Az élet pediglen nem állt meg, csak akadozva megy tovább…
Megvagyunk, és nemigen változott semmi. Már ami a helyzetünket illeti. Többek már tudják, sokan még nem: sajnos kezd elegünk lenni abból, hogy egykeresős kisközösséget alkotunk. Ami azt jelenti, hogy bizony hamarosan, de a nyár végéig remélhetőleg mindenképpen továbbállunk innen.
Ternitz remek választásnak tűnt, ugyanakkor a táj megejtő szépségén kívül nemigen szól mellette más. Dávid nem kapott, nem kap, és úgy tűnik, nem is fog errefelé munkát kapni, noha a némettudása gyakorlatilag már megvan hozzá (egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az itt élő „integrálódóttak” többségének alacsonyabb szinten áll a nyelvtudása, mint neki). Bár lusta, mint a dög (értsd ezalatt, hogy magától nem fog neki a tanulásnak még véletlenül sem), szerencsére van érzéke a nyelvhez és a megfelelő személyi tréner is biztosítva van, úgymond. A múltkor valamilyen ismerőse felhívta, és mivel előtte utánanézett Dávid jelenlegi tartózkodási helyének az interneten, ravaszul németül kezdett el beszélni a telefonba. Erre Kedvesem nem volt rest: vette a lapot, és németül társalogtak egy ideig. Én meg a túlsó szobában hüledeztem, mert _egyetlen hiba sem volt abban_, amit Dávid a telefonba mondott. Tehát még némi szókincsbeli gyötrés, és gyakorlatilag megvan a középszint.
Most abban reménykedünk, hogy a munkavállalási engedély eltörlésével tán megnyílik pár eddig hét lakat alatt őrzött ajtó, és sikerül állást találnia. Meg persze nekem is jól jönne valami olyan hely, ahol tényleg nem össze-vissza tanítok (hol délelőtt, hol délután, hol este, hol hétvégén), ahol nincsenek vasárnapi megbeszélések, és mellesleg ahol nem ad-hoc dől el, hogy akkor most dolgozhatok, vagy nem.
Remélem, senki nem esik le a székről, ahogy most ezen sorokat olvassa… alaposan átgondoltuk Dáviddal a dolgot, és inkább vállaljuk a kockázatot, minthogy biztosan veszteségesen kelljen hazasomfordálnunk.
Természetesen jó dolgok továbbra is történnek. Először is itt a tavasz, amit mi is eléggé vártunk, nem mintha nem szeretnénk a havat. Az ötórai felkelésekből és a hólapátolásból lett csak elegünk. Most már a magas Schneeberg-en sem leljük nyomát a hónak (pedig a tantermek ablakából egészen a csúcsáig ellátni). Szegény hegy, hűtlen lesz a nevéhez (Schnee havat jelent, Berg pedig hegyet).
Kevésbé jó, de tény: túl vagyunk egy beteges időszakon. Jómagam szépen tartottam magam egy évig, de a szervezetem nem bírta tovább, és mivel már három németes magyar csoporton söpört végig az influenza, a legutóbbi csoport nekem is adott belőle egy kicsit. Dávid a megbetegedésem után kapott el valamit, ami nem egészen olyan volt, mint az enyém, de ő is húzta egy hétig. Már csak azért is gyanús, hogy nem én fertőztem meg, mert közben Magyarországon tartózkodott, ugyanis volt egy potya-fuvarja odafele, így majdnem egy teljes hétre megszökhetett. Látta a nagyszüleit, együtt lehetett a családjával. Ennek eredményeképp nyugodt lélekkel, zaklatottságmentesen tért meg az útról. Bennem pedig már egy ideje élt a vágy, hogy valami hasonlót követhessek el a születésnapomon.
Persze amit az ember elképzel, amit szeretne, és ami történik - hát kérem, ez három egészen különböző dolog szokott lenni, az óravázlataim és a jegyzőkönyvek legalábbis ezt tanúsítják. Kivételes esetekben viszont a jószerencse megsegíti az idegenbe szakadt gályarab-leányokat is, mint amilyen én vagyok :-)
Tehát: március elején közlöm, hogy én márpedig a születésnapomat, amiből egy van egy évben, otthon kívánom tölteni. A főnök meg: nem-nem, most menjek haza, vagy utána a tavaszi szünetben, mert valami furcsa kavarás miatt két háromhetes csoport össze lesz vonva, és egy öthetes csoport lesz belőle, szó sem lehet hazamenetelről. Mondom, megy haza most a fészkes-fene, meglátjuk még azt. Március közepe - nyugaton a helyzet változatlan. Március vége: kiderül, hogy nem indul el az egyik csoport, a másik meg korábban indul… ergó épp a szülinapomon fejeződik be. Utána pedig tavaszi szünet. Magyarán szólva kaptam a születés- és névnapomra egy tíznapos otthon-tartózkodást. Szebb ajándékot nem is kérek már, annyira örülök. Kérdezték páran, hogy egy pesti lány hogy bírja a kis, isten háta mögötti iparvárosban. Hát jelentem, elég nehezen, Dávid nélkül már rég nem lennék itt. A barátok, a család rettenetesen tudnak hiányozni. Nem is maga a szociális élet, mint olyan, elvégre hétköznap az ember robotol, hétvégén meg a robotot piheni ki… hanem a közelség, a lehetősége annak, hogy valakivel összefuthassak, megszervezzek valamit. Márpedig én ragaszkodom a baráti társaságomhoz, így akivel csak lehet, megpróbálok összegabalyodni a pihenőhetem során.
Még valamiről szívesen megemlékezem itt, mert nagy hatással volt rám, és maradandó élményt nyújtott: ez a tegnap este. János kollégám szerencsére szemfüles volt, és kiszúrt magának egy ingyenes koncertet a Ternitz mellett fekvő Neunkirchenben. Így páran elmentünk megnézni, miféle műsor terem ingyen itt, Ausztriában. Nem kellett csalódnunk: a 90-es években fénykorát élő Papermoon nevű zenekar igen színvonalas módon szórakoztatta a széltépázta közönséget. A fellépés helyszíne ugyanis egy belső udvar volt, amit körülbelül négy különböző módon lehet megközelíteni (tehát a szél négy bejáró felől is fúj beléje nekije), a teteje ellenben fedett, üveggel. Nagyon kellemes esti program volt. Igazi élménnyé a hazasétálás tette: erdőn-mezőn át, jobbára a holdfényben, susogó fák közt haladtunk végig (néhány igen erőteljesen kacsintgató csillag irigykedett is a holdra…) és titkokat súgott a természet, igazi éjszakai titkokat. Bár Dávid meg-megújuló szó-rohamai miatt nem mindig értettem tisztán, mit is akar mondani (nem Dávid, hanem a természet), aztán csak elhallgatott (nem a természet, hanem Dávid). Néha jobb magunk mögött hagyni bút-bánatot, aggodalmat, és csak hallgatni a susogó lombokat a hegyes kifli-alakú éjszakai lámpástartó fényében. Ez ilyen alkalom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése