2017. október 21., szombat

N-i, a faszagyerek - ez most rólam fog szólni

Ez lesz az a poszt, amiért valószínűleg nem leszek túl népszerű. De nem baj, értem van a blog elsősorban, és most ez kívánkozik ki épp.

Ideje elismerni, hogy kb. 8 hónapos terhes vagyok, ez úgy a 36. hét tájéka. Nem, ettől még nem lesz faszagyerek senki, ez igazából csak némi szexuális tevékenység folyománya, nem is értem, miért szoktak ilyesmihez gratulálni. 

Akkor leírom szépen, milyen is N-i-módra terhesnek lenni. Igazából igencsak visszafogott teher ez, meg az előző kettő is az volt. Nyolc kiló az első 3 hónapban le. Hányás kétszer, egyszer egy hasmenéses-hányós vírus miatt, egyszer meg, mert éhgyomorra fekve vettem be egy nem kicsi méretű Augmentint, és hopp, visszaugrott a gyomromból. A többi szimpla étvágycsökkenés, esténként néha kis émelygés. A negyedik hónaptól meg az se. Most ott tartok, hogy 68 kilóról indultam februárban (no ez kérem, szégyen) és 64-et mutat a mérleg a mai napon. Felöltözve. Szoktak jönni a hüledező szemekkel, főleg, mikor közlöm, hogy három kiló alatt még nem sikerült összehozni utódot. 

Ami nincs:

- fokozottabb vécére járkálás - ja de. Kb. 3x megyek, nem kétszer naponta. Igen, iszom. Kólát is. Én galád.
- kívánósság - de, az is van. De Dávidnak, nem nekem. Meg a kölköknek is.
- ízlésváltozás - semmi. Dottinál nem tudtam pizzát enni. Panninál semmi ilyen nem volt. Most sincs.
- terhességi csíkok. Olyannyira, hogy sajnos fogalmam sincs, hol kellene, hogy egyáltalán előjöjjenek. Panninál és Dottinál a szeméremtájékról a nyolcadik hónap táján feljött a köldökömig egy barna csík, de elmúlt a szülés után kb. 2 hónappal. De most az sincs.
- vizesedés, gyomorégés, gyomorbántalmak, légzési nehézségek, mi is szokott még lenni másoknál? No az nekem mind nincs.

Egy 154-es méretű kabátot hordok épp, egy picit már feszül. A combom formásabb, mint újkorában. Pannit és Dottit egyesével emelgetem, a 14-15 kg meg se kottyan. A kettőt csak igen ritkán, kísérteni azért nem szoktam a sorsot. Két hónapja még a nagyobbra szabott nadrágjaimat hordtam ám (38/40-es méretet).

És eddig kétszer fájt a lában, olyanféleképpen, mint mikor kicsit meghúzod futás után. Semmi más. Sem a derekam, sem a csípőm, sem akármi más. Nem fáj semmi, nem nehéz semmi, és hátulról kb. nem is látszik semmi. Megint nem. Hordhatom én a baby-inside pólómat, két hete a konyhát beszerelő srácoknak fel se tűnt semmi. Guggolni, hajolni laza, nyújtott térddel is elérem az ujjbegyemmel a talajt.

Erre még mind azt is mondhatjuk, hogy szerencsés gének, le van ejtve, hálás is vagyok érte mindkét felmenőmnek, csak épp egyikük már nem él. De most jön az, amit még tartok is valamire. Ma fejeztem be egy tegnap elkezdett mese-átiratot, nagyrészt rímekbe szőve. Előadásra kell, aminek valószínűleg a rendezését is én vezénylem majd le, mint az eddigi háromét (amiből megint csak én írtam kettőt, vagyis egyet teljes egészében, egyet pedig átköltöttem). Fejben épp tánc-koreográfiát készítek a két leánynak, amit szépen betanulunk és előadunk itt-ott, hadd bámuljon a nép, hadd növekedjék a gyerekek önbizalma. Esténként mesélek nekik, ha én fektetem le őket. Mindig saját mesét. Szinte sose ugyanazt, kivéve a kedvenceket. Többségében rímeset, és rögtönzöttet. Mindig olyat, aminek jó a vége. Panni az én meséimet szereti, mert átírom a leforrázott malacot, a hazudós-ijesztő nyuszit, mindet. A világ legyen kerek, ha az ember gyerek, rossz van elég odakint.

Emellett folyamatosan szervezem nekik-nekünk az összejövős programokat: volt nemrég ismerkedés ilyen-olyan játszótereken, mesepalacsinta-készítés, őszi dekoráció-készítés (kétszer, plusz amiket itthon néha alkotunk), tökfaragás. Lesz a minap zenede, lesz mesejáték-próba, lesz énekkari próba, bár ez nem lesz annyira komoly eresztés, mint a tavalyi. Viszont lesz hozzá tánc, tuti. Megszervezem azt is.

A lányok Sopronba járnak oviba, nem kell a német nyelvi kényszert átélniük nap mint nap. Imádnivaló ovit leltem nekik, még én is teljesen meg vagyok elégedve az óvónők munkájával. Ez azért ugye nagy szó. 5 perc sírás volt Panninál az első napon, de azt is gyorsan abbahagyta, amikor az általam kitalált és legyártott Szomorka-Vidorka-párosból (ezek belaminált Smilye-korongok, papírból) a Szomorkát adtam oda. Könnyeket eltöröl, kettőt fúj, bánatot messzeűz - és ennyi volt a beszoktatás. Semmi bőgés nekik bent, nekem kint, csupa vidámság. A gyerekeknek az ovi lett a "munkahelyük", ahol pénzt keresnek (kőkemény 10 forintot naponta, fejenként). Már tanulják beosztani, hogy ha elvásárolják, nem marad nagyobb értékű dolgokra, ha összefognak, kettejük pénzéből egy egész zacskó cukorra is futja. Szabad nekik, ők keresik meg a rávalót. Nagyon tudják ám sajnálni, mikor nátha vagy kis köhögés miatt nem eresztem őket. Meg persze reggel bátorság-jutalom van, ami már rég nem a bátorságról szól, inkább csak arról, hogy olyan jó kapni valamit búcsúzáskor. 

Mindemellett elérkezettnek láttam az időt, hogy mégiscsak elkezdjem velük a németezést. Este, vacsoránál nyomatom, fogékonyak rá, és nem látszik rajtuk, hogy stresszelné őket. Olyan, mint egy játék, vagy mint amilyen az óvodára felkészítő bábozás volt egy hónapig. A vacsora mindig az efféle előkészítés színtere marad, no meg a közös étkezés egyetlen alkalma is, legalábbis hétköznapokon.

A nyárikonyhában rend van. A lakásban tisztaság, amennyire el lehet várni (igazi tisztaság, nincs most por se, ragadvány se, a gyerekek is kezdik megszokni végre, hogy a dolgokat elpakoljuk, a szemetet kidobjuk, a szennyesruhát színek szerint a szennyestartóba szortírozzuk). Igen, kiszekálom belőlük a lelket is, mert kell. Nekem kell, hogy ne takarítógépnek és házicselédnek tartsanak itthon, hanem tanuljanak rendet és tisztességet. Sokszor hallják tőlem az utóbbi szót. Remélem, hálásak lesznek érte egyszer.

A munkám hiányzik, sajnos. Akinek eddig nem tűnt föl, energia- és időmilliomos munkamániás vagyok, akinek nagyon lassan telnek a napjai, főleg, amióta gyerekei is vannak. Nem rohan az idő. Még csak nem is halad igazán. Cammog, araszol, bukdácsol csak előre, de nem halad rendesen. Másoknak repül az ideje. Biztos olyan dolgokkal töltik meg, amiket nem élveznek, csak túlesnek rajta. Vagy tán pont az élvezet miatt repül el nekik. Nem tudom, nem vagyok más. Nem is leszek. Az önfejűség családi címer, marad szépen. Otthonszülés lesz, magyar képzés lesz, olvasástanítás lesz, szónoklattan és meditációs gyakorlatok kb. 2-4 éves korú csemetéknek. Az enyémeknek, és akit még érdekel, annak. Fasza kis karácsonyi buli lesz Neustadtban, és összetartó közösség lesz Eisenstadtban. És pár év múlva saját kertes ház is lesz, remélhetőleg Sopron közelében. Bérkertem már van, nekem nagyon tetszik. Ez mind csak a kezdet, szépen megy még fölfele az ív, még emelkedőben van, van időm. Soha egy percig se cserélnék senkivel. Jó N-inek lenni, ebben a világban. Agnosztikusnak, túlérettnek, koravénnek, makacsnak, okosnak, utólag-gyereknek, harciasnak, néha érzéketlennek és felettébb önzőnek. Főnöknek. Kiemelkedőnek, meg nem alkuvónak, egyedinek, értékesnek akár büszkének is - szembemenni mindennel és mindenkivel, ha épp úgy szeretném. Nem rászorulni másokra, nem ráutalva lenni a külső segítségre, hanem irányítani és irányt mutatni, mint a kapitány a hajóban. Jó. Értékes embereket magam köré gyűjteni, megtartani. Barátokra figyelni, tömegeket kezelni, szeretve és megbecsülve lenni, látni az eredményt a munka mögött. Élvezni a kevés alvást, a sok ráfordítást, nem kímélve magamat és a fiatalabb éveket. Még lehet.

2017. október 12., csütörtök

Helyszíni dokumentáció, avagy: mint a kemény diót, megtöröm szépen

A csöndet, mármint.

Itt lakunk Müllendorfban. Falu ez, hiába csúfolja a világ városnak, nincs itt, kérem, kb. semmi. Két játszótér van, jó. A vasútállomás kb. 15 perc séta, jó. Sose fogom megszokni. A jó benne, hogy nem is kell.

Maga a lakhely egész pofás még ehhez képest. Csak nem a mi paramétereinkhez igazodik. Mi meg a lakhely paramétereihez nem tudunk igazodni - vagy tán nem is szeretnénk annyira. A szobák száma kevés. Egy gyerekszoba - túl nagy. Egy étkező - ha nappaliként is szeretné használni az ember, akkor embertelenül kicsi. Egy hálószoba - nagy részét a nem összecsukható franciaágy és az ötajtós gardróbszekrény foglalja el. Plusz ide menekült be az Expedit, aminek a 25 polcából kb. 15-re van szükség maximum. Meg az íróasztalom, a szocializáció fú kulcsával, a számítógépemmel - egyébiránt pedig egy zöld dzsungel, mivel 80%-ban növények veszik körbe. Vagy inkább 90%. A konyha egy sarok - nekem még egészen megfelel. A fürdő egészen nagy, csak tudnám, minek. A vécé normálisan picike. És ennyi. Ellenben van egy óriási padlás, amit semmire nem használunk. Egy pince, ami lomokkal van tele (pl. kertészkedős cuccok, kidobásra váró kartondobozok, eladásra váró cuccok).  Egy nyárikonyha, kinőtt, de még használatban reménykedő ruhákkal-cipőkkel, hordozókkal, székekkel, a lakásból kitessékelt kanapénkkal, csecsemőkáddal, gyerekággyal... Egy sufni, amiben csak Dávid dolgai gyűlnek hűvös halomban, teljes összevisszaságban (be se teszem oda a lábam, ellenben a nyárikonyhába ő nem barmolhat bele - ott rend is van). Mi a ráknak mindez? Folyamatosan irtom a lomot, dobálom ki a felgyűlt vacakokat. Alig várom, hogy Dávid végre munkába álljon, a gyerekek meg betegségmentesen töltsenek az óvodában pár hosszabb hetet. A kultúrmappámhoz így nem jutok hozzá, mindenki itthon lebzsel. Lehet, nekem kéne lelépni néhanap, akkor nyugtom lenne. Igen ám, de technikai málőr miatt még internet sincs a Lenovon, amit útközben használhatnék. Maradnának a jó öreg internet-cafék, ha van egyáltalán ilyesmi a közelben.

A kert az egyetlen, amit imádok. Nem a zöld füves fenyőfás dzsumbuj, az kell a ráknak, arra jó, hogy a kölykök ki8nt lehessenek nagyobb zöld téren, futkoshassanak, hintázhassanak. A veteményesem, amire büszke vagyok és féltve őrzöm. Amióta itt vagyunk, annak több időt és energiát szenteltem, mint az egész benti lakásnak. Meg is látszik, örömmel vállalom is. Most, október derekán épp effélék vannak benne (szép emlék lesz az első leltár a kertben 2017-ből):
- pár nyúvadó paradicsomtő, még virágzanak, de termést már szerintem bajosan hoznak
- hasonló létszámú paprika, egy-egy finom kis piros termés akad rajta kéthetente
- 4-5 babfajta, egy szem túlélő borsónövény (termés van rajtuk, épp száradásra várnak)
- egy sereg káposztaféle és egyéb: karalábék, saláták (mostanra szárba szöktek, majdnem fel is magzott már valamennyi, de mit tegyek, ha nem elég finom ahhoz, hogy korábban betakarítsam), karfiolok, kelkáposzták, pak choiok, céklák, valamint 
- pár póréhagyma
- pár mentett vöröshagyma
- egy jó adag dughagyma, mindenféle (vörös-, lila- és fokhagyma)
- jó sok epertő, néha még terem is rajtuk mézédes, isteni zamatú gyümölcs
- pár málnatő, mentett és újonnan szerzett jószágok vegyesen
- jó sok fűszernövény, a felsorolástól most el is tekintenék, de mentából vagy 4-5 féle van
- pár bokor (áfonya, mézbogyó, farkasbogyó)

És az egészet az ágyások között finom, illatos mulcs-széna borítja, megelőzendő a túlzott gazosodást,  elősegítendő a vízellátás folytonosságát meg úgy általában véve védendő-táplálandó a talajt.

És ehhez fognak még jönni bokrok, szőlőtövek, ez-az. Az üvegház egyelőre csak tervben van, mert egy tisztességesebbhez ráfordítás is kéne, az meg, Dávid munkanélkülisége révén, nem akad. 

Nagyon el kéne hogy húzzon dolgozni, olyan helyre, ahol nem kell bejárni 6 napot egy héten, nincs _túl_ messze és azért netto 1.000,- eurót hazaad. És hosszútávon nem ártana, ha nem csak én hurcolkodnék a kölkökkel oda-vissza az óvodába. Háromnál azért már nem mindegy.

2017. július 30., vasárnap

Be, ki

Dávid pénteken már nem ment dolgozni, röpült csütörtökön a próbaidejéről, mint a kismadár. Egy kicsit se bánom, ha őszinte szeretnék lenni, és miért is ne szeretnék? Korrekt embernek korrekt munkát, fair viselkedésért fair körülményeket.

Panni tegnap megtekert egy nagy zöld háromkerekű traktort. Először sikerült neki hosszabban menni ilyennel. Pont eljött a négykerekű bicikli ideje. Dotti a hétvégén egy háromnapos lázon esett túl, de ennek csak a felében volt lázas, a többit kipótolta étvágytalansággal, egyszeri hányással, egyszeri hasmenéssel és sokszori nyűgösséggel. A fagyi meg a nyáridő hamar elfeledtette ezt is. 

Müllendorfban nem lesz fagyis a közelben, sem bolt. Sem semmi igazából. Egy hentes, egy pék - ezek úgyis drágák, minek mennénk ilyen helyre? Egy városháza, ami inkább faluháza. Egy játszótér, legalább ennyi. Gyümölcsfás.

Szombaton költözés. Dotti 16. foga (a negyedik szemfog) már 4. napja csillog kint, 4 hátsó őrlő van még hátra. Nagyon jó csapat már a két lány. A bébiszitteres időszak csak Dottin érződik, Pannin nyoma sem volt, most sincs. Remélem, ilyen könnyen megy majd az óvoda is. Pár hét. Addig unalmunkban költözünk egyet.

2017. július 26., szerda

Bábozás megkezdve

Kb. 1 hónapjuk van megszeretni a karaktereket, utána élesben folytatjuk. Dottinak 2 napja kijött a 16. hegyes, Panninak ma van a névnapja (legalábbis ma van Panni-nap).

Költözés... óvodázás... munkahelyre járás messzebbről.

Dávid majd egy hónapja dolgozik a cégénél. Nem tudom, mit csinál ott bent, de itthon folyamatosan el van úszva.

2017. június 30., péntek

Furcsa dolgok

Egyes nehézségek áthidalhatóak, mások kevésbé. Dávidnak lett munkája, remélem, meg is tartják. A bébiszitter viszont ideát annyi pénzt emészt el, hogy megértek minden gyerekest, aki nem akar dolgozni menni ilyen körülmények mellett. És ez még állítólag olcsó is. Ahha.

Az oviban jó fejek, menni fog a dolog, csak ki tudja mikortól. Meg hogy hogyan, mert a kölköket el is kéne hozni ám valakinek időben. Olyasvalakinek, aki hamarabb tud értük lenni, mint én vagy Dávid. Itt kezdődnek a másodfokú logisztikai nehézségek. 

Lehet, hogy hiperszociálissá kell válnom és körbekérdeztetnem a leendő óvodástársak anyukáit, hogy ki vállal el 1-1,5 órára plusz két lányt pár hónapig, míg akad más megoldás. Ki tudja, lesz-e mód rá. Vagy megint valami csudadrága metódust kell kitalálni.

A nemzetközi ehlyzet egyre fokozódik - ez most tényleg így van.

A varázsbuborékot viszont nem értem. Egyszer csak, mikor lezuhanyoztam, a semmiből megjelent egy icipici buborék. Nem folyt a víz, nem használtam épp semmi olyat, ami ilyet fújna, és amúgy is: a fürdőszobán kívülről jött befele, a levegőben. Panni hívta föl rá a figyelmemet. Csak lestem, ez meg mit keres itt (nem Panni). Szépen finoman elkezdtem terelgetni a teraszajtó felé. Némi buborékfújó mániámból eredően van már tapasztalatom az ilyenek élettartamát illetően - ez a nyüves nem elég, hogy a semmiből jött, de ki se akart pukkadni, jóval tovább bírta, mint bármelyik eddigi buborék, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem. Tetszett a lányoknak is. Valahol a teraszajtó előtt tűnt el, vagy kirepült, vagy kipukkadt. Ilyet se láttam még. Nem fantázia, nem allegória, ez megtörtént dolog. És furcsa, mint oly sok minden mostanság.

2017. június 14., szerda

Nyomatékkulcs

Dávid szerint túl sokfélét mondok. Szerintem nem olyan sokfélét.

Pl. ami az étkezést illeti, már belaminált cetlin is rajta van, hogy szabad nem úrhatnám-mód fölkelni az étel / asztal mellől és jól otthagyni mindent a 28 fokban akár, hogy majd a jótündér elhessenti onnan, hanem netalántán meg kell erőltetni a kicsi kacsót, és elpakolni / elmosogatni / legalább betolni a hűtőbe vagy kidobni a szemetesbe. 

Biztos sokfélét beszélek. Mert pl. ma reggel is ötször mondtam el különbözőképpen, hogy "Tüntestd el, légy szíves a gyerekek maradékát." "Légy szíves mielőbb láss neki!" "Hogy miért ezt kell korábban? Mert megrohad és rászáll a muslica, azért!" "Ne felejtsd el a maradékot eltüntetni." Stb.

Azt hinné az ember, azért ez a sok szó ér is valamit, talán megfogan a tápanyagdús talajon és szárba szökken az emebr fejében, valahogy eképpen:

"Jé, paradicsom, jé, paprika, elöl hagyva az asztal közepén. Lehet, hogy nem kéne itt hagyni, mert nem ide való."

Vagy: "Gyerekek, nem esztek többet? Akkor ezt most elpakoljuk / kidobjuk / megeszem, hogy ne szálljon rá a muslica."

Ehhez képest a reggeliről megmaradt maradékok este ott vártak a csinos kis 8 órás munkaidőm meg a két órás utazgatásom után a pulton. Hogy Dávid így értette az eltüntetést, hogy egye meg. De nem ette meg, mert... hát csak.

Nos, eljön az ideje a szavak nyomatékosításának is egyszer. Valószínűleg valóban túl sokszor beszélek, túl sokat kérek, túl sokszor vagyok visszafogott. Most viszont kulcsot kerestem a nyomatékosításhoz, és meg is leltem. Olasz módra röppent a tányér maradékostul a földre. Ripityára, persze, mert a csapódási szöget jól bemértem előtte. A gyerekek kellő magasságban, az etetőszékükből figyelték csöndesnek nem mondható földet-érését.

Úgy döntöttem, tetszenek az olaszok. Kicsit ugyan magyar és hókatag vagyok közöttük, ha úgy magam elé képzelek egy csapatot, de istenieket esznek, és prímán kiadják magukból, ha bajuk van. Példát veszek ezentúl, és kevesebbet beszélek, többet török vagy dobok ki. Legalább nem kell annyi mindent költöztetni. Rühellem ezt a sok lomot, no meg ezt a sok mocskot. Dáviddal együtt szépen lapátra teszem mindet. 

Fontos a nyomatékosítás.

2017. június 9., péntek

A fele megvan

Júniusnak kellett elhoznia azt, amit a lusta tavasz nem volt képes. Megvan a ház. Augusztusban költözünk. Nincs emelet, de van padlás (nincs rá szükség, de miért is ne), van garázs, van nyárikonyha, műhely Dávidnak. 100 négyzetméteres ház, csak mi leszünk benne. Occsó, mint a nyü. Sopron fél órányira lesz. Éééééééés:

oriásihatalmasgigamega-kert van hozzá!!!

Imádom. Aznap, mikor megnéztük, lefoglaltam. Enyémenyémenyém. 

Most már csak Dávidnak kell munka, és sínen leszünk, mint József Attila. Ráférne a meló, mert ma megint egy biciklit szerez be innen 25 órányira (autóút). Megint kb. 200.000 Ft-osat, ez nagyon megy neki. Csak sajna el kell adnia a másikat, mert különben.... mint macskát. Pont úgy. Munkanélkülire, persze, na szép.