A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mi. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. február 27., vasárnap

Karácsony Ternitzben, kettesben

A nagysikerű karácsonyi történet pedig emígyen folytatódik: majd mi jól bekarácsonyozunk felkiáltással a 24-ét a megszokottakkal ellentétben (mindenki a maga kis szűk családi körében) Ausztriában, extra szűk családi körben töltöttük (mert egy meg egy az ugyebár nem túl sok). A körülményekre való tekintettel még nevet is kapott az esemény: Minimalista Karácsony lett belőle. Az elnevezés természetesen híven tükrözi az ünnep jellegét, lévén:

1) NEM VOLT KARÁCSONYFA. Műfenyőt nem akartunk venni, az igazit meg egy napra sajnáltuk volna (főleg úgy, hogy utána majd két hétig felé sem nézünk). Amúgy sem rajongunk a kivágott fákért. Kis cserepes fenyőket errefelé nem lehet kapni, biztos abból indulnak ki, hogy van elég. Butusok, jobb szót most nem találok rájuk :S Fa tehát nem volt, és ágakat sem szereztünk. Meg díszeket se. Se üvegből, se műanyagból, se papírból. Pedig emlegettem, hogy hópelyhek fognak az ablakra kerülni, de a december itt olyan havasra sikeredett, hogy attól tartottam, ha még ki is ragasztok néhányat, az csalogatólag fog hatni a valódiakra… Schneeschaufler-ként (elvállaltuk a ház körüli hókotrást) ezt pedig nem tartottam jó ötletnek.

2) NEM VOLT SÜTEMÉNY. Szégyen, de mit tegyen, akinek nincs sütője? Pedig a bejgli az mégiscsak bejgli, és persze sok más finomat is lehet ám készíteni… ha van hol, van miben. De hát nem volt. (Most sincs.) Műsütit? Ugye vicceltek. Na azért.

3) NEM VOLT AJÁNDÉKOZÁS EGYMÁSNAK. Merthogy mi mindketten a meglepetéseket szeretjük. Úgy viszont, hogy Dávid munkanélküli, és folyton velem lóg, valamint mindig tudjuk egymásról, hogy ki hol jár, igen érdekes lett volna meglepetni egymást. Ehhez hozzájön még, hogy egy rendesebb ajándékleső körút (ejj te kis Ternitz, nem bővelkedsz túl sok boltban, hajj!) cirka három-négy órát vesz igénybe. Ennyi időt illegalitásban ellógni mégsem lehet, ha otthon vár a másik. Nem akartunk "- Szia, merre jártál egész délután? -Hát ajándékot vettem neked, fordulj már elfele, és majd jól lepődj meg!"-jellegű helyzeteket. Meg aztán, amire vágytunk, az többe került, minthogy egymásnak meg tudjuk venni (Dávid e-könyv-olvasója, pár keresetlen bútor, miegyéb), kis vackokat, figyelmességet meg nem akartunk, az a mindennapokban megvan. Azt terveztük, hogy a megrendelt "router" lesz a mi ajándékunk, és akkor végre lesz jó kis internetünk, de a mocsok csak három héttel később volt hajlandó megérkezni.

Ezenkívül elmaradt Dávidnak a szokásos éjféli mise, meg előtte a betlehemesdi. Ellenben csomagoltunk, pakoltunk, takarítottunk egy nagyon keveset. Szégyen, de elég romosan hagytuk itt a lakást… meg is lett a böjtje: egyrészt tehettük rendbe januárban a visszajövetelkor, másrészt izgalmas helyekről izgalmas penészpamacsok kerültek elő. Szép nagy, fejlett példányok. Ja, és amivel ténylegesen telt a 24-énk, az a FŐZÉS volt, mondván, hogy ha már ennyire minimalista lesz idén az ünnep, akkor legalább az asztalra kerüljön mindenféle jó, jól. Hát került. No, hol az a fénykép… kell a segítség a felsoroláshoz, mert már megkoptak az emlékek…

Itt is van. Tehát:

Naszóval először is leves. "Mindent-bele-leves" lett a neve, mert egy zöldségleves, egy zöldborsóleves és egy grízgaluskaleves keveréke, felkockázott marhahússal ízesítve. Nyami. Otthonra is jutott egy kevés… két dobozzal vittünk belőle haza, nem azért, mert nem volt finom (de TÉNYLEG nem azért!), hanem mert olyan sokat sikerült készíteni.

Ezt követte a második fogás, vagyis inkább fogások, mert hogyaszongya’ volt:

-> habos krumplipüré, tejszínnel készítve,

-> rizibizi, ezen nincs is mit túlmagyarázni

-> az a szép adag ott a narancssárga tálban életem első, de nem utolsó franciasalátája. Ebből is jutott hazulra. És még van persze:

Bal oldalt pár pulykából készült mustáros hússzelet kacsintgat, társaik ebédre már elfogytak. A pempős állagú izé alant, ami eredetileg citrommártás névre hallgat, inkább citrompuding lett, mivel valami nagy zavaromban adtam neki cukrot. Ja és hiányzik belőle a citrom. A többi stimmel.

És persze az elmaradhatatlan káposzta, ott elöl, a lábosban bújva. Hát kérem… most szépen elmesélem, hogy hogyan NEM szabad nekifogni az ilyesminek. A „Te Dávid, kellene valami hagyományos étel is, mondjuk mit szólnál a töltött káposztához?” felkiáltást NEM az követi, hogy az ember nagy lendülettel bevetődik az első nagyobb vegyesboltba és vesz egy böszme nagy fej káposztát,. Hogy "háá’ mer’ akcióóós vót”. Ó NEM. Aki okos, az szépen leül az internet vagy a kis szakácskönyve elé, és elolvassa a recepteket, és neki persze leesik a tantusz, hogy bizony savanyított káposzta kell ide. Aztán NEM veszi meg a legnagyobbat, hogy cipelje fél Magyarországon át, lévén bele sem tudott kóstolni az elkészülte után, hiszen annyira pukkadásig volt a többivel. És végül: NEM dicsekszik el az otthoniaknak, hogy ezt a káposztát bizony ő csinálta, és hát milyen jó illata van, biztos jujjde-csudafinom, mert bizony a legenyhébben megfogalmazott kritikáktól is rákvörösen bújna aztán a szőnyeg alá, vagy bárhova, ahol nem tudják, hogy ezt biz' ő készítette. Tehát így NEM tesz, aki okos. Ne mondjátok, hogy nem szóltam, szolgáljon ez tanulságul az engem követő nemzedékeknek :-O Egyébként nagy tragédia nem történt, mindössze, anyám szavaival élve: még egyszer jól át kell főzni, a húst alaposan megsózni-borsozni, a káposztát besavanyítani, meg feldarabolni, és némi tejföllel egész ehető lesz - hát hihi. De az illata tényleg remek volt! :-S

És akkor hátul egy mosolygós desszert, ha már nincs-sütő: tiramisúúúúú! Itt egy közeli, hátha valaki meglátja benne a művészi értéket:

Erre vagyok a legbüszkébb, nemcsak azért, mert fenséges lett (főleg a káposztához viszonyítva!), hanem mert (aki essssetleg nem látná) magunkat örökítettem meg rajta. Dávid a barnaarcú, nekem meg lófarkam van (ugye milyen romantikus?). És NEM vitorlás hajó, motorcsónak, és egyéb dolgok. Nem is nyúltunk hozzá, hanem ment egyenesen Magyarországra, ahol végül közös erőfeszítések árán sikerült eltüntetni. Ez jó mulatság, _nemcsak_ férfimunka volt!

És Dávid családjának hagyományait követve ki is öltöztünk, elvégre nem ünnepi vacsora az, amit nem hint be előkelően a felsőről le-lepotyogó ünnepi flitter, vagy ha nincs egy ezüstszoknya vagy alkalmi ing, amit le lehetne enni. A kiöltözés az alábbi módon zajlott: Dávid az egyik irányba, én a másikba – és egymástól függetlenül, egymás szándékáról mit se tudva, öt perccel később megjelentünk, mindketten bordó színű felsőben, szürke alsórésszel. Mindig mondom Dávidnak, hogy nincs telepátia, nincs. Csak ő lopkodja a gondolatokat a fejemből, a kis hamis. Na jó, az énekhangja nem hamis: énekeltünk ezt-azt. Főleg Dávid, mert én nem igazán ismerem ezeket a dalokat. A Kiskarácsony-Nagykarácsonyt viszont ő nem akarta tudni. Kép, nesztek:

Hát ezek valánk mi, karácsony táján. Bár elég minimalistára sikeredett, a hangulata pont olyan volt, amilyet szerettünk volna. Szerintem legalábbis… Dávid szerint „csak a gyerekek hiányoztak”. Vicces fiú ez a Dávid, én mondom. Ti mit mondtok? ;)