A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közös. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közös. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. november 28., vasárnap

Na ilyet kaptok ti is nemsokára, Magyarország fái

Ternitz november 28-án ünnepi ruhát öltött – fehérbe öltözött, mégpedig hófehérbe, így köszöntve advent első vasárnapját. Mi meg megünnepeltük egy jó hosszú (legalább 15 perces – nem is igaz, volt az 20 is - N-i) sétával. Na ezt a havat kell majd holnap reggelre elsöpörni az utcáról. Legalább van valamilyen feladata az embernek, ha konkrét munkája még nincs is..
A hétfő reggeli hósöprés pedig elindított minket egy hosszú úton, a test edzésének nehéz és rögös útján: az elején még csodálkoztunk, hogy milyen sokat ígér a házigazdánk egy kis söprögetésért. A "kis söprögetés" röpke 5 órás elfoglaltság volt és állítólag márciusig ilyen lesz az idő :)

A lakás pedig tovább szépül, lévén a nap 24 órájából – N-i részéről a tanítást leszámítva – a legtöbbet itt töltjük - illő hát, hogy legalább nekünk tetsszen. Kellemes otthonná próbáljuk varázsolni. Például a bejáratot a mi tempónkban (tehát november közepére elkészülve) szép őszi díszbe öltöztettük:













Ezek vagyunk mik :) Ki tudja, hátha ez a kis őszi gyűjtemény távoltartja a havat - legalább az udvarunkból... a hegyekben eshet nyugodtan :)


Ezenkívül Dávid talált helyet az LCD monitorok darabjainak, konkrétan a LED-soroknak:

Jól nézhettem ki a biciklin (Dávidról van szó), ugyanis amikor egyszer kifordultam az udvarról, az utcán járó-kelő fiatal bagázs elkezdett valamin nagyon röhögni. Pedig szerintem nem néztem ki úgy, mint egy csöves..

Máskor is okoztunk némi feltűnést a bringával, pl. amikor ketten ültünk rajta - Dávid a kormánynál, N-i keresztben a vázon, elöl. Valahogy mindenkinek két méretet nőtt a szeme, amikor megláttak. Meg a szájuk is kerekedett furcsán, biztos összhangban volt a szemükkel.


Meg jártunk a Rotschild-rezidencia mellett is, hát, a vidék az egyszerűen mesés :)


2010. október 30., szombat

Az első nap, avagy minden kezdet nehéz

Kedves Rokonaink, Barátaink és Üzletfeleink!

Ezennel életre hívjuk első közös blogunkat, juhéééj - itt fogjuk közzétenni kis kalandjainkat Ausztriában, Ternitzben. Kezdjük az elején!

Szeptember közepén érkeztünk, egészen pontosan szeptember 18-án, egy szombati napon – előre megbeszélt időpontra, amit a szállásadó pappal egyeztettünk (a pap lakását mint közeli és olcsó helyet ajánlották nekünk). Azt hittük, már tudunk hol aludni, így - hogy el ne szálljunk a boldogságtól - kb. 50 kiló csomaggal megpakolva értünk ide. "Szállásadónk" csodálkozott, hogy mit akarunk itt ennyi csomaggal - ő csak egy hónap múlva tudta volna kiadni nekünk a lakást, ami egy ötgyermekes családnak is kellőképp tágas helyet biztosít... és hozzá 5 éves bentlakási szerződést kellett volna vele kötni. Természetesen a megbeszélt ár háromszorosáért, hogy máshogy. :)

Emberünk elirányított egy ifjúsági szállóba (a továbbiakban: Jugendherberge), "látják, ott van fönn a domboldalon, a temető mellett" - s így "örvendezve" nekiindultunk. Ott persze nem kaptunk szállást, mivel "valamilyen nagyobb csoport érkezése" volt várható másnap (de örömest küldtek minket tovább a másik városba, „csak 10 perc séta” – akkor miért nem látszik a hegyről, mi?), így elindultunk vissza...

Hova is? A vasútállomásra - abban bíztunk, hogy legalább ott letehetjük a csomagokat valamiféle megőrzőben és esetleg egy nagyobb térkép is kint lesz hotelekkel, vendégházzal. Térkép volt, hotel nem, csomagmegőrző sem, így merész bolyongásba kezdtünk, hátha valami szembejön az utcán... és jött! Találtunk egy vendégházat, juhúúú - csak sajnos nem volt szabad szobájuk, huhúú. De tudtak egy címet... csakhogy addigra N-inek elege lett valamiért 3 óra járkálás után, így Dávid egyedül járt utána a helynek, bátorságát és a helyiek angoltudását is próbára téve. Bátorság jeles, helyiek angoltudása kettes... adtak Dávidnak egy eladó fogadót reklámozó lapot, amit havi 1500 euróért akár ki is lehet bérelni. Ekkor jött az utolsó mentő ötlet, a telefonfülke felkutatása - biztos, ami biztos, kéznél volta főnök telefonszáma, csak épp a saját mobiltelefonunk nem működött (nem aktiváltuk a ROAMING szolgáltatást). A városka másik végén találtunk is egyet (jó messze, főleg 50 kiló többletcuccal), nosza, a főnököt felhívtuk. Csak a Jugendherberge-s esetig jutottunk el a történetben, mikor a főnök (a továbbiakban O.) elkiáltotta magát, hogy "Dehát az a csoport mi vagyunk!", a fordulatot pedig méltóképp megkoronázandó a fülke bontotta a vonalat. Éhes fülke volt, elnyelt két eurót és csak 35 centet engedett beszélni.
Újabb próbálkozás után sikerült kideríteni, hogy elég rájuk hivatkozni, és máris lesz szállás. Még egy utolsó nagy kaptatás a helyre, és fent máris sokkal szebb volt minden – kivéve a szállásadó nénit, aki viszont legalább barátságosabban fogadott, mint utoljára. Hát így kezdődött minden…