2013. január 6., vasárnap

Részben rend

Kis elúszás után sikerült úgy-ahogy helyretenni a lakást. Megvolt a szokásos ugra-bugra, olvastam Weöres Sándor-verseket és Károlyi Amy-legendákat. Holnap még a jóanyámtól kapott zöldborsó-főzeléket esszük, utána viszont a főzés is vissza fog térni szerény, egyhangú kis életembe.

Michelle-t, volt drága tanítványomat is sikerült Skype-végre kapni egy kicsit. Lassan ő is beleszokik a német környezetbe, ahol élni fog, egész ügyesen írogatott nekem németül.

Holnap ultra-hajtás lesz, legalábbis erre számítok - így legföljebb pozitív csalódás érhet.

Kultúr-falatok:

Weöres Sándor: Kisfiúk témáira (finom és fájdalmas falatok)
És idézet, szintén Weöres-től (ez aztán a klasszikum):

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Alacsony felhők, vadludak

Ez a látvány fogadott, mikor megközelítettük vonattal a magyar-osztrák határt. Milyen különös... ugyan Magyarországnak is vannak hegyei (Északi-középhegység, Bakony, Mecsek, miegymás), Ausztriának is vannak síkságai (Burgenland többségében lapossss), mégis nekem a mező, kevés fával, aranyló fűvel egyértelműen a hazámhoz, míg a zordabb hegyek a csipkés csúcsaikkal a sógorékhoz kötődnek. Az elme ugyebár sarkosan alkot véleményt - az enyém bizonyosan.

Nos hát, ennyi volt a két hét. Egyfelől feltehetném az unalomig játszott (szzzzép volt, jóóó volt, csak rövid volt, sállállá) lemezt, másfelől meg már az is csak halványan van meg a fejünkben, hogy melyik nap pontosan mit is csináltunk. Működik a kád-emlékezet: az ember agya bizonyos szempontból olyan emléktároló, mint egy kád. Ami kilátszik belőle, az a fejed, meg a lábad - tehát vagy az az emlék marad meg élesebben, ami régebben történt, vagy ami nagyon friss. A középen elhelyezkedő élmányek pedig mennek a lefolyóba. Érdekes, de valószínűleg igaz - pszichológia-tanulmányaim során hallottam erről, és többszörös ellenőrzés után is igaznak bizonyul.

Reggel pakoltunk össze, nagyon jó időzítéssel, semmi kapkodás, minden szépen kész lett. Ezidáig nem jöttünk rá, hogy bármi alapvető fontosságút otthon hagytunk volna. Dávid Gabihoz indult számítógépet vizsgálni, jómagam vezetni mentem. A tegnapi óra ugyebár elmaradt az oktató miatt - erre ma gyorstalpalón lenyomta a hiányzó anyagot két 50 perces tanegység keretén belül. Én (a butus) minderre csak akkor eszméltem rá, mikor közölte, hogy az időbeni csúszás ellenére a rutin gyakorlatilag ki lett végezve, és ha gondolom, jövő alkalommal mehetünk forgalomba. (????) Valamint hogy ő ugyan fázik a bölcsészektől és hasonszőrűektől, mert nem gyakorlatiasak és a mozgáskoordinációjuk sem túl életképes, de egész jól megy nekem a vezetés, és nem úgy tanulok, mint a többi. (??????????????????) Szóvalhogy pici májam hízott ma pár kilót. Node azt is le kéne adni azzal a plusz négy kilóval együtt, ami a vakációzás alatt mászott rám sokfogásos ebédek, vacsorák és ellenállhatatlan sütemények formájában. Ahogy jóapám megmondta: a teve is raktároz télire.

Most hát itt vagyunk megint, Richinek már vissza is lett küldve a latin gyakorlása - a változatosság kedvéért a gyermek ismét lebukott előttem, hogy másolta az egyes feladatokat, de már nem idegesítem magam rajta. Kap egy tesztet a következő találkozásunknál; ha azt ugyanolyan bravúrral oldja meg, mint a leckéit, akkor hajrá, felőlem szét is puskázhatja az agyát. De tartoik tőle, hogy nem így lesz, hogy nem lesz se bravúros, se szerencsés, és csúnya családi veszekedések leendenek még ebből Richiéknél.

Kultúra-téren ma minifalatok lesznek:
Versek - Nagy Zopán: Haikuk (egyszerre nem emészthető sok, itt)
Mondás - "Ha nem tusz egy jó szót szólni... akkor inkább ne mondj semmit!" (Bambi című rajzfilm, Tappancs szájából származó idézet)

2013. január 5., szombat

Még egy nap... már csak egy nap

Tizenegyig aludtam - ezek szerint mégiscsak elfárad a test még ilyen korban is, ha túl sokfele jár, túl sokat akar.

Andiéknál voltunk - a kis Anna sokkal izgágább, mint egy éve. Mindig érdekes gyereknevelési kérdéseket vet fel, ha kisgyerekes családokat látok. A fő, hogy Andi jól van, és egyre inkább az megint, akinek gimis koromban megismertem. De már nem lesz ugyanolyan vele beszélgetni, mint régebben, mikor még nem volt gyereke.

Itthon bősz sorozatnézésbe kezdtem, ha már öcsém megfertőzött ezzel a dán-svéd-sorozattal. A testmozgás-jellegű ugrabugrálást már letudtam délelőtt, a versolvasást az imént - ez a Mózsi Ferenc elég elvont verseket írt. Valahogy a modern költészet nem nekem való vívmánya a szabad szellemiségnek: sehol egy szabályos versláb, egy kellemes rím, egy kis alliteráció vagy bármi, amitől egy átszellemületlen tízéves azt mondja a betűhalmazra, hogy ez márpedig VERS. Régimódi, vásott némber vagyok, ez a helyzet.

Mai betevőnk tehát:

Mózsi Ferenc versei: http://www.huncor.com/mozsi/mozsi5vers.htm
(senki ne kérdezze, hogy a három versből hogy lett öt - ezek titkon szaporodnak)

Mondásnak meg légyen itt egy kis Quintilianus:
Illud tamen in primis testandum est nihil praecepta atque artes valere nisi adiuvante natura.
("Mindenekelőtt azonban hangsúlyozni kell, hogy született tehetség nélkül semmit sem érnek a szabályok és az elméletek.”)

Most meg még olyan profán dolgokkal kell fogllakozni, mint bepakolás a holnapi útra. Hervasztó...

2013. január 3., csütörtök

Egy kellemes csütörtök

Mi minden fér bele egy napba!

Eleve nem alszom mostanság jól, folyton fölébredek, visszaalszom, s fölébredek megint. Biztosan a sok izgalom, ha visszamegyünk Ausztriába, majd jól elmúlik. Ott ugyanis alig történik valami, míg itt... hmm.

Reggel már Dávid kísérete nélkül, egyedül mentem el vezetni. Előtte a Kosztolányi téren meglestem a befagyott tavat - sirályok köröztek fölötte, valószínűleg éhesen lesték a jég alatt megbúvó finom falatokat. Hozzáférni márpedig nem lehetett, jól védte a leendő étkeket a jégpáncél.

És megintcsak húsz perccel korábban értem oda, lett is rám szólva, hogy menjek a büfébe fel, ne lábatlankodjak a tanulópályán gyalog. A büfé nem volt nyitva, viszont fütyüléshez kiváló akusztikája van annak a virágpiaci épületnek, ami körül a rutinvezetést tanulom épp. Ma jobb benyomást szereztem az oktatómról, jóval kevesebb volt a duma, mehettem előre, hátra, válthattam, szlalomozhattam, meg minden. Utána még egy ingyen-fuvart is kaptam a Móriczra. 

Dáviddal az Astoriánál ütköztünk. Rövid időre betértem a német tanszék épületébe - no nem nosztalgiázni akartam, csak telefontöltő kellett volna, de azt már elrakták onnan valahová.

Következő állomásunk a Múzeum körút volt - a golyónyom még megvan a falban, de a golyót magát már nem találtam. A körút másik oldalán ellenben egymás után sorakoznak az antikváriumok, amelyekbe Dávid, egy könyvet vadászván, egyesével betért. Én addig egy régebben sűrűn meglátogatott boltot kerestem fel, még megvan, és az árai is a helyükön vannak. Annakidején ott vettem meg a vörös hajszínezőmet... már nem kapni olyat.

Végül csak sikerült összefutni négy Dávid-rokon-leányzóval is, szépek, üdék, fiatalok, mint eddig is. Jól esett beülni a Kálvin-téri bisztróba, és falni némi étket (főleg, hogy a napi betevőmet addig egy szál banán képezte). 

Onnan meg irány Keresztúr, SZTK, ahol is kiderült, hogy egy vadidegen telefonszámot kell hívni időpontért, és amúgy időpont sincs, mert betelt mind, ami jó lett volna. Majd máskor. Hazafelé aztán ketten kétfele mentünk - Dávidnak további könyvlesés volt előirányozva, nekem inkább nosztalgiázni támadt kedvem. Elsétáltam a régi Zöldaranyerdő felé - ez egy parkszerű zöld rész, sok-sok fával. Most épp kopaszon ácsorognak, tavasszal üde zöld lesz minden, ősszel aranyba borul, s mikor még kisebb voltam, persze erdőnek tetszett az egész. Mennyit játszottunk ott... Majd jött (dehogy jött, hisz én mentem el hozzá) a Nyúldomb a templom mögött - nevét ki tudja, hogy kapta, de ott is számtalan telet töltöttünk el, szánkón csúszva lefelé a meredek lejtőn. Három macskánk is ott lett eltemetve... Érdekes, vegyes hangulatú hellyé vált a szememben. A régi lakásunk ugyanúgy ott tátong érintetlenül a tízemeletes ház harmadik emeletén. Egyszer úgy megnézném, mit tett vele a tulaj. Már nem lenne ugyanaz, és mégis... mégis megnézném. A fél életemet abban a lakásban éltem le.

Van, aki szökik az emlékei elől, mert azok fájdalommal is járnak, nekem valahogy egyre fontosabbak ezek az emlékek. 

Most, a Kan apó első részének megmézése után, ahogy idevetődtem a számítógép elé (nagy hascsikarósan, mert valami most este letámadott, és csavargatja a hasamat, bévülről), január harmadikánál Nemes Nagy Ágnest találtam, régi kedves gyerekversek íróját. Ismét csak nosztalgia.

Nem mellesleg édesöcsémnek is ma van a születésnapja - furcsa módon nem ünnepeljük sehogyse. Tán tényleg csak a gyerekeknek jár igazi, megünneplős szülinap? Akkor én már nem is akarok soha felnőtt lenni...

Kultúrfalatok:
Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Meg egy kis Cicero, ő úgyis csupa vígság volt egész életében...
Nullus dolor est, quem non longinquitas temporis minuat ac molliat.
(Nincs olyan fájdalom, amit az idő múlása ne kisebbítene és/ vagy enyhítene.)

2013. január 2., szerda

Túltömött napok

Megint fáj a fejem, amúgy migrénesen. Ez nem azt jelenti, hogy széthasad, hanem csak ahogy néha bajusznap alkalmával szokott - csak a bal halántéknál, de ott lüktetve-nyomva, magával szédelgést-émelygést hozva. Brrr. Szerencsére már hat a Cataflam, de tökéletes nem lesz. 

Túl vannak hajtva ezek a magyarországi látogatások. Pedig így is sokakat kihagyunk, fáj is a szívünk a nem látott, el nem csípett barátokért... és bizony azok is hiányoznak, akikkel sikerült, vagy még sikerül pár óra erejéig összefutnunk. Mi az a pár óra... ? Épphogy csak ízelítőt kaphat az ember a másikból: pár sietve feltett kérdés, a legfontosabbak. Pár sietve eldarált válasz, és persze viszontkérdések. Pedig milyen jó lenne ráérősen, nem sietve. Nem gondolva arra, hogy már csak pár nap. Három nap. És megyünk is. Vissza, oda, ahova félig-meddig tartozunk.

Egyelőre viszont még itt vagyunk, és ideje az irományt is ehhez igazítani.

Ma megvolt az első vezetés, a hivatalos, a gyakorlati. Első megközelítésben mind Dávidot, mind a főnökömet sokkal tehetségesebb tanárnak tartom, mint azt, aki nekem jutott. De lehet ebből még jobb is. Ugye..? Azt nem szeretem, ha túlmagyaráznak dolgokat. Az értelmi színvonalam talán meghaladja egy csimpánzét, nem? Akkor meg mi ez a rengeteg blabla, meg sztorizás más tanulókról, még ha tanulságos is a történet? Miért nem lehet csak szimplán vezetni, gyakorolni? De legalább kettesbe betehettem azt a kis minimál-Suzukit. Holnap lesz a következő. No majd meglátjuk.

Ezután Dávidot sikerült elkapni a Móricz körtéren, és néztünk fejhallgatót, fényképezőgépet, meg egeret, ami csupán egy gyűrű... eszméletlen kockaságok vannak. Ebédnek egy gyors pizzaszelet, kísérőnek Dávid régi egyetemi társa, aki már apuka, és (VÉÉÉÉGREE) azt állította, hogy nem panaszkodik, jó élete van, munkája van. Kevés elégedett embert taláni mostanság.

Eztán pedig Évi, és jó tea, és jó beszélgetések, és a különös kis incsis kép odaadása ajándékba. Elég kezdő egy kép, majd lesz jobb is. Csak egy magunnk alkotta kollázsról van szó, talán egyszer lelek hozzá képet. 

Évi szerint pozitív változások mennek végbe Dávidban. Ám legyen :)

Majd pedig Anita, a kis, 84 éves erdeitündér meglátogatása következett. Dávid valamiért egy idő után Csaba néven szólíttatott, de amúgy minden teljesen rendben volt, bár én lennék ilyen fit(t) ennyi idősen.
Ettünk egy csomó friss süteményt, ami szerintem csak nekünk készült. Dávid kioperált egy dugót egy borosüvegből félig, de a másik felét végül bele kellett nyomni. Így is ittuk :)

Meghallgattunk egy csomó régi sztorit, és láttam fényképeket is. A főnökről is egyet, amint a két kislányát a karjában tartva néz szigorúan mosolygás nélkül a kamerába. Ha tudná... De nem tudja. És egy ideig nem is tudja meg. Anita nem a szakmám része, a szabadidőmről pedig nem vagyok köteles beszámolni senkinek, nem igaz? De azért majd elmondom. JókislányazN-i. Ahogy Dávid is jófiú: végighallgatott egy rakás családi sztorit egy rakás ismeretlenről egyidegen 85 éves hölgytől, tette mindezt szabadidejében szabad akaratából, valamint a végén még be is állította a tévéjét. Nem mintha azon állítani kellett volna... csak megkeresni az RTL2-t. De meg lett találva, na.

Most lassacskán eldarvadozunk aludni. Nemrég ugrabugráltam zenére egy sort, úgyhogy nem marad el ám semmi, fejfájás ide vagy oda. És jön a kultúr-falat is szépen a bejegyzés végére.

Mai versek:
Pável Ágoston: Der Fremde / Az idegen; Vak völgy ölén így zsolozsmázok
Mai mondás - Seneca: Auribus frequentius, quam lingua utere.
(Füledet gyakrabban használd, mint nyelvedet.)

2013. január 1., kedd

Ha az egész év ilyen lenne...

... az valószínűleg nem tetszene, egy idő után biztosan nem. No nem mintha olyannyira ellenemre lenne a családommal együtt lógni egész nap, déltájban kelni, sorozatokat nézni, jóöcsémmel edzeni, jóanyámmal mézeskalácsot sütni este tízkor meg ilyenek. Csak egy idő után mégiscsak munka kell az embernek, dolog, mégpedig olyan, amiért fizetség is jár. És persze barátok is, meg rokonok, meg utazás, meg művelődés.

Ami az utóbbit illeti, bár az előző bejegzésemből tán nehéz kihámozni, de ezentúl úgy lesz, hogy minden napra kijár nekem egy kis testmozgás, és egy kis kultúra is, versek (legalább egy!) formájában. Mára két költő is jutott, merthogy történetesen az egyiknek a születése, míg a másiknak a halála esett január elsejére. Petőfi Sándorról és Tamkó Sirató Károlyról van szó. Utóbbit - szegényt - eleddig egyáltalán nem tartottam számon, pedig olyan közkeletű gyermekverseket köszönhetünk neki, mint a Tengerecki Pál, vagy a Kenderzsup. Igen, a Kenderzsup egy vers...

Érdekes. Petőfinek meg úgyis van egy Újév napján című verse, ezek kerültek ma terítékre.

"...Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény:
Hozzád imátkozom pokol,
Az új esztendő reggelén :
"Önsd sziveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Mig e gazok
Közül a földön egy mozog."

Az "Önsd" elég érdekes helyesírással bír, és hát valljuk be, ez nem épp egy negédes köszöntő a lánglelkű Petőfitől, de legalább megtudtam, hogy a nyavalya az valójában nyavaja. A vers egyik sorában legalábbis így szerepel.

Illetőleg egy bölcs, okos vagy csattanós mondás is jár ezentúl minden napra. Ma egy régi "kedvenc", Cicero figyelmeztet majd itt a bejegyzés legalján valamire, amit valóban nem árt észben tartani. Főleg az olyan nagy szerencse-leányáknak, amilyen én is vagyok. Nem volt semmi ez a Marcus Tullius, de írhatott volna kevesebbet is - nebulók százezrei kívánják el nap mint nap melegebb éghajlatra.

Cicero: Non solum fortuna ipsa est caeca sed etiam eos caecos facit quos semper adiuvat.
(Nemcsak a szerencse maga vak, hanem azokat is vakká teszi, akiket mindig megsegít.)

Annum est revidendum

Végig kell azért tekinteni a múlton, hogy a jövő is tisztábban kirajzolódhassék. Persze a jövő... nem a tényleges, hanem a megcélzott, az óhajtott, a szeretném-jövő. Nézzük akkor, bár nem lesz könnyű.

Év elején fejest ugrottam az ismeretlenbe, életemben kb. másodszor. Elmentem egy biztos munkahelyről, amit szerettem, és ahol szerettek, mivel nem felelt meg az elképzeléseimnek, és nem nyújtotta azt az anyagi előremenetelt, amiért érdemes lett volna kint maradni külföldön. Váltottam, és semmi egyéb vágyam nem volt, mint hogy egy irodában dolgozhassak, ahol megvan a magam gépe, a magam feladata, lehetőleg hasznomra tudom fordítani a magyar anyanyelvűséget, és mindehhez természetesen alkalmazotti jogviszonyt kapok, szabadnapokkal, betegszabadsággal.

A másfél munkanélküli hónap utólag visszanézve inkább mégis rövidnek - meg merem kockáztatni, túl rövidnek - tűnik. Akkor úgy éreztem, csigalassan múlnak a napok, még azzal együtt is, hogy többségében véghezvittem az akkorra tervezett dolgokat. Városokat, országokat tanulmányoztam, belemélyedtem a töröktanulásba, még olvastam is ezt-azt, ami a pár éve végképp rögzült olvasás-kerülésemhez képest igenis nagy teljesítmény.

Utána február végén ismét nagy döntést kellett hoznom - némi írásbeli pályázást követően egy elsőre inkább ijesztő, mint szimpatikus úriemberrel folytattam egy állásinterjút, aminek az lett a vége, hogy menjek újra. Második körben meg, hogy menjek hétfőn. Döntenem kellett, hogy képes leszek-e osztrákul telefonálni, osztrákok telefonhívásait értelmezni, húsfeldolgozó gépek és alkatrészek megrendelését, számlázását, általános ügyintézését koordinálni, és mindehhez valamikor a jövőben jogsit szerezni, no meg a munkahelyemre és onnan haza összesen napi négy órát utazni. És úgy döntöttem, hogy képes leszek rá.

Megint a jelenből kell néznem akkori magamat, jól tettem-e, nem-e kellett volna tovább várni, és valami közelebbi munkahelyet vadászni. Vagy esetleg feladni, hazajönni Magyarországra... akármi. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, már sokkal gazdagabb lettem ezáltal a kilenc hónap által, mint valaha hittem volna.

Sokan kérdezgetik viszont, nem hiányzik-e a tanítás, nem akarok-e visszamenni oda, amihez valójában értek. A válasz az, hogy jelenleg nem. Tanár leszek, egyszer, tán nemsokára, tán jóval később, magam sem tudom. Tanár, és író. Vagy tanárnő, írónő, ha úgy tetszik. 

A fő próba pedig ez a blog volt. Ha belegondolok, az első szárnypróbálgatás az írás felé, és legfőképp mérföldkő. 

Egy évvel ezelőtt N-i tett egy nem-fogadalmat. Azt mondta magának: úgy érzed, írnod kell, hát most írni fogsz, s hogy ne menekülhess előle, és ne bújhass ki a kötelesség alól, nyilvvánosan fogsz írni. Akkor majd a múló, rabságba szorított idő elhozza számodra a szabadságot, a választ... Az írni tudás, az írni szeretés szabadságát. Kapsz egy évet, hogy rájöjj: tényleg írni akarsz-e. Van-e benned annyi kitartás, annyi vágy a magamutogatásra, az önkifejezésre, annyi önzés és szükség, hogy megtedd. Hogy nap mint nap megtedd, s ha mégis kihagysz egy napod önhibádon kívül, hát többszörösen pótold. Próba ez neked, N-i, próba önmagad és mások felé - egy évet beszorítasz magadból a betűk közé.

Az év bent rekedt, és mielőtt bárki megijedne, NEM, nem hagyom abba. Azon kevesek, akik ezt olvassák, tudhatják, már nem tudnám abbahagyni. Az nem én lennék akkor... Sőt. Idén már más év van. Évköszöntő kell ide, de ízibe.

Új esztendő, ím, jövel
Most a régit űzni el
Hozz magaddal újdonságot, 
Néhány kósza kívánságot
Súgj fülébe N-inek,
Hogyha tudja, tartsa meg:
1) azt a néhány jóbarátot, ki maradt, megbecsüld, mint tenmagad;
2) egy kis táncos mozgolódást s naponta egy bölcsebb mondást ne sajnálj
3) esténként egy míves verset olvasásra, élvezetre megtalálj;
4) s hogy egymásra légyen idő, türelem és szeretet,
légy azon... és tanúsíts több megértést is, ha lehet.

Ennyi kell, menni kell, a pizsamát lőni fel,
Új esztendő, szép esztendő, ím jövel! 

:)