Debrecenbe utazás, ismerkedés a Hortobággyal, kilenclyukú híd, ami alatt nem folyik a folyó, de alkalmanként bugyborékol. Nagy, a parasztoknál jóval nagyobb, parasztokat imitáló szobrok, és rengeteg vadmadár az úton. Icipici kerengés Debrecenben, megérkezés, körbemenet, bemutatkozás és köszönés, és persze sok-sok magyarázat. Ugyanazt, huszadszor is, ha kell. Végre indulás, búcsút venni. A rokon-csecsemő otthon marad, N-i megkönnyebbül. Gyönyörű táj, erdő, novemberi időjárás január közepén, és egy kis tó, pár kacsával. Búcsúbeszéd, szép, meghitt, nem hivalkodó és teljesen helyénvaló. Virágok tánca az ezüstfodrú tónál, a végakaratnak megfelelően. Séta visszafelé, már másféle gondolatok... Kutya a tónál, szép, szelíd, barna szempár.Ott kellett hagyni. Utána fogadás, az élők diadala, úgymond. Étkek és italok pusztítása, beszéd erről és arról. Úgy néz ki, egy embrió megléte képes minden más infó háttérbe szorítására. Viszont láttam egy utazó húsboltot, címmel és telefonszámmal - a munka nem áll meg, ahogy én sem.
Fejtörő hazafelé, némi megfeszített agyalás után megfejtve. A búszkeség, hogy okossssss vagyok, ha az akarok lenni. A hülyeséghez kevesebb erőlködés kell.
Magdi néni meglátogatása a kórházban, ami nem is kórház, csak én hívom annak. Valójában elfekvő jellegű idősgondozó intézmény. Rájöttünk, hogy nem Cili vagyok, hanem N-i, nem december van, hanem február. Igen, a hasam nem nagy, igen, eszem eleget, nem, nem tudom a nemét, a méretét, a nevét, nem tudok semmit, csak hogy él, és én jól ki fogom tolni. Magdi néni pedig szurkolni fog - ebben maradtunk.
Este még bolyongás a nem túl biztató esti Pesten. És véget ért a szombat.
Ma pedig Dávid Janiéknál töltött szűk, ám kedélyes másfél órát telefonokról tájékozódva, átmentünk Jutka néniékhez számítógépeket szervizelni, kevés sikerrel, de legalább a diagnózis felállításának örömével. Ebéd, amúgy kutyafuttában, vérző orral megspékelve. Jól ment mellé az eperlekváros grízes tészta.
Igyekezés régi és régen látott barátokhoz (Zoliék), kísérlet hiánypótlásra nem egészen három óra alatt - majd a meglepő felismerés, hogy nem megy, de azért rövid ideig is jó volt együtt lenni. Parázs viták, és finom csokis felfújt, várakozás a buszmegállóban, további értekezés a buszon, a metrón, végül egymással szemben állva (Dávid már a vonaton, én a peronon). Búcsú, egy napra - bohóckodással, mert én nem tudok rendesen búcsúzni. Szerintem sose tudtam. Hazajövetel, vacsora és újabb értekezések, ezúttal más szemszögből - hitelről, tervekről, albérletről és magántulajdonról, célokról, célkitűzésekről. Belefáradás, fél-konszenzusok, elköszönés, este. Éjjel. És a blog, ami blog marad. Idén is.