a következő jel értelmezéséig eljutok fejben. Élmény ez, olyasmi, amire szerintem minden nyelvtanárnak szüksége lenne mondjuk évente - emlékeztetőül, hogy nyelvet tanulni nem olyan egyszerű, mint ahogy az az ő fejükben benne van.

Most meg angoloztunk Gerivel, egy hülye teszt alapján nekem felsőfokú vizsgát kéne tennem (a teszt csakugyan hülye, ennyi erővel egy középfokús is menjen csak profiknak való nyelvvizsgára, aztán szépen perkálja a pótdíjakat). Az öcsém tetsztjei viszont meggyőztek arról, hogy bizony messze vagyok én még attól a felsőfoktól, és ahogy elnézem, messze is maradok - nemigen motivál semmi, hogy fejlesszem a meglévő angolomat. Túl sok új nyelvet kell még elsajátítanom, hogy a régiek tökéletesítésével is foglalkozzak még mellé. Végülis 16 nyelv a cél, valahol ezt tán már le is írtam. Csak győzzem betartani.

És ami kimaradt...

"Ma", tehát 26-án voltunk Dáviddal.... fejbenszáááámol, koncentrál.... eredményt közzétesz: 88 hónaposak. Lehet szőőőőrnyülködni.

Nyugodt szombat, fűszeresen

A fűszert a nyugalom mellé az alábbiak adták:
- papucsvásárlás a kínainál: ezek a ravasz kínaiak (vagyis inkább kínaiban-eladó hölgyek) nem akarnak tudomást venni a számok jelentéséről, a 36-41-ig jelzésű papucsoknál ugyanis leginkább 42-es, 43-as és egyéb hasonló lábbeliket leltem csak eleinte, utána némi kotorászás meghozta gyümölcsét
- összeolvasás jóanyámmal: bizony egy kis finom munka is akadt számomra, számlákkal, bankolással - nagyon jó, hogy tudok segíteni; ha nagyon akarom, akár vehetem úgy is, hogy van haszna azoknak az ismereteknek, amiket mostanság titkárnőként szerzek
- Timi barátnőm meglátogatása, ugyanis hiába volt megbeszélve a találka háromra, Timi nem vette fel a telefonját (mint kiderült, aludt, és néma üzemmódban hiába csörgettem tízszer is) --> ezután viszont Keresztúron mégiscsak megejtettünk egy dumapartit, kólával, mekis étkekkel és egy nagyobbfajta sétával kiegészítve, nehogy a nagy szájtépésben túlságosan kitikkadjuk

Ez utóbbi során fel lettem világosítva, hogy jelenleg milyen állapotok uralkodnak egyes iskolákban, mennyire nincs pénz, mennyire tehetetlennek érzi magát a magyar ember a változtatásra. Mondanám, hogy "szégyen", de nem teszem, mert tán még nagyobb szégyen volt tőlem külföldre menekülni - távolról könnyen nagy az ember szája, nemde?

Most este pedig elkaptunk egy jó kis akciófilmet. És még egy kis Farmville is hátravan, hogy egészen éjjel egy óráig húzódjon a mai nap.

2012. május 25., péntek

Hipp, hopp, itt vagyok

Egész jól sikerült megúszni a teljesen spontán utazást haza. A magyar vonat persze késik, az ember helyjegye pedig csak egy papír, amivel igazolod, hogy kiadtál további 380 Ft-ot az utazásra, de arra már nem feltétlenül jogosít fel, hogy a neked járó helyen utazz. 

Na jó, ez csak a gonoszság, valójában sokkal kényelmesebb volt az angol csajokat hagyni egy kupacban, és keresni magamnak másik ülőhelyet, minthogy beékelődjek közéjük.

Itthon, keleten a helyzet megnyugtatóan változatlan - de hiszen csak alig egy hete voltunk itt Dáviddal. Ami változik, az én magam vagyok - a Keleti felé tartó vonatból még a turista-féle N-i nézelődik, szörnyülködik a koszon, bámul a 40 éve ugyanolyan vonatok látványán... Aztán mire eljut az Örs vezér terére és a buszon zötykölődik hazafelé, átváltozik a régi, itteni-lakos-vagyok-soha-nemis-mentem-el-innen-jellegű N-ivé. 

Lazább napok jönnek, Dávid szerencsére derekasan helyrerázta a lakást, így nem lesz olyan nagy tragédia hétfőn visszatérni Ternitzbe. Azzal kapcsolatban, hogy mindkettőnk visszatér hétfőn, a vágyam és nem a valóság fogalmazódott meg tegnap - Kedvesem ugyanis majd csak kedd éjféltájt ér haza a frankoktól. Addig meg biztos csigát eszik, meg kagylót.

Vagy csak én vagyok túl fáradt...?

2012. május 24., csütörtök

Bürokrata mulatság

Annyit tudtam, hogy a Schönbrunn-i kastélyban tartják, Generalversammlung a neve, és mivel a szervező cégnél a főnök tag (ez kb. 260 euró tagsági díjat jelent évente), el akart menni ide, hogy legalább egy jó kis vacsorát kaphasson a pénzéért. És minden tag vihet magával 2-3 kísérőt, szóval főnökúr elkapta balról az élettársát (egy intelligens, rövid vörös hajú, vidám negyvenes hölgyet kell elképzelni egy némileg merev, magas, bajszos osztrák úr mellé), jobbról meg engem (fehér kosztümben virítottam, a volt főnöktől kapott kajla kalapomban, a szoknyám fölfelé csúszott, a felsőm lefelé), mindezt persze képletesen. Biztos sokan irigyelték, hehe.

Volt egy adag szájtépés, hogy milyen sikeresen is működik az adósságbehajtás. Szorgosan hallgattuk, a felét sem értettük, de lelkesen tapsoltunk minden előadás végén (én affelőli örömömben, hogy megint eggyel kevesebbet kell meghallgatni). Aztán a színpadra mászott egy adag éltes úr, mindenféle hangszerekkel - kiderült, hogy már vagy negyven éve zenélő jazzbandáról van szó. Megadták a módját, az biztos, viszont egyhelyben ülve kellett végighallgatni a jobbnál jobb, ritmusos számokat. Azért a széken is lehet fejet bólintgatni, kezekkel a ritmust ütni, lábbal tamtamozni... Én is, meg az Angela nevű főnök-élettárs is éltünk ezzel a lehetőséggel.

És akkor a lényeg: kajaaaaa... meg előtte őszibarackos pezsgő, utána vörösbor. És rettenetes sajnos, de nem tudtam megvárni a desszert felszolgálását, Bécs nem épp Ternitz mellett fekszik.

Amúgy egy rossz irányba való felszállástól eltekintve akadálymentesen eljutottam mind oda-, mind visszafele a kívánt célállomásra. Biztos a pesti évek rutinja.

Holnap pedig ketten kétfele megyünk, én munka után Magyarországra, Dávid a munkát kihagyva Franciaországba. Hétfő este jövünk vissza mindketten, óó jejeje. Elég mozgalmasra sikerül ám ez a hét.

2012. május 23., szerda

Ebéd a szerbektől, esti séta

Először gondoltam úgy, hogy érdemes lenne kipróbálni a főnökék által gyakran fogyasztott készételt. A főnök a helyi szerb konyhából szokott hozni magának igen-igen gyakran ebédet, és Ági kolléganő is kb. a hét 3 napján él az alkalommal. Az eddigi tartózkodásom oka főleg az ilyen ételek ára... 5,50 euró egy nem is túl kiadós adag étel, kis leves, meg valami második. DE. Ma valami Kartoffellauchlaibchen volt előirányozva, amiből kb. azt vettem ki, hogy krumplilángos-féleség, hagymásan. Az pedig már megérdemes egy kóstolást.

Jelentem, nem bántam meg. Egyrészt kivételesen nagy adagot adtak, két kb. tenyérnyi krumplipogácsát, és a belsejében nemcsak hagyma volt, de szalonnadarabok is. Ehhez jött előtte a leves, hozzá a fokhagymás szósz, és én azért a biztonság kedvéért még némi saját salátát és paradicsomot is fogyasztottam hozzá. Hát, estig nem voltam éhes. Ági ugyanezt kérte, de egy krumplipogi után feladta. Ezek a nők...

Este pedig némi beszélgetés-kezdemény arra indította Dávidot, hogy megkérdezze, mit szólnék egy esti sétához. Az esőben. Tízkor. Persze hogy mentünk, jól megáztunk, és hosszú idő után egy JÓT beszélgettünk. Olyat, amikor az ember nem az aznapi nyűgöket meséli el, meg a terveket, hanem hogy mi van, mi lesz, mi legyen, mi lenne, ha... Dávid szépenh megfogalmazta például, hogy az ilyen naaaagy emberi bölcsességek, hogy "megszoksz vagy megszöksz", nem eszközként vannak vele, hanem teherként a hátán.

Most pedig szépen lefekszünk aludni.

2012. május 22., kedd

Őz és tanulság

Az őz a vonatról látszott, épp a nagy kattogás elől menekült. A tanulság pedig: ne egyél egész nap elöl hagyott káposztás tésztát vacsorára, még akkor se, ha le volt fedve és nincs feltűnően rossz íze se. Csúf vége lesz. Inkább a receptcserének örülök, érkeznek már szép sorjában, csak győzzem elkészíteni.

2012. május 21., hétfő

Jókedv, barnamedv

Utóbbi csak a rím kedvéért, na. Eddig egy recept leírásával szenvedtem, és most egy "receptcsere" nevű továbbküldős játékban veszek részt, aminek az a lényege, hogy kapj és adj recepteket. Hát... meglátom, mennyit kapok. De majd adok, ami épp eszembe jut.

Képek majdmajdmajd, holnap későn érek haza, mert minimum hétig a Richi lesz nyúzva latinból. Még nem is Farmville-eztem egy jót most este. Egy adag káposztás cvakkadli viszont legalább kész van.

Valami olyan rémlett föl bennem, hogy lehetne élvezetes, kreatív hobbivá alakítani a főzést, úgyhogy ezen a héten KÁPOSZTAHÉT van. Aztán majd lesz túrós hét, meg tojásos hét, meg majd nemzetek hetei, és mindezt én fogom előadni. Persze, csak ha Dávid mosogat, mert ha már egyedül főzök, akkor ehhez nem én fogok még edényeket maszatolni is.

Ma reggel azzal dobtam fel a fujjdehétfő-jellegű napot (egy ideig így éreztem magam, pocsék is volt az a reggeli időszak), hogy nekiálltam megpróbálni spontán disztichonokban fogalmazni. Tudja maga, mi az a disztichon? Ha nem, ne is olvassa tovább ezt a blogot, bárdolatlan elme! Na... izé, jöjjön vissza, elfogy a közönség.

Naszóval tattara-tattara, tattara-tattara, tattara-tarra,
 pam-pararam-pararam,   pam-pararam-pararam.

Ilyen ritmusban kellett, hogy jöjjenek a gondolatok, és hát nem olyan megfogalmazásban, amilyet az utca embere használ, hanem emelkedett stílusban.

Két dologra jöttem rá:
Az egyik, hogy ez nagy móka, és némi gyakorlással egész gördülékenyen megy.
A másik, hogy csupa hexameterben sokkal könnyebben tudok fogalmazni, mintha a kis sánta pentameterek is ott lábatlankodnak.

Egy volt tanár élete biz csupa izgalom, nemdebár?

2012. május 20., vasárnap

Tátongó hétfő, majd bekap

De azért nem adjuk meg magunkat olyan könnyen, van holnapra finom otthoni rakott kel, a saláta meg a palacsintatésztába forgatott csirkefalatok már megcsappantak. Az albérlet tulaja el akart valamikor a nemittlevésünk alatt engem kapni egy hivatalos magyar levél miatt, hogy fordítsam le neki ingyen, de ezt biz benézte. ajd szépen rászokik, hogy elvigye egy fordítóirodához, drága ám az én időm, és ha egy mód van rá, inkább drága barátokra költöm, mint ma is. Gabiéknál volt hurka, meg savanyúság, úgyhogy ma kivételesen nem fast food-dal rontottam a gyomrom.

A Richi gyerek a latinjával majd csak elmúlik szépen, mert már kezd bizony elegem lenni, és ahogy Dávid elmésen megjegyezte, már megint hétvégén is dolgozom. Nos, igen, ebből nem csinálunk rendszert.

Ma még Budapesten, holnap már fél lábbal amott

Az "amott" persze Ausztria, de nagyon nem kívánkozom még vissza, helyette el tudnék képzleni sok-sok ilyen élménydús, meghosszabbított hétvégét, barátokkal.

Az tegnapról kimaradt, hogy Dávid alaposan meg kívánta ismerni a helyi folyékony kenyeret, minek eredményeképp kissé szédelgősen kezdődött a _másnap_, de végül sikerült egyesíteni erőinket, és egy kellemes együttes reggeli után (ami a koránkelő barátainknak már a második volt) elindultunk Atomiumot nézni. Ez egy naaaaagy atom alakú építmény, belül csupa érdektelenséggel, mint kiállítás, étterem, meg effélék - úgyhogy be se mentünk, főleg az időhiány és a 12 eurós belépődíj miatt. Ellenben megcsodáltuk a rendkívül ügyes mászósbácsikat, akik köteleken egyensúlyozva mászkáltak az objektum tetején, végül az egyik pók módjára le is ereszkedett közénk. Az ál-pók akrobatamutatvány mellé volt avalódi katicás mutatvány is, ugyanis egy közeli bokorban majd féltucat kis pettyes bogarat véltem fölfedezni, melyek közül kettő épp a természet parancsának engedelmeskedett, és párzottak. De nem ám egyszer, hanem megszakításokkal vagy négyszer, amíg bámultam őket, s utána még ki tudja, hányszor... és a hím volt a kisebb. Jóval kisebb, hehe.

Mondtam is, szép kis turista vagyok, hogy Brüsszelben a katicaszex hoz lázba, meg a latin feliratok (pl. egy éjszakai buszra NOCTIS felirat volt kiírva, ami egy gyönyörű genitivus qualitatis, és fordításban annyi, mint "éjszakai", illetve a helyi mobilszolgáltató neve PROXIMUS, ami "a legközelebbi" -t jelent).

Pedig az időjárás is nekünk kedvezett ezen a napon, hiszen Brüsszelre olyannyira nem jellemző, üde, napos időnk volt végig. Sajnos a lábak fokozott igénybevétele, meg a nem túl tip-top egészségi állapotom nemigen tették lehetővé ennek a remek időjráásnak a kihasználását, már egy kisebb séta után is eléggé elfáradtam. Mellesleg sok időnk sem volt már, fél három-három táján a buszon kellett lennünk, ami a reptérre vitt. Még egy kis csoki-vadászat azért belefért, de ennyi volt, és agyő Brüsszel, agyő, barátok. Ügyes pilóta, sok magyar, kevés felhő - iéyen volt az utunk, és Dávid közben olvasott nekem mesét. 

Itthon meg már rajtunk volt a mesélés sora, a dumapartit csak némi McDonaldsba való ellátogatás szakíthatta meg. Muszáj volt tesztelnem az itteni árakat, meg a minőséget. Száraz és állott hamburger, brrr. Most meg kaptam félnapi javítanivalót a Richi-gyerek anyukájától. Az a srác már nagyon kész lehet, csütörtökön nagydoga, most meg egy frászban vannak, hogy megbukik - és ahogy elnéztem a feladatlapjait meg a fordításait, engem is elfogott némi aggodalom. Holnap koránkelés, emiatt. Képek Brüsszelről később.

HOPP, OKOSABB LETTEM: most tudtam meg ugyanis, hogy az Atomium nevű építmény nem atom alakú, hanem BCC kristályszerkezetet mutat, ami "tércentrált köbös rács". Már a hülyeséget szórom itt az éterbe, ha nem vigyáznak lektor szemek. 

Bármilyen egyéb megjegyzést és helyesbítést is nagy örömmel fogadok, nem szeretnék zöldeket írni, ha egy mód van rá.

És mivel a tércentrált köbös rács ugyan nem zöld, de nekem sajna nem sokat mond, ezért a legegyszerűbb lesz megmutatni a cuccost. ITT ni. 

2012. május 19., szombat

Erőslábak, feneketlenbendők

Kissé későn sikerült felkelni ma, pedig reggel a vendéglátónk egyik barátja hangos "Eniiiiikooo, good morning"-okkal és hangosabb, mint zöldebb lépcsős trappolással adta tudtunkra, hogy ő már éber. Persze a megszólítás a druszámnak szólt, akinél itt lebzselünk Brüsszelben. Jött egy igen kiadós reggeli, közben mindenféle nyelvészeti finomságokkal aangol, német, francia, flamand, magyar és cseh nyelveken. Tizenegykor tán el is indultunk, és mentünk. Mentünk. Ja igen, mentünk is. A lábak néha azért felüdülést is nyertek itt-ott, egy cukrászda előtt például, ahol én egy kis sárga, de a potrohán fekete pöttyel rendelkező pók megfigyelésével voltam elfoglalva... Dávidnak pedig, mivel ottfogyasztásra kérte a fagyit, nem akartak tölcsért adni, aztán mégis kapott, a kehely tetejére, fejjel lefelé. Utána megint séta, diadalív tetejére fel ingyen, visszafelé vécékeresés közben a fizetős tárlat jelentős részét is sikerült lecsekkolni. Tovább, tovább, katedrális csupa csupa arany szobrokkal és tarka üvegtáblákkal... monumentális volt. Egy ilyen látogatást aztán mi mással is lehetett volva folytatni, mint egy McDonalds-os látogatással? Belaktunk, addigra vagy fél öt volt, kellett a táp rendesen. Még egy kis séta, Dávid ugyan nem kapott kaviárt, de egy kis bódénál egy néger pasas koktélokat árult, és olyan jó zene szólt közben, hogy kénytelenek voltunk az utcán rázni egy kicsit... Illetőleg találkoztunk egy magyar úriemberrel, aki a Cézár nevű kutyáját sétáltatta. Jó fej volt.

Megjöttek Zoliék, kimentünk eléjük, vettünk előre jegyet a metróra. Este nagy beszélgetés, némi idő elteltével ismét séta, ezúttal volt gofri-próba is. Fotómasinák folyamatos üzemmódban, katt-katt-katt... Végül kocsma, sörök, sörök, beszélgetések, részemről inkább nagyobb hallgatások. És bizony nemrég értünk haza. Reggel pedig állítólag fel fognak kelni nyolckor, buddhista borulások érdekében. Szerintem nem fognak felébreszteni...

2012. május 18., péntek

Eljutottunk a netig

Volt itt reggeli orvoslátogatás, szandűl- és cipővadászat a rákoskeresztúri kínaiban, kakaóscsigaevés ebédre, késős busz, Dávid első repülése gépen, találkozás Enivel, kedves emberek, sokszintes lakások, zöldségleves, palacsinta, esti csavargás kebabbal, sörrel és zongorasípokkal rendelkező autóval. Most pedig blogolás, hogy ki ne maradjon a galád.

Fáj a torkom és végre volt egy igazán élménydús, finom napom. Holnap jön a következő, ha addig nem durran be jobban ez a váladékos mandulagyuszi. Tessék szurkolni, de ne a gyuszinak.

2012. május 17., csütörtök

Szédelgés Magyarországon

Egy ledolgozott és nem épp pörgésmentes nap után, kb. 5 órányi autóút, továbbá a régi családi poénokon és egy finom vacsorán túl, némilet kótyagos fejjel bújunk ágyba. Nem tudom, lesz-e erőm elmenni holnap kijelentkezni a magyarországi lakcímemről. Helyette jó lenne egészségesre és kipihent jellegűre aludni magunkat, hogy újúlt erővel nézzünk a repülés mint kihívás elé.

Kb. félezer helyet ajánlottak megnézésre, az időjárás pedig kellőképp változékony, úgyhogy ebből a brüsszeli kiruccanásból még bármi lehet. És reméljük, hogy csupa jó dolog lesz belőle.

2012. május 15., kedd

Ennyit a fájdalomról

Na, minden ijedező lény javára váljék itt ez:



És tessék szépen elfogadni, hogy a szép, fenséges hegyek között is vannak mély lejtők - avagy pofára esni csak fentről érdemes.

2012. május 14., hétfő

Egy fájdalom fokozatairól

Az első, a leghevesebb. Mondják, mint a lila köd: nem látsz, nem hallasz - pedig nem lila, hanem vakító vörös, lángsárga, égető színű. Beléd mar, egyszerre elhatalmasodik rajtad, betölt egészen, te pedig harc nélkül átadod magad neki. Üvöltenél, odavágnád a legértékesebb tárgyaidat, tébolyult gondolatok követik egymást fénysebességgel a fejedben, nem is teljes gondolatok, csak inkább foszlányok ezek, ki tudja, honnan jönnek elő... lüktető, vörös leheletű fájdalom ez.

Majd jön az ész és teret kér magának, előkerül a téboly mélyéről a homo sapiens, a racionális, a gondolkodó. Okokat keresel, meg akarod magyarázni, meg akarod érteni, ami oly nagy erővel tört rád az imént, egyszersmind ésszel is felfogod a súlyát... Röpködnek a kérdőjelek, az egész egy nagy MIÉRT-té válik, s te nem érted, és kétségbe vagy esve, esetleg még sajnálni is kezded magad. Hűvös lesz a levegő, hűvös a szív tájékán és körülötted, párás, elnehezült.

S jön a harmadik, a végső. A könnyek lassan elapadnak, eképp a kérdések és a kifogások is. Marad valami mély, szédítően mély üresség. Csend, a tehetetlenség csöndje, de nem egészen a megnyugvásé. Inkább olyasmi, amit még a gimnáziumi irodalomkönyv emlegetett Kölcsey költészete kapcsán - rezignált mélabú. Egyfajta határtalan, felérhetetlen semmi, már a levegő se rezdül, talán egy óra ketyeg csak a távolban...

... mutatván, hogy az idő pediglen nem áll meg, hogy egy lentet majd újabb felmenet követ, s hogy a fájdalom végülis hasznos és tán még szép is. Mutatja, hogy emígy nem jó, hogy figyelj oda, hisz valami zűr van a rendszerben, ami javításra vár... esélyt a lefele görbülő szájnak, hogy majdan fölfelé ívelhessen. Végülis a fájdalom éppúgy a mi barátunk, mint Vuknak a sötétség.

2012. május 13., vasárnap

Tánc és nemfőzhetnék

A mai nap két nagy élménye, mert más nemigen történt. Tessék egy jóóó rendetlen, szűk hálószobát elképzelni, vasalnivalóval, gitárral, kistáskával, nagyzacskóval, számítógéppel és minden egyébbel a földön. Hol máshol, kérem? Ott még legalább van egy kis hely. És akkor kettőnket még a fantáziálásba hozzávenni, amint ezen a bájos ürgekonyhányi lyukon (látott már valaki ürgét főzni? na én se!) a cha-cha lépéseit gyakoroljuk, Dávidot a borzas szakállával, engem kis fehér és csak enyhén áttetsző miniszoknyában. És roptuk, és dirigáltam Dávidot össze-vissza. De legalább nem akrobatikus boogie woogie-t jártunk, mert itt az a menő, csak épp egyikünk se érezte meg magát abban a táncban. Lefordítva magyarra = nem tetszik. A cha cha meg igen, úgyhogy mi majd szépen elmegyünk a diszkóba, huszonéveink végén, tehát a közeljövőben; megvárjuk, míg a sok negyven-ötvenéves pár kezdi járni a boogie-ját, és majd hirtelen középre libbenünk egy szexi cha cha cha keretében. Jó lesz, érzem én.

És a másik - főzési depresszió lett rajtam úrrá. Eggyel korábban már említettem is, hogy az utóbbi időben bizony - nem kicsi8t szándékosan - elhanyagoltam amúgy önként vállalt főzési teendőimet. Valahogy egyszercsak elég lett belőle, a pepecsből, a trutymókból a szekrények fogóján, a fél méteres szennyesedény-halmokból, az este tízkori evésből. De ma erőt vettem magamon, meg Dávid is rajtam. Nem félreértendő: az eredeti elképzelés (krumplilángos, nyamiiiii, de nagyon vacakolós étel) ugyan egy egyszerűbb krumplipürés vegyessalátás menüvé avanzsálódott időközben az ő jóvoltából, a bepácoltan vett hús kisütését meg szépen magára vállalta, így a végén mégiscsak házikoszt került az asztalra. Holnapra valami jó kéne, ami gyors és meghozza a kedvet a holnaputáni főzéshez. Ötletek nyugodtan jöhetnek, egyelőre nem vagyok túl kreatív formámban...

2012. május 12., szombat

Igen nehéz álló nap tenni a semmit

... de nekünk kisebb kihágásokkal ma mégis sikerült. Főleg, hogy némi női zavarokkal tarkított időjárás-váltakozás is rásegített a semmilyen-kedv fennmaradására. A szokásos SoMa-körút persze nem maradhatott el, nekem megint kettővel több ruhám lett (= Dávidnak kettővel több vasalnivalója), illetőleg szereztünk nekem Paola-sapkát (ne kérdezze senki...), meg őzgerincformát, ami végre redős, nem sima. Az eladó már ismer minket, mint a rossz pénzt, kaptunk egy euró kedvezményt :)

A Harrypotter-korszak még eltart egy ideig... de majd Brüsszel meg Párizs talán meggyózik Dávidot arról, hogy néha ezen a földön is érdemes élni. Mindkét állomás a közeljövőben iktatandó be, az egyik velem, és egy barátnőnkhöz, a másik nélkülem, de az énekkarral. Frissülhet a nemlétező franciatudása Dávidnak, hehe.

Délben pizza volt, sállálá, mozzarellás, nemfőzök, nemfőőőzök már vagy három napja. Hol ezért nem, hol meg azért nem. És annyira nem is hiányzik, de azért holnap ezt a szép lusta ciklust csak megszakítjuk mán. 

Aki kicsit jobb megfigyelő egy sánta-süket tukánnál, az már biztos észrevette, hogy a blogbejegyzések zömében vagy a lustaság, vagy annak felszámolása van terítéken. Úgy látszik, ez központi téma kettőnknél. És most megyek is vissza Farmville-ezni, meg mesét hallgatni...

2012. május 11., péntek

Megint itt az ideje a fejfájásnak

Jobb, mint egy kölyök, de azért elviselném az életet nélküle is. Lezavartam a Richi gyereknek kétszer ötven perc latint, megint helyrekerült pár dolog - ilyenkor mindig az érdekes, hogy ez a rend a fejben vajon mennyire tartós. Dávid hazajött énekkarról és megy inni a haverokkal. Én meg szépen lefekszem, és holnapután táncolni fogunk.

Ideje, hogy az én álmaimból is teljesüljön pár. Például, amire már kb. 10 éve vágyom - hogy rendesen, koreográfiára táncolhassak valakivel, akit mellesleg szeretek is...

2012. május 10., csütörtök

Az nagy érdekességeknek nemrövid tárháza

No, akkor fáradtság ide, rendetlenség meg Dávid nyamvadt Harry-Pottere oda, én most szépen összegyűjtöm a két napi Magyarországon tartózkodás élményeit.

Kezdve azzal, hogy az a hat euró, amit Bécs megközelítése céljából fizettem ki (ott vesz fel a főnök rendszerint, kocsival), vissza lesz fizetve keményen, ha megtalálom a jegyet a lomhalmazban. Főnökúr jól vezet, és mint ma kiderült, azt kedveli, ha a hölgytárs a társaságában nem beszél sokat. Akkor lehet, hogy nem ártottak azok a hosszú szünetek, mikor csak a sülthal-effektust imitáltam. A beszédtémák, mikor épp adódtak, így alakultak: politika, elnökválasztás franciáéknál, iszlám, terrorizmus, rasszizmus, zsidók, világháborúk előzményei, következményei, okai, céljai, megint zsidók (mint áldozatok persze), filmek ebben a témában. Témaváltás Magyarországra érve - Húsüzemek. Így, nagy H-val. Emitt egy bezárt, amott egy megnyílt, itt is dolgozott a főnök, ott is dolgozott... vagy öt hely mellett elmentünk, ahol annak idején valami kis húsfeldolgozó megvetette a lábát, és felsorolt még legalább ugyanennyit. Budapestre pediglen szépen becsorogtunk, és jött a gigaméretű dugó, fél-dél-tájban. Na, ha már Andrássy út, akkor Terror háza, és még újabb fincsi témák: kínzóeszközök az ókorban, a középkorban, újabb korokban, első éjszaka joga... Na itt sikeresen áttértünk emelkedettebb vizekre (bár annyit meg kell jegyeznem, hogy a brutáltémák feléért igencsak én voltam a felelős - és tényleg érdekeltek is). A latin nyelv oktatása, tanulása, meg hogy a főnök megbukott anno latinból. Meg másból is, mert gyűjtögetős típus.

Ja igen, volt szünet is, még BP előtt, a szokásos folyóügyek és a szokásos kávé, nekem a szokásos kakaó végett. Többedszerre iszom kakaót, vagy forró csokit, tejszínhabbal, a kollégák meg vidulnak rajtam. Nem tudják, mi a jó... Amit megisznak, az az üres hosszúkávé, naponta többször, tejjel jól felöntve. Ha valamilyen formában nem iszom meg a kávét, hát ez az.

Debrecenbe kéne menni, tartja végül is a mondás, úgyhogy enyhe késéssel megérkeztünk.
A helyről annyit, hogy mintha időutaztunk volna egyet, valami olyan korba, mikor én gyerek voltam - a házak, az utak, a buszok, az autók, még a boltok elnevezése is... tiszta retró ez a hely.

Ott várt egy ügyfél, meg egy művészlélek Misi, aki a magyarországi "telephelyünk" egy szem vezetője, emellett kellemes hangú, nagy kék szemű köpcös úriember, szerelői ambíciókkal, sokéves húsfeldolgozói múlttal és emellett olyan rajzoló-festő készséggel, hogy kalapot lefele. Van egy remekbeszabott karikatúra nálunk az irodában a főnökről, amint egy motoron ül, és hatalmas a feje, minden szempontból. Na, az is Misi műve. 

Munkára fel, angol nyelvű használati utasítás van, más nincs, dejó. Gép, másik gép, egyik megy, másik csak félig. Hibakeresés ezerrel, hatszor átkötötték az urak a fázist, aztán a telefonos segítség nyomán kiderült, hogy egy kis fekete kapcsoló átkattant a szállításkor, azért nem kevert a drága masina. Beüzemelés, hatvan kiló hús meg hatalmas mennyiségű fűszer öntődik a tartályba. Darál, kattog veszettül a kis újonc - de sajnos kiderült, hogy túl szoros volt egyes karok között a távolság. Szóval ezek a keverőkarok szkanderoztak odabent, és az erősebb szépen legyűrte a gyengébbet, szó szerint, jó pár fokkal. Lakatos úrhoz el, ő csak ránéz, elkapja, húzza-tolja, levágja-csiszolja, tíz perc profi munkával megmenti a napunkat. 

Visszaérkezés után már csak az egyik forgásirányban jött az a gyanús kattogás - lehetett volna még nyisszantani a szkanderozó karokból... nem baj, csak óramutató járásával megegyezően nem szabad vele keverni, míg a következő nyesést meg nem kapják a forgantyúk.

Papírozós-tolmácsolós rész is volt, meg életem első közvetlen közelről látott kétszáz és ötszáz eurója... szép, zsíros látvány. Utána az egész napos futkosás és nemevés méltó befejezéseként vendéglátás a végülis elégedett ügyfélnél, aki mellesleg Szent György Lovagrend-tag, és harminc éve házas. Kalap, kalap. Bableves gazdagon (N-i a zsíros falatkákat egy óvatlan pillanatban szépen visszacsempészte a nagy tálba), franciasaláta, sajttal-sonkával töltött pulykaszeletek rántva, zöldségköret, meg kóla. Nemzabál, kultúráltan fogyaszt. Utána főnökkel húzás Hódmezővásárheyre, indulás nyolc után, két és fél óra út, nagy fék egy felis felix (avagy szerencsés macska) miatt, nem hányunk, nem alszunk el, mondom NEM! Na azért... pedig utóbbiaknak nem sok híja volt. Böszme hotelszoba, mindenütt a gingko biloba levélmintája, elvégre a szállásunk erről a csudafáról kapta a nevét. Bárszekrény, sajnos fizetős, nemkellsemmi-spórolunk, WIFI nincs, osztrák mobilnet nincs, zutty az ágyba.

Másnap leosontam internetezni, a földszinti hallban elbújt egy szál számítógép a sarokba - így legalább a leveleimet láthattam. Richi-kölyök házi feladatán igyekeztem nem vinnyogva röhögni, néha sikerült is. A tanári munka számomra kihagyhatatlanul érdekes és élvezetes része a javítás. Egy heti vidámságot tud adni egy-egy kevésbé sikerült fordítás, hehe. Itt is volt ige főnévként ragozva, negyedik esetben (az meg mi???), ja és "római városok készletei, melyeket a gallok nem tudnak távoltartani". Aha. Haha.

Reggeli, nemzabáááál nagyot az N-i, mert utána kocsikázás jön úgyis. Finom rántottát leltem, nekem még jutott is belőle, utána huss, elfogyott. Banán is volt, banánjoghurt is, de az egyik legizgibb része az egész kétnapos útnak mégis az volt, hogy megtanulhattam a reggelizőasztalnál egy újabb elegantos szalvétahajtogatós módszert. Hát, ennyit a motiváltságomról...

Szegeden az üzemben nem egészen 10 fok volt, és mindenütt hússzínű trutymók öntődtek naaagy tölcsérekbe, aztán becsomagolt szalámikként kerültek elő. Nagyon érdekes ám belülről egy ilyen hely... csak épp semmit nem szabad megkóstolni se, mert fenékbe rúgás jár érte. Összetegeződtem legott az ügyinntézős kis hölggyel, hihi-haha, kedélyes asszony, kaptam tőle tejeskávét.

A szerelés (persze hogy) nem ment simán, bőven túlhúztuk az üzemi szünetet, de végül csak belefért, csak elindult, forgott, pépesített böcsülettel az áru. Ebéd: pizzaszelet a közeli Tescoban - gimis végzősként voltam ott utoljára. Boci Tejivó, Dóm Tér és társai kimaradtak, így jártunk.

Hazafelé vagy nagyon elege lehetett belőlem meg a vezetésből a főnöknek, vagy titkon szeráfok húzták alattunk az utat, mert bőven szintidő alatt eljutottunk Wiener Neudorfba. A témák is derültebbek lettek, Tenerife népzenéje szólt magnókazettáról, én meg mindenféle hülyeséget kérdeztem, hogy ne nekem kelljen kérdésekre válaszolni. Megtudtam, hogy majdnem egy 52 éves hölgy lett a munkatársuk helyettem, csak aztán jöttem a kitűnő bizikkel, a latintanítós múltammal meg az erős kézfogással, és kiütöttem szegényt. És biztos, hogy hülyeség, és nem is változtat gyakorlatilag semmit és semmin, de lelkifurdalásom van emiatt a hölgy miatt.

Hát, a vége össze lett ugyan csapva, de ahogy a bejegyzés hosszát elnézem, ez nem is baj. Ma meg a szokásos ment, megrendelések, telefonok, Dávid kínaija ebédre. És lemaradtam egy Farmville-es jutalomról, amiért ilyen sokáig nem voltam netközelben. Világvége ez, én mondom.

2012. május 9., szerda

Nem kevésbé fáradtan

Az izgalmakat meg a részleteket holnapig még magamban tartom, egy hosszabb alvás erejéig. Lényeg, hogy nem hánytam, nem vágtam meg magam böszme nagy vágókésekkel, csak néha fordítottam hülyeséget. A sok zütykölődésben közelebbről is sikerült megszelidíteni a főnököt . már tudom, hogy nem ismer igazi mindenosztrák_kívülrőlfújja-jellegű népdalt, nem evett még Olaszországban fagylaltot, pilóta akart lenni, és szívesen lelépne három hétre Angliába. Meg hasonló finomságokat, amik egészében szimpatikusabbá tették előttem az ugyancsak zárkózott főnökurat.

Most itt, Ternitzben, írhatnám, hogy "megint itthon", azon merengek el éber perceimben, hogy sikerült átutaznunk a szülővárosomon anélkül, hogy ki ne ugrottam volna valahol az autóból és el nem szöktem volna haza. Turista voltam a saját szülőföldemen, ez azért nem semmi. Remélem, nem lesz mindig így.

Hazaérés: nincs vacsora, van kosz és rendetlenség, Dávid meg mindennek közepén olvassa a szerencsétlen Harry Pottert... valahogy egyből visszamehetnékem támadt, még akár a 10 fokos szegedi húsüzembe is. Brrrr. Most sincs másként, sajnos. Fagyos itt is a hangulat, bár kaptam vacsorát másfél órás késéssel.

No, a holnapi bejegyzésig lehet nagyokat izgulni, miféle hippperszuppper-érdekfeszítő események történtek velem odaát. Mostanra meg jóéjszakát.

Hosszú és fárasztó út

Bejegyezve: net nélkül, kedd este tizenegy előtt


Öt perce érkeztünk meg a szállodába, és háromnegyed tizenegy van. Szerencsére nem hánytam, pedig a vége felé a főnök úr belehúzott jócskán. Majdnem elütött egy macskát, de mégsem – én a sötétben nem is láttam szegény állatot. Az utolsó másfél órában pedig majd leragadt a szemem, de sikeresen ébren tartottam magam és ennek eredményeképp mindenféle kérdésekkel gyötörtem a felettesemet, hehe. Miszerint ismer-e magyar népdalt, akar-e karaokee-zni, meg ilyenek.

Most meg, miután Debrecenben elköltöttük az ügyfél által nagylelkűen felkínált és módfelett ízletes vacsoránkat, itt ülök Hódmezővásárhelyen, egy csinos kis franciaágyas szobában, melynek bérlése reggelivel együtt szépséges 18.500 forint, a fejem majd lecsuklik, de még megírom ezt a kis bejegyzést, nehogy megszakadjon a napi hagyomány. Hát mi lenne akkor, mi? Minimum világvége, de vagy 2 egymás után.




2012. május 7., hétfő

Haza, de mégse

Holnap reggel a főnök szépen elvisz Magyarországra, és holnapután estig vissza se hoz. Budapest mondjuk nem kerül sorra, de lesz Győr tája, Debrecen, Pécs környéke, Szeged, vagy valahogy így. Dávidot jól itthagyom, eheti a halat. A laptopot viszem, hátha lesz valahol ingyen wifi, de ha nem, akkor a holnapi bejegyzést kézzel írom meg, és majd utólag közlöm le a nagyérdeműnek, nehogy hiány támadjon az éterben.

Állítólag működő húsüzembe is megyünk, és a szag beivódik a ruhába. Jó kérdés, mit vegyek fel erre a nemes alkalomra... És persze tessék szurkolni, hogy csak nagyon mérsékelten hányjam tele a feljebbvalóm autóját... amúgy is kocsibolond, nem szeretnék mínuszpontokat. Se.

2012. május 6., vasárnap

A muzsika félhangjai

Pedig az úgy kezdődött, hogy nem akarok elmenni. Csak sajnos hagytam magam rábeszélni: milyen jó kis dal az a "Dó ré mi", tudod, ami A muzsika hangjában a fődal, mikor vagy nyolc különböző korú (de legalább nem különböző nemű!) kölyök ugrabugrál a réten, a frissen felvett Mary-Poppins jellegű hölgyet (Julie Andrews) nagy rajongással körülvéve, az általa varrott játszóruhákban, és szépen megtanulják, hogy énekelni jó, szolmizálni meg egyszerű. Na, jópofa dal, Dávid énekkarába is járnak jópofa emberek, a délelőtti misét úgyis kihagytam (mindent azért még én se!), uccu neki, Floriani nevű délutáni banzájra el. Közepes elegancia szükségeltetik, mondja Dávid. Miniszoknyát elő, persze, harisnya nélkül, minek azt, süt a nap, meleg van.

Nem volt. Jöttek a felhők, fújt a szél. Nem baj, mit nekünk egy kis szellő, úgyis van bor három euró hetvenért, két deci. Na és akkor maga a banzáj... Annyit tudni kell, hogy tavaly én már voltam ezen a tűzoltó-mulatságon, és akkor kellemes élményekkel távoztunk onnan. Beálltam Dávidék énekkarába, volt kis mókás koreográfia, dalolászás közben megtáncoltattuk a közönséget is. Emlékszem, elkaptam egy vagy hetven éves apókát, hogy no akkor itt most kerengünk egy sort, hát biztos emleget azóta is, bár nem tudom, vajon pozitív értelemben teszi-e. Kölykökből volt pár akkor is, de nem zavartak sok vizet, meg aztán a pap előadott valami egyszemélyes mókát, hogy a jobb kezén volt egy bábu, és azzal hasbeszélt. Ugyan a felét se értettük, de az legalább vicces volt.

Most meg: kölykök nagy halomban, arcilag kifestve, amennyi, annyifelé szalad, persze visítva közben, mert ez a mini-GPS, hogy anyu-apu tudja, épp merre jár a poronty. Szülők és felnőttek többsége népies viseletben, azaz:
- urakon rövid bőr nadrág, nadrágtartóval, fehér ing, esetleg valami szalag vagy nyakkendőféleség, kis zeke; tűzoltó urakon egyenruha, feszít benne mind délcegen
- hölgyek nagytöbbsége mint a Hamupipőke-utánzat: kis felül cspkés egyenruha, alul bő hosszú szoknya, köténnyel, miniszoknya nyista, testhez simulós blézer elvétve

Ezekután ne csodálkozzon senki, hogy nemhogy az énekkarba nem álltam be, de szépen megálltam a tömeg szélén, kinézve magamnak pár menekülési útvonalat arra az esetre, ha egyik-másik gyerkőc a kelleténél is hangosabban sivalkodna. Jó félóra ácsorgás után egyszercsak előkerült a semmiből a volt főnököm férjestül, leányostul, unokástul, hozzájuk csapódtam szépen, legalább társaság volt. És kb. ekkor kezdődött el a műsor is. Mégpedig:

Cingár, földszintes pali, valószínűleg a helyi polgármester, magához ragadja a mikrofont, a gyerekek és Dávidék felterelődnek a színpadra. Mukika meg elkezd bemutatni egy rakat embert: ez itt Micuka, tapsojjukmeg, ez meg Picike, őt is tapsojjukmeg, itt van Gumbalbimbe úr, őt is tapsojjukmeg. Végre egy értelmes emberhez került volna a mikrofon, ugyanis szót kapott a kölykök óvónénije is, aki még artikulálni is tudott. Mindemellett a gyereksereg körében is beállt némi fegyelem, mert addig a színpadról leintegetve, kiabálva, hogy "Halloooo Mamiiii", egymást piszkálva ment a fennforgás. Na, erre mi történik? Cingár mitugrászunk közbeszól a színpad aljáról, hogy majd inkább ő bekonferálja a dalt, óvónéni csak fáradjon le szépen. Paff neki. Ő pedig konferál: két kórus van itt, egy normál, meg egy miniméret, vajon tudnak-e együtt énekelni. Kérdezzük meg Micikét, meg Mucukát, és persze Gumbalbimbe urat, majd minden pozitív hozzáállás ellenére jelentsük csak ki polgármester módra, hogy hát elég szkeptikusak vagyunk ám. Addigra a gyerekeknél teljes dekoncentráltság állt be, és utólag kiderült, hogy Dávidék se nagyon tudták hova tenni a dolgot, főleg, hogy ők azt hitték, csak a főpróba jön.

Végre (végre??!) elkezdődött az egyszem dal eléneklése, koreográfia nélkül, egy kis emelvényen, hangosítás semmi, csak a fáradt kölykök ide-oda-lóbált táblákkal. A karnagy nem hallotta a zajtól a hátul benyomott cédét, amely a háttérzenét hivatott volna szolgáltatni... és amely valójában egy keserves szintetizátor szólama volt, hogy el ne rontsák a ritmust. Elrontották, vagy háromszor. A kölykök nem énekeltek, hanem bele-belebődültek a dalba, hogy "DÓÓÓÓ", "RÉÉÉ" meg a többi. A végén egy nagy taps jelezte, hogy mindenki meg volt elégedve - én leginkább azzal, hogy végre vége. Ja igen, polgármester drága kijelentette, hogy nem volt igaza, mégis milyen szépen tud énekelni ez a két énekkar együtt. Ahhha. Én meg Kelemen Sándorné vagyok, Csíkfalváról.

Utána némi ivás, evés, ivás, jómagam egy fehérboral vígasztalódtam. Szórakoztatás gyanánt megnézhettük, hogy próbál két ember egy fél méter átmérőjű kosárba beledobni egy labdát egy méterről, midnezt ötször, majd hogyan fut el két ember, és érkezik vissza a futásből, hogy locsol egy gyerek slaggal egy égő minifáklyát (kis spricc a közönségnek is jutott), és hogyan közlekedik nyolc tűzoltó két sílécre kötözve, csupán kétszer elesve a művelet közben. És az elmaradhatatlan sorsolás, amin csak a főnökömék nem nyertek semmit, pedig sokszor maga az unoka húzta ki a cetliket. 

Végül nagynehezen elindultunk haza, és azóta is próbálom feldolgozni az eseményeket. Már egy órát szentségeltem Dávidnak este, de a bejegyzés hosszábóül valószínűleg látszik, hogy maradandó károsodást szenvedtem. Szent Flórián meg locsolja meg a lánglelkű polgármester urat, ha legközelebb ilyen ötletei támadnak.

2012. május 5., szombat

Hogy is volt

Nagy izgulásos várakozás előzte meg a tegnap estét, végre egy jó hely, ahol lehet táncolni ugye. Hát kérem... a Kuhstall (tehénistálló) csakugyan olyan hely, ahol lehet. Persze leginkább ketten, és leginkább boogie woogie-t. És az is kiderült, hogy valószínűleg ez ugyanaz a tánc, amit még rutyutyunak kereszteltem el z eddigi két diszkózós élmény kapcsán - az a tánc, ami gyakorlatilag három-négy lépésből áll, és majdnem minden zenére ezt táncolják, ritmustól és hangulattól függetlenül. 

Szépen odaállítottunk még az ingyenes belépés idejében, Dávidnak, mivel később érkezett, az énekkar után, 5 euró volt a bejövetel díja (lehet, hogy már meg is bánta...). A tánc kb. fél tízkor el is kezdődött, kb. úgy, hogy a DJ betett két laposabb zenét, és nem történt semmi, majd betett egy tipikus boogie-s zenét, erre föl megtelt párokkal a parkett. Na most: nekem tegnap az alaplépést mutatta meg a főnök, és arról volt szó, hogy Ági barátnője, a Brigitte nevű tánctanár majd jól elmagyarázza, hogy is van ez. De Brigitte kifejtette, hogy egy alapkurzus három hónap, és egy egyáltalán nem egyszerű, úgyhogy ennyit a helyben tanulásról. Ezzel csak az volt a gond, hogy a kevés hely és a minimum 10 éve összeszokott párok mellett én nem akartam Dáviddal bénázni, mivel mi párosat egy-két elvetélt keringőn kívül sose táncoltunk, tánciskolába nem jártunk, semmi efféle előképzettséggel nem rendelkezünk. 

Erre meg Dávid berágott, hogy egy órát vezetett elég hullafáradt állapotban csak azért, hogy táncoljunk. Valószínűleg a többiek (tehát Ági kolléganőm, Adri, akinek a helyén dolgozom most, Brigitte, és a hébe-hóba feltűnő mindenféle népek) mind azon szórakoztak jókat, hogy ott egy pár, és a fiú (akinél Adri, mikor még nem tudta, hogy ő Dávid, szúrósan megjegyezte, hogy "Na ott meg ellopták a tévét", szegény, szégyellte is magát utána...) idegesen járkál, otthagyja a lányt, visszamegy, szemet villogtat dühösen, szónokol egy sort, és ez kb. három-négyszer megismétlődik. A jósors meg a DJ végül megkönyörültek rajtunk, és jöttek jó kis lötyögős számok, amikre még ezek a boogie-tejen felnőtt osztrákok sem tudták már járni a rutyutyut. Erre azért belendültünk, és hárman-négyen kört alkotva roptunk egy kis budapesti risza-félét. Lassú számok is jöttek, lehetett romantikusan egymásba gabalyodni, tehát ez a része nem is volt rossz, tarthatott volna tovább. Dávid torkán lecsusszant egy Amaretto likőr, biztos az is tett a jó ügy érdekében. Aztán ismét jött a boogie-részleg - akkorra azért már beszéltünk annyit, hogy lenyugodjunk, és hogy világossá váljon: ilyen helyen összetanult koreográfia nélkül bajosan rúghat bárki is labdába, aki pedig egyedül kezd el riszálni valamit, arra nagyon ferde szemmel néznek. És ez még Bécs közelében van, nem a "vidéki diszkók" egyike...

Aztán kettőkor kocsiba be, és álmos, szemlecsukódós (Temegmicsinááász??!) vezetés egy órán át haza. Valamiért nem volt kedvem még részletes beszámolót is írni...

Ma egyig alvás, szép összegek élelmiszerboltokban való elköltése és némi könnyed sültkrumplis-nyársoncsirkés-zöldsalátás vacsora mellett pihentünk ki kockamód (= én kezemben lptop, Dávidéban e-könyv-olvasó) a tegnap élményeit. Holnap azért valószínűleg aktívabbak leszünk, mert a romhalmaz eltakarításán kívül más feladat is jut: Dávid délelőtt is, délután is fellép az énekkarával. Na, megyek a jól megérdemelt Eco-s mesémért.

Voltunk...

táááncolni. A többit holnap, most bzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz.

2012. május 3., csütörtök

Elő-tánc és fejejáj

Ma megtáncoltatott a főnököm, hihi! A boogie woogie volt épp a téma, holnap élőben is megtapasztalhatom, de ma kaptam bemutatót. Igaz, hosszú szoknya volt rajtam és papucs, így elég érdekes élmény volt a szőnyegen alaplépni, de legalább már nemcsak a videók alapján tudom a lépéseket. Mellesleg nekem kellett rávezetni a másik kettő munkatársat, hogy a számítógépen igenis el vannak mentve Boogie dalok.

Nem szól a béka abban a tóban, ami mellett majd minden munkanap elmegyek - mesterséges ugyan, de szerdán még irgalmatlan vartyogás jött belőle. Remélem, nem járt arra a gólya.

Lehet, hogy hamarosan elmegyünk "munkahelyice" adósságbehajtó cég éves összejövetelére. A főnök hangsúlyozta, hogy bár a büfé csak fél nyolckor kezdődik, nem csupán a büfé miatt megyünk oda. Olyat is mondott, amin meglepődtem, miszerint: fiatal, intelligens lány vagyok, szóval használjam ki az alkalmat és ismerkedjek meg másokkal ezen a nívós üzleti rendezvényen, építsek ki kapcsolatokat meg ilyenek. Ahha. Közben pedig örülne, ha még 10 évig nála dolgoznék. Elég érdekes tanács ez...

Emellett munka volt roskadásig és hozzájárult még a fejejáj. Ez nem egy indiai káromkodás, hanem az az állapot, amikor N-i feje fáj, bár még nem vészesen, viszont hozzá az étvágya is csökkenőben van és néha émelyeg is. Mostanra is jut még belőle, és valószínűleg a fronthatás az oka, meg hogy tíz napi lógás után már többedszerre kellett fél hatkor fölkelni.

És holnap még korábban kell, brühühü. Nem sírunk, van munkánk, fiatalok vagyunk, jön a hétvége. A kocsi meg úgy tűnik, rendben működik. Ajánlom is neki, mivel holnap a diszkoszból vele kell majd hazajönnünk. Na, pizza-time van, és mese-time.

2012. május 2., szerda

Csak röviden...és unalmasan

... mert mostanra megfájdult a fejem, sajnos. Vacsi nuku, vajh mit eszem holnap? Jó sok számla maradt rám, meg egy rakat egyéb elintéznivaló. Reggel Ági beriasztotta a helyiséget - néha a riasztónk makacs ezek szerint, és a lekapcsolás ellenére is visít - én, szerencsémre, lemaradtam erről. 
kávéillat, számlák, hiányzó órák a napon Dáviddal vagy a számítógép előtt játszva. A takarítónővel sem találkoztam, lemondták, pedig már gyűlik a munkahelyi kosz. Hát, valahogy így telt el eme dolgos szerda, Dávid fél nyolcig volt bent. Annyi még belefér, hogy Farmville-ezzek egyet és megnézzem, mi fán terem a boogie, mint tánc. Pénteken a "csajokkal" elmegyünk ropni, ha minden igaz. És most szépen zutty.

2012. május 1., kedd

Máj, menü, májuselseje, macskatappancsok

Az utolsó lógós nap volt ez a mai. Amely egyébként nem is volt olyan lógós, elvégre főzve-mosogatva-vasalva lett egész szép mennyiségben. A munka ünnepe van ma végülis... adtunk hát neki. A mai menü, mint búcsú a lustulástól, egész pompásra sikeredett: spárgakérmleves, habos krumplipüré joghurtos uborkasalátával, és a lényeg, az N-i kedvenc csemegéje hozzá. Tehát: szalonnába göngyölt, majorannával fűszerezett, aszaltszilvás és mazsolás, szalonna zsírján kisütött máj. Csak épp nagyon belakni nem sikerült belőle, mert még apró a gyomrunk, főleg Dávidé. Őkelme egyébként kitett magáért: kicserélte a kerekeket az autón (egy kis segítséggel, a szintidő kb. egy óra lehetett), vasalt keményen, mosogatott is, és este nekiállt programozni. Nem tudom pontosan, meddig jutott vele, a lényeg, hogy tornáztatja az agyát.

A mai rejtély: mit keresnek Wolf (az autó) motorháztetőjén a kis sáros macskatappancsok? Egyelőre otthagytuk őket, nem zavarnak senkit. 

Holnaptól tehát jön a nemhiányolt gályázás újfent. Ágyő, lógós lét, egészen három napig.