2012. július 31., kedd

Még mindig fejfájás

És néha, szakaszosan rámtörve, derékfájás is. Ebből a hétből már nagyon elég.

Az edzés is elúszik emiatt, ráadásul nincs erőm este főzni - amiből az következik, hogy reggel kell. Grrr.

Dávidról húzom-nyúzom a bőröket, már nagyon lekívánkozik róla az Olaszországban rápirult réteg. 

Áginak megmutattam a képeket, és kapott pár szép kagylót. Csupa laza napok vannak a munkahelyen, kész szerencse.

Viszont Ági igencsak elborzadt a csonti-templom láttán. Nem egészen értem, mert már többeknek megfeküdte a gyomrát az a hely még fényképek formájában is - nekem a giccses angyalkáktól eltekintve mégis inkább kellemes, otthonos helynek tűnik, így visszaemlékezve is.

Azért nem laknék ilyen helyen, na...

2012. július 30., hétfő

Túlélve, bár nehezen

Hosszú és finom szabadság után az első munkanap. Ráadásul fejfájósan és elég folyamatos fáradtsággal, mert miért is ne. Ellenben a főnök ma lépett le, két hétre. Megint hamarabb tudok majd hazajönni a munkából, óóójeee.

Gabinak nálunk maradt a szandálja, mi meg a Pisa-i hűtőmágnest nem találjuk, de meglesz majd valahol biztosan. És már lement két rend mosás, hátravan még három.

Reggel gnocchifőzés lesz, ma pedig nem kapok mesét, mert Dávid már majdnem alszik itt mögöttem. Kicsit lenyúztam a hámló bőrét, biztos attól ilyen ááááálmos.

2012. július 29., vasárnap

Summa summarum

Az elmúlt héten:

- 4 országba jutottunk el, Ausztriát nem is számítva (Csehország, Németország, Svájc, Olaszország) - ebből én csak egyetlen országban voltam eddig
- megtettünk több mint 2000 km-t
- tankoltunk vagy 5-ször, volt, hogy 1,90-ért
-  ellőttünk közösen vagy 1500 képet, a videókat nem is számítva
- megúsztuk mindezt lefulladás, baleset és különösebb idegroncsolódás nélkül.

Akkor miért most kezdett el fájni a fejem?

A képekre még mindig várni kell egy kicsit... türelem.

2012. július 28., szombat

Szombat = Ternitz

Ugyan eredetileg lett volna még egy kempingezős esténk pénteken, de a Firenzébe jutás (vagy fél óra kerengés, kérdezés és tájékozódás olaszul, magyarul, autóval sétálóutcában stb stb.) és az onnan kijutás bonyolultsága, meg az egyre szűkebbé váló autó valami varázsos módon meggyőzött minket, hogy nem akarunk még egyszer annyi vacakolást szálláskereséssel, be- és kipakolással tölteni, mint ahogy erre már korábban is sor került. Ugyanilyen okokból kifolyólag hagytuk veszni Bologna és Velence nevezetességeinek megtekintését. Lett volna kb. másfél óránk, az is csak az egyikre.

Firenzéről annyit, hogy éjjel-nappal nyüzsög, csütörtök esti ott-tartózkodásunkkor valami dobos beöltözős-menet vonult végig nagy csinnadrattával, Gabiék találtak retró kivilágított körhintát, mi meg étteremben éneklő nőt zongorakísérettel, meg diszkót, ahol éjfél után kezdődött csak el az élet. Nyolc év után sikerült ismét olasz táncoshelyet találni magamnak... ideje volt.

A másnapi reggeliből kimaradt a hús, a zöldség, a croissant-okból a töltelék... ezzel együtt is tetszetős reggelit sikerült elköltenünk, bár volt már részünk gazdagabb tálalásban is. Dehát mit várjon az ember egy 2 csillagos szállodától, ami egy nagyobb házban csak a harmadik emeleten kezdődik?! Még akkor is, ha a hotel történetesen Firenze központi sétálóutcájában helyezkedik el...

A berendezés viszont ízléses volt, teli festménnyel, klasszikusabb bútordarabokkal, tükrökkel, csupa-csupa érdekes tárggyal, főleg egy szarkatermészertű N-i számára. A recepciós hölgy pedig fenomenális volt, kb. egy hétre való programötlettel látott el minket, mutogatott, gesztikulált, rajzolt, poénkodott, mellesleg tudott vagy négy nyelven. Kifejezetten szimpatikus jelenség volt.

Péntek délelőtt tehát némi dómos-hidas nézelődés és szupermarketes markecolás után Jesolo tengerpartjára mentünk. Volt vacsorázás borral, valami nagyon fura üdítőitallal, remek pizzával, utána követtük Gabiékat a partra, és jött a váltáska: ők mentek enni, mi meg fürdeni. Matyi mondjuk eléggé úgy járt egy sügérrel, ahogy senkinek nem kívánom... de valahogy az is lecsusszant végül. 

Jesolo partja teljesen más, mint Viareggio környezete - a víz sokkal szelídebb, nincsenek hatalmas, mindent elborító és sodró erejű hullámok, ellenben vannak kis, csípős medúzáik nem messze a mólótól, és minden tele van gyönyörű, színes kagylóhéjakkal, meg élettelenül hányódó rákpáncélokkal. Betermeltünk rengeteget, lassan kiskereskedést nyithatnánk állítólag... 

Kilenc óra táján pedig nekiindultunk a Ternitzbe vezető, végső utunknak. Váltásokkal, tankolással, énekléssel, Alvin és a mókusok-cédével sikerült végül három óra után megérkezni. Tíz óra tájt keltünk, és valahogy nagyon valószerűtlen volt, hogy megint itt vagyunk. Egyszerre volt sok és kevés, hosszú és rövid. Gabiék még dél előtt magunkra hagytak, így elkezdtünk visszaszokni a szokásos hétvégi ritmusba, de nem jutottunk sokáig. Bevásárlás, jó. Helycsinálás az asztalon és az ágy környékén, jó. A kipakolást és a takarítást viszont már inkább holnapra hagytuk. Nehogy már dologtalanul maradjon a vasárnap, nem igaz?

A képek már töltődnek fölfele, majd link is lesz, ha már átmentek az első rostán, és a szalonképtelenebbeket mindenki kiszavazta. Addig lehet körmöt csonkig rágva várakozni.

2012. július 27., péntek

Meg ami ezutaan

Neheez uugz iirni, hogy nincs eekezet... most Firenzeeben vagyunk, eloette megneeztuek a Pisa-i ferdetornyot is. Daavidot meeg a strandon beoeltoeztettuek muumiaaba, mert megint elaludt a napon. A firenzei utcaak helyesek, eejjel hatalmas eelet van, voltam diszkooban is, hehe. Majd toebbet is iirok, ha a laptopot vissyakaparintom, de ey iigy most nagyon faarasztoo.

2012. július 26., csütörtök

Ami lett

Valamikor negyed nyolckor eszméltünk fel a tengerparti lógásból. Volt kis hullám, nagy hullám, úszás, ugrálás, futkosás. Kagylók, csigák gyűjtése, leginkább részemről. Medúzacsípések összeszedése Gabi és Dávid részéről. Rákcsípés Dávidnak, kis kagylóhéj beleállása a talpba nekem. Kis ferdeszemű néni hirtelen ott termett, előkapott egy tűt, kiszedte szépen. Csak lestem.

Kislabda, nagylabda, frizbi dobálása is történt, igen művészi fokon. Ebédre egy igen közeli vendéglő kínálta magát, nekem nem jutott a hamburgerhez zsömle, mert helyi felszolgálással kértem. Kis kosztos verebek gyűltek körénk, falták a megégett hamburgerhúst. Fene a gusztusukat.

Ami kissé megfeküdte a "gyomrunkat", az leginkább a nap volt. Hiába mindenféle bekenés, ami süt, az süt... és egy idő után éget. Így aztán Gabi és Dávid elég durván, Matyi kevésbé, de mindhárman sikeresen beújítottak némi napszúrást, esti fejfájással, égő bőrrel, igen csekély étvággyal és annál jelentékenyebb émelygéssel.

Emiatt tegnap este az eredetileg négyszemélyes vacsorázás kétszemélyesbe fordult át, mivel Gabiék lecsatlakoztak... Nekem valami mázli folytán, meg hogy nem feküdtem a napon, csak a kagylókat szedtem, meg rohangásztam midnenfele, kb. kutya bajom, kisebb égésektől eltekintve váll- és fartájon.

Mára úgy tűnik, kialudta mindenki a főbb tüneteket. Én meg most reggel erőszakot tettem lusta természetemen és megnéztem a napfelkeltét olasz módra. Volt mit nézni. Közben persze kagylászat, csigászat. Találkoztam egy magát meglepően jól tartó 90 éves úriemberrel, kellemesen elcsevegtünk angolul - pedig az illető eredetileg olasz. A lánya Comoban él, onnan jöttünk ide ugyebár két napja. Jó volt elbeszélgetni vele.

Szintén jó volt öt eurót találni a homokban. Ritka szerencse. Megyünk márpedig Firenzébe, épp a pakolás közepéből blogolok ám....

2012. július 25., szerda

A tegnap meg a ma

Persze megint időcsúszásban vagyunk, mert miért is ne... lássuk azt a 24-ét előbb.

Reggel nem volt egyszerű kicsekkolni, de sikerült. Csak épp a fénycsináló gomb keresése közben a lépcsőházban becsöngettem a szomszédhoz... Hoppá. Kivágtam magam, hogy csak meg szeretnénk érdeklődni, nem zavarja-e a rengeteg csomag az ajtaja előtt, amitől se ki, se be. Mondta, hogy nem, utána indult is, jól elbeszélgettünk, hogy ő épp Ausztriába megy koncertezni - Mozart, Beethoven és egyebek műveit adják majd elő.

Aztán bepakk a kocsiba, és vissza a hotelhez, mert Dávid benthagyta a frissen szerzett fehér kalapját a szobában. Hölgy felhívása, kalap beszerzése, parkolás újfent. Irány a piac, mivel éhesen ott reméltünk valami harapnivalót találni. Leletünk egy kisebb bódét, a kezdeti tartózkodás után hamar meg is kedveltük. Isteni forró csoki (tömény, sűrű, finommmm), remek kávé, péksütemények, Dávidnak kebab sonkával és rucolával. Ha már ott voltunk, szét is néztünk a jobbára női ruhákat árusítók között, Gabi vett is pár cuccot pár jóembernek. Mi meg két műanyag tálat, amire így utólag visszanézve mégsem lesz szükség. Majd legközelebb.

Utána búcsú a piactól, irány a Como-i tó, meg az a fogaskerekű jellegű valami a partján. Kissé olcsóbb volt a fölmenetel, mint Svácjban lett volna (4,10 euró kb. fejenként), nem is hezitáltunk soká. Fent remek kilátás fogadott, meg jópár sétálóút kínálta magát vígan, hogy "Na gyertek csak, gyertek!". Az egyik, ami egy kilátóhoz vezetett föl, különösen csalogatónak mutatkozott, el is indultunk. Az út aztán egyre kacskaringósabb lett, egyre meredekebb... némi csúszós kövek is csatlakoztak itt-ott... Sajnos az efféle mulatság bennem dacos tüzet szít, hogy "No megállj csak!" - neki is lendültem felfelé, magam mögött hagyva a többieket, néhol ugyan még várva kicsit, a végén már inkább csak törtetve előre. Dávid lélekszakadva ért utol, hogy lehet, a társak föl se jönnek, fogy az idő, fél háromig szól a parkolójegy. Na, csak fölértek a végén, négyesben másztuk meg a kilátót, immár 923 méter magasan. Leírhatatlan kilátás, jobb meg sem próbálkozni vele. Utána rongyolás lefelé, persze pont lekéstük az épp induló fogaskerekűt. Negyed óra várakozás, fagyi - csudafinom... majd lefele menet némi idegesség, vajon megvan-e még az autó? Egy órát késtünk a parkolójegyhez képest - és lőn a nagy semmi, se büntetőcetli, se kerékbilincs. Huhh. Indulás a következő szállás felé, ismét Dávid vezet. Nem olcsóak ezek a fizetős kapuk, mire ideértünk, a jelenlegi szállásunkra, vagy 26 eurót perkáltunk ki.

A szállás megfelelő, olyannyira, hogy maradunk még egy éjszakát, nem kempingezünk. Macerás lenne... 

Naplemente előtt értünk le a partra. Homok, nyugágyak, és kb. sehol senki, ameddig a szem ellát. Pedig nem fizetős, nem mocskos, minden szép és jó, a hullámok símogatóak, a naplemente festői volt... válság van, na. Este aztán elmentünk egy helyi étterembe, ahol rajtam kívül mindenki helyi specialitásokból csemegézett - hal, polip, másik fajta polip, rák, kagyló. Brrrr. A pincér majd összeszégyellte magát, mert Matyi sikeres felvételije alkalmából olyan exkluzív bort sikerült rendelni, ami nem volt a háznál. Minden bőségesen jutott, kitűnő minőségben... mondjuk ára is volt, bár Gabiék szerint nem drága az a 30 000 forintnak megfelelő összeg, ami kiment.

Még éjjel is megnéztük a tengert, de a sötétben már nem sikerült olyan szép kagylókat gyűjteni, mint naplementekor.

Most meg már 25-e van, túlvagyunk egy bőséges reggelin, és épp megyünk le a partra. Csak előbb még fel kell kelteni Dávidot.... merthogy az olasz tévéadók hihetetlenül izgalmas műsorán szépen elaludt az ágyon.

2012. július 24., kedd

Ma, azaz 23-án:

Kelés részemről nyolc óra tájban - fél kilencig bírtam a sátorban, utána kivetett a meleg meg a helyszűke. Nem baj, jött egy kis jól megérdemelt edzés a kemping közepén (áhh, nem bámultak vagy tízen, nem). Séta a tóban, napozás a tó mellett, vissza a sátorhoz - ezek csak alszanak, Gabi meg valamerre sétál. Akkor megint egy kör, séta az erdő mellett, 5 cent a földön, mezítláb, kicsit néha szúrt a rücskös beton. Na, fél 10-kor azért már éledezett a nép. Pakolás, sátorürítés- és lebontás, majd kalapvásárlás Dávidnak (nekem túl nagyok voltak, saaaaaajnos), valamint a makacs N-i kedvéért fürdőzés a nemkicsit frissssssss vizű tóban, kettőnk részéről. Túléltük, nem is lett olyan lila a szám, mint vártam.

Kicsekkolás után MekDönci csapó kettő, elvégre az a legolcsóbb étkezde a környéken, és arról még tudtuk is, hogy hol van. Utána spuri a kocsiba, technikai gondok elhárítás az okostelefonnal, és óvatos repesztés Svájcba. Azok a hegyek... azok a tavak, az erdők, és főleg a csipkés, rojtos, ravaszdi sziklák. No meg a köztük megbúvó, csillogó vizű patakok, lefele zúgó kisebb-nagyobb vízesések... A fényképezőgép az újonnan beletett elemeket is csaknem felette.  Egy helyen még meg is álltunk, libegű jellegű alkalmatossággal lehetett volna vagy 120 euróért felmenni a 2-3000 méter magasságba. Sajnos sem a pénztárcánk tartalmát, sem az időbeosztásunkat nem éreztük (vagy inkább nem éreztem?) ehhez megfelelőnek, ezért aztán ezt kihagytuk. Talán majd itt Comoban...

Merthogy megérkeztünk mai szálláshelyünkre, Olaszországba, a Schweizer Dücccs megtapasztalása nélkül, tulajdonképp csak átnavigálva egész Svájcot. Itt pedig remek az időjárás, szép a tó, vidámak az emberek, mennyei a fagyi, jó a pizza és a gnocchi is. A szállásunk is nagyon szimpatikus, két külön szobánk van (az idetalálással ugyan voltak nehézségek, a parkolással úgyszintén - de ezzek arra valók, hogy áthidaljuk őket). Takaró mondjuk nincs benne a mediterrán éghajlat miatt, és a dugóaljzat sem egyezik a magyar vagy osztrák szabvánnyal, de azért megoldottuk, különben ma se tudnék írni...

A szállodai szobában van tévé, elkaptam valami olasz sorozatrészt és tanultam belőle jóféle, hasznos kifejezéseket. Imádom az olasz nyelvet, nem is értem, miért nem tudok olaszul - ezt egy latinszakostól el lehetne ugyebár várni... Szégyen, Bendes kisasszony, ez bizony szégyen.

Nincs mit tenni, ragad rám az, ami most ér itt. Dáviddal bejártuk a környéket, ócska kis fagyisbódéban leltünk minőségi és szép adag fagylaltot. A tó vize sajnos koszos, úszásra alkalmatlan, hajókkal járnak rajta. Az emberek fütyülnek az utcán, nem néznek hülyének, hogy én is dúdolgatok-füttyögök. Ha mégis, jól titkolják. Vacsoránkat egy nagyobbacska templommal szemben, egy teraszon költöttük el - nem győzve elűzni a rózsás, plüssállatos, zenélős, vécécésze-öngyújtós árusokat. Sajnos, hogy a vörösbor helyett eperturmixot ittam - nem szeretem a száraz vöröset. Dávid még hazafelé is betért egy fagyizóba, kért egy jégkását és kijavíttatta a falon szereplő köszönések közül ezt a magyar verziót: "Isten hozzot!"

Most meg már alszik. Ideje is csatlakoznom hozzá, szöknek a betűgombok az ujjaim alól...

Két nap, esti gépelés

22-ei dolgok:

Reggel némi üggyel-bajjal sikerült edzeni a koliszobában, miután a két velünk alvó idegen elhagyta a helyiséget (egy angolul beszélő srác és egy német leányzó, rendesek, csandesek, korán lelépősek). Dávid megfázott kissé, Gabinak és Matyinak is fájt a torka reggel... A maradék hidegélelmet Dáviddal lelkesen elpusztítottuk (mozzarella, paradicsom, miegyéb), aztán némi szedelődzködés, egy kis kódvásárlás az internethez, csomagok bepakolása és kóddal, illetve érthetetlen módon kód nélkül is történő internetezés következett. Fél 12 tájt csak nekiindultunk Münchennek. Kerengések az autóval, sikeres beparkolás után kerengések immáron az autó nélkül. McDönci megtalálása, bezabbantás. Némi agyfrissítőnek Sudoku-fejtés a még Ausztriából magammal hozott újság segítségével, némi hallgatózás német srácok beszélgetéseibe és a csodás felismerés, hogy az osztrák szlenggel ellentétben ennek csaknem minden szavát érteni lehet. Találtunk egy Váci utca-jellegű részt, fotózkodtunk zöldre kent figurával, disznóval, hallal. A gépem le is merült szépen... Lelkes zenebona az utcán - egy hegedűművész játszott a zenésztársaival Piazzola-t és egyebet. Leltünk templomot is, ahol csak akkor nem akartak zongorázni, mikor Dáviddal beléptünk. Kisütött a nap is végre, jól jött az endorfinjainknak, mert nekünk biz' olyan is van. Pipák, korsók, bicskák, kakukkos órák, népies ruházatok szemet gyönyörködtető látványa fogadott a kirakatokból - bátran nézelődhettünk, hiszen vasárnap a pályaudvarokon kívül aligha talál bármit is nyitva az ember... csoda, hogy a McDonalds hagyta magát. Végül csak felkerekedtünk a Bodeni-tó felé, de az útvonalterv szerint előbb megálltunk Füssen mellett, királyi várakat nézni. Kis kavargás után meg is lettek - sajnos egyikük épp nagy tatarozási munkálatoknak van alávetve, de a látvány így is megejtő volt. Fel is kapaszkodtunk az egyikhez, jóféle panoráma nyílt fentről a tavakra, földekre... meg arra a nem túl békésen száguldozó vízesésre, ami sokszáz (?) méterrel alattunk rohant valamerre. Sietős dolga volt minden bizonnyal.

Innen már csaknem egyenes út vezetett a Bodeni-tóhoz, csak épp némileg felmondta a szolgálatot
1. a telefontöltő
2. a telefonos GPS
3. következésképp az idegrendszerünk is kissé

Aztán csak meglett, csak rendbejött, és csak odataláltunk a kempingbe is. Ugyan jó lett volna faházas szállást találni, de olyan nem volt - maradt a sátrazás a tó közvetlen szomszédságában (ezáltal sajnos pár szúnyogszomszéd is került mellénk). Felvertük, bár a memóriánk már nem volt a régi, így egy kevés bénázás is belefért. Az igazi bénázás viszont csak ezután következett.

Merthogy kérem, az odáig rendben van, hogy romantikusan megnézzük a naplementét a tónál, szóba elegyedünk egy rendes német úrral és elpletykáljuk a maradék világosságot is... de utána nem kéne ugye nekiállni főzni?!

Mit volt mit tenni, nekiálltunk mégis, kis turistaégővel, műanyag poharakba adagolva a forró levest,  majd műanyag tányérral lefedve a fővő tésztát. Csak kész lett, csak jó lett, dementoros tészta lett a neve. Majd egyszer belinkelem, hogy miért. S mikor mindezt szépen elköltöttük, eljött a lefekvés ideje is. Nem is volt oly kemény az a sátoralj...

2012. július 22., vasárnap

A második napon...

Felkeltünk, Dáviddal korábban, mint a társak. Ez jó alkalmat adott az idő kihasználására – Dávid kínai tévécsatornát nézett, én edzettem egy finom mennyiséget, majd alaposan megizzadva és kipirulva jéghideg vízzel – mert akkor még nem tudtuk, hogy van más is – hajat mostam, lezuhanyoztam, helyre tettem magam szépen.

10 óra után mentünk le végül reggelizni, és bár hivatalosan csak fél 11-ig volt időnk, szerencsére nem űzött el minket senki. Nem is tartott túl sokkal tovább a reggeli, mint egy fél óra. Voltak ám finomak: tojáslikőrös joghurt, valamilyenlikőrös croissant, főtt tojás, sajt, müzli a jobbik fajtából stb. stb. – pár dolgot el is tettünk napközbenre, hogy az ebédet eképpen pótoljuk.

Matyi rájött, hogy melegvíz  mégiscsak van, csak éppen be kell üzemelni a bojlert rendesen. Kicsekkoltunk, a sok csomag szépen lekerült a kocsiba, mi meg kikerültünk Prága utcáira. Volt némi abszint-vásárlós próbálkozása a csapatnak, ami a drágaság miatt aztán meghiúsult. Én közben találtam két koronát, meg egy szép templomot.

Nosza, Fő tér, óratorony, törpék mászkálása délben, trombitaszó, tapsoló és mozdulni alig-alig akaró embertömeg. Utána némi elkeveredés a vécénél, majd boldog egymásratalálás és felmenetel a torony tetejére, panorámanézni. Hiperkevés hely, sok lépcső, szerencsére a lustábbaknak volt lift. Zenészek a Fő téren, Mordor fekete tornya sem volt messze – bár annyira mégis, hogy csak némi fagyibevitel ellenében volt energiánk eljutni odáig. Leszívja az ember erejét a sötét oldal, nincs mit tenni…

Majd meg a Károly-híd, ezúttal fényes nappal, és felfele, finom emberpróbáló emelkedőkön, a várba, ott meg a hatalmas, monumentális, lélegzetelállító templomba. Mondjuk a belső részének alaposabb megtekintéséhez már fizetni kellett volna, de így is nagy volt, minden tekintetben.

Végül kacskaringós utcácskákon át le a – ki hinné – Károly-hídhoz, némi szokásos tömegnyomor és már ott is voltunk a hotelnél, ahol a kocsi addig parkolt. A recepciós úrfi szépen kifarolt a nem kicsit szűk átjárón, és alapos időcsúszással Kutna Hora felé vettük az irányt. Az időjárás is ekkortájt kezdett szép esőssé válni, meg a GPS is furára vette a figurát – néámi kerengés után aztán csak meglett az a Kutna Hora felé vezető tábla. Szakadó esőben a frizura már rég nem tart, de a lelkesedés igen. Csonti-templom, tele emberi csontokkal: csillárként, címer-formában, piramisként felhalmozva, angyalkákkal a tetején. Hát jó, érdekes ízlése van egyeseknek.

Az igazi meglepetés eztán érkezett, mikor kiderült, hogy a 2 órásnak becsült távolság Münchentől valójában majdnem 5 órás. És még a Tesco-ba is bementünk, kellett a táp. Az út esős volt, Dávid a vezetésben egyre fáradtabb, a benzin egyre kevesebb, ezért azt tewrveztük, hogy még a német határ előtt tankolunk. ÉS mire észbe kaptunk, már át is léptük. Aztán szépen közeledett a mutató a veszélyesen kevés benzint jelző piros csíkok felé… elérte… és egy idő után a hiperveszélyesen kevés benzint jelző fénypontocska is kigyulladt. Mi meg begyulladtunk, hogy mi lesz. Az lett, hogy mentünk, mendegéltünk az autópályán, a szakadó esőben, megevett a köd, meg a felhők, meg némi aggodalom is. A túloldalt már több benzinkút is feltűnt, a mi oldalunkon egy se. Némi pánik, némi kockázatos manőverek és idegroncsoskodás után aztán Regensburg északi részén (a vészjelző lámpa akkor már másfél órája riogatott) leltünk egy kutat, 1,69 eurós benzinárral. Nem baj, jó az, jó volt akkor már nekünk minden.

Mellesleg egy festői naplemente is kijutott, szép elköszönésképpen Csehországtól – csak ezek az izgalmas részek valahogy jobban belevésődtek a fejembe.

A legfélőbb mégsem a benzin volt, hanem hogy még telefonon tájékoztattak: a hotel-diákszálló, ahol helyet foglaltunk, bizony rég törölte a foglalást, és ha szerencsénk van, akkor kaphatunk csak ott szobát. Meggyüvénk hát Münchenbe, fél 12-kor a beígért este 7 órai érkezés helyett, némi szorongással beménénk a szállóra – és fél óra múlva ím: lőn szállás, parkolóhely, nincs is törölve semmi, még pizza is van 4,50 euróért. Le is csusszant egy, így a nap végére, csöppet sem diétás módón, de annál jólesőbben.

Most itt vagyunk, a szobában, ahol emeletes ágyak vannak, meg két idegen. A Matyi nevű egyén alig tudta abbahagyni a csuklást – valószínűleg utóbb mégis siekrült neki, mert már nem hallom a fojtott vihogást a paplan alól. Dávid rengeteget vezetett, és valahol meg is fázott. Én… én szépen elmegyek aludni – most, miután begépeltem ezt a tirádást. És még vissza is fogtam magam – direkt nem kötöttem rá a laptopot a kábelre, hogy az akku lemerülésének veszélye fegyelmezze az írásmennyiséget.

Még két dolog – mai mondások:

  1. Elfáradunk, megszomjazunk, egy kis kocsmába bedzsallunk – glutty. Mai költés, valami gyerekdal mintájára.
  2. „Ahol vár van, ott nem biztos, hogy benzinkút is van…” – megjegyzés tőlem, midőn épp nagyban vadásztuk a benzinkutat, a többiek meg valami várat kezdtek el fürkészni egy domb tetején. Fő a gyakorlatiasság…

2012. július 21., szombat

Éééééés elkezdtük

Ím, az első nap. Remek nap, sok finom részlettel. Bent a munkahelyen nyüzsgés ezerrel, a szokásos. Ági fél 10-kor lelépett, mert a fiának ma volt az utolsó nagy záróvizsgája a jogosítvány megszerzéséhez. A főnök a Mo-i útján készített valami fényképeket az egyik üzemben dolgozó hölgyekről, és elküldette velem emailben - amikor pedig megkérdeztem, hogy mi legyen a kíserőszöveg, ravaszkás mosollyal szabadkozott, és közben el is pirult. Ugyan mikre gondolhatott? Mikor mondtam neki, tagadta buzgón a pirulást, dehát akkor már mindegy volt. Hehe.

Ági visszajött, csupa-csupa öröm és büszkeség, körbetelefonált mindenkit, aki szurkolt a fiának. Persze, hogy sikerült, igen fényes eredménnyel az a vizsga. És ekkor a főnök úgy döntött, hogy az elmúlt hónapok sikerei, az ő születésnapja meg a mindenjavak elegendőek némi ünnepléshez, felkerekedett és hozott finom szendvicseket, megbontottunk egy pezsgőt, vidámkodtunk...

Ági végül elhagyott bennünket, én maradtam és vártam Dávidék érkezését. Ez a vártnál kb. egy órával később be is következett. A főnöknek már úgyis emlegettem Gabit, erre most megismerte az egész csapatot. Főzött nekik kávét. Ez elég nagy jele a megtiszteltetésnek...

Nekiindultunk hát fél négy után, Bécsen át, borongós időben, Csehország felé. Korona nélkül, mert a bankokban Dávidék nem tudtak váltani. Matricavásárlás igen rossz EUR-korona árfolyamon, nembajjjj. Benzinkútkeresés, kisebb nehézségek után benzinkút-találás, tankolás tele. Szocreál házak, kerítés nélküli kertek. Emelkedett témák az autóban, miszerint a tehén tőgye olyan, mint egy router, illetőleg jó tanácsok begyűjtése a vezetéshez általam. Gyűjtöm ám fejben az okosságokat.

Nyolc óra tájt megérkezés Prágába. Vicces fejű autósofőrők meglesése, motoros banda hátrahagyása, limuzinos visítós lánybúcsú-csapat kerülgetése az utcákon. Rengeteg keverés az egyirányú utca-táblák miatt, végül parkolás foglalt (DE nem nekünk foglalt!) helyen, hotel meglelése, bravúros beparkolás a kicsi udvarba.

Némi kipakolás a nagyonis kellemes, tágas helyiségben, amit jómagam lakásnak is el tudnék fogadni. Fényképezőgép elő, némi lemarás Dávidnak, amiért keveri a nyelveket és a kényszer-angolozásnál nem kooperatív. Eképpen felszerelkezve, "emelkedett" hangulatban Prága felfedezése alkonyatkor. Hidak, kacsák, hattyúk, sirályok, gyönyörű kilátás, szép esti fények. Tűzijáték a közeli dombon, csellós koncert a Károly-hídon. Magyarokkal rövid szocializálódás (szocial-izélődés??), majd naaaaagy étterem-hajkurászda este 11-kor. 

A hotelos srác ajánlata győzött végül, beültünk, ettünk. Én a mai nap már sokadszorra. Hatalmas adag ételek, gusztus minden mennyiságben. Dávid előtt egy tepsi kacsa, körettel, nekem nem kellett sör, mert már nem is fért volna belém. Beléjük sem, otthagyták a végét... Némi kavarodás a számlánál (ki tudja, mi az a table tax???), a maradékot nem csomagolták be, pedig Gabi kérte. A kettőnek valószínűleg nincs köze egymáshoz.

Esés haza, van net. Nem érdekel, most nem fogok Farmville-ezni... éjjel egy múlt. Dávid a tévében különböző nyelvű, elég kevert tévéadásokat néz - arabul, hollandul, most épp - asszem - kínaiul. Megyek, és berángatom magam mellé az ágyba.

2012. július 19., csütörtök

Minden majdnem kész

Az ételek, a csomagok, mi magunk is. Kis felfordulás, kis éhség... holnap pedig start.

Áginak van magánélete, és megosztott velem egy darabkát belőle - ennek örülök.

Most még egy gyors Farmville, utána pedig egy hétig elvonókúra.

Tessék szurkoloni, hogy kibírjam... :D

2012. július 18., szerda

Húdetörök

Ma. Egy órát. Majdnem csak törökül. Jó, hogy vannak ilyen napok, mikor egyedül maradok az irodában, és pont szerda van. Persze mindig be vagyok tojva, és sosem vagyok magamnak elég jó, de ezt már 2X éve ismerjük. Van, ami nem változik.

Ami viszont húzós volt, az a ma érkezett, jobbára 20 kilós csomagok húzása-hurcolása, kibontása, megtöltése, átpakolása. 

Anno, mikor valami puccos alkalommal megismertem a főnök élettársát, ő (aki az Angéla névre hallgat) megkérdezte, mit szeretek a leginkább ebben a munkában. Akkor némi töprengés után azt feleltem, a csomagolást - végülis ott lehet viszonylag kevéssé elszúrni a dolgokat, nem kell feltétlenül segítségért kuncsorogni, vagy ellenőrzést kérni a felettesektől...

Hú, mekkorát tévedtem. Gyakorlatilag mindent jobban szeretek a csomagolásnál - a megrendelést, a számlázást... na jó, a telefonálást nem. Azt már nem fogom megszeretni ebben az életben.

Amit meg mégis a legjobban szeretek, az az, ha utazunk valahova a főnökkel. Kérdések, válaszok, sztorik, suhanó utak, új emberek, emberi kapcsolatok... és persze a jóból jut a legkevesebb. Na meg azzal a jogsi-dologgal is kéne már kezdeni valamit, de az a lehetőség, hogy online hipp-hopp ingyen letegyek egy kresztanfolyamot, elúszni látszik. Vagy csak késik. 

Holnap jönnek a társak, holnapután start. Európa tágas, hívogató, a munkahelyem amúgy is szűkös. Szerintem nem fognak nagyon hiányozni a kollégák...

2012. július 17., kedd

Korzika biztos jó hely

Legalábbis a főnök képei, amiket ma láttam, erről tanúskodnak. 

Mondjuk nem egykönnyen jutottam hozzájuk, pedig már hétfőn is nagy, kíváncsi, vágyakozó pillantásokat meregettem a fényképezőgépe irányába. Ma végre feltöltötte a képeket a benti gépre, arról volt szó, hogy az ebéd után (melynek a piskótatekercs is martalékául esett) megnézzük valamennyit. Áginak viszont sietős dolga akadt, és mire észbekaptunk, már nem volt ott. Magunkra hagyott egy rakat teendővel (kiajánlás, megrendelés, kutyafüle) meg a képekkel. Holnap ugyebár elutaznak Mo-ra, egyedül leszek - akkor nem jó megnézni. Ági ugyan visszajön, de a főnök legközelebb csak pénteken lesz megint az irodában... 

Mindenesetre a főnök elkezdte nézegetni a saját képeit, mint utóbb kiderült, mert mikor odaültem a gép elé, ott voltak a képek megnyitva. Hát egyre kandi mód rásandítottam, mikor őkelme épp bejelentette, hogy akkor ő megy a fodrászhoz... aztán rajtakapott abban a két másodpercben, mikor az adott egyetlen képet néztem, szépen fogott egy széket, leült mellém, és végigmutogatta az összeset. Mesélt is közben, ez így, az úgy... meg még más képeket is meg akart mutatni, úgyhogy a fodrász rég bezárt szerintem, mire végeztünk. 

Nem baj, szerintem túléli, hogy nem három, hanem 5 centis hajjal kell utazgatnia a elkövetkező napokban. Meg aztán mi ér fel azzal az élménnyel, ha egy kíváncsi N-i csillogó szemekkel bambulja Korzika tájait...? Hát naugye, hogy semmi.

holnap koránkelés, karfiolfőzelék-főzés, töröktanulás (jön a takarító, megint retteghetek, hehe). Most meg húzás az ágyba.

2012. július 16., hétfő

Főnök vissza, meg a rejtélyek

Kissé barnább, kissé lököttebb, kissé kipihentebb. A múlt heti túlórák mennyiségét szerintem már a mai nappal sikerült leköröznöm... és ennyi számla sem született még egyszerre. Rejtély, hogy mik vannak.

A rádióban ma bemutatták a pofátlan zeneváltás iskolapéldáját. Ment valami vacak feldolgozás, aztán úgy az egyharmadánál jött egy lemezmegakadás-szerű hang, és inkább elkezdtek egy régebbi Michael Jackson-számot nyomatni. Rejtély, hogy mik vannak.

A tegnap üggyel-bajjal összehozott első piskótatekercset ma félve vittem be, de ezek falták, és nem hitték el, hogy a következő ennél csak jobb lehet. Tegnap még elég ramatyul néztek pedig ki szegény nyomorodott piskóták, az egyik felük meg mindkét lap esetében megégett. Ja, hogy az a belseje lett, és így nem látszik? Rejtély, hogy mik vannak.

Ma meg jó lenne mégis inkább fél 11 előtt lefeküdni, mert holnap reggel úgyis ebédet kell készítenem. Lesz nokedli, meg a bepácolt mustáros curry-s hús, és valószínűleg valami salátaféleség is. Kb. egy órám lesz rá, mert még gépezni is szeretnék. Meg edzeni, meg ezt, meg azt... és mindenre lesz időm. Rejtély, hogy mik vannak - meg hogy mik lesznek.

2012. július 15., vasárnap

Még mindig nem értem az osztrákokat

Kidobtak egy rakat táskát, nadrágot, alsóneműt, valami elég drága kütyüt táppal, póttáppal, 4 gigabyte-os pendrive-ot. Dávid meg szépen kiszedte, ami nekünk kell, azt megnézte, letesztelte, ami nem, az megy a Humana vagy a SoMa gyűjtőhelyre. Szerintem itt sokakban hiányzik a szegényebbekre gondolás, mint alap.

Amúgy pedig kész a lakás, kész a kínai, kész a piskótatekercs is (utóbbi elkészítése hagy maga után némi tanulnivalót, de azért finom lett az is), Dávid megszerelőzte az autó eltörött kipufogóját egy duplabilinccsel, beszéltünk szülőkkel, barátokkal, és az edzés is egész jó úton halad, bár reggel a szakadó eső miatt nem mentünk el futni.

Apámmal és a már régen meghalt apai nagyapámmal álmodtam, nem jót. Meg valami állattal, amiról nem igazán lehetett eldönteni, hogy bogár-e, vagy béka. Elég érdekes álmok voltak...

2012. július 14., szombat

Szabad szombat

Pénzköltés szempontjából mindenképp, ugyanis a jövő héten esedékes európai köruccanásunk alkalmából kiment vagy 200 eurócska az ablakon. Lett belőle jóféle sátor, turistaégő, hálózsák Dávidnak, sok-sok kajaaaaa, esőkabát-használatú cucc, túrabakancs mindkettőnknek, meg egyéb javak. Azért ha Magyarországon kellene megélnünk, szerintem kétszer is meggondolnánk az efféle kihágásokat. Jó, hogy itt megtehetjük.

Reggel  sajnos nem bírtam hétkor felkelni, így a futás a parkban akkorra maradt, mikor Dávid visszatért az első bevásárló-körútjáról, a neunkircheni bolhapiacról (de mivel kissé addiktív, megy holnap is). Szégyen a futás, de hasznos, tartja a mondás - hát, a szégyen legfeljebb annyi, hogy nem bírom túl jól az ilyesmit. Szerencsére a kilóim sem, úgyhogy ebben kiegyeztünk. Lehet, hogy megyek holnap is, még megfontolom...

A hiperrendrakás elkezdődött, de messze van a vége. Ablakpucolás és tánc csak akkor lesz, ha minden mást sikerül belezsúfolni a vasárnapba. Remélhetőleg menni fog. 

És sajnos ebédre egy túlfinom saláta készült, uborkásan-paradicsomosan, paprikával, Cottage-cheese-zel, mozzarellával, Gouda-sajttal stb. Az íze most is a fejemben jár, pedig rég elfogyott. 
Legfeljebb lesz holnap is.

2012. július 13., péntek

Péntek, 13

Szép nap volt, nem mondom, semmi pecheset nem sikerült találni benne, ami más napokon ne lenne. Ági autózott egy jót, irdatlan iramban lezavartunk egy rakat megrendelést, csomagolást, számlát. És a főnökre kapcsoltuk az ügyeleti telefont - Ági nem szereti, ha a hétvégén zaklatják. Valahogy megértem.

Kaptunk tőle két szép üléshuzatot az autóba, Hétfőn egy adag piskótatekercs lesz a jutalma, még a fiainak is csomagolok. A nagyobbik fia úgyis épp ma reggel ment át sikeresen a jogsis elméleti vizsgán.

Szép hamar, fél egykor elhúztunk haza. Az eső majd egész délelőtt esett, jó volt benne sétálni odafele menet... Csak némi ázott ürge-külsőm lett, mire beértem. Na, ez az öröm a hazafele úton nem adatott meg, alig hullott valami.

Sajnos a reggel főzött karfiolfőzelék finom, fííííínom lett, emiatt repetáztam belőle (az ilyesmit csak csínyján szabad, különben a fenekem lesz karfiolos, az pedig nem egy ennivaló látvány). Dávid termelői dinnyéje is le lett tesztelve, kap egy csillagos ötöfffft. Dávid pedig megvette a kinyúvadt aksi utódját, szépen be is szerelte... megy az autó, mint az új, még a lámpák is fényesebben világítanak elöl, aszongya. Hát, ő biztos tudja, elvégre 91 eurója bánja ezt a vételt.

Holnap reggel pedig szépen elmegyünk a parkba kocogni, ha nem esik az eső. Ha esik, akkor kell egy B-terv az egész hétvégi felfrissülés érdekében... És egy rakat emaillel is lógok, sok-sok embernek. Lesz itt tennivaló bőviben.

2012. július 12., csütörtök

Trilla2, nemmasüti, egyé meglepetések

Egész hihetetlen volt számomra, hogy megint ott volt a trillás bringás leányzó. Lehet, hogy most szokott rá a Baden pályaudvara előtti hathatós beéneklésre. Holnap sajna nem sok esély van rá, hogy halljam, mivel egy órával korábban kell beérnem.

Valamint holnap lesz az utolsó olyan nap, hogy a főnök korzikázik és nincs bent. Megvannak ennek is a maga előnyei, hátrányai egyaránt. Ági lazább, csak néha jönnek rá korrektúra-rohamok: ez annyit tesz, hogy átmegy supervisor-ba és kissé idegesen helyreteszi, ami szerinte nincs jól. Egyébként nagyon rendes, csak ezeket a megnyilvánulásait kell némi ideg-meghúzással kezelni.

Ami ma kimarad, az a főnök szülinapi sütijének a próbaverziója. Nincs hozzá kedvem, ráér a hétvégén is. Viszont reggel főzve lesz, mégpedig karfiolfőzelék - olyan még úgysem volt. 

Dávid ma több meglepetéssel is szolgált. Az egyik, hogy kijött elém az állomásra. A másik, hogy onnét gyalog jöttünk haza, mert a kocsi aksija szépen felmondta a szolgálatot - ha azt veszem, igenj szerencsés körülmények között, mivel ugyanez a körforgalomban pl. nem kecsegtetett volna túl sok jóval. Betoltuk az autókát az állomás melletti ingyenes parkolóba.

Dávid hozott nekem magyar görögdinnyét (kis képzavar, de nem baj). Holnap reggel lesz avatva. Meg hozott még nokedliszaggató fedelet, szép nagyot. Ennek a hétvégén lesz itt az ideje. Amivel viszont nem lehetett várni, az a kis elektronyos helikopter kipróbálása. Elemes, hatot is megeszik a távirányító, a helikopterben pedig kis lemerülő aksi van, amit számítógépről is fel lehet tölteni, USB-s csatlakozóval. Röptettük a hálóban, eleinte kesze-kuszán, utána egyre ügyesebben. Amint megtanuljuk az óvatos és pontos koordinálást, megyünk terepre is. 

Héátszóvalkérem ki állítja, hogy felnőttek vagyunk?

2012. július 11., szerda

Bringás trilla és társai

Ma bizonyosságot szerezhettem azt illetően, hogy nem csak én vagyok helikopter szóval dilinyós, utcándúdolós. Épp BVadenben vártam ugyanis a kisvonat(ot), amikor valami fura, magas hang ütötte meg a fülemet. Először azt hittem, valami automata sziréna. Aztán a hang közeledett... közeledett... és egy biciklis lány képében átvágtatott a megálló mögötti parkon. A leányzó operásan énekelt, nem dúdolt, ÉNEKELT, TRILLÁZOTT, SKÁLÁZOTT. A környezetem valahogy vagy nem vett tudomást az egészről, vagy elég visszafogottan kezelte a helyzetet, ugyanis míg én kissé meredten bámultam a jelenség után, a többi várakozó a füle botját se mozdította. 

Mondanám, hogy különleges időpontban voltam ma ott, de ez nem igaz, mindig ugyanakkor várakozom a megállóban odafele (leszámítva a koránkezdős pénteket). Remélem, máskor is elkerekezik mellettem a trilla.

Bent nagy pakolások voltak ma, illetőleg Ági kiugrott pár csomagért - én meg Farmville-eztem egy kicsit, ha már úgyis magammal cipeltem a laptopot. Ezt a műveletet aztán Ági 15:00-kor való távozása után megismételtem. Mit lehet tenni, ha már nem maradt munka, a minkaidő viszont fél ötig tart? Meg még ötig is...

A takarítónő kihasználta, hogy Ági épp lelépett, és vagy fél órát beszéltünk törökül. Szerinte nagyon szépen megy, és nem felejtettem semmit. Az a baj, hogy a magam tehetségével más elképzelésem van a nagyon szépről... Azért azt a dicséretet, hogy ha Törökországban fogok így beszélni, akkor töröknek néznek majd, elraktároztam, őnbizalomhiányos időkre.

Valamint a nap meglepetése ez a Dávid által készített, liszt- és cukormentes, maradék barackokat felhasználó sütemény:


Kicsit érdekes íze van, de a lényeg, hogy finom, illetőleg hogy meglepetés, nekem. Kellőképpen meg is vagyok illetődve... finom reggeli.

2012. július 10., kedd

Főnök-szülinap

Jó neki, hogy Korzikán töltheti. De azért nem kell irigyelni, biztos megvan a maga baja... Például szépen beénekeltük neki a Happy Birthday-t a telefonba.

Most pedig alvás, mert a tegnapi éjféli lefekvés árt az egészségnek.

2012. július 9., hétfő

Ma pedig ma van

Végre kész a bepötyögés, jön pár kép, és slussz-passz. Máról meg annyit, hogy:

Hiányoznak a barátok, és nem tudjuk, merre tartunk.
Nóri nagyon finom, élvezetes bejegyzéseket ír a diétás blogjába, itt:

http://tiramisu.blog.hu/

Vajon hogy hívják a hajdinát németül?

Ágival ketten vagyunk az irodában, ki is élvezzük, lazaság van... A főnök Korzikán az élettársával, mégis vagy háromszor telefonálunk neki naponta.

Ági örült a barackoknak meg a lekvárnak nagyon, de nem kapta meg Apol néni levelét. Ez ügyben bizony intézkednünk kell - elűzzük a technika ördögét a pokol mélyére mindjárt.

De most akkor a sikerültebb fotók az elmúlt időszakból:

 Ez egy általam lelt park Bécsben, egy viszonylag forgalmas hely mellett. Tetszetős, nem?


 Ha megtudja, a minimum, hogy megöl... Íme a főnököm, üzemi öltözékben. Remélem, sose kapja meg a blog elérhetőségét. Amúgy kifejezetten jó fej, büszke vagyok rá, hogy ő a főnököm.


 Ez a hely már a munkahelyemtől vankb. 2 km-re.

 Két kép a budapesti szobám ablakából - aki erősen mereszti a szemét, az láthatja a kék háttér előtt röpdöső fekete denevéreket. Igaziak, és vijjognak.


Egy darab Dávid kalapban, épp hosszabb hajzattal. A toll a lényeg, természetesen.


Egy blogger az egekben jár a bolgogságtól, ha olvassák... vagy szégyenlős, és a felhők közé szökik. Lényeg a lényeg: csodálatos odafönt...

 





Pörgettyű üzemmódban...


(Lejegyezve 2012.06.07-ről, másnap reggel, megintcsak a vonyarci teraszon:)

... zajlott a tegnap, ami kb. annyit tesz, hogy egy felhúzott, le nem álló búgócsigaként pörögtem egész nap. Reggel fél hetes (jajjj) kelés után jöhetett a blogírás, majd az edzés a vonyarci kertben (jelentősen jobb ám, mint a ternitzi szobában szűkölködve). Némi reggeli barackból, teával, meg elköszönő Ciliékkel (- 3 embör), társalkodással. Barackrázás óriás leverő-fával a padlásról, szedés különféle tálakba. Újabb reggeli, joghurttal, nemespenészes sajttal, saját szedésű barackkal, málnával. Egy barackos gombóc is lecsúszott szépen. Utána barackválogatás és -magozás, egy nem könnyű természetű barackvásárló elviselése, valamint hangyamentés a beáztatott barackokról, részemről. Dávid fára fel, barackeső (azéééépkishááázra, jajjj'), szedés a következő vásárlónak... Utána pedig pörköltfőzés bográcsban, folyton újraélesztendő tűzzel, Csongival, mint főszakáccsal (én csak egy engedelmes kukta voltam - le is égett a hús kissé, ezt azért be kell vallani)... maszatos nadrágban, bekent karokkal, nem bekent háttal. Pár óra múlva érdekes piros minta megjelenése a háton, nem fáj. Pörkölt kész, ebéd - közben már a lekvár főtt a barackból a tűzön. Két órával később már mehetett is az üvegekbe. Csongiék el, -5 embör. És itt jött el a napnak az a része, amikor mindenki sziesztázni vonult... én meg elkaptam a mobiltelefont a fülessel zenehallgatás céljából, és egy jó órát sétáltam Vonyarcon. Pár barackfa az utcára is potyogtatott, nem hagytak éhesen jártamban-keltemben. Este 3/4 hét: le a strandra; ezúttal nem volt olyan kihalt, mint pénteken. Volt kacsamama három kicsivel - egyes emberek abban lelték kedvüket, hogy üldözték őket. Egyes gyerekek meg abban, hogy élő kagylókat halásztak ki a vízből, és a betonhoz vágták őket. Az ilyen emlékektől lesz majd megnyugtató megszabadulni. Ellenben volt hattyúpáros, két kis szürke csemetével, háborítatlanul pihentek a stégnél.
Egy "felnőtt játszóteret" is leltünk, ami tulajdonképpen vicces, nagyméretű edző-alkalmatosságok csoportja a szabadban, a Balaton mellett. Végül fagyi, és séta haza. Éneklés a mécses lángjánál, szúnyoghessegetés (nyolc csípés két nap alatt, grrrr), lefekvés. Az ablakot se nyitottuk ki, olyan hamar álomba zuhantunk. Most viszont némi izomlázas edzés következik...


"Hogy nézünk ki?"

Bejegyezve 2012.07.06-áról, másnap reggel, a vonyarci teraszon:

Most épp reggelül, álmosan, kócosan, kontaktlencse nélkül, hálóingben. Net csak nehezen van, de a füzetbe jól lehet ám írni - lesz mit gépelni vasárnap este...

És akkor a tegnapot lessük csak meg, míg tova nem tűnik az emlékezetből. Főnökúron volt fehér póló, így még nem láttam (a fehér egy némileg áttetszó szín ugyebár). Az egész nap csupa nyüzsgés volt a munkahelyen, megálljra csak kb. fél háromkor jutott idő. Dávid is akkortájt ért oda hozzám, és miután útbaejtettünk egy Penny-t jégkrém és egyéb javak beszerzése céljából, gyakorlatilag meg se álltunk Vonyarcig. Két fennakadás azért mégiscsak volt: egyszer egy óriási, heves esőzés kényszerített minket lassításra, egyszer pedig volt egy adrenalin-növelős, csikorgó-kerekes satufékezés, máig ismeretlen okból. Idelenn aztán ki-ki magára kapta a fürdőruháját (ez a "kapás" kb. fél órát vett igénybe), és szépen letámadtuk a Balcsit. Aztán cserélődtek a szerepek, és ő támadott le minket egy jóféle, dörgős-villámlós viharral. A bőrigázás lenge szoknyában ezúttal sikerült, közben fényklpeztem, futottam és kacagtam szünet nélkül. Este felrémlett egy kép, hogy olyasmik a cuppogva lépdelő, ázott embertömegek a megannyi légiesen szétpattanó esőbuborék között, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán csak hazaértünk; leltünk rokont, ismerőst... szépen összegyűlt itt-alvásra a meglévő 4 emberhez még 8. Akadt is némi friss huzavona a hálóhelyek kiosztásával, de végül senki sem maradt fedél nélkül. Végülis "sok kis ember jó helyen is elfér", valamint "aki a vízben sétál, az nem Jézus". Efféle elmés megállapításokban is bővelkedett a péntek - most meg ideje ténylegesen is elkezdeni a szombatot.

2012. július 8., vasárnap

Vissza a nethez

Ne tessenek aggódni a kimaradozásért, sajnos a vonyarci bokrokban még nem terem internet... de majd kitenyésztjük. Addig meg kell elégedni a papír és a toll kínálta rögzítési lehetőségekkel, ami annyit tesz, hogy az általam az elmúlt két napon át lefirkantott mintegy 8 oldalt holnap fogom begépelni, mert ma semmi kedvem.

Viszont a mai napról írok kicsit, elvégre nem minden nap fizetik be az embőr lyányát sétarepülésre, nemde? Kaptam, Dávidtól, utószülinapi ajándék-képpen. Csodálatos ott fenn... csak a feljutás ne lenne ilyen nehézkes, és has-megterhelő. Nem baj, nem lett baj belőle, a reggelim nevében is köszönetet mondtam a pilótának a sikeres navigálásért. Dávid ma faló-üzemmódban volt - a bendőjét görög fegyveresek helyett sok-sok eleséggel töltötte meg vala. Reggeli kiadósan (gyakorlatilag már tízórai volt az, elvégre akkortájt ettük), ebédre vendéglőben hal és rizs, ebédre otthon par. leves, főzelék1, főzelék2, saláta, desszert. Ezután nem is csoda, ha egy kicsit kifeküdt... A betervezett időbe pedig némi csúszás állt be, de ma kivételesen jól viseltem a kb. másfél órás eltolódást, mert jutalma vala, sárga, érett, mosolygós és sokkilós jutalma.

Most még valami csusszanós kell a toroknak, aztán zutty az ágyba. Jön egy munkás hét megint... pedig még el tudtam volna viselni pár napot. Belegondolni is fárasztó, mit fogunk ketten Ágival művelni az irodában, főnökmentesen.

2012. július 5., csütörtök

Bőrigázás, készülődés

Ágival ketten voltunk ma, és mindjárt vidámabb lett valahogy a hangulat (pedig nem negatív a főnök, csak kissé hajt, mint azok a bizonyos ferdeszeműek...). Néztünk operett-stílusban éneklő pofákat (Il Divo, nem nyomják ám rosszul, ITT ni), megmutattam neki, hogy kell angolul válaszolni egy e-mailre, hogy kell PDF-Escape nevű programmal árulkodó emblémákat törölni leendő katalógusokból (ezek már most is katalógusok persze, csak nem a cégeink tulajdonában, hehe), és persze hogy lehet Youtube-ról letölteni koncertfelvételeket. Valahogy nem óhajt belőlem kiveszni a tanár... dehát ne is várjunk mást, nem? DE.

Aztán a papírnak szánt óriás kukában kerestem a főnöknek egy olyan borítékot, amit véletlenül kidobtam, pedig a bemutatása 12 eurót ért volna neki... de nem lett meg. Helyette találtam egy hattttalmas adag árcímkét szűzi mivoltában (ár nélkül), és hozzá "nyomatót" is (amivel az üres cetlire rányomtatják az árat, aztán a cetlit rányomják az árura).

Amikor pedig eme remek kis kukázásból ismét a civilizáció küszöbére léptem, nem túl civilizált körülmények fogadtak: sötét fellegek, egy közepes nyári zápor, némi fuvallat, pár kósza villám... egy kis bimmbumm is hozzá, hogy hangulatos legyen. A nap próbálkozott magának utat törni, de a szivárványos sétálás ezúttal elmaradt. Helyette zummmmm, beindult a zápor, ömlött, mintha dézsából öntötték volna, az erőssége piros nyomot hagyott a bőrömön, s ha ez nem lett volna elég, kisujjkörömnyi méretű (= borsószem) jegeket is kaptunk hozzá. Egy srác öt perccel az utcára szabadulásom után odanyújtotta az ernyőjét, de mondtam, hogy ennek már annyi. Petőfi ürgéi ázhattak így el abban a bizonyos versben... de ilyen jól nem esett nekik, az biztos! Aztán meg győzhettem elviselni a furcsálkodó pofázmányokat, hogy csurom vizesen mit vigyorgok, mint a vadalma. Nem tudják ezek, milyen jó ilyen mértékben elázni. Kivéve az alkoholistákat...

Most meg pakolás van, Dávid meg rám vár, úgyhogy megyek is.

2012. július 4., szerda

Hőség kint, hűvös munkahelyi légkör bent

Az viszont eléggé - nem tudom, mi lelte a munkatársakat, de ma tiszta savanyúpofa volt mind a kettő. Ilyenkor nem szeretek ott dolgozni, és erőteljesen elkívánkozom valami tanári munkahely felé...

Az azért rendes volt a főnöktől, hogy ajánlott egy bécsi albérletet... dehát Bécs messze van, főleg Dávidnak, és nem is szeretnék ott lakni. Büdös, zsúfolt, bonyolult hely, sok szinttel, és nagyon kevés munkalehetőséggel, mert "mindenki" oda nyomul külföldről.

Ágitól meg kaptam bosnyák bonbont, csak elfelejtettem hazahozni. Szóval nincs a munkatársakkal baj, de ez nem az ő napjuk volt.

Én meg ma igazán korán szeretnék lefeküdni aludni ... meglátjuk, mi sikeredik belőle.

2012. július 3., kedd

Hogy a viharba ne...

... lenne akkor vihar, mikor már késő este van! Még a tűzoltók is bejelentkeztek ide a szomszéd rendelőbe, mert eltömődött a csatorna.

Napközben nem lehetett persze zuhé - biztos a főnök rendezte le az időjárással okosba', hogy addig el ne merjen eredni az eső, amíg úton vagyunk (nem mintha a 35 fokkal nagyon meg lett volna elégedve). Márpedig ma elég hosszan úton voltunk ... konkrétan öt órára értünk vissza az irodába. Én meg még maradtam fél hatig egyedül, hogy a mai napi kimaradást legalább némiképp pótoljam. Attól úgysem kell félnem, hogy más véletlenül megcsinálja helyettem.

Emiatt a kis kiruccanás miatt Unterstinkenbrunn-ba (ez nem káromkodás, hanem egy falu neve) megmaradt a mai napra alkotott tejfölös-sajtos-kukoricasalátám, és holnap reggel vagy délben lesz elfogyasztva. Arra az esetre, ha az egész mai napi hercehurcát a 33 fokban nem viselné olyan jól, készítettem egy Kanadát. Vagy kanadát. A fene se tudja, hogy kell írni a saját találmánú szavakat...

Most viszont a K-/kanada már sül, én meg a mennydörgések, villámok és szakadó esők Ternitzéből írok. Gyönyörű, viharos idő van, kár, hogy holnapra állítólag elmúlik.

Valamint a főnök az étterem kiválasztásakor, ahol is ebédünket elköltöttük, lelt egy vörhenyest. Naaaagy, cirmos, dagadt fajtát. Azt rútoltuk, amíg hagyta, a végén azért odébbment, mert ezek a macskák már csak ilyenek. És eszük ágában sincs a főnök békabrekegést imitáló hívására hallgatni. Őszintén...nekem se volna.

2012. július 2., hétfő

Így (NE) okítsd a főnököd

Át kellett ma néznem egy, a kollégák által kreált panaszlevél-szerűséget. Az egy dolog, hogy Ági magyar nyelvű fordításába itt-ott belejavítottam, hisz aki 2X éve kint él, osztrák volt férjjel, két osztrák gyerekkel, az belekavarodhat ebbe-abba. No de a főnök azért már csak tudjon rendesen németül, főleg, hogy a minap épp ő javított ki (noha nem hibáztam, hehe). Hát, nagyrészt tudott is, szép, barokkos-cirkalmas mondatok születtek... Mondjuk a nagy barokkban elveszett emitt egy alany, amott egy többesszám. Néha a névelő volt érdekes, néha a mondatszerkezet, és még időben is sikerült ugrálni. Én meg, mint jó tanárember, ha már felkértek a korrektúrára, meg is csináltam szépen, rendesen. És kissé pofátlanul, ahogy így visszagondolok. Főnökúr mondjuk poénosra vette a figurát, és megjegyezte, hogy ugyan nem szereti, amikor egy nő oktatja ki, de ami jogos, az jogos... Én meg sajnálatomat fejeztem ki abbéli HIÁNYOSSÁGOMAT illetően, hogy nőneműnek születtem... mire megkaptam, hogy ma már majdnem mindenen lehet változtatni némi erőlködés segítségével.

Ekképp telnek a hétfők kicsiny irodánkban. A jóanyámtól kapott csireket (= csirkemell) meg ideje lenne legalább bepácolni, ha már eddig nem sikerült elkészíteni... sajnos a virsli hamarabb megvan. Így viszont el kell fogynia a frissen felbontott, 20 darabos Tesco-s virslinek. Jutott a ma reggeli zöldborsófőzelékbe is, meg a ma esti majonézes-tejfölös stb. stb. kukoricasalátába is.

Telihold van, meg a barátságos varjúpajtás a munkahely közelében, meg beindult fehér kangalamb az ablakunkkal szemközti lámpaoszlopon. Meg egy idegesítő légy, aki nem hagy nyugodtan írni.

Nehéz ám a tanárember élete.

2012. július 1., vasárnap

Kis pipa a hétvégére

Végülis majdnem mindent sikerült keresztülvinni, amit elterveztnk - számítógép-gyógyítás, ruhaszerzés...- emellett beugrottunk Magdi nénihez (Dávid nagymamája) az otthonba, leltünk vele egy Gábort (Dávid-apuka), és így mindjárt jobb volt neknk ma, mintha önző módon a strandra mentünk volna le, vagy egyéb helyre.

Ellenben volt némi meglepetés is - Wolf autónk kipufogója megadta magát középtájt, és eltörött. Közlekedni szerencsére így is lehet vele, bár nem túl hálás az egrecíroztatásért és mély, morgó motorhangon adja ezt tudtunkra. Szervizelés lesz.

Láttunk ma annyi de annyi gólyát - és sok kis gúlyafiókát is, fekete csőrű, fehér tollú apróságokat. Ott gólyálkodtak a fészkük tetején, a villanyoszlopokon, igen szemérmetlenül. Más állat is keresztezte utunkat - mikor Dáviddal megálltunk tankolni egy benzinkútnál, a kút melletti betonpadkán, a büdös, meleg, szeles kis sávon egy gyönyörű pillangó pillogott. Elég határozatlanul ácsorgott ott, én meg megszántam - szépen odatartottam az ujjam, amire fölmászott, és békésen nézelődött, hogy na mi lészen? Az lett, hogy elvittem a zöldbe, és mikor le akartam tenni, kinyitotta az ezerszínű szárnyát és búcsút intve elszállt. 

Lehet, hogy kissé mániákus állatbarát vagyok?
Bizony, lehet.
És akkor ne beszéljünk azon különös hobbimról, amit az ablakunk előtt elhaladó autókból elég furcsállva néznek. Hogy konkrétan mit legyezem az ablakot, miért nem mosom egy ronggyal?

Hát... a nagyhelyzet az, hogy ilyenkor a bent ragadt muslicákat próbálom kiterelni a nyitott ablakon. Nem túl nagy hatásfokkal, de legalább élhetnek.

Sose állítottam, hogy normális volnék.