Végig kell azért tekinteni a múlton, hogy a jövő is tisztábban kirajzolódhassék. Persze a jövő... nem a tényleges, hanem a megcélzott, az óhajtott, a szeretném-jövő. Nézzük akkor, bár nem lesz könnyű.
Év elején fejest ugrottam az ismeretlenbe, életemben kb. másodszor. Elmentem egy biztos munkahelyről, amit szerettem, és ahol szerettek, mivel nem felelt meg az elképzeléseimnek, és nem nyújtotta azt az anyagi előremenetelt, amiért érdemes lett volna kint maradni külföldön. Váltottam, és semmi egyéb vágyam nem volt, mint hogy egy irodában dolgozhassak, ahol megvan a magam gépe, a magam feladata, lehetőleg hasznomra tudom fordítani a magyar anyanyelvűséget, és mindehhez természetesen alkalmazotti jogviszonyt kapok, szabadnapokkal, betegszabadsággal.
A másfél munkanélküli hónap utólag visszanézve inkább mégis rövidnek - meg merem kockáztatni, túl rövidnek - tűnik. Akkor úgy éreztem, csigalassan múlnak a napok, még azzal együtt is, hogy többségében véghezvittem az akkorra tervezett dolgokat. Városokat, országokat tanulmányoztam, belemélyedtem a töröktanulásba, még olvastam is ezt-azt, ami a pár éve végképp rögzült olvasás-kerülésemhez képest igenis nagy teljesítmény.
Utána február végén ismét nagy döntést kellett hoznom - némi írásbeli pályázást követően egy elsőre inkább ijesztő, mint szimpatikus úriemberrel folytattam egy állásinterjút, aminek az lett a vége, hogy menjek újra. Második körben meg, hogy menjek hétfőn. Döntenem kellett, hogy képes leszek-e osztrákul telefonálni, osztrákok telefonhívásait értelmezni, húsfeldolgozó gépek és alkatrészek megrendelését, számlázását, általános ügyintézését koordinálni, és mindehhez valamikor a jövőben jogsit szerezni, no meg a munkahelyemre és onnan haza összesen napi négy órát utazni. És úgy döntöttem, hogy képes leszek rá.
Megint a jelenből kell néznem akkori magamat, jól tettem-e, nem-e kellett volna tovább várni, és valami közelebbi munkahelyet vadászni. Vagy esetleg feladni, hazajönni Magyarországra... akármi. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, már sokkal gazdagabb lettem ezáltal a kilenc hónap által, mint valaha hittem volna.
Sokan kérdezgetik viszont, nem hiányzik-e a tanítás, nem akarok-e visszamenni oda, amihez valójában értek. A válasz az, hogy jelenleg nem. Tanár leszek, egyszer, tán nemsokára, tán jóval később, magam sem tudom. Tanár, és író. Vagy tanárnő, írónő, ha úgy tetszik.
A fő próba pedig ez a blog volt. Ha belegondolok, az első szárnypróbálgatás az írás felé, és legfőképp mérföldkő.
Egy évvel ezelőtt N-i tett egy nem-fogadalmat. Azt mondta magának: úgy érzed, írnod kell, hát most írni fogsz, s hogy ne menekülhess előle, és ne bújhass ki a kötelesség alól, nyilvvánosan fogsz írni. Akkor majd a múló, rabságba szorított idő elhozza számodra a szabadságot, a választ... Az írni tudás, az írni szeretés szabadságát. Kapsz egy évet, hogy rájöjj: tényleg írni akarsz-e. Van-e benned annyi kitartás, annyi vágy a magamutogatásra, az önkifejezésre, annyi önzés és szükség, hogy megtedd. Hogy nap mint nap megtedd, s ha mégis kihagysz egy napod önhibádon kívül, hát többszörösen pótold. Próba ez neked, N-i, próba önmagad és mások felé - egy évet beszorítasz magadból a betűk közé.
Az év bent rekedt, és mielőtt bárki megijedne, NEM, nem hagyom abba. Azon kevesek, akik ezt olvassák, tudhatják, már nem tudnám abbahagyni. Az nem én lennék akkor... Sőt. Idén már más év van. Évköszöntő kell ide, de ízibe.
Új esztendő, ím, jövel
Most a régit űzni el
Hozz magaddal újdonságot,
Néhány kósza kívánságot
Súgj fülébe N-inek,
Hogyha tudja, tartsa meg:
1) azt a néhány jóbarátot, ki maradt, megbecsüld, mint tenmagad;
2) egy kis táncos mozgolódást s naponta egy bölcsebb mondást ne sajnálj
3) esténként egy míves verset olvasásra, élvezetre megtalálj;
4) s hogy egymásra légyen idő, türelem és szeretet,
légy azon... és tanúsíts több megértést is, ha lehet.
Ennyi kell, menni kell, a pizsamát lőni fel,
Új esztendő, szép esztendő, ím jövel!
:)