A következő címkéjű bejegyzések mutatása: otthon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: otthon. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 1., kedd

És akkor így március elején jöjjön a Karácsony CSAPÓ 3, avagy mindenhol máshol

De már tényleg nincs sok, becsszó, meg egymásra tekert ujjak, feltartva, vagy hogy is kell ezt… tehát a 24-i nagy zabbantás után fellelkesülve felkaptunk az egyik igen korai vonatra, és hazavonatoztunk szépen. Hehe, Haza. Három-négyfelé. Mehettünk volna még több helyre is, csak nem tudtunk, pénz-, idő- és egyéb hiányok mián. Dávid szépen meg is fogalmazta, hogy „Most még itthon vagyunk, de mielőtt megint otthon leszünk, még el kell ugranunk haza.” – hát igen, elég zavaros így, kezdő fiatalként. Kezdő idősként meg még izgalmasabb lesz :P

Éspedig nem mentünk üres kezekkel, mert ha már egymásnak nem jutott ajándék, mindenkinek vettünk, akinek csak akartuk. A méretes kajacsomagok és a majd egyheti ruhaadag mellé per Kopf, persze, benyomorintottunk egy kevés ajándékot. Mondjuk másfél bőröndnyit, saccperkábé. De előtte még gyorsan lekaptuk, hogy legyen mire emlékezni. Ím pár kis ajándék, szépen felcímkézve. Egy rakat étel- és italféle persze a hűtőben bújt, úgyhogy ne a mennyiséget, hanem inkább a hiperszervezést tessék keresni a képek láttán. Hát... mi sem találtuk meg, no.Még valamikor november táján kezdtük el vezetni az úgynevezett ajándéklistát, valahol a számítógépen. Aztán az elkeveredett némi rejtett mappába, erre elkezdtem egy másikat, papíron. Akkor megegyeztünk, hogy mindenki a saját hatáskörébe tartozókat vezeti, született még két lista. Akkor Dávid kitalálta, hogy mégiscsak digitalizálni kéne, erre bevittük Excel-formátumba. Nem tudtuk tartani a „csak a saját hatáskörbe tartozóknak” című szabályt, én írtam Dávid-rokonokat, Dávid írt N-i-rokonokat is. És akkor Dávid persze megtalálta a régi listát, ami szintén gépen íródott. Ötletekből tehát nem volt hiány, csak az összefésüléssel akadt némi munkánk. Meg hát a beszerzés, ugyebár. Még 23-án ott tolongtunk Neunkirchenben, a mindenféle boltokat véve sorra, hogy a ? jelűeknek valami ad-hoc-dolgot leljünk – ezek a körutak ugyan fárasztóak szoktak lenni, ám többnyire meglepően sikeres eredménnyel zárulnak. Az ember kínjában, mikor a 6. boltba megy be, hirtelen kreatív lesz és mindenkinek talál megfelelőt. És nem, nem az első útjába kerülő vackot veszi meg abban a bizonyos 6. boltban. Mi legalábbis nem így tettünk. Meglett a jutalmunk:

KAPTUNK A FEJÜNKRE MINDENKITŐL.

Hogy nem kellett volna. Hogy minek költünk. Hogy ez túlzás, ilyet ne tessék többet csinálni. Hogy erre semmi szükség nem lett volna. És emellett –reményeink szerint legalábbis – mindenki meghatódott némileg, hogy gondoltunk rá odakint, vagy legalábbis fenemód örült. UGYE??? Naugye. Nem, nem fárasztok senkit az ajándéklista részleteivel, talán csak azokról az ajándékokról emlékezem meg, amiket mi kaptunk.

Ez itt például vendégpapucs-tartó, Katitól. Színes, vidám, praktikus, mosolygós békafeje van. Ez egy ilyen papucsevő béka, nálunk ugyanis légy nincs. Nem baj, nagyobb és laktatóbb a papucs, meg jobban is mutat a nyitott szájban. Majd varrunk bele azért légy alakú papucsot is, ha itt lesz a varrógép. Tehát hamarrrr.

O.-éktól (a főnök, igen) Dávid egy hatalmas Merci csokit kapott, én pedig egy igen nívós egynyelvű osztrák szótárat. Lehet, hogy tanító célzat ez a főnök részéről… én nem vettem annak, mert csak néhanap lapozok bele. Többet kéne, tudom, hagyjatok szépen.

Apol nénitől (die Omi von David) egy rakat evőeszköz jutott a birtokunkba. Majd ha sokan leszünk, akkor felhasználásra kerül – egyelőre azért nem nyúltunk hozzá, mert ha azt is megbontjuk, akkor a sok mosogatnivaló nem fog elférni. Valahogy csak hébe-hóba sikerül ugyanis követni a bölcs szabályt, miszerint minden evés után mosás jön: edény- és fogmosás – eképpen néha tetemes mennyiségű szennyes-mindenféle kerül a mosogatóba. Kb. addig, amíg el nem fogy a tiszta. De megjavulunk, persze, majd.

Katitól (die Mutter von David, aki nem tudná) a papucs-békafejen kívül még láncot is kaptunk Dáviddal. Ezüst szívet, a kettétörőset. Én a Jánostól megkaptam a keresztelőjére vett masszív láncát a szívhez, tök jó, azóta is bírja a strapát, éjjel-nappal hordom. Dávid egy kis ezüstláncon hordja, mikor épp eszébe jut.

Akkor a SZÓMA. Dávid kapta, agytréningelőnek, az őt igen jól ismerő nagyijától. Hát nem mondom, találó ajándék… még mindig gonosz vagyok, de erről legalább megismertek. Hogy is mondta a Huxley bácsi, magyarra fordítva? „Szóma, ha mondom, segít a gondon”- igaz-e? Hát ez inkább belevisz, mint segít rajta, az ember addig szenved vele, míg ki nem rakja, de addig nagyon ám. Jól megizzasztotta a baráti társaság egy részét, de persze volt olyan is, aki egy fél percen belül kirakta. Kirakva pediglen így néz ki (lehet nekem gratulálni akár ügyességemért, akár azért, mert esetleg nem a legkorrektebb sorrendben rakom fel a képeket... ;)):

Egy bölcs bagoly is figyelt a karácsonyi ajándékok között, hátha bölcsebbek leszünk általa. Afféle Könyv-Bagolynak nézi a figyelmesebb szemlélő, főleg, mert a könyvespolcunkon vert tanyát. Kézi készítésű, nemes példány- akitől kaptuk, szintén Nagy Könyvbagoly ám. Egyelőre annyit lehet észrevenni, hogy Dávid éjt nappallá téve olvas, mióta ez a szerzet (na meg az e-könyv-olvasója) megvan. Gyanús a dolog. Remélhetőleg előbb-utóbb másféle hatása is megmutatkozik. Itt vigyorog:

Egy szép adag fürdősó szintén arra vár, hogy sorsát betöltse: de mivel káddal még nem rendelkezünk, ez a fajta élvezet későbbre halasztódik. De mint egy régi és szívemnek kedves biológiatanáromtól tudom (már megint): ami késik, az jön.

Egy helyes kis modern rádió, Gábortól (der Vati von David) véletlenül Veszprémben maradt, pedig tudnánk neki ám helyet meg elfoglaltságot is. No, majd jól beszerezzük a legközelebbi ott-jártunkkor, és beüzemeljük.

Nagyon hasznosnak bizonyult az a karácsonyi vásárlás, amely Jóanyám, Vilma (die Mutti von N-i) ajándéka volt. Azóta az alsó határon két órás főzéseket sikerült normalizálni, a négyórás kiadósabbakat pedig kétórásra csökkenteni. És a fűszerek is vidáman pillogatnak a fűszertartókból, a cukrot nem zacskóból, hanem cukortartóból öntjük, a gyümölcsöt gyümölcstálalóból esszük (amikor épp nem nyüves drága, emiatt folyton leárazott banánt vadászunk fél euróért, de olyan utoljára valamikor novemberben volt). És nem feledkezhetek meg a fürdőszoba jelenlegi fő kellékéről, amely egy digitális mérleg. Főzőtudományunkat és lustaságunkat ellenőrzendő nap, mint nap mázsálom magam, és sajnos meg kell állapítanom, hogy bizony ennyi mozgás mellett nem kéne ilyen jól főzni, vagy ilyen étkek mellett többet volna jó mozogni.

Még sorolhatnám az apróságokat, meg a kimaradt dolgokat egy ideig, de így hirtelen ennyi ugrik be. Mindent nagyon köszönünk, mindennek nagyon örültünk és örülünk most is, és szerintünk nem volt túlzás, amit mi műveltünk és amennyit mi adtunk. Legalábbis részemről nem bántam meg. Most kérdeztem Dávidot, ő sem bánta meg. Ebben maradtunk.

Mielőtt bárki azt hiszi, hogy na végre vége, közlöm, hogy NINCS. Mert jön pár élmény. Végül is ki kíváncsi az ajándékokra, úgyis az élmény számít, nem? Na jókor mondom én is. Tehát: Dávid ritka ügyes kezeinek hiányát a veszprémi fa bizony zokon vette. Fogta magát, besztrájkolt, és emós módra levetette magát a mélybe. A fa hisztijének számos szép régi Stenszky-üvegdísz látta kárát. Az is lehet, hogy a fa rám lett mérges, mert nem voltam hajlandó lefotózni. Jelentem, tanultam az esetből, és az összes többi fát gyorsan lencsevégre kaptam. Veszélyes dolog ez az emósdi, könnyen terjed. Megelőztük, éljen. Tehát a fák:

Ez itt a tapolcai fa. Nagy, méltóságteljes. Odajutásunk már kevésbé zajlott méltóságteljesen, mivel az a fehér Opel, amely a Veszprém-Tapolca-távot volt hivatott megtenni, történetesen nem rendelkezett ékszíjjal. És hát hogy-hogy nem, az akkumulátorát sem sikerült feltölteni, így félúton bizony lerohadt. A szépen kiöltözött négyfős társaság többszöri betolási kísérletek ellenére sem jutott vele fél kilométernél távolabb. Egy órányi várakozás következett a faluhatárban, szerencsére legalább a kanyaron túl tudtunk jutni. Be lett vontatva az autóka szépen, hazafelé busszal mentünk.

Tapolcán pedig előkerült pár régi videó, Dávidék kiskorából. A felvételek keltette hangulatot talán jól érzékelteti ez a lesifotó:

De hát mindenki volt gyerek, nem? Sőt, van, aki most sem túl felnőtt… több is. Kettőt biztosan ismerek.

Ez az otthoni műfenyő (N-iéknél), ezúttal nem vettem részt a díszítésében. Azért így is szép lett, pont olyan, amilyennek megszoktam. Afféle prototípus-karácsonyfa, ahogy valaki megfogalmazta. Szerintem is. Csak a fenyőillat szokott hiányozni… de a fenyőtű-szedegetés a szőnyegből már nem.

Ez a kis helyes pedig apám karácsonyfája. Megvan a maga bájos hangulata, kicsi, de azért mégiscsak _fa_. Még szaloncukor is van rajta, az összes osztrák megirigyelheti (mert idekint nincs szaloncukor, ahogy észrevettem). Azokat az ezüst gyűrűket mintha még én ragasztottam volna össze lánccá, és öntapadós papír-jellegű valamiből vannak. Ezzel volt körbefáslizva az otthoni kis zongora lába, ha minden igaz. De annak már húsz éve. Húúú-úúú-úsz. Sok, nagyon sok. Csoda, hogy emlékszem. UPDATE: mint kiderült, az emlékeim jók erről az ezüst öntapadós papírról, az információim azonban tévesek: ezeket nem én ragasztottam össze töpszli gyerkőcként, hanem jóapám saját kezűleg készítette őket erre a karácsonyfára. Az enyémeket pedig valószínűleg megrágta az idő vasfoga :-)

Ez a legutolsó, de tényleg. A barátaink, Nóri és Zoli karácsonyfája. Ízléses, nincs rajta sok hmmmm, „csicsa”. A gond az, hogy valószínűleg az én ízlésem némileg elferdült, és nem ilyen szép, kifinomult.

Én néha kifejezetten kedvelem a csicsát. Mondjuk az ünnepek-féle csicsát (például mikor alsós koromban mindenféle rajzolt mintákkal teli nagy tojást kaptunk húsvétkor, papírból kivágva, és persze ki kellett színezni, hát az enyémen az összes színes ceruza nyoma ott ékeskedett, amit az akkori kétszintes tolltartómba be tudtam zsúfolni). Nem azt, ami a mindennapokban van, hogy aranylánchoz ezüstfülbevaló, rubin mellé smaragd kő, kékre zöld meg sárga meg piros, rózsaszínnel körítve és lilával tálalva. Nem az ilyet. De ha egyszer lesz SAJÁT karácsonyfám (márpedig lesz, ha nem szól közbe semmi), akkor az némileg csicsás lesz. Olyan, hogy aki ránéz, annak káprázzon a szeme a látványtól, és nem azért, mert egy kóbor csillagszóró-szikra pont belement. Mondjuk a fent említett színekben lesznek rajta díszek. Teszemazt saját készítésűek, de lehet pár kommersz gömb is. Meg saját szaloncukor, Kati receptje alapján. Saját sütésű mézeskalács. És így tovább, de ez már egy másik történet, gyerekek. Remélem, ez a karácsony-téma meg elég volt ahhoz, hogy jövő évig kitartson, és nem feküdte meg túlzottan a gyomrotok. Innentől gyakorlatiasabb bejegyzések jönnek, kevesebb nosztalgia és több jelenbeli, valós adat. Addig meg hess innét, pihentessétek a szemeiteket pár napig – főleg az, aki képes volt ezt is végigolvasni.