A bába annak rendje és módja szerint három óra körül betoppant. Én épp a kádból másztam elő az üdvözlésére.
Nézett tágulást, szívhangot a gyereken, és azt mondta (ez hajnali fél négykor volt), hogy le kéne feküdnünk még aludni, mert 2 centi elég messze van a 10-től, és addig nem kéne kitolni senkivel. A nagyszobában meg lett ágyazva egy ideiglenes fekhely Lailának (így hívják a bábát), lefeküdtünk, én vígan és ébren a fájásokkal. Át a kádba, ott csak jobb lesz alapon, melegvíz. Dehogyis jobb. Vagyis jobb, de ki tudja, ha kevésbé fáj, az azt is jelentheti, hogy anem halad elég gyorsan a folyamat. Végül ágyba vissza, valami kinyíló virágot kellett élesen magam elé képzelnem minden fájásnál. Merthogy az segít tágulni. Ártani biztos nem árt. Oldalfekvésben aztán jött egy kisebb pukkanásféle, az volt a végső felrepedése a buroknak. Hét óra tájt járt ekkor az idő. Újabb vizsgálat, szívhang, satöbbi. Minden remek, négy ujjnyi tágság. Mondom, az remek, akkor még legalább ugyanennyit kell itt szenvedni? Hát az bizony meglehet, így Laila.
Ekkor valahogy összekaptam magam, hogy ez nem járja, ha fájnia kell, fájjon rendesen, de haladjunk is mán. Kiderült, hogy pózokat is lehet váltani, ez nem is olyan rossz infó így egy éjjel után. Hehe. És jött a labdázás, polcba kapaszkodás, ülés-fekvés-amitakartok. Énekeltünk is, jókat. Egy jó óra múlva 7 centi tágság, no ez már jóféle. És már jöttek volna a tágulást követő tolófájások is. Nehogy hagyjam, ha egy mód van rá, vezessem le légzéssel. Egy ideig még vezettem lefele, de aztán valahogy csak kifele akart már jönni valami, vagyis inkább valaki, Na jó, akkor talán tolhatok, mondá Laila. Kilenckor. Áhhá.Némi tolások.
Utána olyan fél tíz táján adva lett nekem a tipp, hogy akár a fejénél is kitapinthatom a gyereknek a haladást. Gyerek a kapuban, csak épp nem fér. Dehát mi az, hogy nem fér át?! Dehogynem. És mi az, hogy ha abbamarad a fájás, akkor ne toljam?! Kitolom én! Megmondtam, hogy kitolok vele, csapatmunka, én tolom, ő tolódik, vagy tolakodik, tudom is én. Dávid meg házi használatú felvételeket készít közben és végig ott van, segít, ahol tud. Nnnnnno. És kint is volt.
Gyors csekkolás: rengeteg szőke haj, piros kerek arc, és sír, mert túl meleg vízben landolt. Nézzük Dáviddal a középső tájékot, no hát fiú, rendben van. Laila kérdezi, láttuk-e már, mi lett a gyerek. Persze, fiú... nem? Ja, hogy nem??? Ez egy láááááány? Igen, lány. Szőke, pirosarcú kerek, és lány. Csak kissé duzzadt hmmm, nemiszervvel odalent.
Mellre rá, azt hadd szokja, akarommondani hadd szopja. És kifele a kádból, mert a lótusz-szüléshez placenta is kell, mégpedig szárazon világra hozva. Át a Lailának éjjel elkészített ágyra, placenta két perc alatt kint. Ha hagynak tudok én tolni, a terhesség negyedik hónapja óta gyakorlom. Azt nem mondom meg, hogyan...
És kész, jöhet a mellretétel, kb. másfél órán át. Porszívó kisasszony csöndben teszi a dolgát, rendületlenül szop, szop, szop. Vagy szopik... ez ikes ige egyáltalán? Mindegy, csinálja, erősen, lelkesen. Szerintem nem jön semmi, Laila ellenben esküszik, hogy most nyeri magához a kolosztrumot, azt a sűrű pár cseppnyi sárga vackot, ami az elején nagyon fontos. Hát jó. Némi adminisztráció, Laila és Dávid ténykednek a konyhában, levest főznek nekem. Az eredményrűl majd inkább később. Én csak szoptatom a nemlétező tejjel a gyereket, és nézem, nézem egyre. Piros, lelkes, csöndes, lány. Korai, becsúszott, mindenkit meglepő jövevény. Mondtam neki, hogy akkor ideje lenne személyesen is megismerkedni egymással. Időnk lesz rá.
Dávidék előkerülnek a konyhából, megbeszélünk ezt-azt, lemérődik a gyerek súlya, hossza, fejtérfogata. Utólag megnéztem a kiskönyvet, és az általános fizikumot jellemző APGAR-skálán (1-től 10-ig lehet adni számokat, hármat) három finom kerek 10-es díszeleg. Bravó, gyermek. Neve, az nincs, de három tízest már begyűjtött. Mondjuk édesmindegy, de dicsekedni jó vele.
Laila végül elmegy, valamikor dél után. Én összeszedtem magam a matracról, mászkáltam valamerre, vécére meg a konyhába. Pár embert felhívtunk, mindenki paff és überheppi persze. Valahogy ezúttal sokkal kevesebben lepődtek meg azon, hogy lány. Japersze. Aronsont olvasok, vigyázat, értünk a szociálpszichológiához kicsit.
Sápadt voltam, a hasam lement a felére, és aludnom kellett volna. Valami három órát sikerült, Dávid is lefeküdt mellém, meg a gyerek mellé az ágyra, immár a benti, hálószobai ágyra. Este ébredés, a gyerek alszik, mi meg egymás után szólunk a rokonoknak, barátoknak, beszélgetünk, csacsogunk, mintha nem pár órával azelőtt nyögdécseltem volna egy medencében egy csecsemővel a lábam között. A hormonok, biztosan. Meg némi egészséges öntudat, hogy ennyi persze meg se kottyan, akár még három ilyet is bevállalnék... kicsit később.
Azóta történt egy s más. A név még mindig nem lett meg, de már nagyon erőteljesen dolgozunk rajta. A gyerekből kijött az első bélsár, a fekete. Fel lett öltöztetve, fintorokat vág és néha csipás. A köldökzsinórt óvjuk, hadd válon le, amikor "akar". NEM esszük meg a placentát, az valami más hóbort, olyanunk nekünk nincs.
Voltunk orvosnál, Dávid kerített időpontot - kötelező sajnos egy héten belül elmenni vizsgálatra. Remekül viselte, csaknem végig teljesen nyugodtan. Most még azt a korszakát éli, amikor sokat alszik, szuszog, keveset sír és eszik. Ez - gondolom - túl szép ahhoz, hogy sokáig tartson. Meglátjuk, mi lesz. Tej ma reggel óta van, sőt, vettünk mellszívót is, nem rossz találmány. A lakést is ma reggel vágtuk rendbe, elég volt a tespedésből.
Hát, részleteiben kb. ennyi. Persze az eddigi életünket nem adjuk könnyen - a céges emaileket nézegettük már mindketten, énekelünk is, sör is akad - jó az a tejnek. Dávid az éjjel egész jól aludt, én a két órával elvagyok valahogy. Lehet, hogy volt az több is, na. Fő, hogy beleszokunk, köszönjük a sok érdeklődést, jó tanácsot, aggodalmat, és mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése