Éééés persze, ahogy az lenni szokott, akit koránra várnak, késik, akit meg későbbre, az korábban érkezik... Negyed órával a vártnál korábban tehát, miközben Dávid élénken hangoskodott a fürdőben, valamim érdekes hang ütötte meg a fülemet. Csivitelés, de mégsem a kinti madaraké... de hiszen ezek magyar női hangok! És BUMM, itt voltak. No igen... A látvány kissé meghökkentő lehetett. Dávid a kezében a vasalóval, előtte kinyitott vasalódeszka, jómagam a "kis" kék pizsamámban (ami amúgy Dávidé, és egyáltalán nem kicsi), zilált hajjal, kezemben egy csöpögő ronggyal meg az elpakolásra szánt evőeszközökkel... a nagyszoba padlóján vidáman heverő lomok - vasalatlan ruhák és ágyneműtartó híján párnák, takarók. Talán erre mondják, hogy minden kezdet nehéz.
Mindazonáltal lentről könnyebb felfele menni, nem? Kaptunk sok finomat, egy része a hűtőben pihen, egy része már a gyomrunkban. Ez a hétvége nem a fogyókúráról szól, az már tuti. Sőt, a spórolásról sem, mert ha már földön heverő párna meg takaró, akkor ugye hátezhonnanvan, húdedrágalehetett, kéteuróvolt, mennyiiiiii? És már mentünk is a kedvenc SOMA-nkba, meg bolhapiacozni. Kis ízelítő a szerzeményekből: török babapáros, hímzettmintás szütyő, arany teáskészlet, kiscsésze, teáskanna, állólámpa, távirányító, izébigyó. Dávidnak egy frissen vásárolt fonott ostortól némileg patkánykinézete lett hátulról, mert pont ott lógatta az ostort kifelé, ahol a patkány a farkát. Bár a meglévő szakállához jól passzolt...
Orvul támadt aztán ránk, de elsősorban rám a konyha sarkából az éhség. Még jó, hogy az ételek nagy része már készen várakozott a hűtőben, csak egy kis habarás-galuskázás itt, egy kis hússütés ott; ezenkívül némi vadászat volt hátra egy kiadós ebédhez. A vadászat nem vadakra, hanem előlünk vadul rejtőző evőeszközökre irányult, így sem sikerült mindet "elejteni" - lába kélt többek között egy villának, egy késnek, két pohárnak. A fene se tudja, hol kódorognak ezek a szökevények. Kikapnak, ha meglesznek.
A menü: zöldségleves kiadósan, krumplisali N-i-módra, krumplisali Dávid-módra, zsemlegombócok, mustárosan pácolt pulykaszeletek, meg némi tiramisu a végére, nyomatéknak. Mindez vándor-süteményekkel kiegészítve, nehogy éhen maradjon valaki. Szieszta, kávé, szieszta, rokonszámlálás eminnen, amonnan. Ki honnan milyen ágon, milyen utca, hogy hívták, az a savanyúképű, stb. Dávid valahol félúton el is vesztette a fonalat, én igyekeztem tartani a lépést, hog hétfőn referálhassak a megtalált unokatestvér-féleségnek, aki ugye az én Ági kolléganőm.
Ha már így jóllakott mindenki, Dávid javasolta, hogy akár mehetnénk is hegyet mászni - autóval (legalábisautóval is). Úgyis kritikusan lesüllyedt az adrenalin-szintünk, meg hát a kalóriák ugye... uccu neki, kocsikba be (ez az uccu egy húsz-harminc perces bepakolást rejt ám...). A Hohe Wand pedig valószínűleg leszerződött a jósorssal arra, hogy tartogasson egy-két élményt számunkra, mert a múltkor rám sikerült frászt hoznia, most meg a vendégekre. Így egy nagykanyar, úgy egy szembejövő kocsisor, nahát, itt mellettünk már nincs is semmi, csak egy szép szakadék, ilyenek. Azért mindenki derekasan vette az akadályokat, és tettünk egy kellemes sétát odafönt. Képek holnap... A minden jel szerint adrenalinhiánytól szenvedő osztrákok siklóernyőkkel röpdöstek körülöttünk, nehogy elunjuk a színtiszta kék ég látványát. Pár gyerek lelkesen integetett meg HALLO-zott nekik, csak azon akadtam fent, mikor az egyik utána félhangosan hozzátette, hogy "Fuck ya!". Nem győzöm csodálni korunk kifinomult ízlésű, ártatlan fiatajait.
És tiszta, illatos, virágos tavasz volt odafönt, igazi, régenvárt kikelet, madárszóval, lágy szellővel... meg 1400 méteres magassággal, ami legalább olyan borzolóan hatott, mint a szellő. A fogóreflexeink is helyre lettek téve egy pillanat alatt, mert aki ilyen magasan ki szeretne kukkantani a mélységbe, valahogy automatikusan belemarkol a korlátba, legalább két kézzel.
A lejövetelnél némi izgalom színezte a búcsúzást, az autó ugyanis fellázadt. Nem tudom, a négy személy volt sok neki, vagy a hegymenet, esetleg Dávidra orrolt meg, amiért ígérete ellenére még mindig nem vitte el a szervizbe... Wolf - ez ugyanis a kocsi becsületes neve - füstölgött mérgében. És forongott is. Pont mint az amerikai filmekben, fújtam is kívülről, hogy "namostcsapkiagőőőz" meg hogy "felforrtahűtővíííííz". És lőn. És harmadszorra már nem is volt olyan mulatságos. És ezzel a makacs viselkedéssel Wolf nem hagyott föl még a hazatérés után sem, hiába itattuk-pihentettük, úgyhogy holnapra kimenőt kapott, holnaputánra pedig lehet, hogy hozzáértő kezeket fog kapni valamilyen szerelő személyében.
Mindettől függetlenül, ilyen élménydús napok kelle(né)nek ide, sűrűbben. Szerencsére van még pár beígért látogatónk, és nekünk is menni kell majd sok helyre. Ja igen, megettük az idei első fagyinkat is. Nyamm! Fincsi napokat ide!