A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ember. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ember. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. február 16., csütörtök

Ma bezzeg

Szakadt a hó egész délelőtt, ma már nem tűnt mókásnak, hogy megint le kell menni. A hóember nagyon kíváncsi természetű ám ott lent az udvaron. Onnan tudom, hogy rengeteget nézelődött... majdhogy kiesett a gesztenye-szeme. Aztán tényleg kiesett. Először csak a bal, utána már mind a kettő. Többször is látásjavító műtétnek vetettem alá, ami a műtősnek jobban fájt, mint a műtöttnek - nem is tudom, hogy bírtam tegnap majd egy órán át tapicskolni a havat, mikor a mai kétszer három perc érintkezés a hóval is érzékenyen érintett. Ja igen, a végén plasztikai műtétre is sor került, mert az orra is lepottyant szegénynek.

Dávid orrával is volt ma némi gond, lógó orral jött haza. Kapott ugyanis egy kis kóstolót munkahelyi incidensekből, és kiderült, hogy a jóakarók nem mindig akarnak jót, akitől viszont félni kell, attól nem is kellene annyira félni, elég volna hallgatni rá, ha egyszer ő a nagyfőnök, és nem szembemenni az akaratával.

Ezenkvül beállított ma hozzánk az "idegromboló zaj" nevű jelenség, amit egy porszívózáshoz hasonló, folyamatosam szóló sípolásként kell elképzelnie annak, aki kínjainkban szolidarítani kíván velünk. Most valahogy nem szól, de a délelőtt nagy részét és a délutánt bizony megtöltötte. Én jobbára akkor nem hallottam, mikor lehúztam a vécét, vagy zuhayoztam. Nem is sejtettem, hgy a zaj-zaj-ellen-effektuson kívül szorosabb összefüggés is van a dolgok között, pedig Dávid kiderítete, hogy de. A sípoló borzalom ugyanis a vízcsőhálózatból jön, de abbamarad, amint valaki bármelyik lakásból kinyit valamilyen csapot vagy vízmozgást idéz elő a csövekben. A főbérlő lánya nem lelkesedett az este hatkori zaklatásért, peig elvben addig dolgozik itt lent. Majd holnap hív egy szerelőt, remek. Dávid szerintnem vagyunk neki szimpatikusak. Legalább ez kölcsönös.

Voltam ma tanítani megint, a csütörtök egy Ricsis-latinozós nappá avanzsálódott. Csak tudnám, miért nekem akarja beadni a gyerek, hogy ő mennyit tanult, mior nem - erről inkább a benti tanárát kellene meggyőznie. Találkoztam a volt kolléganőmmel is, beszélgettünk a mostani csoportről, amely elég harmatos, tehát nem friss és üde, hanem harmatgyenge. Nekem már nem jut ki az efféle integrációs "élvezetekből" - valahogy nem bánom. És ma végre rendesebben is kimozdultam itthonról, egy nagyobbacska, bevásárlással is egybekötött sétát téve. Jól esett, mert láttam, ahogy a nap szorgosan eltünteti a pár órával azelőtt lezúdult ipari mennyiségű havat. Egész tavasz lett délutánra a délelőttből.

2012. február 15., szerda

Építő jellegű nap

Ma ravasz volt az időjárás, megtréfált rendesen. Dávid megkért, hogy ha nagy hóhelyzet alakulna ki az udvaron, akkor sózzam fel a járdát meg a melletünk lévő orvosi rendelőhöz vezető utat. Mondatm neki, hogy itt ugyan nem kell sózni, süt a napocska az égen, alig van pár felhő és még az a kevés hó is, ami van, épp olvadoz. Ez valamikor déltájban lehetett. A nagy számítógépezés közepette aztán fölsejlett némi lelkiismeretfurdalástól vezérelt gondolat, hogy már mégis meg kéne nézni azt az udvart a lakás biztonságos melegéből, az ablakon át. Volt is meglepetés: nap sehol, az ég egyetlen szürke hófelhő, sűrű záporoz a fehér áldás és még viharos szél is tartozik az összképhez, hogy igazán ütős legyen. Na, mondom, ehhez lelkierő kell, kimozdulni innen a förgetegbe... és mivel a lelki erőt a testi erőnlét nagyban elősegíti, megtámogattam magam két, szép lassan elfogyasztott szendviccsel. Mire összeszedelőzködtem, hogy "most már hórakész állapotban vagyok", és leértem a udvarra, na mit láttam? Süt a nap, kék az ég, alig pár felhő stb. stb. Azért a leesett mennyiséget arrébb kotortam, sózás is volt, ahogy illik. Szóla aztán bennem a pajkosabbik énem: hát te a havat már csak kotorni tudod? Itt fehérlik tömegével, te meg taposod és szórod?! Hát szabad ezt?? Hát nem szabad, ennyire még nem felejtettem el, hogy a hó az úton levőknek ugyan átok, de az unatkozónak, otthon lebzselőknek bizony mókaság. Én pedig jelenleg az utóbbi kategóriát szaporítom. Úgyhogy az udvart körülvevő falhoz igyekeztem, mert oda kotorjuk a havat. Az ott kacsintgatott hívogatóan, hidegen tornyosulva. Két kézzel láttam neki... majd némi ágvadászat és otthoni gesztenye-, illetve lábosszerzés következett. Az eredmény ez a kicsi:



Nem egy hatalmas méret, de puszta kézzel majd egy órába telt elkészíteni, és utána a kezem még egy jó ideig irult-pirult, eleinte fájt is. Olyannyira, hogy a fejfájásom is elmúlt tőle. És ha már képek, akkor megmutatom azt is, milyen "jó arcok" vannak a budapesti volt otthonom erkélyén minden ősszel. Nem mosolygósak, de azért kivételes fejek.