Ma ravasz volt az időjárás, megtréfált rendesen. Dávid megkért, hogy ha nagy hóhelyzet alakulna ki az udvaron, akkor sózzam fel a járdát meg a melletünk lévő orvosi rendelőhöz vezető utat. Mondatm neki, hogy itt ugyan nem kell sózni, süt a napocska az égen, alig van pár felhő és még az a kevés hó is, ami van, épp olvadoz. Ez valamikor déltájban lehetett. A nagy számítógépezés közepette aztán fölsejlett némi lelkiismeretfurdalástól vezérelt gondolat, hogy már mégis meg kéne nézni azt az udvart a lakás biztonságos melegéből, az ablakon át. Volt is meglepetés: nap sehol, az ég egyetlen szürke hófelhő, sűrű záporoz a fehér áldás és még viharos szél is tartozik az összképhez, hogy igazán ütős legyen. Na, mondom, ehhez lelkierő kell, kimozdulni innen a förgetegbe... és mivel a lelki erőt a testi erőnlét nagyban elősegíti, megtámogattam magam két, szép lassan elfogyasztott szendviccsel. Mire összeszedelőzködtem, hogy "most már hórakész állapotban vagyok", és leértem a udvarra, na mit láttam? Süt a nap, kék az ég, alig pár felhő stb. stb. Azért a leesett mennyiséget arrébb kotortam, sózás is volt, ahogy illik. Szóla aztán bennem a pajkosabbik énem: hát te a havat már csak kotorni tudod? Itt fehérlik tömegével, te meg taposod és szórod?! Hát szabad ezt?? Hát nem szabad, ennyire még nem felejtettem el, hogy a hó az úton levőknek ugyan átok, de az unatkozónak, otthon lebzselőknek bizony mókaság. Én pedig jelenleg az utóbbi kategóriát szaporítom. Úgyhogy az udvart körülvevő falhoz igyekeztem, mert oda kotorjuk a havat. Az ott kacsintgatott hívogatóan, hidegen tornyosulva. Két kézzel láttam neki... majd némi ágvadászat és otthoni gesztenye-, illetve lábosszerzés következett. Az eredmény ez a kicsi:

Nem egy hatalmas méret, de puszta kézzel majd egy órába telt elkészíteni, és utána a kezem még egy jó ideig irult-pirult, eleinte fájt is. Olyannyira, hogy a fejfájásom is elmúlt tőle. És ha már képek, akkor megmutatom azt is, milyen "jó arcok" vannak a budapesti volt otthonom erkélyén minden ősszel. Nem mosolygósak, de azért kivételes fejek.


Nem egy hatalmas méret, de puszta kézzel majd egy órába telt elkészíteni, és utána a kezem még egy jó ideig irult-pirult, eleinte fájt is. Olyannyira, hogy a fejfájásom is elmúlt tőle. És ha már képek, akkor megmutatom azt is, milyen "jó arcok" vannak a budapesti volt otthonom erkélyén minden ősszel. Nem mosolygósak, de azért kivételes fejek.