A cím Dávid egyik utolsó mai éber mondata volt, amit egy átszédült nap után hozott össze, immáron az ágyban fekve. Kissé többnyelvűre sikeredett, sebaj. Lehet, hogy jobb is, ha mindjárt alszik... na, már alszik is.
Amúgy is vidám nap volt ez a mai. Vidáman tettem a semmit egész délelőtt, aztán valahogy elevett a SOMA-ba a fene (helyi turkáló, aki nem tudná, és bizony király hely). Minthogy a kedvenc csizmám nemkedvenc cipzára nemrég felmondta a szolgálatot, kerestem és találtam magamnak csizmát. Occsóér', kényelmes, meleg. Jött hozzá három felső is, csak úgy nyomatéknak. Tudjátok hogy el ne fújjon a szél hazafelé. Nem fújt el, viszont szembesodorta az egyik igen kedves régi tanítványomat. Török az illető, és hölgyemény, valamint, fogalmazzunk szépen, "nemkevés szerepem volt abban, hogy meglegyen az itt-tartózkdáshoz szükséges német vizsgája". A kedves volt tanítvány pedig a vizsga után folyton mondta-mondogatta, hogy van számomra egy Geschenk, azaz vett nekem ajándékot. Ennek kb. fél éve, őt nem láttam, magam meg nem is akartam ajándékot, sose szeretnék ilyesmiért kapni. Átment, örüljünk, hellóta. DE. És itt jön a de. A mai összefutáskor megkérdezte, van-e időm. Mondtam neki, hogy az aztán van, kb. csak az van. Erre meghívott magához. Annyit érdemes még tudni, hogy az illető kétgyermekes anyuka, a nagyobbik fia 5 éves, a kisebbik hat hónapos. Úgyhogy ma szocializálódtam egy kicsit, félig törökül, félig németül elcsevegtünk a leányzóval, végignéztem pár nívós fotóalbumot, szórakoztattam a gyerekeit és szórakoztattak a gyerekei (a török paliknál ez valami gén-dolog lehet: fél éves és próbálja bűvölni a nőneműeket máris... a nagyobbik meg kézből etetett, chips-szel, és föladta rám a sapkámat a búcsúzáskor). És kaptam egy szép, sötétkék kendő-sálat, jó nagyot, jó puhát. Még próbáltak egy igen szép nyakéket is rámtukmálni, de itt már nem hagytam magam, azért tisztesség is van a világon, még ha egyre kevesebb is. Ellenben telefonszámot cseréltünk, és lehet, hogy nem ez volt az utolsó látogatásom Yeteréknél. Jól jött az eddig felhalmozott török szókincs nagyon, de még több még jobban jött volna... na majd.
Amúgy is vidám nap volt ez a mai. Vidáman tettem a semmit egész délelőtt, aztán valahogy elevett a SOMA-ba a fene (helyi turkáló, aki nem tudná, és bizony király hely). Minthogy a kedvenc csizmám nemkedvenc cipzára nemrég felmondta a szolgálatot, kerestem és találtam magamnak csizmát. Occsóér', kényelmes, meleg. Jött hozzá három felső is, csak úgy nyomatéknak. Tudjátok hogy el ne fújjon a szél hazafelé. Nem fújt el, viszont szembesodorta az egyik igen kedves régi tanítványomat. Török az illető, és hölgyemény, valamint, fogalmazzunk szépen, "nemkevés szerepem volt abban, hogy meglegyen az itt-tartózkdáshoz szükséges német vizsgája". A kedves volt tanítvány pedig a vizsga után folyton mondta-mondogatta, hogy van számomra egy Geschenk, azaz vett nekem ajándékot. Ennek kb. fél éve, őt nem láttam, magam meg nem is akartam ajándékot, sose szeretnék ilyesmiért kapni. Átment, örüljünk, hellóta. DE. És itt jön a de. A mai összefutáskor megkérdezte, van-e időm. Mondtam neki, hogy az aztán van, kb. csak az van. Erre meghívott magához. Annyit érdemes még tudni, hogy az illető kétgyermekes anyuka, a nagyobbik fia 5 éves, a kisebbik hat hónapos. Úgyhogy ma szocializálódtam egy kicsit, félig törökül, félig németül elcsevegtünk a leányzóval, végignéztem pár nívós fotóalbumot, szórakoztattam a gyerekeit és szórakoztattak a gyerekei (a török paliknál ez valami gén-dolog lehet: fél éves és próbálja bűvölni a nőneműeket máris... a nagyobbik meg kézből etetett, chips-szel, és föladta rám a sapkámat a búcsúzáskor). És kaptam egy szép, sötétkék kendő-sálat, jó nagyot, jó puhát. Még próbáltak egy igen szép nyakéket is rámtukmálni, de itt már nem hagytam magam, azért tisztesség is van a világon, még ha egyre kevesebb is. Ellenben telefonszámot cseréltünk, és lehet, hogy nem ez volt az utolsó látogatásom Yeteréknél. Jól jött az eddig felhalmozott török szókincs nagyon, de még több még jobban jött volna... na majd.