Merthogy Panni szintet lépett. Végre. Nem sok, de ez is siker (én csak azt várom, hogy két éves legyen és tudjunk beszélgetni végre, és rendesen tudjam tanítani). Mégpedig így:
Tegnapelőtt megtalálta a bal kezét. Előre nyújtva, ökölbe szorítva, mint valami radikális tüntető (pfúúúúj rásszistá!), de legalább megtalálta. Előre szólok, hogy a jobb kéz csak úgy van, kalimpál és a mai napig felfedezésre vár, de a bal legalább megvan.
Tehát tegnapelőtt penekázás közben meglelte és élvezettel vegyes csodálkozással nézegette. És akkor jött a tegnap, abból is az este. Rájött ugyanis, hogy akarattal irányítható is eme nemes testrész, és a távolságot is egész jól megbecsülte. Előbb kapott tőlem egy egész kezet, hadd érintgesse. Aztán valahogy jött az ötlet, hogy kap egy naaaagy hajgumit - már ha eléri és nyúl felé. Szép, vastag, borzas, fekete hajgumira esett a választás, szebb színű épp nem volt ebben a kivitelben, de legalább elég markáns. Nyújtottam neki, immáron a kiságyában. Ökölbe szorított kézzel felé nyúlt... megérintette... valószínűleg a borzas hajgumiszőrzet úgy ingerelte, hogy kinyitotta a tenyerét... és elkapta. Én elengedtem, ő meg tartotta a kezében, és nagyon értetlenül nézett rám, hogy akkor ő most ezt meg tudja fogni...? Meg. Aztán még ötször, egyre jobb tempóban. És ki is tudtam venni a kezéből, mert amikor meg éln fogtam meg, ő elengedte. Közben persze ment tőlem a süket duma, hogy "Fogd csak meg, tessék. Akkor most kérem szépen vissza. Ideadod? Azaz, ügyes vagy, köszönöm szépen." De nem ringatom magam rózsaszín ködbe, hogy értette is, amit mondtam, azért adta vissza... fő, hogy a rutin meglegyen.
Utána előkerült egy csörgős műanyag elefánt, szintén megfogható, kajla fülekkel. Az is megvolt, még próbálta rázni is kicsit, de túl nehéznek bizonyult. Kikiabáltam Dávidnak, aki két szobával arrébb robotolt valami színes grafikonokon, hogy ha a Kati-féle zebrát is megfogja a gyerek, akkor hivatalosan is szintet lép. Zebrát előkeríteni, nyújtani felé: tessék. Némi megfontolás után érte nyúlt... megfogta... elkezdte rázni, és örvendező szemeket meresztett rám. No, ezek után már úgy túlpörgött, hogy nem lehetett a kiságyban hagyni semmiképp, nem akart aludni, csak fogdosni meg rázogatni. (nem engem...).
Kivettem, ez volt fél tízkor, a kilenc órás lefekvés után történt a sok izgalmas mutatvány. Tíz előtt nem is aludt el, csak rajtam élvezkedett (kapott egy jobb mellet), én meg valami félálomban fetrengtem mellette, de szerintem el is aludtam olykor-olykor. Azért tíz után szerintem már aludt... és háromnegyed három után kelt. Nofene, mondom, a tanulás fárasztó dolog. Etetés után ment is hátra az ágyába, beverte a héderbarnát hatig, onnantól ébrenlét és megint a fogdosós játszadozás, abban meg megint kidőlt és jelenleg a Michelle-éktől kapott hordozóban, fejjel előrefelé durmol. Ezért is tudok írni.
Van azért kevésbé jó is... a lakás már megint egy disznóól, én meg a magam részét nagyrészben elpakoltam, de halomban áll a vasalnivaló, a kosz megesz, illetéktelen tárgyak hevernek mindenütt, és amíg Dávid nem erőlteti meg magát, addig nem is lesz ez másképp. Csakhogy neki meg a projektmunkával is haladnia kell... nem egyszerű a dolog. Úgyhogy idén nálunk nincs is húsvét. Pedig kaptunk a főnök anyjától egy szép darab sonkát. Ez van. No, ordít már a leány, úgyhogy mostanra ennyit a panaszládámból.
1 megjegyzés:
Biztos, hogy érti, ÉRTI, amit mondotok neki! Hogy máshogy tanulná a nyelvet? Csak ez most mozgásos-hallásos értés arcról olvasással kiegészítve, amiben ő most még nálunk jobb. Puszi: Kati
Megjegyzés küldése