Ha eddig valami kétségem volt is afelől, hogy jót tesz-e az elbújás, most aztán egy szemernyi sincs. Én pont azt kaptam ettől a pár naptól, amit kapni reméltem, Dávid és Panni szépen közelebb kerültek egymáshoz, Kati és Cili pedig részesei lehettek a leányzó fejlődésének, ami valószínűleg szintén jó érzés. Panninak volt talán a legrosszabb, de nem látszik rajta, szerencsére. Most egy jó ideig úgyse megyek megint messzire, bele kell szokni a dolgos szeptemberi hétköznapokba. A legnehezebb talán a délutáni lefektetés átadása lesz Dávidnak... neki nincs melle.
Kezdem viszont komolyan fontolóra venni, hogy minden évben kell pár ilyen elbújós nap.
Csak az a fránya szakdolgozat meglenne már...
1 megjegyzés:
Meglesz!
Bízom a fiamban!
:)
Megjegyzés küldése