Egyikünk sem indul úgy vagy ér haza, hogy bevásárlásra is legyen idő. Ez leginkább a pékáru beszerzésénél baj, mert a közeli pékség drága, ellenben öt-hat zsömle lazán elfogy naponta, amióta a reggeli és a tízórai intézményét rendszeresítettük.
Arra is ügyelnem kell, hogy ne vegyünk ennyi különféle húst, és ne legyen a menüben ilyen sok macerás dolog. A heti menü eddig így nézett ki:
H - párolt vöröskáposzta, zsömlegombóc, sertésszelet hagymaágyon
K - nudli
Sz - zöldborsófőzelék, rántott hússzelet
Cs, azaz ma - apróhús és krumplilángos
Péntekre grízes tészta lenne, ami egyszerű ugyan, de mi lesz a két kiló bepácolt hússal? Ennyire nem szoktam bénázni a szervezésben, de legalább tanulok belőle. Ez a tanulás-tanítás-dolog kísér, akárhova érek.
Holnap pedig csak azért fogok hatkor kelni, és nem fél hétkor, vagy még később, hogy a főnöknek legyen egy helyes kis dolgozata. Nagyon készül rá, és nagyon sokat tanul. Átfordult a folyamat teljes mértékben - egyszercsak azt veszem észre, hogy nézi a régebbi magyar emaileket, és kérdezget: hogy akkor ez mi, az mit jelent (a "mi van..." egyre kevesebbszer fordul elő)... rendesen elkapta a magyar gépszíj. Ági is észrevette, bár szerintem azt még mindig nem tudja, hogy minden délután célzottan magyarozunk. Vannak a főnökkel ilyen kis titkaink - ja hogy épp most árultam el? Hoppá... áhh, úgyis marad elég. Hehe.
Mi is volt ma... ja persze, ezek jól elhúztak Vasszilvágyra, kerengtek a pusztában, mint bölömbikafos a levegőben. Aztán csak odataláltak egy húsüzembe. Áginak maradandó élményei vannak, főleg a tisztaság terén, mert az NEM volt. De sikerült továbblendíteni az üzletet. Tapsvihar, ujjongás. "Jetzt sind wir berühmt geworden" - mondaná főnökúr, ha Hochdeutsch-ot beszélne, de így max ezt hallani: " Jetz samma brummt gewurn". Az osztrák nyelv szépségei... ugyebár.
És míg ők ketten kerengőztek, rám Murphy jóvoltából majdnem az ég is rámszakadt, annyi munka lett hirtelen. Ha pörgősebb üzletet akarunk, ezek szerint elég, ha jól otthagynak engem az irodában, egyedül. Öt csomag, megannyi email, telefon itt, telefon amott... És hiába akartam törökül tanulni még szerda előtt, nem jött össze. Mégis... sikerült a javamra fordjtani a helyzetet, mivel abban az üres-félórában, amikor még pont nem volt ott Saakine (ő a török takarítónő, akit úgy kedvelek), elkaptam. A. Google. Fordítót. És néztem ezt, azt, amazt. Kiderült (utólag), hogy a fele baromság annak, ami a neten van török nyelv-ügyben. Saakine meg eldobta az agyát, hogy én itt szavakat keresek, kiírom őket, és utána még beszélek is velük. Egyre jobban meg vagyok dicsérve, és még mindig úgy érzem, hogy egy mukkot nem tudok törökül. Viszont a segítségért cserébe, mivel mindig ki lettem javítva, jól, és még új alakokat is tanultam, én is adni akartam valamit. Adtam. Angolt. Saakine nagyon szereti ezt a nyelvet, és nagyon nem tudja. Írtam neki pár példamondatot, kicsit néztük a kiejtést és a beszélgetést is. Az N-i nem marad meg a seggén sej-haj-popóján, pedig mekkora van már neki! Hát nem? DE. És kicsit fél egy van... hova rohan az idő?
És majdnem kimaradt a lényeg. Az alkuvás. Mert ma már nem volt menekvés, szárnyam alá kellett venni a beszállító munkatársat, hogy adjon szépen plusz nyolc százalék kedvezményt. Én szépen elkezdtem, de más munkatárs vette fel. Puffneki 1. Aztán nem tudta, miről van szó. Puffneki 2. Aztán valamit magyarázott, hogy ez így nem lesz jó.... Puffneki 3. És a végén azt mondta, hogy meglesz, küldhetem a rendelést. Ööööö mivan?
Ezek szerint sikerült (SIKERÜÜÜÜÜÜÜÜÜLT!!!), de nagyon nem merem elkiabálni (PSSSSSSSZTT!!!), amíg legalább egy visszaigazolást nem látok, hogy tényleg ezeken az árakon, tényleg megcsináltam. Addig csak csendben örülök (juhé, juhé). Szemben a bajszos felettes fenemód jól mulatott rajtam, mikor remegő kézzel lecsaptam a kagylót, és rákvörösen felnéztem,hogy akkor most mi a helyzet... Alkudtam 106 eurót, pedig azt mondta a főnök, hogy ez csak 50 euró lesz, kicsike kis tétel. Hát hogyne. Képeznek kifele. Én meg készülök kifele. Mi lesz még itt? Most pl. egy fekvés. Bzzzzz.
És majdnem kimaradt a lényeg. Az alkuvás. Mert ma már nem volt menekvés, szárnyam alá kellett venni a beszállító munkatársat, hogy adjon szépen plusz nyolc százalék kedvezményt. Én szépen elkezdtem, de más munkatárs vette fel. Puffneki 1. Aztán nem tudta, miről van szó. Puffneki 2. Aztán valamit magyarázott, hogy ez így nem lesz jó.... Puffneki 3. És a végén azt mondta, hogy meglesz, küldhetem a rendelést. Ööööö mivan?
Ezek szerint sikerült (SIKERÜÜÜÜÜÜÜÜÜLT!!!), de nagyon nem merem elkiabálni (PSSSSSSSZTT!!!), amíg legalább egy visszaigazolást nem látok, hogy tényleg ezeken az árakon, tényleg megcsináltam. Addig csak csendben örülök (juhé, juhé). Szemben a bajszos felettes fenemód jól mulatott rajtam, mikor remegő kézzel lecsaptam a kagylót, és rákvörösen felnéztem,hogy akkor most mi a helyzet... Alkudtam 106 eurót, pedig azt mondta a főnök, hogy ez csak 50 euró lesz, kicsike kis tétel. Hát hogyne. Képeznek kifele. Én meg készülök kifele. Mi lesz még itt? Most pl. egy fekvés. Bzzzzz.