2011. február 27., vasárnap

Karácsony Ternitzben, kettesben

A nagysikerű karácsonyi történet pedig emígyen folytatódik: majd mi jól bekarácsonyozunk felkiáltással a 24-ét a megszokottakkal ellentétben (mindenki a maga kis szűk családi körében) Ausztriában, extra szűk családi körben töltöttük (mert egy meg egy az ugyebár nem túl sok). A körülményekre való tekintettel még nevet is kapott az esemény: Minimalista Karácsony lett belőle. Az elnevezés természetesen híven tükrözi az ünnep jellegét, lévén:

1) NEM VOLT KARÁCSONYFA. Műfenyőt nem akartunk venni, az igazit meg egy napra sajnáltuk volna (főleg úgy, hogy utána majd két hétig felé sem nézünk). Amúgy sem rajongunk a kivágott fákért. Kis cserepes fenyőket errefelé nem lehet kapni, biztos abból indulnak ki, hogy van elég. Butusok, jobb szót most nem találok rájuk :S Fa tehát nem volt, és ágakat sem szereztünk. Meg díszeket se. Se üvegből, se műanyagból, se papírból. Pedig emlegettem, hogy hópelyhek fognak az ablakra kerülni, de a december itt olyan havasra sikeredett, hogy attól tartottam, ha még ki is ragasztok néhányat, az csalogatólag fog hatni a valódiakra… Schneeschaufler-ként (elvállaltuk a ház körüli hókotrást) ezt pedig nem tartottam jó ötletnek.

2) NEM VOLT SÜTEMÉNY. Szégyen, de mit tegyen, akinek nincs sütője? Pedig a bejgli az mégiscsak bejgli, és persze sok más finomat is lehet ám készíteni… ha van hol, van miben. De hát nem volt. (Most sincs.) Műsütit? Ugye vicceltek. Na azért.

3) NEM VOLT AJÁNDÉKOZÁS EGYMÁSNAK. Merthogy mi mindketten a meglepetéseket szeretjük. Úgy viszont, hogy Dávid munkanélküli, és folyton velem lóg, valamint mindig tudjuk egymásról, hogy ki hol jár, igen érdekes lett volna meglepetni egymást. Ehhez hozzájön még, hogy egy rendesebb ajándékleső körút (ejj te kis Ternitz, nem bővelkedsz túl sok boltban, hajj!) cirka három-négy órát vesz igénybe. Ennyi időt illegalitásban ellógni mégsem lehet, ha otthon vár a másik. Nem akartunk "- Szia, merre jártál egész délután? -Hát ajándékot vettem neked, fordulj már elfele, és majd jól lepődj meg!"-jellegű helyzeteket. Meg aztán, amire vágytunk, az többe került, minthogy egymásnak meg tudjuk venni (Dávid e-könyv-olvasója, pár keresetlen bútor, miegyéb), kis vackokat, figyelmességet meg nem akartunk, az a mindennapokban megvan. Azt terveztük, hogy a megrendelt "router" lesz a mi ajándékunk, és akkor végre lesz jó kis internetünk, de a mocsok csak három héttel később volt hajlandó megérkezni.

Ezenkívül elmaradt Dávidnak a szokásos éjféli mise, meg előtte a betlehemesdi. Ellenben csomagoltunk, pakoltunk, takarítottunk egy nagyon keveset. Szégyen, de elég romosan hagytuk itt a lakást… meg is lett a böjtje: egyrészt tehettük rendbe januárban a visszajövetelkor, másrészt izgalmas helyekről izgalmas penészpamacsok kerültek elő. Szép nagy, fejlett példányok. Ja, és amivel ténylegesen telt a 24-énk, az a FŐZÉS volt, mondván, hogy ha már ennyire minimalista lesz idén az ünnep, akkor legalább az asztalra kerüljön mindenféle jó, jól. Hát került. No, hol az a fénykép… kell a segítség a felsoroláshoz, mert már megkoptak az emlékek…

Itt is van. Tehát:

Naszóval először is leves. "Mindent-bele-leves" lett a neve, mert egy zöldségleves, egy zöldborsóleves és egy grízgaluskaleves keveréke, felkockázott marhahússal ízesítve. Nyami. Otthonra is jutott egy kevés… két dobozzal vittünk belőle haza, nem azért, mert nem volt finom (de TÉNYLEG nem azért!), hanem mert olyan sokat sikerült készíteni.

Ezt követte a második fogás, vagyis inkább fogások, mert hogyaszongya’ volt:

-> habos krumplipüré, tejszínnel készítve,

-> rizibizi, ezen nincs is mit túlmagyarázni

-> az a szép adag ott a narancssárga tálban életem első, de nem utolsó franciasalátája. Ebből is jutott hazulra. És még van persze:

Bal oldalt pár pulykából készült mustáros hússzelet kacsintgat, társaik ebédre már elfogytak. A pempős állagú izé alant, ami eredetileg citrommártás névre hallgat, inkább citrompuding lett, mivel valami nagy zavaromban adtam neki cukrot. Ja és hiányzik belőle a citrom. A többi stimmel.

És persze az elmaradhatatlan káposzta, ott elöl, a lábosban bújva. Hát kérem… most szépen elmesélem, hogy hogyan NEM szabad nekifogni az ilyesminek. A „Te Dávid, kellene valami hagyományos étel is, mondjuk mit szólnál a töltött káposztához?” felkiáltást NEM az követi, hogy az ember nagy lendülettel bevetődik az első nagyobb vegyesboltba és vesz egy böszme nagy fej káposztát,. Hogy "háá’ mer’ akcióóós vót”. Ó NEM. Aki okos, az szépen leül az internet vagy a kis szakácskönyve elé, és elolvassa a recepteket, és neki persze leesik a tantusz, hogy bizony savanyított káposzta kell ide. Aztán NEM veszi meg a legnagyobbat, hogy cipelje fél Magyarországon át, lévén bele sem tudott kóstolni az elkészülte után, hiszen annyira pukkadásig volt a többivel. És végül: NEM dicsekszik el az otthoniaknak, hogy ezt a káposztát bizony ő csinálta, és hát milyen jó illata van, biztos jujjde-csudafinom, mert bizony a legenyhébben megfogalmazott kritikáktól is rákvörösen bújna aztán a szőnyeg alá, vagy bárhova, ahol nem tudják, hogy ezt biz' ő készítette. Tehát így NEM tesz, aki okos. Ne mondjátok, hogy nem szóltam, szolgáljon ez tanulságul az engem követő nemzedékeknek :-O Egyébként nagy tragédia nem történt, mindössze, anyám szavaival élve: még egyszer jól át kell főzni, a húst alaposan megsózni-borsozni, a káposztát besavanyítani, meg feldarabolni, és némi tejföllel egész ehető lesz - hát hihi. De az illata tényleg remek volt! :-S

És akkor hátul egy mosolygós desszert, ha már nincs-sütő: tiramisúúúúú! Itt egy közeli, hátha valaki meglátja benne a művészi értéket:

Erre vagyok a legbüszkébb, nemcsak azért, mert fenséges lett (főleg a káposztához viszonyítva!), hanem mert (aki essssetleg nem látná) magunkat örökítettem meg rajta. Dávid a barnaarcú, nekem meg lófarkam van (ugye milyen romantikus?). És NEM vitorlás hajó, motorcsónak, és egyéb dolgok. Nem is nyúltunk hozzá, hanem ment egyenesen Magyarországra, ahol végül közös erőfeszítések árán sikerült eltüntetni. Ez jó mulatság, _nemcsak_ férfimunka volt!

És Dávid családjának hagyományait követve ki is öltöztünk, elvégre nem ünnepi vacsora az, amit nem hint be előkelően a felsőről le-lepotyogó ünnepi flitter, vagy ha nincs egy ezüstszoknya vagy alkalmi ing, amit le lehetne enni. A kiöltözés az alábbi módon zajlott: Dávid az egyik irányba, én a másikba – és egymástól függetlenül, egymás szándékáról mit se tudva, öt perccel később megjelentünk, mindketten bordó színű felsőben, szürke alsórésszel. Mindig mondom Dávidnak, hogy nincs telepátia, nincs. Csak ő lopkodja a gondolatokat a fejemből, a kis hamis. Na jó, az énekhangja nem hamis: énekeltünk ezt-azt. Főleg Dávid, mert én nem igazán ismerem ezeket a dalokat. A Kiskarácsony-Nagykarácsonyt viszont ő nem akarta tudni. Kép, nesztek:

Hát ezek valánk mi, karácsony táján. Bár elég minimalistára sikeredett, a hangulata pont olyan volt, amilyet szerettünk volna. Szerintem legalábbis… Dávid szerint „csak a gyerekek hiányoztak”. Vicces fiú ez a Dávid, én mondom. Ti mit mondtok? ;)

2011. február 16., szerda

Időutazás az ünnepekbe: Karácsony, csapó egy, a „Főnökféle”

Ki hány helyen karácsonyozott? Én így elsőre össze sem tudnám számolni… de szerencsére a legtöbb helyen készültek fényképek, ahol meg nem, ott épp elég izgalmas történt, hogy emlékezzek rá. Tehát: 2010-ben elég nagynak (legalábbis fizikailag) és mindenkitől távol levőnek (legalábbis fizikailag) éreztük magunkat ahhoz, hogy megpróbáljunk kettesben eltölteni egy szentestét, és elkölteni a hozzá tartozó ünnepi vacsorát (meg egy kisebb vagyont a hozzávalókra, na és persze ajándékokra – ímé így szóla N-iből a csóriság). Később leírom, mi lett belőle, időrendben viszont megelőzte a tényleges 24-ét a munkahelyi karácsony, amelyet főnököm és párja szervezett nekünk, és igen élménydúsra sikeredett.

O.-ék némi (bő egy órás) ide-oda-kocsikázás után egy igazi osztrák Heuriger-be fuvarozták a kollégákból verbuválódott kis csapatot. A Heuriger (magyar fordításban „Idei”) alatt idénykocsmát kell érteni, és kétféle is van belőle: Wein- és Mostheuriger. Előbbi az akkori év boraiból kínálgat, utóbbi esetében a nevével ellentétben (Most ugyanis magyarul MUST-ot jelent) főként facsart alma- vagy körtelé áll az itallapon, és nem a jól ismert édes magyar nedű. Mi mindazonáltal Weinheuriger-be mentünk, így utóbbi fejtegetés majd egy Mostheuriger kipróbálása után lesz ismét aktuális. Dávid szerencsére szintén velünk volt, mivel „sokat segített az irodában”.

Tulajdonképpen vacsorázni vittek ám minket, nem leitatni, hogy aztán a részeges fotóinkkal ott-tartsanak a nyelviskolában. Enni mentünk hát, és előre leszögezem, hogy mindketten alaposan visszafogtuk magunkat Dáviddal: nem a ránk jellemző étel- és italmennyiség fogyott, nehogy legközelebb véééééletlenül elfelejtsenek meghívni. De azért nem is éheztünk, na. A társaság viszonylag alkoholmentesnek mutatkozott, de szerintem bánhatják, mert én egy WEIN-Heurigében csak nem iszom narancslevet! Hát kipróbáltam egy jóféle fűszeres bort, nyamm. Az ciki, ha már nem emlékszem, hogy vörös volt-e avagy fehér? Pedig tényleg nem volt sok, ellenben ízlett. De tényleg. XD

Az ott fogyasztott Frittatensuppe (marha-alaplé fűszeresen, palacsintatészta beleszaggatva) azóta felkerült a „Mit főzzünk itthon?” elnevezésű listára… de még nem jutottunk el az elkészítéséig. Jó ebédhez szól a nóta, tartja a mondás – miért lett volna másképp, hiszen az egyik kolléga gyönyörűen énekel, van honlapja meg Youtube-videója is, emitt meg emitt… Ő például Edith Piaf-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, de egy kis osztrák kocsmadalt is előadott a hely szellemének megfelelően. Engem is unszoltak, hogy valami jó kis ízes magyarosat! Kaptak egy Hajmáááásipéterrrrt, és nem ugrottam föl az asztalra, nem jártam csárdást, de azért jó volt. Örültek annak is, nem volt finnyás a nép. No meg a pipázásom sem maradhatott el, így azon túl, hogy „Hogyvagyképesennyitenni?”, megkaptam a „Éseztmostténylegelfogodszívni?” jellegű hüledezést is. Panem et circenses, ugyebár. Hopp, két fotó:

Jóllakva és danolászva elindultunk hazafelé szépen… csak hát megálltunk valamiféle kivilágított téren, Badenben (Badenban ???). Mondom, jó, biztos megnézzünk a karácsonyi vásárt, juhééé. Erre a kolleginák, hogy jajjde fááázom, inkább menjünk be ide: és egy plakátra mutogattak. A plakáton egy Casino reklámozódott ékesen, fényesen. Mondom, na peeersze, majd pont ide, nevettünk. Utána nem nevettünk, hanem ijedt arcokat kezdtünk vágni, mert a főnökék nagy elánnal terelték a társaságot a Casinoba befele. Ezekkel nem érdemes viccelni, mert komolyan veszik. Úgyhogy az est hátralevő részét Európa leghíresebb Casino-jában, na jó, van ez magyarul is, kaszinójában tengettük. Mindenki kapott 35 eurót, hogy ezzel lehet játszani. Játszottunk, a többiek rulettet, én azért a félkarút is kipróbáltam, egyszer élünk alapon. Az egy pohárnyi ajándék (nőknek járó) pezsgőt Dávidnak adtam, mert nem szeretem. Nem Dávidot, hanem a pezsgőt. Elég vidám lett tőle, úgyhogy vészes vidámságában gyorsan megfosztottam a nyereményünk felétől, mondván, hogy valami maradjon is. Hát amit megkaparintottam, az meg is maradt, a többi úszott elfele. A 2X35 euróból összesen 18-at sikerült valódi pénzbe átváltva megmenekíteni. Ennek is örültünk persze, ki ad itt ingyen ennyi pénzt? A többiek ügyesebben játszottak, 60-80 eurókat nyertek, szóval a rulettasztal nem a mi asztalunk. Mindenesetre igencsak bizarr volt a látvány, hogy kicsitől nagyig, fiataltól öregig szórják a pénzt, mint jómagam kiskoromban a párnából a tollat. Hopp, ott repül egy zöld százas, váltsa be szépen, krupié úr, aztán 5 perc és a százas már sehol. Nini, kétszázas röppen az asztalra, iramodik a golyó a páros helyett a páratlanra, a piros helyett a feketére, és a kétszázast el is nyeli a Bank örökéhes bendője. Durva és számomra ijesztő látvány volt. Szégyenlem is magam (de csak mert másvalakit _nem tudok_ szégyellni), valahogy nem hat meg a „Ha már megdolgoztam érte, hadd költsem el kedvem szerint” jellegű mentalitás. Abból a százasból mennyi emberen/ állaton/ bármin lehetne segíteni, ez kattogott a fejemben még hazafelé jövet is. No meg, hogy ne rókázzam tele a főnök kocsiját, ha már van olyan rendes és furikáz (nem az alkoholtól, én a vadabb vezetési stílustól is ki tudok lenni gyomorilag – de megúsztuk, én is meg a kocsi is).

Ez volt a munkahelyi karácsony, tartalmas, izgalmas, helyenként borzadalmas és nagyon jó.Folyt. köv. hamarrrrr.

2011. február 5., szombat

változások röviden

az elmúlt több, mint egy hónapban - a vak is látja - egy kicsit lusták voltunk. na jó, én biztos, hogy lusta voltam. például blogot írni. meg persze németet is tanulni..

pedig lett volna miről. például azon a pénzen, amiért decemberben keményen megdolgoztam, eldöntöttem, hogy adataink biztonságának fontossága ellenére inkább egy e-könyvolvasót veszek. és meg is vettem. pirosban, természetesen :)

mennyire érdekes megfigyelnie magát az embernek: ha fél, vagy akár egy éven keresztül is vágyik valamire, aztán, egyszer csak eljut odáig, hogy megszerezze. mekkora figyelemmel kíséri a webes lehetőségek segítségével, hogy, noha az osztrák Sonytól vette, milyen úton kerül Hollandiából szerény kis házának portájához (éppen hol jár a futár). érdekes ránézni ezekre a dolgokra: az embernek önmagára..
ezután persze mérni az időt, hogy a "minden csoda három napig tart" nála hány napot is jelent pontosan :)

persze beszereztünk egy normálisabb routert is (itt vagy itt nézhető meg), ami a bejárati ajtó fölé eszkábált - kuka mellől bányászott deszkából készült - polcon kevésbé zavarja a bejárást. egyre otthonosabban néz ki a lakás (majd erről is lesznek képek) :)

részemről egy normálisabb állás (mint a hólapátolás, ami ráadásul mostanában csak annyit jelent, hogy 5kor felkelek, kinézek az ablakon és visszafexem) keresése folyamatban van. azaz lassan, de biztosan halad (ennek legegyszerűbb oka az, hogy az idő múlik :P)

meg persze addig is próbáljuk takaríthatóvá tenni a lakást: találtunk az itteni használt-piacon egy ikea expedit polcot (5x5-ös), amit meg is vettünk. a szép dolog az elhozása volt. igaz ugyan, hogy ez is itt volt, Ternitzben, de nekünk csak egy biciklink van. így hát odaállítottunk ketten egy biciklivel, hogy jöttünk a polcért :) csodálkozott a hölgy és mondta, hogy este, ha visszajövünk, szívesen segít inkább kocsival elvinni, mert ez így kissé nehéz lesz.. de azért adott még mellé egy poäng-szerű kényelmes bőr fotelt ajándékba, most is innen írom ezt a bejegyzést :) hiába, az osztrákok - már akik szeretik a magyarokat - azok nagyon kedvesek is tudnak lenni :)

érdekes már csak az összeállítása volt este fél 10kor. merthogy annyi hely, ahol fektetve össze tudtuk rakni, csak az ágy helyén volt :) ja és nem két perc az összeszerelése, bár tényleg nem bonyolult. de azért nem tudtam volna N-i nélkül megcsinálni..

ma este meg a szomszédék kopogtattak, hogy nekik már nagyon nem kell ez a rozoga kis asztal, kell-e nekünk, vagy kidobhatják. hát, az igazat megvallva, a lábam és a monitor elég súly neki és tényleg inog, de attól még jó, mert már én is tudok asztalon dolgozni :)

ja, dolgozni: egyelőre a feladatom a helyi/Helyi újságcikkek áttanulmányozása a nyelvvel való közelebbi ismeretség kötése érdekében. most is ezt lógom épp el..

ja, úgy dolgozni! igaz is, voltam múlt héten egy állásinterjún egy neunkircheni cégnél (náluk), magyar anyanyelvű értékesítőt keresnek. elvileg mostanában még visszaszólnak..