A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hohe Wand. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hohe Wand. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 18., vasárnap

Mozgalmas, izgalmas, a végén kissé aggodalmas

Tegnap Dáviddal tanakodtunk: ugyan mikor kellene fölkelnünk ahhoz, hogy a lakás rendbe-rittyentésével még idejében kész legyünk, mielőt a látogatók betoppannának? Ő hét órát javasolt, amibe én "jól van, bár necces, de úgyis biztos késnek" felkiáltással beleegyeztem. Reggel még kényelmesen nekiálltam internetezni, majd úgy fél kilenc táján csatlakoztam be a hadműveletbe.

Éééés persze, ahogy az lenni szokott, akit koránra várnak, késik, akit meg későbbre, az korábban érkezik... Negyed órával a vártnál korábban tehát, miközben Dávid élénken hangoskodott a fürdőben, valamim érdekes hang ütötte meg a fülemet. Csivitelés, de mégsem a kinti madaraké... de hiszen ezek magyar női hangok! És BUMM, itt voltak. No igen... A látvány kissé meghökkentő lehetett. Dávid a kezében a vasalóval, előtte kinyitott vasalódeszka, jómagam a "kis" kék pizsamámban (ami amúgy Dávidé, és egyáltalán nem kicsi), zilált hajjal, kezemben egy csöpögő ronggyal meg az elpakolásra szánt evőeszközökkel... a nagyszoba padlóján vidáman heverő lomok - vasalatlan ruhák és ágyneműtartó híján párnák, takarók. Talán erre mondják, hogy minden kezdet nehéz.

Mindazonáltal lentről könnyebb felfele menni, nem? Kaptunk sok finomat, egy része a hűtőben pihen, egy része már a gyomrunkban. Ez a hétvége nem a fogyókúráról szól, az már tuti. Sőt, a spórolásról sem, mert ha már földön heverő párna meg takaró, akkor ugye hátezhonnanvan, húdedrágalehetett, kéteuróvolt, mennyiiiiii? És már mentünk is a kedvenc SOMA-nkba, meg bolhapiacozni. Kis ízelítő a szerzeményekből: török babapáros, hímzettmintás szütyő, arany teáskészlet, kiscsésze, teáskanna, állólámpa, távirányító, izébigyó. Dávidnak egy frissen vásárolt fonott ostortól némileg patkánykinézete lett hátulról, mert pont ott lógatta az ostort kifelé, ahol a patkány a farkát. Bár a meglévő szakállához jól passzolt...

Orvul támadt aztán ránk, de elsősorban rám a konyha sarkából az éhség. Még jó, hogy az ételek nagy része már készen várakozott a hűtőben, csak egy kis habarás-galuskázás itt, egy kis hússütés ott; ezenkívül némi vadászat volt hátra egy kiadós ebédhez. A vadászat nem vadakra, hanem előlünk vadul rejtőző evőeszközökre irányult, így sem sikerült mindet "elejteni" - lába kélt többek között egy villának, egy késnek, két pohárnak. A fene se tudja, hol kódorognak ezek a szökevények. Kikapnak, ha meglesznek.

A menü: zöldségleves kiadósan, krumplisali N-i-módra, krumplisali Dávid-módra, zsemlegombócok, mustárosan pácolt pulykaszeletek, meg némi tiramisu a végére, nyomatéknak. Mindez vándor-süteményekkel kiegészítve, nehogy éhen maradjon valaki. Szieszta, kávé, szieszta, rokonszámlálás eminnen, amonnan. Ki honnan milyen ágon, milyen utca, hogy hívták, az a savanyúképű, stb. Dávid valahol félúton el is vesztette a fonalat, én igyekeztem tartani a lépést, hog hétfőn referálhassak a megtalált unokatestvér-féleségnek, aki ugye az én Ági kolléganőm.

Ha már így jóllakott mindenki, Dávid javasolta, hogy akár mehetnénk is hegyet mászni - autóval (legalábisautóval is). Úgyis kritikusan lesüllyedt az adrenalin-szintünk, meg hát a kalóriák ugye... uccu neki, kocsikba be (ez az uccu egy húsz-harminc perces bepakolást rejt ám...). A Hohe Wand pedig valószínűleg leszerződött a jósorssal arra, hogy tartogasson egy-két élményt számunkra, mert a múltkor rám sikerült frászt hoznia, most meg a vendégekre. Így egy nagykanyar, úgy egy szembejövő kocsisor, nahát, itt mellettünk már nincs is semmi, csak egy szép szakadék, ilyenek. Azért mindenki derekasan vette az akadályokat, és tettünk egy kellemes sétát odafönt. Képek holnap... A minden jel szerint adrenalinhiánytól szenvedő osztrákok siklóernyőkkel röpdöstek körülöttünk, nehogy elunjuk a színtiszta kék ég látványát. Pár gyerek lelkesen integetett meg HALLO-zott nekik, csak azon akadtam fent, mikor az egyik utána félhangosan hozzátette, hogy "Fuck ya!". Nem győzöm csodálni korunk kifinomult ízlésű, ártatlan fiatajait.

És tiszta, illatos, virágos tavasz volt odafönt, igazi, régenvárt kikelet, madárszóval, lágy szellővel... meg 1400 méteres magassággal, ami legalább olyan borzolóan hatott, mint a szellő. A fogóreflexeink is helyre lettek téve egy pillanat alatt, mert aki ilyen magasan ki szeretne kukkantani a mélységbe, valahogy automatikusan belemarkol a korlátba, legalább két kézzel.

A lejövetelnél némi izgalom színezte a búcsúzást, az autó ugyanis fellázadt. Nem tudom, a négy személy volt sok neki, vagy a hegymenet, esetleg Dávidra orrolt meg, amiért ígérete ellenére még mindig nem vitte el a szervizbe... Wolf - ez ugyanis a kocsi becsületes neve - füstölgött mérgében. És forongott is. Pont mint az amerikai filmekben, fújtam is kívülről, hogy "namostcsapkiagőőőz" meg hogy "felforrtahűtővíííííz". És lőn. És harmadszorra már nem is volt olyan mulatságos. És ezzel a makacs viselkedéssel Wolf nem hagyott föl még a hazatérés után sem, hiába itattuk-pihentettük, úgyhogy holnapra kimenőt kapott, holnaputánra pedig lehet, hogy hozzáértő kezeket fog kapni valamilyen szerelő személyében.

Mindettől függetlenül, ilyen élménydús napok kelle(né)nek ide, sűrűbben. Szerencsére van még pár beígért látogatónk, és nekünk is menni kell majd sok helyre. Ja igen, megettük az idei első fagyinkat is. Nyamm! Fincsi napokat ide!

2012. február 26., vasárnap

d - megváltoztam..

..és ez még tartani is fog egy ideig, az biztos.

leginkább a tegnapi kaladra értem ezt. nekem ugyanis - egy-két Kinizsi 100-as után - még az járt a fejemben, hogy mennyire erős vagyok és mennyire nem hagy nyugton egy kisebbfajta kaland a sziklafalon. meg hogy én bírom, meg nem fáradok el annyira, mint a többiek - szóval frankó vagyok.

aztán jött az ötlet, hogy menjünk el kirándulni, mert pénteken - noha a munkatársak még mindig a Blecha-s kabátban virítottak - én már a kabátot kapásból a kocsiban hagytam és a pulcsit is levettem a délelőtt közepén: egy szál pólóban dolgoztam (na jó, nadrág meg cipő még volt rajtam ;)). és kicsit kezdedd elegem lenni abból, hogy itt ez a - három-négy napja tényleg - szép idő (10-15°C, tűző nap és időnként jó nagy szél :)) és én csak a melóhelyen, két csarnok között átfurikázva, targoncából tapasztalom (és, ha ketten megyünk, akkor a másik direkt kéri, hogy gyorsan menjek, mert nem szereti a szelet..).
(kezd elegem lenni abból, hogy tesztelem, hogy mit meddig bírok ki: az emberek által okozott stressz lenyelése elég volt már több, mint 20 éve..)

..és mivel pénteken ugyanúgy, mint a hét legtöbb napján, hazaérve N-i-t a szoba - és ágy(!) - kellemes melegében, behúzott sötétítő függönnyel (mert különben nem látja a laptopot a déli fekvésű ablakon besütő nap miatt) találtam..

..és mivel a szombati napsütésre azért Ő is hajlandó volt kimozdulni, gondoltam tegyük emlékezetessé a napot, menjünk el kirándulni (azaz sétálni egy jó helyre, nem több!).

így lett a Hohe Wand(így helyes, különírva).

aki nem tudja (most már én is jobban tisztában vagyok vele), a Hohe Wand természetvédelmi terület, vagy miféle, ezért ha kocsival akar odamenni az ember, akkor egy Mautstelle nevű állomáson belépőt kell fizetni. nevéből adódóan (magas fal) - egy részét biztosan - magas (szikla-) fal veszi körbe.
de persze utak mindenhol vannak, még jelöltek is, és mivel meg szerettük volna tartani az eurónkat, úgy gondoltuk (pontosabban, amikor N-i-t kérdeztem, azt mondta, hogy inkább arra), hogy egy másik úton menjünk fel.

szerintem mind a ketten kicsit későn érő típus vagyunk, így az sem esett le, hogy ha messziről így néz ki, akkor közelről se egy sétamenet a feljutás. mindegy. a térképen volt jelölve háromféle mászóút, én meg a legkönnyebbet javasoltam. egy egyszerű többségi szavazás során elfogadtuk a javaslatot. utunk Oberhöflein felé vezetett és leállítottuk a kocsit. itt kezdődött a kaland.

visszanézve nekem elég izgalmas út volt, de tény, hogy volt az út hosszának cc. a felénél egy turistautak kereszteződése, aholis tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy amin jöttünk, az tovább "nur für Geübte", azaz "csak gyakorlottaknak". addig "normális" sétaút volt:


onnantól kicsit jobban emelkedett:


aztán, miután így döntöttünk, már kicsit kezdett emelkedni a terep - és N-i még mindig jól bírta. nagyonnemsemmi ez a csaj!


szép köveket is találtunk, egy-kettővel gazdagítottuk is az itthoni gyűjteményünket, de erről később, hiszen ott még nem sejtettük, (..hogy békaemberekkel fogunk találkozni) hogy később igencsak megkérdőjelezzük, hogy hazaérünk-e élve és épségben.

aztán a terep csak dőlt és dőlt felénk és már kezdett megfogalmazódni bennünk a gondolat, hogy ez azért mászóút (lassú felfogás rulez), mert a vége egy sziklafal tövébe visz? N-i makacssága sok mindenen átsegített, hozzátéve az enyémet, hogy akkor legalább addig menjünk el, onnan ráérünk visszafordulni. útközben néhol már meg-megjelent egy-egy kőbe ágyazott létra, ami szintén felkelthette volna a gyanúnkat, de nem tette, mert a gyanúnk is, mint mi magunk, jó (sokat) alvó.


mentünk-mentünk és egyszercsak arra eszmélek, hogy N-i kijelenti, de az addigi jókedvű hangvételhez képest kicsit más hangsúllyal, hogy "innen visszafele már nem megyünk!". kérdem, miért? hát hogy itt már inkább mászni kell és már rég túljutottunk azon a ponton, hogy lefele is ugyanolyan könnyű/nehéz a járás és egyébként is a kiránduló és napjárta idő felén már túljutottunk és még mindig itt vagyunk a szikla közepén. ja és hogy a magassarkú csizma nem szereti az egyre gyakrabban előforduló havat, mert megcsúszik rajta.. (akkor még ő sem sejtette, hogy szereti, nem szereti, később csak ilyet kell megennie - mármint a csizmának és nem szó szerint), egyszóval kitört a pánik!


de tényleg! és jó volt. mert elértünk egy határig - persze, a magam nevében beszélek, de szerintem N-i is hasonlókon mehetett kersztül - ahol egyszerűen nem tudtunk tenni semmit. korábban mindig volt visszaút, nem kellett sose komolyan aggódni semmiért, mert ott van a tudat, hogy például ha neadjisten összeveszünk, akkor nem kell hajléktalannak lennem, mert Veszprémbe hazamehetek (szélsőséges esetben), vagy annyi megtakarított pénzünk van, hogy ne kelljen éhezni stb. stb., de most nem volt kiút. kivéve persze a fölfelét :)

azt hiszem, N-i pánikja egy-/nemkicsit rám is rámragadt és ez csak folytatódott, mivel a természetben nincs aláfestő zene, mint a filmekben és így sose tudtuk (bocsánat a néhai többesszámért), hogy most milyen rész jön: nem tudtuk, hogy félnünk kéne-e, vagy már fellélegezhetünk-e. igaz, hogy közben láttam egy mászó párost: tőlünk cc. 150 m-re lehettek a hegyoldalon, kelet felé, és épp sütkéreztek, mikor N-i-nek is meg akartam mutatni, már továbbálltak, de szerintem velük találkoztunk fent a Hüttében..

egyet lehetett tenni (és szerintem ez az egy nekem jó gyakorlat volt a meditációhoz: ha még elmélkedem ezen az egy dolgon egy kicsit, talán nem fogok a meditálástól annyira "félni"), továbbmenni. egyszerűen nem volt más választás. és ha továbbmész és nincs min agyalnod, mert azt már megtetted és "energetikailag" az vezet a legkevesebb fáradsághoz, ha nem agyalsz semmin, akkor csak arra figyelsz, hogy hova lépsz. és kiürül a tudatos tudatod. az már csak hab a tortán, hogy egyrészt láttunk kecskére emlékeztető élőlényt, amint olyan nyugalommal sétál és néz ránk, hogy mit csinálunk, mintha csak az utcán találkoznánk.


másrészt - amikor már megjelent a szél, mert eddig semmiféle szél nem volt - voltak olyan részek, amikor, lévén N-i felé felelősséget éreztem, másfélszeres halálfélelmem volt: szerencsére az út felső szakasza jól ki lett építve (sziklába fúrt lajtorják és sziklától fáig húzódó drót sodrony, kapaszkodónak), de voltak olyan részek, ahol a drótok által kihagyott cc. 20m-es szakaszon havon kellett átkelni. a talaj cc. 65-70°-os szöben lejtett, alattunk néhánytíz-néhányszáz méterrel a fák hegye és feltámadt a szél.


régebben biztos voltam benne, hogy nekem ilyen kis kaland meg se kottyan. ebben változtam meg.

a többi, hogy amikor tényleg elfogyott a drótkötél, akkor a talaj visszaállt cc. 10°-os dőlésszögbe és megláttunk egy játszóteret illetve az Eicherthüttét, már nem olyan említésre méltó