2013. február 14., csütörtök

Kölcsöncucc elhozva

Valentin-nap alkalmából egy életét megunó egyén jól belerondított sok-sok másik egyén munkanapjába azáltal, hogy a vonat elé vetette magát azon a vidéken, amerre az én vonatom is visz engem. Na nem az enyém ütötte el, hanem egy előző - viszont emiatt hét vonat várakozott sűrű, tömött sorokban Wiener Neustadt és Baden között. Egy óra késés, a végén a főnök hozott el autóval Mödlingből, miután ő is várt rám vagy 10 percet. 

A nap többi része aránylag nyögvenyelősen telt - az árak mindenkinek túl magasak, a reklamáló- és az alkukedv viszont az egeket csapdossák. Hogy szó ne érje a ház elejét - fizetnek is az ügyfelek rendesen. Nem kell félteni a céget. megmarad.

Mire pedig eljutottunk volna odáig, hogy akkor lássuk a magyar házi feladat megoldásait, háromnegyed hat lett, és Dávid is megérkezett. Némi követő üzemmód és bonyodalmak után (autópályamatrica nincs, indexelés se mindenütt, de azért ne maradjunk le stb stb.) megérkeztünk a színhelyre. Az urak szépen bepakolták a kölcsönhűtőt meg a kölcsöndobozokat az autóba, és jutott idő a főnök játékszereinek behatóbb tanulmányozására is. A játékszerekhez utóbb kapcsolódott be Angela, a főnök élettársa, aki jelenleg kb. olyan bőrben van, mint Ági. Maródi banda.

Elég nehezen ment az elindulás a kölcsönnavigációs rendszer (= GPS) bekoordinálása miatt, de végül csak elindultunk Bécsből... át Bécsújfalun (ott a munkahelyem)... be Bécsújhelyre (ott fogunk lakni), mindezt a Bécsi úton. Hűtő ki, kishelyiség kihasználva, húzás haza.

Most hát itt vagyunk, takarók alatt, és nyomatjuk a kocka-perspektívát - Dávidnál a telefonja, nálam a laptop. És most kerülj emelkedett hangulatba, és keríts verset, meg mondást. Vers mondjuk akad, mert mindig futkos a fejemben pár sorocska. Sajnos csak töredékek... például a volt latinprofesszorom verséből egy-két szó. De azt a verset nem találom. Ellenben van más, tőle. A rettegett, megosztó, örök deák Déri Balázstól. Akivel szembementem, hogy lediplomázhassak végre, hat év után, és ne kelljen még egy fél évet csúsznom. Aki ordibált velem, és valószínűleg azt akarta anno, hogy sírjak. Nem sikerült neki. És aki megcsodálta a fekete kalapomat, mikor beszereztem, és azt mondta, hogy olyan vagyok a vörös hajammal, mint valami klasszikus ír nő, igazi vérmes keresztény. Hát na... nem ismert engem eléggé.

Még mondás is kell.
Ma a magamét írom ide, azt, amit ma raktam össze. Majd talán még máshol is megjelenik... ki tudja. Valahogy így:

Félsz valamitől? Jól van, okos vagy. Aki nem fél semmitől, nem akar tudni valamiről, tagad. Akkor most szépen fordulj szembe azzal, amitől félsz. Temperamentumtól függően, lendülettel vagy szép lassan - közelítsd meg. Ne fuss el - ne hagyd, hogy utolérjen: menj elébe, és jól nézd meg magadnak. Közelről tán nem is olyan ijesztő...

2013. február 13., szerda

Altató van a mekis kajában?

Dávid azzal várt itthon. Ma már szebb nap van, mint tegnap, holnap pedig kapjuk a cuccot... bár hogy üríteni miképp fogjuk az autót, még kérdéses.

Ági továbbra sincs jól, remélem, azért hamarosan rendbejön. Én tartom a formámat, csak ne lennék ilyen áááááhhhhlmossss.

Főnökúr mostanra talán végzett a házi feladattal. Három oldal... majd csak megbirkózik vele. Holnap kap mást is... valamit ki fogok találni.

Itt egy kétesélyes vers. Ilyet talán még én is írnék... tán eggyel különbet is. De nem írok, úgyhogy befoghatom a fene nagy önérzetemmel együtt.

A kalapom ma majdnem elcsatangolt mellőlem - rohantam érte vissza, a vonat emeletére, ahol magára hagytam. Ott volt, megvolt - de azért ijesztő, amikor már a napi viseletemet hagyom el majdnem, el kell gondolkoznom rajta: nem révedezem kicsit sokat?

Villont is szeretjük, de a költészetét biztosan. Ez állítóleg mondásszámba is elmegy:

Mais où sont les neiges d’antan?

A tavalyi hó... hát az már nem itt van. Nosztalgiából most már azért is megnézem, mi volt itt tavaly ilyentájt. Ha!

2013. február 12., kedd

Dávid bajban, kapva hajba(n)

Nem tudom, miért, de itt emészti magát mellettem egy fél órája. Nekem támad, megsértődik, engem okol, olyan szerepeket húz rám, amik nem igazak, próbál idegesíteni, lelkizsarolni, és a legnagyobb baj, hogy még ő se érti, miért. Elég baj.

Pedig semmi jel nem mutatott rá, hogy ilyen esténk lesz. Kint szépen befehéredett minden. Békés, fehér február... kicsit vacogós is, mi tagadás. Vagy csak a szívekben nem gyúl mécsvilág... Ejj, badarság.

Kapunk kölcsön-kocsit, kölcsön-hűtöt, kölcsön-dobozokat,talán még (bár ezt csak félve-halkan, óvatosan) mosogatógépet is. Meg kell javítani, de esélyes, hogy sikerül. Megint a főnöknek kell megköszönnöm. És úgy köszönöm meg, ahogy tudom - jövő héten dolgozat lesz megint. Addig meg gyakorlófeladatok.

Emiatt nem jutott időm főzni. Meg amiatt, hogy az Arpino-s találkánkat szervezzük. Azét az Arpino-ét, ami kb. tíz éve volt vendéglátóm, mikor bejutottunk a nagy nemzetközi döntőbe, a latinversenyek versenyébe. Ahonnan azt a különdíjat hazahoztam. És azt a sok élményt - az első Róma. Az első hét. Az első igazi bizonyítás, talán az utolsó is. Arpino... amit most, 10 év távlatából meg fogunk idézni kicsit. Találkozunk, mi arpinósok. Majd elsztorizgatunk szépen, hogy ki milyen nagyszabású tervekkel vágott neki utána a világnak, és hova jutott. Elmélázunk, hogy hogyan voltunk képesek annyi ideig latint tanulni... No igen, a nosztalgiának mindig csak a fele édes. Ez akár mondásnak is beillik.

Dávid meglepett egy haikuval. Ő költötte, bizony, ez különösen nagy szó. Nem mintha ne költött volna már életében mást is, de mégiscsak - ez egy vers, tőle. Álljon itt a jelen este tanúságául.

idegen a név,

ott van ő a tükörben,

és kinevetem.

2013. február 11., hétfő

Ami számít, az a lendület

Ma olyan hévvel vetettem bele magam ebbe a napba, hogy mostaztán fedáksárisan mindent viszünk. Még annak a palinak is köszöntem egyet mosolyogva, aki folyton a vonaton fixíroz - egy negyvenakárhány éves bajszos, idegesítő alak. A majré-kategóriából. Na nem baj, ezentúl úgyis a magam munkaidejében járok megint, úgyhogy elfelejthetem egy időre - no persze, a péntekek kivételével.

Ági még nem is volt bent, mikorra az irodába berobbantam - fülemen a még karácsonyra kapott fülhallgatóval, benne bömbölő akármikkel. Mire Ági megjött, kellemesen előkészítettem a terepet... még a vonaton lejegyeztem neki kútfőből, ami az elmúlt egy héten történt. Leírni kb. háromnegyed óra volt, elmondani több. Megjött a főnök, köszönt szépen magyarul. Ági eléggé meg volt lepve... hehe. És megint / még mindig beteg. Már elég lenne ebből a maródiságból, én is kifelé próbálok mászni belőle.

És futott a nap, mi meg vele. Valamelyest behoztuk magunkat, de most épp aktívabbik időszakát éli a benti gályázás. Nem unatkozunk nagyon, na. Emellett nem fenékig tejfel a munkahelyi légkör - Ági megkapta, hogy "Angela" - freudi elszólás volt, mivel a főnök, amikor veszekszik, valószínűleg ezt a nevet használja a legtöbbször. Az élettársáét... ejj.

Később meg, mikor ketten voltunk, felajánlotta, hogy
1. mégis megkaphatjuk azt a bizonyos hűtőt, amiről egy hete azt hitte, hogy rossz, mivel azóta működik
2. ad 5-10 piros ládát, amiben kényelmesen elférnek a vackok a költözéskor

Ez egy ilyen... nem adja föl, hogy segíthessen. Mit csináljak vele?? Hát, hétfő volt ez is, jó kis vegyes hétfő.

Azért csak túlestünk ezen a kis hétfőn, a fent említett élettárs jóvoltából pedig kaptunk még sajtot is. Finomat. Sokat. Ilyenkor mindig átalakul a csöppet sem bebetonozott jellegű heti menü, és kissé a helyszűkét is tűrni kell a hűtőben, node a sajtok... ! Nyami.

Most épp túl vagyok életem első rakott kelén, akarom mondani túl még nem vagyok rajta, mert a sütőben melegszik a tepsiben. Holnapra kiderül az igazság. És mostanra kb. el is fogyott a lendület. Kár érte.

Nemrég még népdaléneklős hangulatba kerültünk Dáviddal, egy-kettőt el is fújtunk, csak utána valahogy Dávid rögeszméjévé vált egy dal, amiben Szent András van, meg ló, meg kereszt. Ez nem hangzik épp népdalnak, és nem is jutott eszébe, hogy van - ergo abbahagyta az éneklést, meg a közben végzett mosogatást, és nekiállt netezni. Ezzel jól elvette az én kedvemet is. Majd holnap lesz megint - szépen végigfütyülöm a gyalogutakat népiesen, olyan úgyis rég volt.

"Kerek a káposzta, csipkés a levele..." Ez talán még az óvodából maardt meg. Körtánc volt hozzá, márha azt táncnak lehet nevezni. Meg van még a "Hej Vargáné káposztát főz". Ezek igenis versek. Teljesértékű műalkotások, a maguk nemében.

És aztán ki is fújt a káposztás dalok kincsestárának. Azért csak nem minden népdal a szerelemről szól... ugye?!

És akkor egy bölcselet, ha már Szentandrás (vagy Szent András) lova:

A lónak két oldala van - mégsem hanglemez.

2013. február 10., vasárnap

Tájékozódás

Hűtő-téren. Kisebb, nagyobb, új, használt, no-frostos, ilyen színű, olyan színű, Wiener Neustadt-ban, Magyarországon, Media Marktban, redcoon-on, diskurzus Dáviddal, diskurzus anyámékkal, csömör az egésztől, másnap újrakezd. Előbb-utóbb kell egy hűtő, mint a költözés záloga. Mostanra jutottunk el odáig, hogy nem levetett kell, hanem inkább új... de hogy a 100 eurós különbséget megéri-e megugrani, csak azért, hogy ismert márkát válasszunk az ismeretlen helyett, még kérdéses. Az élet nagy kihívásai, ugyebár, mikor a két majdnemharminc külföldiszökevény azon agyal, hogy a 100 vagy a 125 ezer forint a bizalomgerjesztőbb ár. Magam is irigylem a problémáinkat, de komolyan.

Aztán tájékozódás a lakásunkban, az alábbi módon:
- jééé, ez még megvan?
- jééé, ez meg mit keres itt??
- jééé, mocsok!
- jééééé, itt is! PFUJJJJ!


Ilyeténképpen feltérképeződött a lakás Bermuda-háromszög-jellegű területének egy része. 

Utána tájékozódás autóvezetés-témában, konkrétan: ki a parkolóba, be a volán mögé, aztán parkolás így meg úgy. Uuuuuuncsi. Naugyehogyuncsi. N-i úton akar száguldozni, körforgalomba be, meg egyéb vadságok. Tudtam, hogy ebből is ilyen végletes dolog lesz - hogy amit az egyik pillanatban nagyonnnnnnnem, azt a másik pillanatban dehonnnnnem szeretném. És nyavalyogtam is, hogy akarok vezetni hazafelé. De közúton nem lehet, mondá Dávid. És elszontyolodám vala. Erre föl Dávid elvitt valami kietlen pusztába, de betonútra. KÖZÚTRA. És vezettem. ÉN. Nem jött rendőr, hehe! Jöttek szembe, mentünk lakott területre be, jöttünk belőle ki, ja és lement a nap, sötét lett. Éééééén vezettem, nem okoztam balesetet, bibííí. És ha ezt rendőrbácsi olvassa, akkor tessék betudni egy zabolátlan fantáziájú blogger agyament képzelgéseinek. Minden jog fenntartva, meg ilyenek.

Szombaton valami hülye kíváncsiság elkapott, és tájékozódtam a munkaterületemen belül is - használt húsipari gépek hol, mennyiért, milyen konkurenciával, satöbbi. Ma meg Dávidnak mondám, már a vezetés és még egy kebabevés előtt, hogy engem úgy érdekelnének egyszer az olyan dolgok, hogy hogyan működnek bizonyos szerkezetek: számítógép, monitor, izzó (épp egy lámpát szereltünk szét, jobb híján konzervnyitóval, mert Dávid a szerszámostáskát sajna idejekorán átköltöztette). És akkor itt jött egy jó másfél órás blokk, melynek során megviláosíttattam Wolfram-szál, nemesgázok, kovalens kötések, ionos kötések, fémes kötések, galaxisok, naprendszerek és egyéb, nem épp bölcsészeknek való témák terén. És IMÁDTAM. Minden percét élveztem, főleg azokat, mikor kifele ugyan nem, de befele visongva röhögtem jómagam tájékozatlanságán. Nem tudtam, hogy a csillag meg a hullócsillag nem igazán ugyanaz, hogy a nap nem jut egyáltalán oxigénhez, hogy nincs is neki szilárd része, csak gáz, meg még gázabb - szóval itt én voltam a leggázabb. De most már tudok dolgokat, és ez tetszik. Fenemód bunkó vagyok ám, de tudásszomjas bunkó.

Megint elkaptam az "Így szerettek ők" című könyvet, amiben írók-költők szerelmi élete van szépen kiteregetve. De már jóval előtte érdekelt Fedák Sári... onnan is, hogy "kontra, szubkontra, rekontra, fedáksári". Még volt olyan idő, mikor kártyáztam. Magam is alig hiszem... elvben utálom a kártyajáték minden társas formáját. 

És valahogy Móricz Hét krajcára is terítékre került ma, régi kedves olvasmány, még talán az általános iskolás éveimből. Mennyi tájékozódás fér bele egyetlen napba!

Csak főzés nem - valaminek csak át kell csusszannia a hétfőbe, hogy ne legyen olyan túltelített ez a vásáros nap. Régebben vásár volt ilyenkor, s most itt minden zárva van, hacsak nem török vagy arab üzletbe kíván menni a tisztelt vevő.

No, verset és mondást ide, mert regényírás aztán végképp nem szerepelt a mai nap tervelményei közt, s mégis mindjárt kikerekedik egy egész A3-as lap, televetve bötűvel. Kell valami finom is költemény...

Itt is van. Meg itt. Balázs Béláról eddig fogalmam sem volt. Most se sokkal több, de van még idő...

Meg van itt felnőttes mondás. Vagy igaz, vagy nem. (Én sem a fene nagy bölcsességembe fogok belehalni, az tuti.)
Azon a napon válik az ember igazán felnőtté, amelyiken először nevet magán tiszta szívből.


2013. február 9., szombat

Pihenjünk

Bizonyos hétvégéken még azt is lehet, nem? 

Bár Dávid nem volt mellettem, mikor fölébredtem - elette a jósorsa a bolhapiacra, onnan hozott magának két pár sílécet, sícipőt, nekem kétbetétes hasábburgonya-készítőt, meg még ki tudja mi a kutyafülét. 

Még a SoMaba is elnézett, úgyhogy nekem azt sem kellett. Ez egyszer nem adtam ki pénzt egy rakat ruhára. Jut is eszembe, talán ideje lenne kiszedni a második kör mosást a gépből... 

Hűtő-ügyben annyira jutottunk, hogy lesz - valószínűleg újonnan lesz, garanciásan, nagy, osztrák (legalábbis a bolt, ahol vesszük).

Most fejeztük be a Chalet girl megnézését - ritka az ilyen mozizós alkalom, este kettesben. Másoknak épp ez az alapbeállítás, nem értem, mi miért nem teszünk így gyakrabban. És persze verseket is lehetne együtt olvasni...

Például ilyeneket. 

A vers csakugyan nemesít. Még nemesebbé tenne persze, ha egyszer már magam is nekilátnék, és nem csak a másét lesném sóváran. Ez is ír, az is ír, nekem sem kellene már félni tőle, hogy néha összeszedettebb formában nyilvánuljak meg. A baj csak azzal van, hogy mindig mindent bele akarok zsúfolni a mondandómba, nem tudok egy kisebb dolog, téma, motívum mellett megmaradni. Ezt kell nekem még tanulnom ... a kis dolgok művészetét. Nem minden szóban megváltani akarni a világot. Egyszer talán meglesz... De mint ahogy Andrew Matthews is megmondta (bárki lett légyen is az illető):

Az élet nem a kifogásokat, hanem az erőfeszítéseket díjazza.

2013. február 8., péntek

Hát csak nem vége van a hétnek??

Hát nem, de a munkásabbik része csakugyan véget ért. Elég húzós volt így Ági nélkül, minden nap lenyomni a 10-11 órát, hozzávenni a négy óra utazást, meg a főzést. És rengeteg minden történt, Murphy ugyebár nem alszik. Ha hárman vagyunk, alig akad munka, ha ketten, egyből megugrik.

Dávid pediglen hazatért az autóval, ami most sem ment át a műszakin. Nem tudom, mi lesz, de mivel a főnök által megpedzett hűtő mégsem jó, nekünk pedig nem volt elég lelkierőnk másik után kutatni, mégsem lesz költözés most hétvégén. Hűtő nélkül hova?

Ma pár cuccot azért felvittünk az új lakhelyre. Pizza vacsorára Wiener Neustadtban, noha dugig van az éléstár... ejj. Ja igen, tegnap a főnök főzött. És le is fotóztuk. És meg is ettük. Ma pedig meg lett hívva a futársrác palacsintára, és jól meg is lepődött. Úgy kell neki - azzal viccelt, hogy palacsintát kér. És hát - megkapta. Az embernek vigyáznia kell a kívánságaival.

Csak olyat kívánj, aminek nem félsz a teljesülésétől, mondta vala valaki. Én ezért nem szoktam sűrűn kívánni - úgyis mindig túltesz a valóság azon, amit gondolok. 

Dávid jelenti az ablakot pásztázva, hogy rétegben áll a hó az utcán. Megint szép, téli hétvégénk lesz, pedig mostanság inkább már a nap sütött... nem baj, részemről jöhet a fehérség. Van ám szánkónk, lehet reszketni.

Most pedig szépen visszanyúlunk a gyerekkori anyák-napi versekhez. Emlékszem ám, mikor sok kis csírácska, ezt szavaltuk az óvodában, jól elnyújtva minden szavát, amit lehetett. Tessék.

Valahogy az ünnepek is megváltoznak, ahogy az ember idősödik. Kopnak, mint mi magunk. Nem szerencsés. Van viszont, aki menekül az ünnepek elől...mert az fáj... na az már baj. Semmi elől nem kell menekülni.