A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karácsony. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karácsony. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 1., kedd

És akkor így március elején jöjjön a Karácsony CSAPÓ 3, avagy mindenhol máshol

De már tényleg nincs sok, becsszó, meg egymásra tekert ujjak, feltartva, vagy hogy is kell ezt… tehát a 24-i nagy zabbantás után fellelkesülve felkaptunk az egyik igen korai vonatra, és hazavonatoztunk szépen. Hehe, Haza. Három-négyfelé. Mehettünk volna még több helyre is, csak nem tudtunk, pénz-, idő- és egyéb hiányok mián. Dávid szépen meg is fogalmazta, hogy „Most még itthon vagyunk, de mielőtt megint otthon leszünk, még el kell ugranunk haza.” – hát igen, elég zavaros így, kezdő fiatalként. Kezdő idősként meg még izgalmasabb lesz :P

Éspedig nem mentünk üres kezekkel, mert ha már egymásnak nem jutott ajándék, mindenkinek vettünk, akinek csak akartuk. A méretes kajacsomagok és a majd egyheti ruhaadag mellé per Kopf, persze, benyomorintottunk egy kevés ajándékot. Mondjuk másfél bőröndnyit, saccperkábé. De előtte még gyorsan lekaptuk, hogy legyen mire emlékezni. Ím pár kis ajándék, szépen felcímkézve. Egy rakat étel- és italféle persze a hűtőben bújt, úgyhogy ne a mennyiséget, hanem inkább a hiperszervezést tessék keresni a képek láttán. Hát... mi sem találtuk meg, no.Még valamikor november táján kezdtük el vezetni az úgynevezett ajándéklistát, valahol a számítógépen. Aztán az elkeveredett némi rejtett mappába, erre elkezdtem egy másikat, papíron. Akkor megegyeztünk, hogy mindenki a saját hatáskörébe tartozókat vezeti, született még két lista. Akkor Dávid kitalálta, hogy mégiscsak digitalizálni kéne, erre bevittük Excel-formátumba. Nem tudtuk tartani a „csak a saját hatáskörbe tartozóknak” című szabályt, én írtam Dávid-rokonokat, Dávid írt N-i-rokonokat is. És akkor Dávid persze megtalálta a régi listát, ami szintén gépen íródott. Ötletekből tehát nem volt hiány, csak az összefésüléssel akadt némi munkánk. Meg hát a beszerzés, ugyebár. Még 23-án ott tolongtunk Neunkirchenben, a mindenféle boltokat véve sorra, hogy a ? jelűeknek valami ad-hoc-dolgot leljünk – ezek a körutak ugyan fárasztóak szoktak lenni, ám többnyire meglepően sikeres eredménnyel zárulnak. Az ember kínjában, mikor a 6. boltba megy be, hirtelen kreatív lesz és mindenkinek talál megfelelőt. És nem, nem az első útjába kerülő vackot veszi meg abban a bizonyos 6. boltban. Mi legalábbis nem így tettünk. Meglett a jutalmunk:

KAPTUNK A FEJÜNKRE MINDENKITŐL.

Hogy nem kellett volna. Hogy minek költünk. Hogy ez túlzás, ilyet ne tessék többet csinálni. Hogy erre semmi szükség nem lett volna. És emellett –reményeink szerint legalábbis – mindenki meghatódott némileg, hogy gondoltunk rá odakint, vagy legalábbis fenemód örült. UGYE??? Naugye. Nem, nem fárasztok senkit az ajándéklista részleteivel, talán csak azokról az ajándékokról emlékezem meg, amiket mi kaptunk.

Ez itt például vendégpapucs-tartó, Katitól. Színes, vidám, praktikus, mosolygós békafeje van. Ez egy ilyen papucsevő béka, nálunk ugyanis légy nincs. Nem baj, nagyobb és laktatóbb a papucs, meg jobban is mutat a nyitott szájban. Majd varrunk bele azért légy alakú papucsot is, ha itt lesz a varrógép. Tehát hamarrrr.

O.-éktól (a főnök, igen) Dávid egy hatalmas Merci csokit kapott, én pedig egy igen nívós egynyelvű osztrák szótárat. Lehet, hogy tanító célzat ez a főnök részéről… én nem vettem annak, mert csak néhanap lapozok bele. Többet kéne, tudom, hagyjatok szépen.

Apol nénitől (die Omi von David) egy rakat evőeszköz jutott a birtokunkba. Majd ha sokan leszünk, akkor felhasználásra kerül – egyelőre azért nem nyúltunk hozzá, mert ha azt is megbontjuk, akkor a sok mosogatnivaló nem fog elférni. Valahogy csak hébe-hóba sikerül ugyanis követni a bölcs szabályt, miszerint minden evés után mosás jön: edény- és fogmosás – eképpen néha tetemes mennyiségű szennyes-mindenféle kerül a mosogatóba. Kb. addig, amíg el nem fogy a tiszta. De megjavulunk, persze, majd.

Katitól (die Mutter von David, aki nem tudná) a papucs-békafejen kívül még láncot is kaptunk Dáviddal. Ezüst szívet, a kettétörőset. Én a Jánostól megkaptam a keresztelőjére vett masszív láncát a szívhez, tök jó, azóta is bírja a strapát, éjjel-nappal hordom. Dávid egy kis ezüstláncon hordja, mikor épp eszébe jut.

Akkor a SZÓMA. Dávid kapta, agytréningelőnek, az őt igen jól ismerő nagyijától. Hát nem mondom, találó ajándék… még mindig gonosz vagyok, de erről legalább megismertek. Hogy is mondta a Huxley bácsi, magyarra fordítva? „Szóma, ha mondom, segít a gondon”- igaz-e? Hát ez inkább belevisz, mint segít rajta, az ember addig szenved vele, míg ki nem rakja, de addig nagyon ám. Jól megizzasztotta a baráti társaság egy részét, de persze volt olyan is, aki egy fél percen belül kirakta. Kirakva pediglen így néz ki (lehet nekem gratulálni akár ügyességemért, akár azért, mert esetleg nem a legkorrektebb sorrendben rakom fel a képeket... ;)):

Egy bölcs bagoly is figyelt a karácsonyi ajándékok között, hátha bölcsebbek leszünk általa. Afféle Könyv-Bagolynak nézi a figyelmesebb szemlélő, főleg, mert a könyvespolcunkon vert tanyát. Kézi készítésű, nemes példány- akitől kaptuk, szintén Nagy Könyvbagoly ám. Egyelőre annyit lehet észrevenni, hogy Dávid éjt nappallá téve olvas, mióta ez a szerzet (na meg az e-könyv-olvasója) megvan. Gyanús a dolog. Remélhetőleg előbb-utóbb másféle hatása is megmutatkozik. Itt vigyorog:

Egy szép adag fürdősó szintén arra vár, hogy sorsát betöltse: de mivel káddal még nem rendelkezünk, ez a fajta élvezet későbbre halasztódik. De mint egy régi és szívemnek kedves biológiatanáromtól tudom (már megint): ami késik, az jön.

Egy helyes kis modern rádió, Gábortól (der Vati von David) véletlenül Veszprémben maradt, pedig tudnánk neki ám helyet meg elfoglaltságot is. No, majd jól beszerezzük a legközelebbi ott-jártunkkor, és beüzemeljük.

Nagyon hasznosnak bizonyult az a karácsonyi vásárlás, amely Jóanyám, Vilma (die Mutti von N-i) ajándéka volt. Azóta az alsó határon két órás főzéseket sikerült normalizálni, a négyórás kiadósabbakat pedig kétórásra csökkenteni. És a fűszerek is vidáman pillogatnak a fűszertartókból, a cukrot nem zacskóból, hanem cukortartóból öntjük, a gyümölcsöt gyümölcstálalóból esszük (amikor épp nem nyüves drága, emiatt folyton leárazott banánt vadászunk fél euróért, de olyan utoljára valamikor novemberben volt). És nem feledkezhetek meg a fürdőszoba jelenlegi fő kellékéről, amely egy digitális mérleg. Főzőtudományunkat és lustaságunkat ellenőrzendő nap, mint nap mázsálom magam, és sajnos meg kell állapítanom, hogy bizony ennyi mozgás mellett nem kéne ilyen jól főzni, vagy ilyen étkek mellett többet volna jó mozogni.

Még sorolhatnám az apróságokat, meg a kimaradt dolgokat egy ideig, de így hirtelen ennyi ugrik be. Mindent nagyon köszönünk, mindennek nagyon örültünk és örülünk most is, és szerintünk nem volt túlzás, amit mi műveltünk és amennyit mi adtunk. Legalábbis részemről nem bántam meg. Most kérdeztem Dávidot, ő sem bánta meg. Ebben maradtunk.

Mielőtt bárki azt hiszi, hogy na végre vége, közlöm, hogy NINCS. Mert jön pár élmény. Végül is ki kíváncsi az ajándékokra, úgyis az élmény számít, nem? Na jókor mondom én is. Tehát: Dávid ritka ügyes kezeinek hiányát a veszprémi fa bizony zokon vette. Fogta magát, besztrájkolt, és emós módra levetette magát a mélybe. A fa hisztijének számos szép régi Stenszky-üvegdísz látta kárát. Az is lehet, hogy a fa rám lett mérges, mert nem voltam hajlandó lefotózni. Jelentem, tanultam az esetből, és az összes többi fát gyorsan lencsevégre kaptam. Veszélyes dolog ez az emósdi, könnyen terjed. Megelőztük, éljen. Tehát a fák:

Ez itt a tapolcai fa. Nagy, méltóságteljes. Odajutásunk már kevésbé zajlott méltóságteljesen, mivel az a fehér Opel, amely a Veszprém-Tapolca-távot volt hivatott megtenni, történetesen nem rendelkezett ékszíjjal. És hát hogy-hogy nem, az akkumulátorát sem sikerült feltölteni, így félúton bizony lerohadt. A szépen kiöltözött négyfős társaság többszöri betolási kísérletek ellenére sem jutott vele fél kilométernél távolabb. Egy órányi várakozás következett a faluhatárban, szerencsére legalább a kanyaron túl tudtunk jutni. Be lett vontatva az autóka szépen, hazafelé busszal mentünk.

Tapolcán pedig előkerült pár régi videó, Dávidék kiskorából. A felvételek keltette hangulatot talán jól érzékelteti ez a lesifotó:

De hát mindenki volt gyerek, nem? Sőt, van, aki most sem túl felnőtt… több is. Kettőt biztosan ismerek.

Ez az otthoni műfenyő (N-iéknél), ezúttal nem vettem részt a díszítésében. Azért így is szép lett, pont olyan, amilyennek megszoktam. Afféle prototípus-karácsonyfa, ahogy valaki megfogalmazta. Szerintem is. Csak a fenyőillat szokott hiányozni… de a fenyőtű-szedegetés a szőnyegből már nem.

Ez a kis helyes pedig apám karácsonyfája. Megvan a maga bájos hangulata, kicsi, de azért mégiscsak _fa_. Még szaloncukor is van rajta, az összes osztrák megirigyelheti (mert idekint nincs szaloncukor, ahogy észrevettem). Azokat az ezüst gyűrűket mintha még én ragasztottam volna össze lánccá, és öntapadós papír-jellegű valamiből vannak. Ezzel volt körbefáslizva az otthoni kis zongora lába, ha minden igaz. De annak már húsz éve. Húúú-úúú-úsz. Sok, nagyon sok. Csoda, hogy emlékszem. UPDATE: mint kiderült, az emlékeim jók erről az ezüst öntapadós papírról, az információim azonban tévesek: ezeket nem én ragasztottam össze töpszli gyerkőcként, hanem jóapám saját kezűleg készítette őket erre a karácsonyfára. Az enyémeket pedig valószínűleg megrágta az idő vasfoga :-)

Ez a legutolsó, de tényleg. A barátaink, Nóri és Zoli karácsonyfája. Ízléses, nincs rajta sok hmmmm, „csicsa”. A gond az, hogy valószínűleg az én ízlésem némileg elferdült, és nem ilyen szép, kifinomult.

Én néha kifejezetten kedvelem a csicsát. Mondjuk az ünnepek-féle csicsát (például mikor alsós koromban mindenféle rajzolt mintákkal teli nagy tojást kaptunk húsvétkor, papírból kivágva, és persze ki kellett színezni, hát az enyémen az összes színes ceruza nyoma ott ékeskedett, amit az akkori kétszintes tolltartómba be tudtam zsúfolni). Nem azt, ami a mindennapokban van, hogy aranylánchoz ezüstfülbevaló, rubin mellé smaragd kő, kékre zöld meg sárga meg piros, rózsaszínnel körítve és lilával tálalva. Nem az ilyet. De ha egyszer lesz SAJÁT karácsonyfám (márpedig lesz, ha nem szól közbe semmi), akkor az némileg csicsás lesz. Olyan, hogy aki ránéz, annak káprázzon a szeme a látványtól, és nem azért, mert egy kóbor csillagszóró-szikra pont belement. Mondjuk a fent említett színekben lesznek rajta díszek. Teszemazt saját készítésűek, de lehet pár kommersz gömb is. Meg saját szaloncukor, Kati receptje alapján. Saját sütésű mézeskalács. És így tovább, de ez már egy másik történet, gyerekek. Remélem, ez a karácsony-téma meg elég volt ahhoz, hogy jövő évig kitartson, és nem feküdte meg túlzottan a gyomrotok. Innentől gyakorlatiasabb bejegyzések jönnek, kevesebb nosztalgia és több jelenbeli, valós adat. Addig meg hess innét, pihentessétek a szemeiteket pár napig – főleg az, aki képes volt ezt is végigolvasni.

2011. február 27., vasárnap

Karácsony Ternitzben, kettesben

A nagysikerű karácsonyi történet pedig emígyen folytatódik: majd mi jól bekarácsonyozunk felkiáltással a 24-ét a megszokottakkal ellentétben (mindenki a maga kis szűk családi körében) Ausztriában, extra szűk családi körben töltöttük (mert egy meg egy az ugyebár nem túl sok). A körülményekre való tekintettel még nevet is kapott az esemény: Minimalista Karácsony lett belőle. Az elnevezés természetesen híven tükrözi az ünnep jellegét, lévén:

1) NEM VOLT KARÁCSONYFA. Műfenyőt nem akartunk venni, az igazit meg egy napra sajnáltuk volna (főleg úgy, hogy utána majd két hétig felé sem nézünk). Amúgy sem rajongunk a kivágott fákért. Kis cserepes fenyőket errefelé nem lehet kapni, biztos abból indulnak ki, hogy van elég. Butusok, jobb szót most nem találok rájuk :S Fa tehát nem volt, és ágakat sem szereztünk. Meg díszeket se. Se üvegből, se műanyagból, se papírból. Pedig emlegettem, hogy hópelyhek fognak az ablakra kerülni, de a december itt olyan havasra sikeredett, hogy attól tartottam, ha még ki is ragasztok néhányat, az csalogatólag fog hatni a valódiakra… Schneeschaufler-ként (elvállaltuk a ház körüli hókotrást) ezt pedig nem tartottam jó ötletnek.

2) NEM VOLT SÜTEMÉNY. Szégyen, de mit tegyen, akinek nincs sütője? Pedig a bejgli az mégiscsak bejgli, és persze sok más finomat is lehet ám készíteni… ha van hol, van miben. De hát nem volt. (Most sincs.) Műsütit? Ugye vicceltek. Na azért.

3) NEM VOLT AJÁNDÉKOZÁS EGYMÁSNAK. Merthogy mi mindketten a meglepetéseket szeretjük. Úgy viszont, hogy Dávid munkanélküli, és folyton velem lóg, valamint mindig tudjuk egymásról, hogy ki hol jár, igen érdekes lett volna meglepetni egymást. Ehhez hozzájön még, hogy egy rendesebb ajándékleső körút (ejj te kis Ternitz, nem bővelkedsz túl sok boltban, hajj!) cirka három-négy órát vesz igénybe. Ennyi időt illegalitásban ellógni mégsem lehet, ha otthon vár a másik. Nem akartunk "- Szia, merre jártál egész délután? -Hát ajándékot vettem neked, fordulj már elfele, és majd jól lepődj meg!"-jellegű helyzeteket. Meg aztán, amire vágytunk, az többe került, minthogy egymásnak meg tudjuk venni (Dávid e-könyv-olvasója, pár keresetlen bútor, miegyéb), kis vackokat, figyelmességet meg nem akartunk, az a mindennapokban megvan. Azt terveztük, hogy a megrendelt "router" lesz a mi ajándékunk, és akkor végre lesz jó kis internetünk, de a mocsok csak három héttel később volt hajlandó megérkezni.

Ezenkívül elmaradt Dávidnak a szokásos éjféli mise, meg előtte a betlehemesdi. Ellenben csomagoltunk, pakoltunk, takarítottunk egy nagyon keveset. Szégyen, de elég romosan hagytuk itt a lakást… meg is lett a böjtje: egyrészt tehettük rendbe januárban a visszajövetelkor, másrészt izgalmas helyekről izgalmas penészpamacsok kerültek elő. Szép nagy, fejlett példányok. Ja, és amivel ténylegesen telt a 24-énk, az a FŐZÉS volt, mondván, hogy ha már ennyire minimalista lesz idén az ünnep, akkor legalább az asztalra kerüljön mindenféle jó, jól. Hát került. No, hol az a fénykép… kell a segítség a felsoroláshoz, mert már megkoptak az emlékek…

Itt is van. Tehát:

Naszóval először is leves. "Mindent-bele-leves" lett a neve, mert egy zöldségleves, egy zöldborsóleves és egy grízgaluskaleves keveréke, felkockázott marhahússal ízesítve. Nyami. Otthonra is jutott egy kevés… két dobozzal vittünk belőle haza, nem azért, mert nem volt finom (de TÉNYLEG nem azért!), hanem mert olyan sokat sikerült készíteni.

Ezt követte a második fogás, vagyis inkább fogások, mert hogyaszongya’ volt:

-> habos krumplipüré, tejszínnel készítve,

-> rizibizi, ezen nincs is mit túlmagyarázni

-> az a szép adag ott a narancssárga tálban életem első, de nem utolsó franciasalátája. Ebből is jutott hazulra. És még van persze:

Bal oldalt pár pulykából készült mustáros hússzelet kacsintgat, társaik ebédre már elfogytak. A pempős állagú izé alant, ami eredetileg citrommártás névre hallgat, inkább citrompuding lett, mivel valami nagy zavaromban adtam neki cukrot. Ja és hiányzik belőle a citrom. A többi stimmel.

És persze az elmaradhatatlan káposzta, ott elöl, a lábosban bújva. Hát kérem… most szépen elmesélem, hogy hogyan NEM szabad nekifogni az ilyesminek. A „Te Dávid, kellene valami hagyományos étel is, mondjuk mit szólnál a töltött káposztához?” felkiáltást NEM az követi, hogy az ember nagy lendülettel bevetődik az első nagyobb vegyesboltba és vesz egy böszme nagy fej káposztát,. Hogy "háá’ mer’ akcióóós vót”. Ó NEM. Aki okos, az szépen leül az internet vagy a kis szakácskönyve elé, és elolvassa a recepteket, és neki persze leesik a tantusz, hogy bizony savanyított káposzta kell ide. Aztán NEM veszi meg a legnagyobbat, hogy cipelje fél Magyarországon át, lévén bele sem tudott kóstolni az elkészülte után, hiszen annyira pukkadásig volt a többivel. És végül: NEM dicsekszik el az otthoniaknak, hogy ezt a káposztát bizony ő csinálta, és hát milyen jó illata van, biztos jujjde-csudafinom, mert bizony a legenyhébben megfogalmazott kritikáktól is rákvörösen bújna aztán a szőnyeg alá, vagy bárhova, ahol nem tudják, hogy ezt biz' ő készítette. Tehát így NEM tesz, aki okos. Ne mondjátok, hogy nem szóltam, szolgáljon ez tanulságul az engem követő nemzedékeknek :-O Egyébként nagy tragédia nem történt, mindössze, anyám szavaival élve: még egyszer jól át kell főzni, a húst alaposan megsózni-borsozni, a káposztát besavanyítani, meg feldarabolni, és némi tejföllel egész ehető lesz - hát hihi. De az illata tényleg remek volt! :-S

És akkor hátul egy mosolygós desszert, ha már nincs-sütő: tiramisúúúúú! Itt egy közeli, hátha valaki meglátja benne a művészi értéket:

Erre vagyok a legbüszkébb, nemcsak azért, mert fenséges lett (főleg a káposztához viszonyítva!), hanem mert (aki essssetleg nem látná) magunkat örökítettem meg rajta. Dávid a barnaarcú, nekem meg lófarkam van (ugye milyen romantikus?). És NEM vitorlás hajó, motorcsónak, és egyéb dolgok. Nem is nyúltunk hozzá, hanem ment egyenesen Magyarországra, ahol végül közös erőfeszítések árán sikerült eltüntetni. Ez jó mulatság, _nemcsak_ férfimunka volt!

És Dávid családjának hagyományait követve ki is öltöztünk, elvégre nem ünnepi vacsora az, amit nem hint be előkelően a felsőről le-lepotyogó ünnepi flitter, vagy ha nincs egy ezüstszoknya vagy alkalmi ing, amit le lehetne enni. A kiöltözés az alábbi módon zajlott: Dávid az egyik irányba, én a másikba – és egymástól függetlenül, egymás szándékáról mit se tudva, öt perccel később megjelentünk, mindketten bordó színű felsőben, szürke alsórésszel. Mindig mondom Dávidnak, hogy nincs telepátia, nincs. Csak ő lopkodja a gondolatokat a fejemből, a kis hamis. Na jó, az énekhangja nem hamis: énekeltünk ezt-azt. Főleg Dávid, mert én nem igazán ismerem ezeket a dalokat. A Kiskarácsony-Nagykarácsonyt viszont ő nem akarta tudni. Kép, nesztek:

Hát ezek valánk mi, karácsony táján. Bár elég minimalistára sikeredett, a hangulata pont olyan volt, amilyet szerettünk volna. Szerintem legalábbis… Dávid szerint „csak a gyerekek hiányoztak”. Vicces fiú ez a Dávid, én mondom. Ti mit mondtok? ;)

2011. február 16., szerda

Időutazás az ünnepekbe: Karácsony, csapó egy, a „Főnökféle”

Ki hány helyen karácsonyozott? Én így elsőre össze sem tudnám számolni… de szerencsére a legtöbb helyen készültek fényképek, ahol meg nem, ott épp elég izgalmas történt, hogy emlékezzek rá. Tehát: 2010-ben elég nagynak (legalábbis fizikailag) és mindenkitől távol levőnek (legalábbis fizikailag) éreztük magunkat ahhoz, hogy megpróbáljunk kettesben eltölteni egy szentestét, és elkölteni a hozzá tartozó ünnepi vacsorát (meg egy kisebb vagyont a hozzávalókra, na és persze ajándékokra – ímé így szóla N-iből a csóriság). Később leírom, mi lett belőle, időrendben viszont megelőzte a tényleges 24-ét a munkahelyi karácsony, amelyet főnököm és párja szervezett nekünk, és igen élménydúsra sikeredett.

O.-ék némi (bő egy órás) ide-oda-kocsikázás után egy igazi osztrák Heuriger-be fuvarozták a kollégákból verbuválódott kis csapatot. A Heuriger (magyar fordításban „Idei”) alatt idénykocsmát kell érteni, és kétféle is van belőle: Wein- és Mostheuriger. Előbbi az akkori év boraiból kínálgat, utóbbi esetében a nevével ellentétben (Most ugyanis magyarul MUST-ot jelent) főként facsart alma- vagy körtelé áll az itallapon, és nem a jól ismert édes magyar nedű. Mi mindazonáltal Weinheuriger-be mentünk, így utóbbi fejtegetés majd egy Mostheuriger kipróbálása után lesz ismét aktuális. Dávid szerencsére szintén velünk volt, mivel „sokat segített az irodában”.

Tulajdonképpen vacsorázni vittek ám minket, nem leitatni, hogy aztán a részeges fotóinkkal ott-tartsanak a nyelviskolában. Enni mentünk hát, és előre leszögezem, hogy mindketten alaposan visszafogtuk magunkat Dáviddal: nem a ránk jellemző étel- és italmennyiség fogyott, nehogy legközelebb véééééletlenül elfelejtsenek meghívni. De azért nem is éheztünk, na. A társaság viszonylag alkoholmentesnek mutatkozott, de szerintem bánhatják, mert én egy WEIN-Heurigében csak nem iszom narancslevet! Hát kipróbáltam egy jóféle fűszeres bort, nyamm. Az ciki, ha már nem emlékszem, hogy vörös volt-e avagy fehér? Pedig tényleg nem volt sok, ellenben ízlett. De tényleg. XD

Az ott fogyasztott Frittatensuppe (marha-alaplé fűszeresen, palacsintatészta beleszaggatva) azóta felkerült a „Mit főzzünk itthon?” elnevezésű listára… de még nem jutottunk el az elkészítéséig. Jó ebédhez szól a nóta, tartja a mondás – miért lett volna másképp, hiszen az egyik kolléga gyönyörűen énekel, van honlapja meg Youtube-videója is, emitt meg emitt… Ő például Edith Piaf-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, de egy kis osztrák kocsmadalt is előadott a hely szellemének megfelelően. Engem is unszoltak, hogy valami jó kis ízes magyarosat! Kaptak egy Hajmáááásipéterrrrt, és nem ugrottam föl az asztalra, nem jártam csárdást, de azért jó volt. Örültek annak is, nem volt finnyás a nép. No meg a pipázásom sem maradhatott el, így azon túl, hogy „Hogyvagyképesennyitenni?”, megkaptam a „Éseztmostténylegelfogodszívni?” jellegű hüledezést is. Panem et circenses, ugyebár. Hopp, két fotó:

Jóllakva és danolászva elindultunk hazafelé szépen… csak hát megálltunk valamiféle kivilágított téren, Badenben (Badenban ???). Mondom, jó, biztos megnézzünk a karácsonyi vásárt, juhééé. Erre a kolleginák, hogy jajjde fááázom, inkább menjünk be ide: és egy plakátra mutogattak. A plakáton egy Casino reklámozódott ékesen, fényesen. Mondom, na peeersze, majd pont ide, nevettünk. Utána nem nevettünk, hanem ijedt arcokat kezdtünk vágni, mert a főnökék nagy elánnal terelték a társaságot a Casinoba befele. Ezekkel nem érdemes viccelni, mert komolyan veszik. Úgyhogy az est hátralevő részét Európa leghíresebb Casino-jában, na jó, van ez magyarul is, kaszinójában tengettük. Mindenki kapott 35 eurót, hogy ezzel lehet játszani. Játszottunk, a többiek rulettet, én azért a félkarút is kipróbáltam, egyszer élünk alapon. Az egy pohárnyi ajándék (nőknek járó) pezsgőt Dávidnak adtam, mert nem szeretem. Nem Dávidot, hanem a pezsgőt. Elég vidám lett tőle, úgyhogy vészes vidámságában gyorsan megfosztottam a nyereményünk felétől, mondván, hogy valami maradjon is. Hát amit megkaparintottam, az meg is maradt, a többi úszott elfele. A 2X35 euróból összesen 18-at sikerült valódi pénzbe átváltva megmenekíteni. Ennek is örültünk persze, ki ad itt ingyen ennyi pénzt? A többiek ügyesebben játszottak, 60-80 eurókat nyertek, szóval a rulettasztal nem a mi asztalunk. Mindenesetre igencsak bizarr volt a látvány, hogy kicsitől nagyig, fiataltól öregig szórják a pénzt, mint jómagam kiskoromban a párnából a tollat. Hopp, ott repül egy zöld százas, váltsa be szépen, krupié úr, aztán 5 perc és a százas már sehol. Nini, kétszázas röppen az asztalra, iramodik a golyó a páros helyett a páratlanra, a piros helyett a feketére, és a kétszázast el is nyeli a Bank örökéhes bendője. Durva és számomra ijesztő látvány volt. Szégyenlem is magam (de csak mert másvalakit _nem tudok_ szégyellni), valahogy nem hat meg a „Ha már megdolgoztam érte, hadd költsem el kedvem szerint” jellegű mentalitás. Abból a százasból mennyi emberen/ állaton/ bármin lehetne segíteni, ez kattogott a fejemben még hazafelé jövet is. No meg, hogy ne rókázzam tele a főnök kocsiját, ha már van olyan rendes és furikáz (nem az alkoholtól, én a vadabb vezetési stílustól is ki tudok lenni gyomorilag – de megúsztuk, én is meg a kocsi is).

Ez volt a munkahelyi karácsony, tartalmas, izgalmas, helyenként borzadalmas és nagyon jó.Folyt. köv. hamarrrrr.