Olyanokat olvasok, hogy emberek szenvednek. Ezen-azon, de szenvednek.
És annyira jó, hogy én meg nem. Csak másoknak nem jó, hogy én meg nem, mert ettől lelkifurdalásosak lesznek, meg kissebségi-komplexusosak, meg talán - mert ilyen is van - irigyek.Mert nekem jó. Csudajó. Senkivel nem cserélnék.
Hát akkor csak ide írom be, szépen csöndben, nem ragasztom ki nagyplakátra, nem teszem be a Facebookra. Nem osztom meg, hogy ne fájjon. Újságcikket sem írok róla, pedig a magam stílusával írhatnék, lenne, aki olvassa. Nem is tudom igazán, miért nem írok. Talán mert fájna. Nem nekem.
Most Dotti-dolgok jönnek, akit nem érdekel, ugorja át szépen.
Visszafelé számoltam a mesepalacsinta-készítés közben, hogy mennyi másodpercet kell még a megfordítás előtt várni. Mindenki a konyhában, hol máshol - 20 perccel a munkába indulásom előtt. Tíz, kilenc, nyolc, hééééééét.... haaaaat
És ekkor Dotti megszólal, hogy: ÖT.
WTFWTFWFTTFWFTWWFTWFT????
Véletlen, hát persze.
De az nem véletlen, hogy mikor Dávid épp lesikálni készül a kandallóüveg-tisztítóval a kályhaüveget, Dotti kinyitva a szeresszekrényt, és azt a sprayt viszi oda. Jó megfigyelő ő is, mint Panni. És szavas... lassan elvesztem a számolási fonalat.
Ajándékbeszerzés van épp. Meg torta... kell egy torta. Egyet meg én sütök. Az kettő. Csak elég lesz... vagy süssek kettőt? Lehet. Majd megeszem.