Tegnap megláttam a tavaszt. Persze eddig is sütött a nap már egy ideje, a hőmérő higanyszála is fölfelé kúszóban volt, de mégis: nekem inkább csak tegnap óta van tavasz. Láttam az év első katicabogarát, az első ibolyahalmokat, az első pillangót. Rügyek, víg margaréták, zöld fűszálak, tavaszi illatos áraszt magából Gaia, finomat. A tavasz sokaknak az újrakezdés ideje.
Panninál múlt hét pénteken, kb. másfél heti kínlódás után utat tört magának a jobb felső belső, közvetlenül a már kinőtt jobb felső külső mellett. Így a fogataza most kissé jobbra-konkáv, de majd csak megérkezik a többi is. A cifraszapora jellegű székletet ismét felváltotta a rendesebb állagú szokásos, és megint többet nevet. Pár napja mintha az utánzáshoz is megjött volna a kedve, az eddigi totális halandzsa mellett megjelentek némi kezdemények, úgyismint a CECC, CICC a cicáranézve, a PAPPU a papucsra, a KOAKA a koalára. Máskülönben továbbra is összevissza karattyol.
Vasárnap voltunk antik tárgyak kiállításán a főnökömékkel, utána még vacsoráztunk is, szépen meg lettünk hívva. Aznap panaszkodtam is, hogy egész értelmes ugyan a lányom, de a kanállal evés még nem megy sajnos. Németül mondtam, Panni pedig elvben nem tud németül, mert sose hallotta tőlünk és másutt is csak elvétve botlik bele pár percre. Viszont prímán ráérzett a panaszomra, mert másnap hajlandóságot mutatott a reggeli kanállal történő elfogyasztására, egyedül. A nehézséget amúgy a merítés jelenti, minden más már ment eddig is vagy öt hónapja, de a merítés... az csak három napja megy. De MEGY. Epreket szedeget ki a kanalával az előkészített gyümölcsös joghurtos reggelijéből, némileg mellé is csöpög belőle, de segítség nélkül meríti is emeli a szájához. Tehát bepótolta ezt a hiányosságot is, most már igazán jöhet az önálló beszéd.
Az utóbbi bejegyzésem óta Dáviddal is átrágtuk magunkat párszor a témán, meg más témáinkon. Sok nehézség van, és maguktól nem fognak megoldódni. Minden tekintetben tanulságosnak mondható az elmúlt tél - a kommentek révén pedig arról is képet kaptam, ki hogy lát engem, Dávidot, minket. Voltak meglepő és egyáltalán nem meglepő dolgok. Én magamról tisztább képet nem kaptam, hiszen nem attól leszek valamilyen, hogy mások gondolnak valamit (hujjuj, még csak az kéne, talán meg is hasadna a személyiségem párszor, brrr). :) Arra sokan okosan rámutattak, hogy ez nem egészséges állapot. Én meg vagyok olyan nagykislány, hogy ami nem tetszik, azon változtatok, úgy, ahogy nekem tetszik, nem úgy, ahogy másoknak. A blog az enyém, én írom, és azt rögzítek benne, amihez kedvem van, senkinek nincs beleszólása. Tartom legnagyobb szerencsémnek, hogy Dáviddal nem vagyunk házasok, soha nem is akartam, de az idő és a benne történtek is engem igazolnak, huhh. Nem lep meg. Eddig se volt másként. Most még arra kell vigyázni, hogy mikor jön el az úgynevezett tizedik év a hivatalos együttélésünkben (ha eljön), de addig még elég sok van hátra. És én persze vigyázok, és gondolok mindenre, logikusan, hideg fejjel, ahogy eddig is tettem. Nincsenek illúzióim, ez a 21. század... Milyen csodás, hogy ebbe a korba születtem! Szeretek most élni, a függetlenség nagy ajándék, a mozgásszabadság úgyszintén. És főleg: én szeretem magam, és egészen elégedett is vagyok magammal, azzal, amit eddig elértem, és ami felé törekszem, ami még vár rám. Nem szabad elmenni az élet nyújtotta kivételes lehetőségek előtt, és bennragadni a posványosban. Élni kell, szépen, tartalmasan, élvezettel, konokul. Nekem eddig bevált.