2012. december 13., csütörtök

egy órája

kaptam N-itől sms-t, hogy nem fog hazaérni és Bécsben alszik (egy szállodában). hát, akkor ez bizony hosszú hétvége lesz..

majd holnap biztosan beszámol róla

én meg inkább már megyek vissza tanulni (a beiktatott kötelező szünetekkel).

PS: valahogy mindenképp a világ fiataljainak a tudomására kéne hozni, hogy ha néhány évet "elszúrnak" az életükből, attól még ugyan nem lesz bajuk, csak az agyuk fog kissé lelassulni és utána már ordas hiba lesz elvárni tőle a korábbi (pl. tipikus "egyetemi évek" alatti) teljesítményt..

2012. december 12., szerda

Nem túl jó kezdet

Felkelés rendben, reggeli remek, indulás és érkezés percre pontosan az előre eltervezett menetrend szerint. De azzzztán... Csak azzal nem sikerült beszélni az egyik vállalatnál, akivel igazán fontos lett volna. Bár ha a viselkedése alapján belegondolok, abból a beszélgetésből is leginkább vállvonogatás, hümmögés, mentegetőzés szűrődött volna le, ami meg nem hiányzik.

Azt a másik partnercégnél úgyis megkaptuk. Egy minket notóriusan kerülő úriemberrel sikerült ugyanis szépen összefutni, és szerencsétlen nem tudott hova menekülni. A feszengős, feszültséggel terhes beszélgetések mintapéldáját tekinthette volna meg a nagyérdemű, ha lett volna... így meg csak én, meg a helyi kolléganő voltunk tanúi a bizarr esetnek.

Összefoglalva tény, hogy mindenki meredeken be van tojva a húsiparban dolgozók közül - ki kevésbé, ki jobban. Ez túl sok jót nem jelent számunkra, és ahogy főnökúrral egy amúgy pompás vacsora elköltése mellett tárgyaltuk, nemigen látjuk a kiutat mi sem. Kezdem félteni ezt a céget, pedig fél éve hol érdekelt még, hogy miből mennyit adunk el, és kinek. Hiába - az emberek változnak.

Majdnem elfelejtettem a harmadik ügyfelet, akinél utoljára voltunk. Talán jobb is lenne elfelejteni, mert az illető notórius szófosó. Ezzel még nem is lenne gond, ha nem hinné azt magáról, hogy tud németül. Node NEM TUD. Vagyis ilyen pocsék nyelvtannal rég hallottam valakit - mit valakit, bárkit is beszélni egész eddigi életem során. És valljuk meg, nem vagyok kétnapos eresztés.

Ez kérem, szabályos kínzás volt - két óra tömény borzalom egy valamirevaló némettanárnak. Nem mellesleg két kölyök folyamatosan zajongott a háttérben, és az anyjuk "nyugalom legyen már"-jellegű kirohanásai is inkább növelték a hangerőt, mintsem csökkentették volna. Túléltem, vacogtam, átfagytam, egy kád meleg vízzel hoztam rendbe magam még vacsora előtt.

Vacsoránk pedig a "szokott helyen" került elköltésre, és némi szópárbaj után sikerült rávennem a főnököt, hogy végre én is fizethessek valamit. Rendes pincér srác volt, ugyanaz, aki már tegnap is kiszolgált minket - és aki még tegnap megígérte, hogy titkon bejuttat bennünket Európa második legnagyobb báletrmébe - ami történetesen az étterem része. Éééééés bementünk. Van rengeteg szék, meg színpad, meg tudomisén még mi minden, puccos csillároktól kezdve páholyhelyekig minden. Felmentem a színpadra - jó. Füttyel és beszéddel próbálgattam az akusztikát - jó. De hogy valami égi fenomén, vagy csak az elfogyasztott kis szilvapálinka hatására énekeltem-e el az Old Lang Syne-t, azt már nem tudom. Nem sikerült rosszul, megkaptam a pincér sráctól, hogy ez bizony nem volt amatőr. Pedig be voltam ... khmm, rezelve. Csúnyán. A szereplést még gyakorolni kell. A főnök meg nem mondott semmit - vagy túl jó voltam, vagy olyan borzasztó, hogy inkább nem mondott véleményt. De lehet, hogy szót sem érdemel a teljesítményem, azért nem véleményezte. Lényeg a lényeg - elbizonytalanodtam jövőbeli énekesi karrieremet illetően.

Megint este 11 óra van, menni kell - holnap van még egy körünk, aztán a következő bejegyzést már remélhetőleg Ternitzből írom. Csak azt még meg kell érni... :)

Száll-ide, száll-oda

... a hópihe, miközben gépelek itt a szállodai hallban. 

Tegnap jó nap volt, jó... hosszú. Éneklésre nem jutott idő benne, pedig direkt emiatt mentem be korábbra. Ember tervez... Ági meg a főnök végez. De azért itt, Hódmezővásárhelyen énekeltem egy adagot, szépen-halkan, mikor már túl voltunk egy kellemes vacsorán, és egymagam sétáltam a varázslatos kivilágítású téren. Minden fehér, itt valahogy megmarad a hó, csak Ausztriában nem. Szégyen, gyalázat.

Most egy gyors reggeli jön, utána meg felkerekedünk, és eljátsszuk a...

Télapót / Mikulást / Kisjézuskát. Ajándék-körúton vagyunk az ügyfeleinknél, ugyanis. No, sipirc, este igyekszem netközelbe kerülni.

2012. december 11., kedd

az aggodalom sosem jó dolog

márpedig ma időben hazaértem (és én írok N-i helyett :))
szóval volt lehetőségem tanulni.

ehelyett hagytam, hogy a magyar felsőoktatással kapcsolatos mizéria (tüntetések és tűnő keretszámok) magukkal ragadjanak és 5-8 cikket is elolvastam róla. mintha aggódnék..

inkább azért kell majd aggódnom, hogy mi lesz pénteken velem! itt máshogy állnak kicsit hozzá a diákok (is!) a tanuláshoz és a vizsgákhoz. talán már említettem, hogy nem egy vizsgaidőszak van egy félévben, hanem gyakorlatilag kettő. az elsőnek most pénteken lesz a lezárása (4. vizsga, ca. hetente volt egy), a második január végén lesz, ott 5 vizsgám lesz - asszem, de még nem számoltam össze.

ehhez képest még mindig az izgat a leginkább, hogy mi a különbség a fullframe és az APS-C között gyakorlati szempontból.. azt hiszem, eléggé műszaki-közeli hozzáállásom van (természetesen természetközeli helyett :))

N-i-t reggel elvittem kocsival a vasútállomásra (ami gyalog 5 percre van), mert miért ne, ha egy időben indulunk (legalább én nem késem el) és elköszöntünk; majd remélem, beszámol arról, hogy milyen a hangulat Magyarországon..

mivel sokkal több érdekesség nem történt, inkább megyek vissza próbálkozni tanulni..

2012. december 10., hétfő

Nyissz

A mai nap végéből levágunk egy kicsit. Hátha éjfél előtt sikerül befejezni...

A vacsornya kész. Nokedli, ami... sajtos-szalonnás-petrezselymes-tojásos-fűszeres, meg gombóc, ami spenótos, de mirelit. Meg saláta, ami még nincs kész, majd reggel.

A hajamból is lett nyissz, Dávidot kértem meg, hogy kurtítana rajta pár centit. Kevés hajam van, és már nem is hosszú. De legalább szép, szőke, vagy sötétszőke, vagy mézszőke, mittudomány.

Valamint ez volt az a nap, amikor akár sérvközelbe is kerülhettem volna. Merthogy hülye vagyok, természetesen. Meg mert a körülmények úgy hozták, hogy egy 51 kilós csomagot kellett istápolni, és kettéválasztani, de annak is 26,5 kiló a fele, és persze még kitöltőanyag is kell. Szóvalhogy a harminc kilókat még a hatvan kilómmal sem jó emelgetni, de ha senki nincs az irodában, és a főnök azt mondja, küldjem a csomagot, akkor küldöm. Mondjuk ő már olyat is mondott Áginak, hogy ketten lányok biztosan bírunk a 150 kilós raklapos csomaggal... néha nagyon szupervumannak néz minket a főnök. Vagy ő se mindig használja a fejét.

Számla is jött, 13. Ennyit egyszerre még sosem kaptunk, háromnegyed óra volt csak az iktatásuk. Amiről viszont érdemesebb írni, az a varázslatos naplemente az iroda ablakából, ahogy a hátul szürkéllő hegyek belevesztek a türkizes égbe, miközben elöl tüzes sárgák lobbantak, s hozzá még a fekete, rikácsoló varjúcsapat, amint épp hazafelé tartott a téli dőzsölésből... hát, hiába próbálok szavakat lelni, ez azért mégiscsak egy leírhatatlan naplemente volt.

A naplementéket pedig mindig jobban szerettem a napfelkelténél. Nem tudom biztosan, mi okból, hiszen a színvilág elég azonos, és a napfelkelte után lehet örülni a ragyogó égnek, az előttünk álló egész napnak. Mégis - az enyém a naplemente marad.

2012. december 9., vasárnap

A hétvége veszekedésre való, detényleg

Hétköznap az ember úgyis olyan ritkán látja a másikat, hogy még egy jó kis veszekedésre sem futja. Bezzeg a hétvége! Akkor aztán szabadon neki lehet esni életünk párjának, és kiélni némi egy hét alatt felgyülemlett feszültséget. Ebben mi szerintem már egész profik vagyunk.

Két veszekedés között persze a békülés a legjobb. Ami azt illeti, itt még lenne gyakorolnivaló, de legalább sok.

A lakás ugyan nem teljes mértékben maradt rendetlen, de azért elég koszos ahhoz, hogy egy ideig még pont ne jöjjön ide senki.

A karácsonyi ütemterv elég lassan körvonalazódik, pedig már csak kb. két hét. Ma ugye már meg lehet gyújtani a második gyertyát... meg is fogjuk mindjárt.

Dávid még mindig a fényképezőgép-vásárlás témájába van belezúgva, sehogy sem lehet levakarni a monitorról, pedig ennyi erővel tanulhatna is. Vagy mondjuk elmosogathatna, így három nap után. Érik az idő egy újabb kis veszekedésre...

Vagy csak szépen lefekszik mindenki, és elteszi magát holnapra. Holnap... bizony egyedül leszek. Az ilyen napokat nem mindig szeretem, főleg nem, mikor a nyakamba szakad egy-két ötven kilós csomag. Mit kezdjek véle? Már az emeletre feljuttatni sem épp egyszerű feladat, nemhogy még ki is bontani. És egy csomót kell telefonálni is, mint mindig, ha egyedül vagyok. De most még tudok is róla, brrr.

Már a gondolatra is tüsszögök megint. Nem kell ez ide estére, inkább lesej magamnak egy jó meleg vackot a takaró alatt,

Intenzív napok 2 - a péntek meg a szombat

A némi szipogás sajnos egész nap megmaradt, lehet, hogy nem alszom eleget? Á, ugyan már.

Tájékoztattam Ágit a csütörtöki út eseményeiről, ő meg engem, "magyarul" update-elődtünk. És valahogy elment a nap, mert el kellett neki mennie, különben nem írogatnék itt, ugye.

A főnök eléggé kész volt, rosszul aludt, vagy mi. Ági azt mondta, biztos elég ferdére sikerült az éjszakája, hehe. Alig lehetett egy kis nevetést kihozni belőle, de azért sikerült.

Amikor nagy nehezen ő is elindult, szépen rendbe tettem még pár számlát, és mikor végképp semmi dolgom nem akadt fél öt táján, szépen lekapcsoltam minden villanyt, gépet, egyebet, a kontaktlencsét a magammal előrelátóan elhozott tartóba helyeztem, majd szépen lehajtottam a fejem az íroasztalra... és kiesett fél óra. Ezek szerint aludtam. Utána átöltöztem fehérkosztümösbe, a hajammal fél órát vacakoltam - csak tudnám, minek, ha úgyis kalapot hordok - és mentem Badenba. Találka a kaszinó előtt, hétkor. Rongyoltam, mint Atom Anti, éééééés odaértem. 

Szerencsére a fényképezőgépet még idejekorán elkértem a főnöktől, kattintottam párat, de aztán átadtam a tulajdonosnak, hogy állítsa be a fényviszonyoknak megfelelően. Hiba volt, mert elkezdett engem fotózni, és gonoszul nevetett hozzá. Nagy nehezen elszedtem tőle a gépet, jöhetett a bosszúhadjárat... aztán csak befutott a másik két hölgyemény is. Írisz és Adri, vidámak, cserfesek, előttem dolgoztak a cégnél. Ilyen társaságban az a jó, hogy nekem nem kell sokat beszélni, mert megteszi helyettem más. Bementünk, exquizit-re. Elmondom, mit kell elképzelni.

Végy három, hatvanas évekbeli stílusba öltöztetett, gengszter-féle alakot, akik lökik a süket dumát németül - ők voltak a sómenek (showman, na). Végy hozzá Legyenönismilliomos játékot, csak nem egy ember részvételével, hanem mintha az egész közönség játszana, kettes-hármas párokba verődve. Még ehhez pár operabetétet, ami élőben szólt, és három maréknyi fogást, illetőleg pincéreket, akik folyamatosan újratöltik neked a vizet meg a bort.

Ezzel az este nagy része el is ment. A halat megette a főnök, a többi ízlett, és sokat fényképeztem. A játék nem érdekelt, nekem az egész egy nagy majomkodásnak tűnt, nem az én világom.  Tizenegykor vége lett. Utána hölgyek vécére koszorúban el... node az N-i nem hölgy, csak annak látszik, halvány fényben, rossz megvilágításban. Ellenben a főnök lelt egy zongorát, és játszottam rajta Bachot. Mert én ilyet is tudok, bibí. 

Mivel a belépő 10 euró értékben zsetonra jogosított fel, bementünk a kaszinó ténylegesen kaszinós részlegébe is. Én - ünneprontó mindig kell - nem szeretek ilyet játszani, odaadtam Adrinak a zsetont, hogy tegye fel a feketére. Húsz eurót nyertem, oda akartam adni Adrinak, mert végülis ő nyerte, de a kezembe nyomta. Lestük, ahogy a sok ráérős ember szórja a pénzét, most is éppannyira elborzasztott az egész, mint tavalyelőtt, mikor a volt főnökömékkel jártunk ugyanitt, ugyanilyen céges karácsonyt megünneplendő.

Végül egy pultnál kötöttünk ki, én ittam egy ingyen-pezsgőt, a többiek vizet. Vagy még azt se. És szépen elindultunk haza, fél egy táján. Adri akkorra már elment. Ági meg Írisz az egyik irányba, én meg a főnök a másik irányba távoztunk, és nekem még bizony nem volt elég a jóból. Mentünk hát ketten a Kuhstallbar-ba, ahol ugyebár boogie-zene van. Én meg boogie-zni nem tudok, úgyhogy a főnök megígérte, hogy a magyarórák mellett ezt is be fogjuk iktatni a délutánjainkba. Ám legyen :)
Nem mellesleg Ágival ismét összefutottunk a helyen, ezek szerint nem volt olyan fáradt, mint amilyennek tűnt. A főnök azt mondta, nem is lepődött meg, hogy ott találtuk. Még egy pohár fehérbor, és indultunk is. Ja kérem, hogy hova? Főnökúr elhatározta, hogy márpedig én nem császkálok hajnalig a hidegben, vonatra várva, hanem ő majd hazavisz. Ternitzbe. Én meg lehidaltam, de némi ellenkezés után feladtam. Ennek köszönhetően értem haza fél háromra. Dávid meg még itthon se volt, ő is épp a munkatársaival ünnepelt, valamikor fél négy körül eshetett be, de addigra már aludtam. Majd talán ő is megírja, hogy hogyan élte meg azt az estét, elég izgalmas....

És akkor a mai nap: kelés 11-kor. Reggeli délben. Kis latinjavítás, indulás a Lindt-csokiüzembe vadászni fél kettőkor. Üzem zárva, mert ma Mária-fogantatás van, vagy mi. Buktuk. Vásárlás a Hoferben, Richivel két óra tömör gyönyör latin. Most este filmnézés, romantikusan, kettesben... csak épp Dávid a Mátrixot nézte meg az íróasztalánál, én meg a Chalet girl-t az ágyban, párnák közt. Értünk a romantikához. 

Viszont az a helyzet, hogy ezt a destruktív magatartási formát, hogy úgymond egy órát gépelek a semmiről, folyó orral, fájó fejjel, most szépen beszüntetem. És holnap kevesebb lesz, ígérem.