A Jugendherberge-ben igencsak el voltunk kényeztetve. Többek között egy óriás mosógép és egy mellette álló, ugyancsak méretes szárítógép gondoskodott az összkomfortról (erről már volt szó korábban). Mindezen kiváltságok azonban leköltözésünkkor megszűntek. A leköltözés estéjén még (jó magyar szokás szerint) gyorsan az összes szennyesünket betettük egy utolsó ottani nagymosásra… A magunkkal hozott ruhamennyiség viszont idelent hamar elfogyott – egy hét múlva már ugyancsak szűkölködtünk tiszta alsóneműben. A probléma áthidalására többlépcsős tervet dolgoztunk ki.
Egyrészt szépen felcaplattunk a Herberge-hez, mondván, hogy megkérjük a tulajt, hadd mossunk itt egy ideig, mindezt némi fizetség fejében. Vittük szép nagy sporttáskákban a többkilónyi szennyest. Ellenben a tulaj nem volt otthon, csak a szakács Tomi, meg a tanítványok, akik beengedtek, így – mit volt mit tenni – kimostuk a ruhákat ingyen. Még a nagy, ajándékba kapott függönyt is vittük, bizony.
Másrészt ott volt a hosszú évszázadokon át alkalmazott módszer: a kézi mosás. Ugyanakkor, mint tudjuk, a mosónők korán halnak, a mosófiúk meg még korábban. Nem is a munka nehézsége lett volna problémás, hanem az időigényessége: a foltok „nyaszatolása” puszta kézzel, majd a víz kicsavarása. Nem mellesleg nem volt vödrünk sem, amibe beáztathattuk volna a szennyest, így a kis mosdókagylónál műveltük hét közben a csodát (pl. amikor a kisebb ruhaneműk száma kezdett vészesen fogyatkozni).
Mivel azonban nem szerettünk volna sem ebből, sem a feljárkálásból rendszert csinálni (és a külföldön élő magyarok amúgy sem patinás hírnevét tovább rontani), buzgó mosógép-keresésbe kezdtünk. „Sógoréknak” van egy kiváló on-line piacterük, továbbfejlesztett Vaterájuk, ha úgy tetszik: willhaben.at a neve. Stílusos magyar fordításban ez körülbelül így szólna: addide! Ott kezdtük hát a keresgélést. Jómagam rábukkantam mindenféle márkájú és árú masinákra, mutogattam is Dávidnak lelkesen: ez itt túl drága, ez olcsó, ellenben ramaty, ez meg itt tök jó, csak épp nem mosógép, hanem szárítógép, nem is tudom, hogy dobta ki a kereső. Nézi Dávid, nézi egyre a képeket, és felteszi a 100 dolláros kérdést: miért kell egy szárítógépnek öblítő- és mosópor-fakk?
Mert bizony a képeken az is látszott szépen, félreismerhetetlenül ott voltak a kis gonoszak. Erre már csak rákerestünk a típusra, ami (a poén lelövése következik, bumm:) Privileg Duo 722-es névre hallgat. Egy jótét lélek hatalmas részletes élménybeszámolót írt róla az Amazon.com oldalán, abból pedig az is kiderült: nem hiába Duo a neve a kicsikének: mosógép ÉS szárítógép egyben. Node mi a helyzet akkor, ha csak az egyik funkciója működik? Rá kellett kérdezni az eladónál. A willhaben többek között azért is továbbfejlesztett verziója az on-line piactereknek, mert nincs licitálgatás, meg titkos e-mail-címek és csak a felhasználó-felületen való kapcsolattartás: minden kontakt boldogan integet a jobb fölső sarokban. Az eladó neve meg igazi tősgyökeres osztrák név volt: Herr Szecsenyi. No, ennek a jóembernek ment is a levél szép választékos német nyelven megfogalmazva, biztos ami biztos. Ki tudja ezeknél… van olyan Szabo, akinek már csak a neve emlékeztet a hazájára, mert egy kukkot nem tud magyarul. Szécsényi úr viszont magyar volt a javából, így a levelezést magyarul folytattuk.
KÖZBEVETÉS: Mindig mondom Dávidnak és mindenki másnak is, hogy az igazán jó dolgok nem sok erőlködés nyomán történnek, hanem csak úgy, hirtelen és nagyon gyorsan. Velem legalábbis mindig így volt, lett légyen szó dolgozatokról, kalandokról, törekvésekről… Így volt például a kijövetelünkkel kapcsolatban is. Két hónapon át írtuk a pályázati leveleket szállodáknak, vendéglőknek, korrepetáló intézményeknek (ha nem ment ki 50 levél, akkor egy se!) – válasz semmi, vagy ami mégis, az igencsak elutasító. Aztán, immáron szeptember közepe táján megjelenik egy állásajánlat „német, mint idegen nyelv” tanárt keresve, és mi történik? Én aznap éjjel (kb. 10 óra lehetett vagy később) kb. az esélytelenek nyugalmával pályázok, erre másnap jön a levél, hogy jöjjek csak ki szépen interjúra, egy héten belül megvolt az interjú, két hétre rá kint voltunk - azóta pedig hihi van és kalandok.
Visszatérve a mosógéphez: kétnapi egyeztetés után a harmadik napon landolt nálunk a masina. Kicsi volt, enyhén piszkos és nem enyhén nehéz (ketten toltuk-húztuk fel az elsőre, fokonként haladva). Mint kiderült, nem volt meg hozzá a műanyag cső, amivel a csaphoz lehet csatlakoztatni, így aznap Dávid még Neunkirchenben megismerkedett a Baumax nevű remekbeszabott hellyel (meg az ottani árakkal is) és beszerezte a hiányzó alkatrészt.
A felavatás ünnepélyes és feszült pillanatokkal volt teli: egyrészt aggódtunk az esetleges problémák (kifolyó víz, műszaki gondok) miatt, másrészt mégiscsak akkor vettük életünk első igazi háztartási kellékét, ráadásul az merészebb álmainkban sem jutott eszünkbe, hogy szárítógépünk is legyen.
Megmondjam az árát? Használtan a szállítással együtt 165 euróba került – nekünk pedig bőven megérte. "Privi" az első próba óta hűségesen mos és szárít. Kicsi, halk, fehér és szerencsére nem táncos talpú, nem mozdul a helyéről a legvadabb, 1200-as fordulatszámnál sem. Zárásként pedig íme egy kép a boldog, újdonsült mosó-szárítógép-birtokosokról: