Ezt a nagy csöndet is - pedig a csönd nekem barátom - meg kell elégelni egyszer, főleg, hogy most még szabadidőm is van írni. Nem úgy, mint az elmúlt napokban, mikor se idő, se net...
Hétfőtől vagyok adós a blogírással - akárhogy is nézem, péntek este van, és valamelyik szomszéd nagyban dübörög. Ha elalszom, már úgyse fog zavarni. Akkor csak röviden: hétfőn négykor kellett kelni, hogy leérjek Bajára. Misi autójába becsábítottam egy bögölyt (böglyöt?), ami csak azért érdekes, mert folyton a szám tájékára akart leszállni. Végül kiengedtem. És ez a böglyös jelenet egy nappal később a főnök kocsijában is megismétlődött. Egyelőre viszont némi késéssel mindenki megérkezett, és felépítettük a zuhanyt, biztonságos helyet kerítettünk a kuriózum-kalapnak, amit dehogyis hagytam otthon... és már dolgoztunk is. Az eleinte szedett-vedett munkából pár lépésben korrekt méréseket és átlátható jegyzeteket sikerült faragni, onnét már szépen, összehangoltan folyt a munka... este fél nyolcig. Baján szállásfoglalás, vacsora, zutty.
Másnap kelés, reggeli, huss a gyárba, de legalább nem hatra, hanem nyolcra. Még az étteremben egy csinos ruhafogast szemeltem ki magamnak, de nem lehetett megvenni, sajnos. Nem baj, majd lesz máshonnan, ha kell. Aznap is volt menza-ebéd, egész nosztalgia-érzetem támadt (hétfőn gulyásleves káposztás cvakadlival, kedden paradicsomleves rizseshússal). Persze egy naaaagy fehér köpenyt kell rámképzelni, meg egy fehér, fodros sapkaféleséget, és persze az elmaradhatatlan fehérklumpát, amiben a közlekedés , hogy úgy mondjam, nem egészen veszélytelen. És a biztonság kedvéért minden férfi méret, olyan 44-46-os körüli, ergo irtó szexi. Délutáni végzést és sűrű búcsúzkodást követően indultunk neki Hódnak (Hódmezővásárhely), szállásunkat fellelni. Voltunk már a Ginkgo Hotelben, szeretjük, korrekt hely. Jah, én vezettem... mert miért is ne. Vacsoránkat is a törzshelynek számító Fekete Sasban költöttük el - a pincér srác még decemberből emlékezett ránk. Most is egyből ajánlotta nekem a pálinkát. Jól is jött, aznap reggel fájt a torkom kissé, fő a megelőzés. Az uraknak minimál-lecsó járt (a gyomorterhelés negyven fölött igen kellemetlen tud lenni állítólag), nekem meg egy hatttalmas adag töltött rántott csirkemell, meg saláta, meg sült krumpli. És nem lehetett kihagyni, hogy beosonjunk a nagy színházterembe, ahol ezúttal nem én énekeltem, hanem a bemutatós kolléga. Szép basszusa van neki. Végül szépen vissza a hotelbe, és lefekvés. Úgy zuhantam az álomba, hogy azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány... vagy talán azt még épp.
Reggel pedig húzás tovább, nyolckor indulni kellett volna a becuccolással Nagyszénásnál. Kissé csúszott az egész, és utána sem lett sokkal kellemesebb a nap: ahol hiba fordulhatott elő, ott elő is fordult (elmenő áram, kollégák bakija, túl kevés légnyomás, túl sok víznyomás, eresztő tömítések, nagy üresjáratok két bemutató között stb. stb.). Hat óra volt, mire elindultunk - Kondorosra (én vezettem), egy hirtelenjében szervezett találkára. Nyolckor jöttünk ki a csárdából a beszédes kedvű ügyféllel, számos olyan kifejezést túlélve, amit csak ő értett. És megint menni kellett, és a főnök megvárta szépen, míg a nap egy csöppet alábukik (megmondtam, hogy nappal szemben nem vezetek), utána meg vigyorogva átadta a helyet. És irány Budapest, az alkonyatban, nem kevéssé kimerülten, túlhasznált kontaktlencsékkel és idegekkel, egy böszme dízeles VW Passattal, autópályán, váltakozó látással és közben németül beszélgetve a főnökkel. A mai napig nem értem, hogy nem történt semmi baleset. A sávváltást 140-nel még nem árt gyakorolni, és hinni kell a főnöknek, ha azt mondja: jobbra - még akkor is, ha azon a bizonyos jobb oldalon nem látszik semmi. A Stadionoktól egy könnyed hazaéréssel vetődtem az ágyba ... nemkorán.
Csütörtök reggel pedig kelni kellett, volt pár program erre az egy napra... és így is sokkal izgalmasabbá vált, mint ahogy el tudtam volna képzelni (hát ezért nem érdemes nagyon belelovalni magunkat a képzeletünk világába - úgyse az lesz, úgyse-úgyse! - ez volt a mai bölcselet)
Fogorvoshoz menetel közben az alábbi dolgok történtek:
1. összefutottam anyukám nővérével - vele fél évente akkor is összefut mindenki, ha nagyon nem akarja, és mindez mindig meglepetésszerűen.
2. az Örs vezért terénél a buszon rosszul lett egy bácsi, csuklott, mint a busz, csak össze, a sok majom meg csak leszállt a buszról. Szépen lefektettem, lábakat az égbe, egy kis beszéltetés, egy kis mozogtatás, és mindenki mehetett a dolgára. Azt kérdezték, orvos vagyok-e, meg mondták, hogy áldjon meg a jó isten. Engem akár még a rossz is - nem segít az a magamfajtán :)
3. a busz pont előttem ment el
4. találkoztam szintén teljesen véletlenül egy régi barátnőmmel, Lilivel, aki ott szállt le, ahol én, és kis kavarodást követően megmutatta, hol is van az a Nyúl utca, ahova fogászati kezelésre mentem.
A fogorvosnál olyanok voltak velem, mint valami királykisasszonnyal... még a számat is törölgették nyálelszívás közben. Csak ajánlani tudom őket, ha valakinek a volt Moszkva tér közelében pont fogorvosra van szüksége. Le a kalappal, no.
Onnan még jóapám és kócsagcsemete-nézegetés webkamerával, majd haza, és huss, az énekkarra. Előtte utolsó infók olvasása, melynek során kiderült, hogy
a) nincs fekete kottatartóm
b) nem fogok tudni rendesen énekelni, mert akkor nem érem el a vonatot.
Úgyhogy a sok dalból egyet nyavíkoltam csak a többiekkel, a beköszöntőt. Utána huss a közönség soraiba. És nyolckor, mikor pont énekléshez vonult a színpadra a csapat, én a kifelé vezető ajtó felé kezdtem laposkúszni. A vonat 21:10-kor indult, 23:55-re akart Bécsben lenni... de mint tudjuk, az akarat nem elég a megvalósuláshoz (megint egy bölcselet!). Így húsz perc késéssel gurult be Bécsbe, és addigra majdnem minden elment, ami jó lett volna. Dávid pedig, mint úriember, bepattant az autóba, fel Bécsbe, engem összeszedve vissza Bécsújhelyre - mindezt hajnali 1 és 2 óra között.
Ma pedig keserves kelés volt, futás a jegyvásárlás miatt... és egy egész jó, átlagosabb péntek. A végén Dáviddal elmentünk sétálni egy igen-igen szép helyrem patak mentén, zöldövezetben. Ettünk fagyit (elmegy),másik avagy magyar fagyit (nyammmmmmmmm!), végül kebabot. Most túl vagyunk némi németezésen, és Dávid jó ideje alszik. Követem a példáját..
Csak egy Babitsot még:
Babits Mihály: A második ének (1928)
Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Nem látok egy ideje a betűkig sem, úgyhogy jóéjszakát.