Az úgy volt... Mese jön.
Múlt vasárnap lehetett, vagy talán még szombaton. Épp volt a konyhában egy kisebb kartondoboz, amit örömmel szoktunk joghurtok és egyéb apró árucikkek szállítására használni, ha a bevásárlásból hazaérünk. Ott maradt, árván nézelődött a földön. Panni lányom megszánhatta szegényt, mert belemászott, ezzel nemes feladatot adván neki. No meg nekem, mert már hallottam is a kedvenc slágerét, hogy "Enkaaa, gyereeeee!", és utána a vezényszót, miszerint " Toj-ni!". A Szőke persze nem azt szerette volna, ha legott átmegyek tyúkanyóba (bár a tojás csakugyan nagy kedvenc, ma azt is fog kapni reggelire). Csupán némi szelíd rodeózásra vágyott a konyhai linóleumon, mert ott épp az van. Jobban csúszik, nem hideg, nosztalgikus. Mentem is szépen, mezítláb, ahogy nálunk szokás, megrodeóztatni a Szőkét. Brümmmm-brümmmm részemről, nagy sikongatások a túlvégről, szép és jó. Egy ponton aztán mégis véget ért a móka. Véres véget. , Úgy nézett ki, hogy beleléptem valamibe.
Fájt. Vérzett. Szúrt. A bal nagylábujjamat érte a baj. Kiderült, hogy bizony szilánk, a múltkori ajtócsapkodós jelenet maradéka. Megtaláltam, kiszedtem, gondoltam: no, neked annyi. De csak vérzett az a kis seb. Én pedig gyanakvó lettem: hátha a sebbe fúródott egy gonosz? Hústűt megragad, riadt Szőkét a közelemből dávidi segítséggel eltávolít, kotorász. Hopp, megvagy. Föl kellett kissé emelni a sérült bőrfelületet, az alatt bújt meg a galád.
Pech, mondom magamban, megintszilánk, afenébe, hogy_lehetek_ilyen _szerencsétlen. És csak most gondoltam bele, hajnali szopatos csecsmőhasgyöntöléses mellpumpálós tudattal: büdös francot pech. Csuda egy szerencse.
Ím a láncolat: beleléptem, kiszedtem. Ugyanakkor felsejlett a gyanú: mi van, ha a csuklómban is van ilyen? Ekképp kerültem a sebészhez, aki kiszedte az idegbe fúródott nyavajás tűszilánkot. Meg összevarrta az átszakadt idegszálat. Meg kiszedte a csontosodáskezdeményt.
De van tovább is. Ekképp kényszerültem arra, hogy tegnap éjjel a félkezes bénázás helyett előszedjem a mellpumpát. Ez sokszorozta meg a tejet a halódó bal mel!ben.
És van még tovább. Mert ekképpen lettem kvázi félkezes, és ez minden karakán beválalósság ellenére cudarul szánalmas állapot. Ez tette lehetővé, hogy Dávid az utóbbi napokban összekapja magát. Na jó, nemcsak ez, de jelentős része van benne, az tuti. És ennek köszönhetem / köszönhetjük, hogy jelenleg jól vagyunk.
Tegnap este mondtam is Dávidnak, hogy tulajdonképpen hálás vagyok annak a nyomorult szilánknak. Belémfúrt és kissé helyrebillentette az életem.
Remélem, nem lesz belőle gond, higy kiszedtem azzal a hústűvel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése