Volt egy tanárom, irodalomtanár, professzor, idősebb, művelt és nyugodt ember. Élmény volt vele az emelt szintű irodalomórák sokasága. Mikor végzősként elköszöntünk, mindenki elhozta a kedvenc versét (vagyis az egyiket), az enyém talán a Zöldarany-erdő volt. Azt mondta nekünk, ez lett az útravalónk általa:
"őrizzétek meg a fészek-meleget". Már akkor tudtuk, hogy ez valami rejtélyes, nagy dolog, én biztosan tudtam - szerintem azért a többiek is. Csupa érzékeny, jóérzésű fiatal, aki akkor indult neki a bizonyos nagybetűsnek.
Most itt vagyok, majdnem 33 évesen, hihetetlenül öregen. Ki tudja még, meddig. Őrzöm a fészek-meleget. Egyre kevesebb helyen látom. A kölkök segítenek, bennük alapszinten megvan, őrizniök se kell még.
Eszembe jutott valamiért, tán azért, hogy ma legyen miről írni.