Suli-buli. Két hete Dávid zzal jött haza az énekkarról, hogy talált nekem munkát. Ami igencsak meglepő, mert
1) magának kéne keresnie, nem nekem
2) elég elfoglalt vagyok mostanság, és csak még elfoglaltabb leszek
Ennek ellenére megkérdeztem, mirőlk lenne szó. Önkéntes a dolog: van egy általános iskola Wr. Neustadtban, 12 perc séta innen, ahol lakunk. Tele bevándorló kölkökkel, akik odahaza az anyanyelvüket beszélik, nem a németet. És bizony nem, vagy alig tudnak olvasni, és nehezen megy a nyelv, ellenben sokan vannak és a tanítónő nem bírja velük.
Ez új, ilyen még nem volt, hát visszaírtam, hogy ha tényleg szükségük van segítségre, szóljanak és megyek. Szóltak, hogy menjek be az igazgatóhoz, majd az megmondja, mi a szitu.
Bementem pénteken, jóval később, mint ahogy terveztem, de. tíz óra után. Egy ideig azt se tudtam, hol a bejárat, utána az igazgatói iroda meglett, de épp beszélgetett ott három hölgy. Vártam, kijöttek és elmentek valamerre, aztán visszajöttek, egy elköszönt. Kettő elindult másfelé és szóltak, hogy én is mehetnék. Egyikük volt az igazgatónő, elegáns, szimpatikus.
Maga az iskola se különb, mint a vezetője. Kívülről nagyon elegáns, rendes épület, belül meg csupa "mese". Színes falak, színes iskolaszekrények, tele festménnyel, papír-állatokkal. Fura, mert ugyan magyar általános iskolában is láttam pár dolgot kitéve a gyerekek munkái közül, itt ezek nem csak gyerekmunkák. Van egy hatalmas parkjuk is, azt nem nevezném udvarnak. Füves, fás, nagy színes játszótérrel... Maga a koncepció nem is rossz... eddig rosszabbat képzeltem el azok alapján, amit az itteni oktatásról tudok.
Bekopogtunk hármasban egy helyre, kijött egy nő - mint kiderült, ő ott osztályfőnök. Emellett ő adta le a drótot Dávidnak az énekkarban, hogy kéne a segítség. Az igazgató várt, a másik hölgy lebeszélt az ofővel pár időpontot, hogy mikor tudna menni, majd elköszönt. Én kerültem sorra: az ofő hamar kapcsolt, hogy ki vagyok... és hát, finoman szólva odáig voltak ketten, hogy
- van némi képzettségem
- van némi tapasztalatom is külföldiek oktatásában
- egy icipicit tudok törökül
Egyből lefixáltuk a péntek délelőttöket, legalábbis addig, amíg Dávid nem talál munkát magának. És ott is maradtam. Megnézni, mi a szitu. Földön ülve körben 15-17 gyerek, ebből max. három osztrák. Valami könyvet olvasnak épp, Memo a mókus kalandjairól. Odaültem, ízlelgették a nevem: Eni. Ők úgy ejtik: Éni. Mert a szó eleji E az náluk É. Na majd megtanulják.
Nem tartott sokáig az olvasásóra, mert 11-ig van csak tanítás nekik pénteken. Az ofővel még megbeszéltük, hogy igazából nekem nem is az egész csoportot kellene segítenem, hanem egy bizonyos kislányt. Iraki, karácsonykor érkezett, hozzá se makkant a nyelvhez. Én "irakiul" nem tudok... de lehet, hogy megtanulok picit ;)
Úgyhogy péntekente nem a munkahelyemen fogok dolgozni, hanem egy általános iskolában segédkezem majd. Kísért a tanítás, mint mindig. A főnököm még nem tudja, lehet, hogy nem fog örülni. Ha Dávid olyan munkát lel, ahol péntekenként is dolgozni kell, akkor meg nincs mese, maradok otthon a kettővel, őket nem vihetem be olvasásórára.
Izgi-mizgi.