2014. január 12., vasárnap

Mindenfele rohanós

Debrecenbe utazás, ismerkedés a Hortobággyal, kilenclyukú híd, ami alatt nem folyik a folyó, de alkalmanként bugyborékol. Nagy, a parasztoknál jóval nagyobb, parasztokat imitáló szobrok, és rengeteg vadmadár az úton. Icipici kerengés Debrecenben, megérkezés, körbemenet, bemutatkozás és köszönés, és persze sok-sok magyarázat. Ugyanazt, huszadszor is, ha kell. Végre indulás, búcsút venni. A rokon-csecsemő otthon marad, N-i megkönnyebbül. Gyönyörű táj, erdő, novemberi időjárás január közepén, és egy kis tó, pár kacsával. Búcsúbeszéd, szép, meghitt, nem hivalkodó és teljesen helyénvaló. Virágok tánca az ezüstfodrú tónál, a végakaratnak megfelelően. Séta visszafelé, már másféle gondolatok... Kutya a tónál, szép, szelíd, barna szempár.Ott kellett hagyni. Utána fogadás, az élők diadala, úgymond. Étkek és italok pusztítása, beszéd erről és arról. Úgy néz ki, egy embrió megléte képes minden más infó háttérbe szorítására. Viszont láttam egy utazó húsboltot, címmel és telefonszámmal - a munka nem áll meg, ahogy én sem.

Fejtörő hazafelé, némi megfeszített agyalás után megfejtve. A búszkeség, hogy okossssss vagyok, ha az akarok lenni. A hülyeséghez kevesebb erőlködés kell.

Magdi néni meglátogatása a kórházban, ami nem is kórház, csak én hívom annak. Valójában elfekvő jellegű idősgondozó intézmény. Rájöttünk, hogy nem Cili vagyok, hanem N-i, nem december van, hanem február. Igen, a hasam nem nagy, igen, eszem eleget, nem, nem tudom a nemét, a méretét, a nevét, nem tudok semmit, csak hogy él, és én jól ki fogom tolni. Magdi néni pedig szurkolni fog - ebben maradtunk.

Este még bolyongás a nem túl biztató esti Pesten. És véget ért a szombat.

Ma pedig Dávid Janiéknál töltött szűk, ám kedélyes másfél órát telefonokról tájékozódva, átmentünk Jutka néniékhez számítógépeket szervizelni, kevés sikerrel, de legalább a diagnózis felállításának örömével. Ebéd, amúgy kutyafuttában, vérző orral megspékelve. Jól ment mellé az eperlekváros grízes tészta.

Igyekezés régi és régen látott barátokhoz (Zoliék), kísérlet hiánypótlásra nem egészen három óra alatt - majd a meglepő felismerés, hogy nem megy, de azért rövid ideig is jó volt együtt lenni. Parázs viták, és finom csokis felfújt, várakozás a buszmegállóban, további értekezés a buszon, a metrón, végül egymással szemben állva (Dávid már a vonaton, én a peronon). Búcsú, egy napra - bohóckodással, mert én nem tudok rendesen búcsúzni. Szerintem sose tudtam. Hazajövetel, vacsora és újabb értekezések, ezúttal más szemszögből - hitelről, tervekről, albérletről és magántulajdonról, célokról, célkitűzésekről. Belefáradás, fél-konszenzusok, elköszönés, este. Éjjel. És a blog, ami blog marad. Idén is.

2014. január 11., szombat

Nnna

Időugrás van, mert kimaradt a tegnapi bejegyzés. Valamiért nem volt kedvem írni, miután kissé későn értem haza a dolgozóból (kilenckor) és még háromnegyed tizenegyig a volt tanítványommal és szívemnek igen kedves barátnéjával, Michelle-lel csevegtem Skype-on. Ja igen, utána még meg kellett főzni a tejbegrízt, és mintha valahova egy fürdés is belefért volna még.

Valamiért nem ülök meg nyugton... pár éve. Ne tessenek meglepődni, ez egy múlandó betegség - velem együtt ez is elmúlik.

Holnap Debrecenbe kéne menni, el is fogunk menni, búcsúzni, Dodótól.

Utána majd meglátjuk, kit merre esz a fene, nekem hétfőn a magyar fogorvosnál van a helyem, előtte pedig adminisztratív ügyekben kell szaladgálnom mindenfelé.

Viszont van szépen megvarrt fekete nadrágom, kaptam kölcsönfelsőt, és egyébként is: Afrikába szeretnék menni. Dél-Afrikába. Megnézni, mennyi ott a víz, meg a hús.

Szakma, szakma, szakma...

2014. január 8., szerda

A nőgógyinál utoljára

De ha már utoljára, akkor legalább jól meg lettünk váratva. 18:10-es időponttal 19:10-re jutottunk be kb. Remek, igazán, főleg, hogy utána még "beszerzésen" voltunk. Képet majd. Most nincs kedvem.

A munka több nem lesz, de kevesebb sem. Mániás N-i, nincs mese.

Amúgy meg rájöttem, hogy egy szuperN-i vagyok, de tényleg. Minden bajom kéne, hogy legyen, nekem meg semmi nincs. Ilyen egy szuperstramm pesti leányzó, a nagyszájú fajtából, bizony.

Aztán meg nem lehetnék szuperN-i, ha nem lenne szuper a kölyök. De ez a magzat úgy meghúzza magát, hogy szerintem tényleg csak a legszükségesebbekkel zaklat. Elismerésem az ősök génjeinek, csókoltatom az összeset, ráadásul jó értelemben.

Lenovo ma fel lett avatva, a vonaton. Mondom, hálózatot ide, meg netet - erre ez nem ad. Este, mikor kedvesemnek panaszoltam a netmentes sorsomat, derült ki, hogy őkigyelme elfelejtett megerősítő jelzést küldeni a hálózatosztogatónak, sajnos. Most egy ideig még eltart, amíg lesz internetes lehetőségem útközben. Addig is a török nyelvi alkalmazással szórakozom. Van olyan része, hogy zászlókat kell országokhoz párosítani. Lassacskán tudom az összes euróipaitt, meg ázsiait, ezek alapján pedig nagyon könnyű kiszűrni a többit, mert négy zászló közül kell egyet választani a megadott országnévhez. Angolul van, sebaj.

És megint reggel kell főznöm, az elúszás miatt. De legalább este sikerült hajat mosni meg lefürödni. Ez a nap sikere, nem?

2014. január 7., kedd

Az édes rabszolgaság

Nos, ha a munka nemesít, én ma legalábbis grófkisasszonnyá léptem elő. A főnököt is gyanakodva kérdeztem a telefonban, hogy vajon milyen az idő, ha már síelni ment - és a síelés helyett folyton-folyvást új ötletekkel bombáz, hogy mit is lehet, kell, kellene csinálni.

És valóban - ez a hűs tavaszi időjárás így a tél derekán sokmindenre alkalmas, de síelni nem épp a legmegfelelőbb. Ezért inkább nyakig ér a munka.

Én pedig, mint híresen elhivatott workoholic-sztahanovista, még élvezem is, és ráteszek még pár lapáttal, hogy igazán jó legyen. Így kell ezt.

Csak épp a mai főzésre nem maradt már energiám... Még jó, hogy Dávidnak sem a mosogatásra. Fő az együttműködés.

2014. január 6., hétfő

Túl az ünnepeken

Most aztán már tényleg. Olyannyira, hogy még a fát is leszedtük, és mivel Jutka néni plusz Bianka unokahugom látogatása után nincs több ember a listán, még a kanapét is levittük a pincébe. Mivel nem fért át az ajtón, és Dávid az én segítségemet sehogysem óhajtotta igénybe venni, előtte kissé szét lett szedve. Nem Dávid, az ágy, no. Trancsírozva, ha úgy tetszik. De most lent van, az a lényeg.

Lassan pedig megnézzük az összes létező creepy-féle rajzfilmet. Valamiért épp a félhorror-félthriller-jellegű animációsokra kattantunk rá. 

Holnap, hosszú kihagyás után (harmincadikán voltam utoljára dolgozni) irány a munkahely. Korábban kell bemenni persze, és rengeteg munka lesz. Várom már...

Még valamit megtettünk, amit eddig nem. Számba vettük a kölyök teljes ruhakészletét, és úgy általában mindent, utána meg összeírtuk, ami még kellhet. Nem sok dolog van már hátra, inkább apróságok, lesz idő rá bőven. Tegnap este pedig az adminisztrációs részének jártunk alaposabban utána. Jövő hétvégére úgyis lesz egy minimál-hazaugrás, akkor fogom tudni felmarkolni a szükséges dokumentumokat.

 És még altatódalokat is gyűjtöttem, nemzetközi módon. Egy spanyol, egy japán, egy angol. Lesz még. A magyarokkal állok hadilábon, nem igazán lelek szépeket. Még a Szép csillagos az ég, meg az Alszik a szív az, amik a legjobban tetszenek. Ti nem tudtok jóféle, nyugodt, egyszerű dallamú és semlegesebb szövegű magyar altatódalt?

... a végén úgyis az lesz, hogy írok egyet. Egyet-kettőt...

2014. január 3., péntek

Készül már

Például a holnapi ünnepi ebéd, az utolsó ebben a ''turnusban'', tehát az utolsó vendégeknek. A fele van készen, a másik fele pedig holnapra marad.

Bosszantó ez a fránya auto-korrekt a Lenovo-n, mar megpróbáltam kikapcsolni, de valahogy nem sikerült.

Éés igen.. Lusta lettem blogolni, sajnos.. De majd behozom ezt is.

2014. január 1., szerda

Új év

Dáviddal ketten, a nappaliban. Párbeszéd-részlet:

"Most mit mész itt?"
"Nem nem, sehogyis, csak mutatom..."

Jól van, magyarul már elfelejtettünk. Vidám évünk lesz.