2015. október 18., vasárnap

Belegondolván

Az úgy volt... Mese jön.

Múlt vasárnap lehetett, vagy talán még szombaton. Épp volt a konyhában egy kisebb kartondoboz, amit örömmel szoktunk joghurtok és egyéb apró árucikkek szállítására használni, ha a bevásárlásból hazaérünk. Ott maradt, árván nézelődött a földön. Panni lányom megszánhatta szegényt, mert belemászott, ezzel nemes feladatot adván neki. No meg nekem, mert már hallottam is a kedvenc slágerét, hogy "Enkaaa, gyereeeee!", és utána a vezényszót, miszerint " Toj-ni!". A Szőke persze nem azt szerette volna, ha legott átmegyek tyúkanyóba (bár a tojás csakugyan nagy kedvenc, ma azt is fog kapni reggelire). Csupán némi szelíd rodeózásra vágyott a konyhai linóleumon, mert ott épp az van. Jobban csúszik, nem hideg, nosztalgikus. Mentem is szépen, mezítláb, ahogy nálunk szokás, megrodeóztatni a Szőkét. Brümmmm-brümmmm részemről, nagy sikongatások a túlvégről, szép és jó. Egy ponton aztán mégis véget ért a móka. Véres véget. , Úgy nézett ki, hogy beleléptem valamibe.

Fájt. Vérzett. Szúrt. A bal nagylábujjamat érte a baj. Kiderült, hogy bizony szilánk, a múltkori ajtócsapkodós jelenet maradéka. Megtaláltam, kiszedtem, gondoltam: no, neked annyi. De csak vérzett az a kis seb. Én pedig gyanakvó lettem: hátha a sebbe fúródott egy gonosz? Hústűt megragad, riadt Szőkét a közelemből dávidi segítséggel eltávolít, kotorász. Hopp, megvagy. Föl kellett kissé emelni a sérült bőrfelületet, az alatt bújt meg a galád.

Pech, mondom magamban, megintszilánk, afenébe, hogy_lehetek_ilyen _szerencsétlen. És csak most gondoltam bele, hajnali szopatos csecsmőhasgyöntöléses mellpumpálós tudattal: büdös francot pech. Csuda egy szerencse. 

Ím a láncolat: beleléptem, kiszedtem. Ugyanakkor felsejlett a gyanú: mi van, ha a csuklómban is van ilyen? Ekképp kerültem a sebészhez, aki kiszedte az idegbe fúródott nyavajás tűszilánkot. Meg összevarrta az átszakadt idegszálat. Meg kiszedte a csontosodáskezdeményt.

De van tovább is. Ekképp kényszerültem arra, hogy tegnap éjjel a félkezes bénázás helyett előszedjem a mellpumpát. Ez sokszorozta meg a tejet a halódó bal mel!ben.

És van még tovább. Mert ekképpen lettem kvázi félkezes, és ez minden karakán beválalósság ellenére cudarul szánalmas állapot. Ez tette lehetővé, hogy Dávid az utóbbi napokban összekapja magát. Na jó, nemcsak ez, de jelentős része van benne, az tuti. És ennek köszönhetem / köszönhetjük, hogy jelenleg jól vagyunk.

Tegnap este mondtam is Dávidnak, hogy tulajdonképpen hálás vagyok annak a nyomorult szilánknak. Belémfúrt és kissé helyrebillentette az életem. 

Remélem, nem lesz belőle gond, higy kiszedtem azzal a hústűvel.

2015. október 16., péntek

Műtét kész

A sebészasszony stílusa remek, karakán, bírom az ilyet. Kiderült, hogy amit a röntgenkép mutat, az valami fals dolog, a szilánk kb. hajszalnyi volt csak, szabad szemmel gyakorlatilag kivehetetlen. A nő mégis kivette. No igen, és mellesleg a gonosz kis tűszilank épp a főidegbe állt bele, aztmondta, ő ilyet még nem látott, hallatlan, satöbbi. Ha pedig már itt voltam felnyisszantott csuklóval, egyből összevarrt egy átvágott mellékideget, kiszedett egy adag lágyrészt, ahol esetleg szintén lehet még szilánk, és eltávolított valami csontosodáskezdeményt is, ami 3-4 év múlva komoly gondokat (plusz egy műtét?!) okozott volna nekem.

Most itt van ez a csinos kis kötés:


Naná, hogy fáj, de persze aki szoptat, az vigyázzon a fájdalomcsillapítással. Vigyázok. Ha mégis túllépné a fájdalomtűrési határt a cudar, akkor elkapok egy tablettát, de túl két érzéstelenítésmentes itthonszülésen kétlem, hogy ez bekövetkeznék.

No és per se: semmi kézimunka, nulla megerőltetés, semmi vízhasználat az érintett területen tíz napig, hétfőn meg kontroll. Szép, kék varratok bújnak a kötés alatt. Dávid nem fogja látni, azt garantálom. Kissé izgalmas lesz továbbá a szoptatás, a büfögtetés meg egyéb nyalánkságok. Főzés, vasalás, hehehe. He.

2015. október 15., csütörtök

Holnap műtét

Mégiscsak van mit csinálni azzal a sebbel a bal csuklómon. Bele van szorulva egy szilánk. 

Egy szuri, egy kis nyisssz-nyassz-nyussz és kint is lesz.

Nekem meg nem árt legközelebb inkább biztonsági üvegeket törögetni, ha épp ki vagyok akadva.

2015. október 14., szerda

Megintpanni

Mondom, hogy minden nap meglepődöm. Általában pozitíve.

Ma este, Panni a kiskádban fürdik, Dávid énekkarra készülődik a nagyszibában, Dotti alszik. Aztán mégse, mert felsír. Hallani persze a fürdőszobában is. A Szőkével a legnagyobb móka közepében vagyunk, vízi játékok úszkálnak a kiskádban, X-et mutatok a fogkefével, fogmosás, miegymás. 

Dotti hangjára mindez egy csapásra megmerevedik, elnémulunk és egymásra nézünk Pannival. Két másodperc csönd, én mérlegelek, Panni gyorsabb nálam és kijelenti, hogy "bevisszük". Avagy behozzuk. A testvérét, a fürdőbe, hogy ne sírjon. Korrigálom az igét: jó, akkor behozom. Panni pedig elégetten nyugtázza, hogy megértettük egymást.

Persze emellett makacs, hebrencs, a mozdulatai hirtelenek, fogasssss, épp most bújik ki a jobb alsó szemfoga is, holnapra kint lesz. De ezzel együtt is gyanús nekem.

Gyanús, hogy talán jobban szereti Dottit, mint én magam. Ez azért durva, nem?

Holnap csekkoltatom le a csuklósebet másodszorra. Tej van elég, Dávid megint próbál igyekezni, és tarhonyát főztem. Vasárnap négyesfogat jön hozzánk vendégségbe.

No igen, és megvannak a tegnapi doktoros látogatás eredményei is. Dotti 58 centi, 5,3 kiló. Huhhh. Panni még mindig 10,2 kiló és 79,5 centi. Lehet, hogy egy év múlva ugyanakkorák lesznek.

2015. október 12., hétfő

Panni csodaságai

A minap lettem megkérdezve a kolleginák által, hogy "Hanna" nem féltékeny-e. Hát kérem...

Tegnap Dotti az ölemben volt, Panninak pedig engedélyeztem némi szopatot. Megkapta, majd közölte, hogy "Hamm, hamm!" (biztató hangnemben), utána pedig odament a húgához és a másik, szabadon kikandikáló mellet belenyomta a szájába. 

Ma délelőtt, mivel Dávid elment utánaszaglászni némi munkának, megintcsak hárman maradtunk itthon lányok. Épp Pannival foglalkoztam, valamit segíteni kellett neki, Dotti pedig az ágyon fekve elkezdett méltatlankodni. Nem kétségbeesett sírás volt, csak egy kis nyivákolás, arra gondoltam, míg befejezem Panninak a közreműködést, tán abba is hagyja. Nem hagyta abba, Panni pedig elkezdte monbdani, hogy "sír sír sír", végül idegesen rámszólt, hogy " felveszem ! ". Persze az alakegtyeztetést még nem tudja, ezért mindig rá kell kérdeznem, hogy kire is gondol, önmagára vagy rám. Megkérdeztem hát, hogy "Vegyem fel?", mire egyértelmű elégedett bólogatást kaptam válaszul.

Ennyit erről. Panni tök jó fej.

2015. október 9., péntek

Gyors kérés éjjel két szoptatás között

Dáviddal a mai bejegyzés kapcsán (is) előkerült a nyilvánosság kontra magánügy kérdése, ennek kapcsán pedig a kíváncsiságtól vezérelve megnéztem a blogstatisztikát. 

Az egy dolog, hogy dunsztom sincs, ki nézeget Észak-Amerikából. 

De nyomatékosan megkérnék mindenkit, aki olvassa, hogy ne ossza meg a blog címét, főleg ne Facebookon. A blog a saját szellemi szüleményem, családtagok és közeli barátok részére íródott, elméletileg a Google keresőmotorja se dobhatja ki, ilyennek lett megálmodva. Már észrevettem, hogy olyanok is olvassák, akik se engem, se Dávidot nem ismerik személyesen. Nem tudom, hogy találtak rám... 

Mindenesetre örülnék neki, ha nem terjedne csak úgy szájról szájra, site-ról site-ra. Nem kérek megosztásokat. A későbbiekben valószínűleg ennek szellemében költözni fog a tartalom is, olyan helyre, amit végképp csak jelszóval lehet megtekinteni.

2015. október 8., csütörtök

Egész jó nap, avagy a formák világa és a haladás

... a mai. Eddig. De lesz ez még így se.

A hormonok szép lassan ürülnek belőlem kifelé a szülés óta, ergo vigyáznom kell a tejmennyiségre. A kereslet-kínálat-elv francbamegy, ezt szerintem anno Panninál is megállapítottam. A bal mellet kell folyton egrecíroztatni, a jobb teszi a dolgát szépen, szerencsére túl is teljesít. Dotti növekszik, ma délelőtt lefürdettem: hát kérem, egy hájas barna csecsemőt tartogatunk, vehetem elő a 62-es méretet. Hosszában még picit nagy, széltében bőven jó lesz. Formás kis barna.

Ma délelőtt formáztunk Vikivel (magyar anyuka, jófej) palacsintákat. Lett virágos, holdas, napos, autós, katicás, Tutyis, bögrés, királyfis és királylányos, cicás, medve-malacos, malac-medvés stb stb. Király volt. Megy a piros X a naptárba.

Panni a hányáson túl van, szépen megtanulta, hogy kell. Ez volt okt. 4-e este. Azóta semmi hányás nincs, de hasmenése van még mindig. Széntablettákat kap, banánba keverve megeszi, cukrot adok neki jutalom gyanánt, mert az egészségesebb variáns, a cukorborsó volt szíves megromlani a hűtőben. Pannit még formába kell hozni, de az eszére nem lehet panaszom, feltalálja magát. Ma pl. az autóban hazafelé menet mondta, hogy induljunk, erre negkérdeztem szokás szerint, hogy hova. Bámult kifele az ablakon, majd kibökte: bokorba!

Dávidnak sem ártana némi formába hozatal. Valaki mondja meg, hogy a rákba van az, hogy egy alapból tünetmentes, 31 éves, átlagos testalkatú (85 kg tán még nem vészes ezzel a magassággal) hímnemű egyed egyszercsak annyira elkezdi fájlalni a keresztcsontját, hogy a nem egészen 11 kilós lányát se tudja fölemelni (szegény Pannit ez az elutasítás alaposan megviselni), egyenesen se tud állni, és menni is csak bottal (bot híján esernyővel) kényelmes neki?!! Ha ez a mozgás, konkrétabban a sport hiànya, közölném, hogy számtalan nemsportoló fiú-és lányismerősöm köszöni szépen, jól van. Még hatvan fölött is. Most is alszik, mert fekve kényelmes. Sajna én nem a kényelemre utazom. 

Úgy néz ki, hogy mindaz, ami anno megfogott Dávidban, tovatűnt. Semmi tűz (kivéve, ha ellenem kell kikelnie, az megy), semmi mozgalmasság. Valahogy régóta nem vagyunk egy szinten, anyagilag sose voltunk, szellemileg a lustaság sajnos übereli az intelligenciát. Ránézésre öregebb nálam, fáradtabb, motiválatlan, az igényszint minden téren messze máshol van, mint az enyém. Néha jól tudunk együttműködni, és rendesen bánik a gyerekekkel, eddig jó, de ettől én nem dobom magam hanyatt. Nem ver, éljen. Nem mond rólam rosszat (vagy nem tudok róla), ha épp nem dühös (bár a házi hárpia és tsai nekem már erős), de nem mond jót se. A cselekvés amúgy is többet számítana, mint a szavak. Folyton provokál, miközben folyton hárít. Ez szerintem nincs rendjén. Nagyon kevés dolog van már rendjén. 2005 rég volt.

Pedig jó lenne valamitől végre hanyatt esni, dobni egy hátast egy jó meglepetéstől, egy elismerő pillantástól, egy nem kicsikart közreműködéstől, egy spontán jótettől vagy dicsérettől, valami jóleső megnyilvánulástól. Én dicsérem is, akit lehet... Ha lehet. Meg ha nem tesz ellene, hogy dicsérjem.

De kritikus vagyok, mindenkivel, legfőképp magammal szemben, és nem tűröm, ha hátráltatnak, visszahúznak. Lehet haladni velem, lehet haladni mellettem, lehet húzni előre, új távlatokat mutatva (igen, lehetne) és persze le is lehet maradni. Egy életem van, ez az egyetlenegy. Ha nem figyelerk rá, hogy visszapillantva elégedettség töltsön el a "lehetett volna másképp is" keserű szájíze helyett, csak magamat hibáztathatom. Senkitől nem várhatom el, hogy az én érdekeimért harcoljon helyettem. 

Hát akkor megteszem magam, újra és újra, ahogy eddig is, egyre kevésbé kímélve a lemaradókat. Einzelgänger, megtanultam a főnökömtől. Egyedül haladónak lehetne fordítani. Olyan, aki a maga útját járja, nem szorul másokra, ha van is vele valaki, ha vannak is valamilyen szinten társai, akkor is egyedül van valamiképpen. Illik rám. Igazából az egész családomra illik, mi csak megyünk a magunk útján oszt kész. És nem aggódom, erős vagyok / voltam / leszek én hit nélkül, társ nélkül, idegenben, mindenhogy. Csak hát... pár dologért kár lesz, de tudni kell haladni. 

November elején költözés lesz... Valami lesz. Új erőforrást kell találnom a munkám mellett. Valószínűleg nem kis változásoknak nézek elébe.