2019. február 17., vasárnap

Tikk-takk

Még pár nap, és kegyesebb lesz a bacilusfertő.

Még pár hét, és túl leszünk a nagy farsangi bulin. Tán egy pályázaton is.

Még pár hónap, és Dani mehet is a bölcsibe.

Én dolgozni.

Tudja a fene, hova. De dolgozni. Akkor lesz megint sok-sok pénz. Kuporgatás, gyűjtögetés... elköltözés.

Még pár év, és nagyot nézek majd, hogy volt mindehhez türelmem, energiám. Vagy lesz még több.

Advent van. Az egész mostani életem egy szép (?), hosszú advent. 

Várom a karácsonyt. 

Addig írom a meséimet, a kis színdarabokat. És azértis betanítom a két lányomnak, hiába kapálóznak Vekerdyk meg egyéb emberek a tanítás ellen. Jé, betűznek. Jé, olvasnak. Jé, mindjárt gyorsabban számolnak, mint én. Jé, mindjárt meglesz a negyedik fellépésük színészként. Verses mesejátékot mondva. Amit én írtam. Jé,, mindjárt illusztrátorai lesznek a könyveknek, amiket kiadatunk. Ha kiadatunk. De kiadatunk. Olyan könyveknek, amikben a nyelvezet nem túl gügyögi. Olyan szófordulatok vannak benne, mint "móresre tanít", "nem teszi zsebre", "felkopik az álla". De már értik és mondják.

Szárnyalnak, és észre sem veszik.

"Enka, én mindenkit végigkérdeztem az óvodában, és azt mondták, hogy ők mind tudnak olvasni."

Persze, a kis Jázmin meg három és fél méteres, mert azt mondta. Nem baj, visszanézve majd meglátják, hogy páratlan gyerekkoruk volt. Remélem, így látják majd.

Dáviddal kapcsolatban feladtam. Magamra és a gyerekekre koncentrálok és okosodom. Nem érint meg már. 

Én megyek előre, mint az üstökös. Szép röppálya. Csak épp fölfelé. Elfelé. Másfelé.

Tikk.

Takk.

Teljél csak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése