2013. március 7., csütörtök

Posztulátum 1

Ez lesz a szerdai beszámoló, bizony.

Szerda, azaz ünnepnap, mert lehet menni karaoke-zni. Most duplán vidám nap volt, mivel lehetett főzni is, bent. (Mit lehetett - el lett várva, kőkeményen :))

Hetek óta készülődött ez a benti főzőcskézés a marhahússal, Ági már azt pedzette, hogy az a marha lábat nőveszt és elsétál. Szerencsére a fólia nem hagyta, hogy kidugja a pracliját, jó szorosan tartotta. Magyarán nem romlott meg, mégcsak szaga sem lett. Még hétfőn be lett pácolva, kézzel-maszatolva, utána triplán törölhettem le mindenhonnan a mustáros-mézes-fűszeres-olajos kulimászt. 

Ott pihent hát a hús, egy adag trutymóban ázva a hűtő mélyén, Ági pedig 11 óra tájban elkezdte emlegetni, hogy annaka húsnak bizony kell legalább egy óra, valaki kimehetne főzni, mert sose lesz kész, de nem akar piszkálni senkit. A főnök is elég kérdő pillantásokat vetett felém, mint húsfelelősre - így aztán a mártírok arcát magamra öltve elindultam a konyhába, kötelességemet teljesítendő. Magamban vidultam, mint a vadalma. Mondtam, hogy készültem ám, hoztam kellékeket - magamra is öltöttem az otthonról hozott kötényt, a szakácssipkát a fejembe nyomtam, és egy békebeli fakanállal bevonultam aznapi birodalmamba.

Ági látott, nevetett, dicsért - de a főnök valami telefonokkal volt elfoglalva, csak úgy véletlenül járt a konyha felé, még egyre mondva valamit Áginak. Mikor meglátott a szakácssipkában, kötényestül, valahogy benne akadt a szó, utána percekig csak nevetett. Nem is értem - itt nem adják meg a kellőú tiszteletet a főzésnek, mint igényes, művészi feladatnak.

Én pediglen művészien összerittyentettem a dinsztelt hagymát, a szaftos húsokat, a tésztát, a másik tésztát, a szószt a tésztához. Másfél óra múlva ettünk, még saláta is keveredett az asztalra Ági jóvoltából, paradicsomos-cukkinis. Belaktunk... meg egy kis vörösborral le is öblítettük a kiváló menüt. Nem vagyok ám beképzelt, nem. Ja igen, főnökúr nem ihatott vörösbort, mert 12-ig még tartja a böjtöt alkoholból. Na majd... erről még később, valamikor.

Ezután relatíve hamar elment a délután, jöhetett az este. Persze nyolcnál hamarabb nem keveredtem haza, asztalt kellett foglalni, Dáviddal folyamatosan kontaktoltam, hogy mi van, mi lesz, milegyen. Ő akkor vadászta le nekünk az osztrák vaterán vett ruhásszekrényt, amit ketten darabonként hordtunk föl a megint kölcsönkért és -kapott Ford Transitból. A mai napig itt hever a kishaver, darabokban. Elfélr, ráér.

Sajna asztalból már csak nemdohányzó jutott a helyiség másik végében, úgyhogy azt egy idő után feladtuk... Utóbb kiderült, hogy a kedvenc asztalunknál valami egy szem szerencsés üldögél, ő is csak azért, mert miért ne pont ott ülne. Lelkünk ártatlaságában kíméletlenül kitúrtuk. Egy ideig csak mikrofon nélkül énekelgettünk az orrunk elé, de kedvenc karaoke-mesterünk, Stefan rávett, hogy csak nyervogjak valamit a közönségnek is. Megvolt, jó volt, nem adok videót, mert szégyenlős vagyok. A mikrofon-tartást kell még gyakorolni, de mint kiderült, a füstös-kocsmai ordibálás órákon át nem elveszi a hangot, hanem meghozza. Be kéne vezetni énekórákon... megmövelnlé a bizalmat, az biztos.

Érkezés haza vízihullaüzemmódban fél három után... valamiért nem akaródzott még írogatni is. Ezennel ez is pótolva lett... már csak két dolog hiányzik:

És mondás. 

Egy jó 5letet ellopni nem mindig plágium.

Igyekszem észben tartani.


Háromnegyed három, ejj....

Azt hiszem, a szerda esti blogolások csütörtök esti dupla-blogolásba lesznek kénytelenek átmenni. Dávid már alszik, és vágyálmaimban már én is. PEdig volna miről írni...

HOLNAP lesz is. Addig megtratom magamnak. De van pár kép Facebook-on... hehehe.

2013. március 5., kedd

A napi séta jó

Kifejezetten jó. Mintha este is fáradtabb lennék testileg, reggelenként meg olyan víg kedv tör rám, hogy alig bírok magammal tánc nélkül az utcán. Egy patak mellett vezet az út jó ideig, a kacsák ott szoktak benne pancsolni - fene a faggyús hátsójukat, hogy nem fagy bele a 2 fokos vízbe.

Bent kb. a szokásos hangulat - semmi extra, de az azért nagyon. Mai téma ebédnél: véradás, allélok, pasik, félelem a tűtől. Megmutattam bent a talált szarvast, és haza is hoztam szépen. A főnök pedig megírta a péntek óta halogatott dolgozatot, 75 %-os eredménnyel. Nem rossz, na - én meg szőrösszívűen osztályzok, mint mindig. Holnap ismétlés, mert tanulni is kell abból a dolgozatból, ha már egyszer megírattam... a legjobbak benne a szóköltések, mint:

"bekepzes" (ez a "beképzelt" elég kitekert változata), "feltekintes" (ez eredetileg "féltékeny" akart lenni), egy helyen pedig "árakat" helyett "arákat" kell megkérdezni. A heti vígság már megvolt. Hangosan hahotáztam... pont úgy, mint mikor a főnök elmesélte, hogy hamarosan kap implantátumot, Ági pedig lazán odaszólt, hogy "na akkor majd megint tudsz rendesen harapni".

És a heti bosszúság is, mert össze-vissza alakítják a jövő hetemet. Mostanra annyi tűnik bizonyosnak, hogy szerda este utazunk Magyarországra, és csütörtökön valamikor érünk vissza. Pont bele a heti karaoke-mba, ugyebár. Nem baj, meglesznek nélkülem is, én meg majd énekelek az ügyfeleknek, szigorúan az asztalon állva. Hhha.

Egy kis agyfrissítés, ahogy elnézem, nekem sem ártana. Mert akár leragad a szemem, akár nem, azért az elég kínos, ha Virág Benedek verseinek a felét csak sejdítem, mi több, sejdíteni vélem... mert a többi homályba vész. Őt a múzsája tréfálta meg néha, engem meg a józan eszem.

Ja igen, mellllllllesleg megjött a nagy hűtő, a 180 centis (én 170-et akartam), a no-frost-os (én no-frost-nélkülit akartam), a 380 eurós (én 280-ért akartam). Dehát beleegyeztem, legyen Dávidnak karácsony. Úgy kell nekem. Nem olyan vészes, ami viszont elég fejtörtésre ad okot, az az elhelyezés... a mostanra kb. bejáratott konyha rendjét úgy robbantja szét szilánkokra, ahogy nem szégyelli. És még nincs új konyhabútor...

Dávid hajáról nem készült fénykép, de amint lesz, felkerül ide is.

Napi józanitisz: a Szózat első versszaka a maga dallamával még csak elmegy, de mikor a többi versszakot próbálja az ember ebbe a lehetetlen dallamvilágba belekényszeríteni, olyan történik, ami ritkán: a ver fellázad.

2013. március 4., hétfő

Haj levágva, de csak Dávidé

Az enyimé még marad. Egy idei biztos.

Hajnalban megálmodtam, hogy milyen módszerrel kell megfőznöm az ebédet a leghatékonyabb módon. Aztán meg is főztem pont úgy, és valóban ez volt a leghatékonyabb módja (virslit kisüt, maradék zsiradékban rántást kutyul, zöldbabot beletesz, főzelékké főz, közben tojást is főz a másik kis villanyrezsón).

Ellenben azt nem tudom, mi lesz a holnapi ebéd. Valami tésztának van a legtöbb esélye, de még agyalok a témán. Talán megálmodom ezt is.

Bent... Ági az első órában olyan "ágis" volt - amikor hiányzik pár napot, utána mindig van egy kis felügyeletitisz. Aztán rendbejön, és normál menetben dolgozunk tovább. A kezemet többször is megvágtam mindenféle bizbaszokkal (számlalefűzés közben, valamint húspácolás során - utóbbi nemes titkárnői feladat, igenis!).

A főnök mármeg azt pedzzi, hogy fizeti helyettem a jegyet... de ezt még lemeccseljük holnap, és előtte egy dolgozatot is megíratok vele, sebtében.

Körvonalazódik, hogy a hűtő holnap jön, a szekrény holnapután, a kéményseprő pénteken, a gázos szintén szerdán, de reggel... Dávid mindenfelé telefonált ma, ezért kissé meg is szólták a munkahelyén. Bunkó népség, hagyhatnák most már békében.

Ellenben a haja - hosszas pózkeresések után, már ami a fürdőszobai hajvágás korlátainak felfedezését illeti - le lett nyisszantva. Talán holnap megenged egy fotót...

Most megint merengő, szomorkás József-Attila-hangulat van. Néha már-már azt hiszem, többször kerül be ugyanaz a vers... ami megcsal, az magam vagyok. Más leszek minden blogolással, ekképp más lesz a vers, mi ugyanaz - így csalok :)

Akkor egy olyan mondatot ide, amit sosem értettem - vagyis amivel sose értettem egyet.

Nem az idő halad. Mi változunk.

Rendrakás a ternitziben, csapó 2

Dél után értünk oda. Nekiestünk... kb. végeztünk is. Egy festés fog kelleni neki, a foltok miatt, semmi több.

Itthon lement egy mosás, majd némi szervezkedés is. Van autópályamatricánk, mert úgy döntöttünk, kell, és vettünk. Lesz hűtőnk, vettünk. És lesz ruhásszekrényünk is, mert azt is vettünk. A töbivel pedig még várunk. MONDOM VÁRUNK (ez Dávidnak szólt, aki nagy lelkesen elköltené két pillanat alatt az eddigi spórolt pénzemet - ha hagynám).

Vers: ez valami pénz-haiku, a naivabbik fajtából, nem saját, egy blogon leltem.

Lebegő folyam
Mely táplál e világban
Hogy segíthessek

És egy mondás: Addig jó a naivnak, amig nem tudja magáról, hogy az.

2013. március 2., szombat

Rendrakás a ternitziben, csapó 1

Akart a tudomisénki felkelni nyolckor, de ha már kivetett az ágy, jobb volt menni, mint közelharcot vívni a maradásra immár nem bírható álommanókkal. Felkelés, dolgok felpörgetése (tisztítószerek és -eszközök összekészítése, becsomagolása, ternitzi SoMa-ba való dolgok összekészítése, kocsiba bepakk, reggelizik, piskótátnyammog stb. stb.), és már indulhattunk is. Elébb a Wiener Neustadtban tanyázó piacra (valójában kb. 10 stand van, ebből 5 inkább lángosárus, és van még virágos, mézes, zöldséges, vegyes) - tele van minden a politikai pártok népszerűsítő standjaival. Potyázó is van bőven - odamennek szépen, eszik az ingyenkaját, elveszik az ajándékcsomago(ka)t, kedélyesen elbeszélgetnek egymással (Teispotya? Énispotya!)
és végül elégedetten távoznak, hogy "hejj, a politika micsoda mocsok egy dolog, node a PR azért még működőképes". És nekik van igazuk - legalább ilyenkor érdemes kihasználni a helyzetet, utána meg évekig lehet rágni a be_nem_tartott_ígéretek csontját. Node mi az ilyennek a közelébe sem megyünk.

Húzás Ternitzbe. Elébb SoMa: vackok leadása, annak realizálása, hogy egy kabát mégis otthon maradt... és a helyi akció csúf kihasználása, bizony. Két éves a kis bolt, ahonnan annyi mindent beszereztünk már - ennek örömére 5 euróért az ember kap két nagy Billa-szatyrot, azt teletömheti ruhaneművel. Dávid dolgai csak kettőbe fértek bele, nekem lett egy tele szatyrom. Csak ruhásszekrény nincs... így szép az élet. De az eladó hölgy megállapította, hogy szerinte nem magyarokra emlékeztetünk, hanem angoloknak vagy íreknek nézett volna minket, valamint hogy szép pár vagyunk. Ehh..

Utána még elevett a fene a postára, befizettünk egy utánküldő szolgálatot, hogy ne kallódjanak el a levelek, amik esetleg a régi címre érkeznek... és leadtunk egy rakat Öko-boxot is, amibe a kimosott, összelapított tejesflakonokat gyűjtjük, környezetvédelmi alapon. Mint kiderült, várhattunk volna vele, mert a régi lakásban még utólag találtunk 6-7 ugyanilyen tejesflakont.

Végül fel, fel, vitézek... az első emeletre, a régi lakásba. Szellőztetés ezerrel, pakolás tízezerrel. Összeszedtünk minden még ott heverő indógásot, és vidáman bepateroltuk az autóba. Közben azért kellett egy kebab is, erősítőnek. A földön ettük, kartonokon és ruhákon, mivel szék már nincs.

Három óra tájt indultunk el, jól megpakolva, telenyomva a lakást penésztelenítővel, hogy hasson. Még be kellett menni a Baumaxba ledekért, ajtószigetelő csíkokért, kapcsolókért, - szóval olyasmikért, amikért az ember egy nagy rakat pénzt hagy ott, hogy később spóroljon a kiadásain. Hihető?

Az általam lelt 1-eurós boltot is meglátogattuk, és szereztünk egy rakat hihhhhetetlenül fontos dolgot.

Egy Spar is levadászásra várt, mert az alapélelmiszereket azért meg kell venni, ha törik, ha szakad (úgyis mint epres turmix, pudingok, egyéb javak). Ekképpen lefáradtunk végleg, hazaértünk Neustadtba, kipakoltunk, elpakoltunk, és a tervekkel ellentétben NEM mentünk vissza Ternitzbe takarítani.

Arra volt még erőnk, hogy egy nagy adag ruhásszekrényt, és hűtőt megmustráljunk a neten... ezek ugyanis a legsürgősebb dolgok.

Ennek kapcsán született meg a mai bölcsesség:
"Az azért bosszantó, ha 7 centi 100 euróba kerül."

(mivel az ideális, 170 centis hűtő 380 euró, míg a megfelelő, de sajnos 177 centis csak 280 euró)

2013. március 1., péntek

Megtérés - meg hát

Valóban kicsit sok volt tegnap a jóból - az utolsó emlékeim még megvannak arról, hogy Dávid valami piacot emleget, amit meg kéne majd nézni, én meg mondom, hogy jól van, majd... de ekkor már vízszintesben voltam egy ideje.

Pedig a tegnapot szépen, derekasan végignyomtam. Ráadásul ugye csak ketten voltunk a főnökkel, Ági kétnapos szabadságra ment. Ez ilyenkor azt jelenti, hogy a három ember munkáját látja ek kettő. Hogy még szebb legyen, el kellett ugranunk az egyik ügyfelünkhöz Sopronba, gépet beüzemelni. Odaértünkéztünk, volt némi vacakolás előtte a GPS-szel (mikor kölcsönkaptuk, Dávid beállította, hogy ne menjünk fel az autópályára, és ezt a beállítást bizony törölni kellett), utána a gép becipelésével. Végül persze minden jól jött ki, elnéztünk az ügyfél kisboltjába, kaptunk egy adag sütnivaló kolbászt útravalónak.

És este még számlázni kellett, és ha már megírta a feladatot, amit összeállítottam, azt is le kellett ellenőrizni. Azt a lapot el is hoztam magammal, olyan szép, aranyos szó van rajta, hogy "mennyünk". Egyszer még magyar mint idegen nyelv-tanár leszek... Meglehet, viccesebb, mint az összes többi tanárság együttvéve.

Ma meg... huhhh. Reggel Dávid blogbejegyzésével kezdtem. Azt a részt, amikor arról ír, nem tudja, mit is csinálunk a főnökkel olyan sokáig az irodában ketten, megmosolyogtam... néha mi magunk sem tudjuk :P De élvezzük. Na, ez talán elég kifejező volt.

Pénteknek nem volt túl vészes a nap, most meg már ekszo van. Véglecsengése a hétnek. Talán ezért nincs kedvem mozdulni semerre, és csak bújok itt az ágyban a paplanok közé, utcai ruhában, kézmosás után is koszos kézzel, és végtelenül elcsigázottnak érezvén önnön magamat. Noha nem volt vészes a hét, sem túl vészes ez az élet sem. 29 éves létemre bírhatnám jobban is a strapát. Főleg család nélkül, ugye.

Dolgozatírás ma végüé mégsem volt, pedig felkészültem derekasan, reggel begépeltem mind a három oldalt. Csak mivel Dávid ma szabadnapos lett délután, muszáj volt kihasználni az időt arra, hogy a költözős kölcsöndobozokat visszaadja a főnöknek, ha meg ott volt, nem lehetett még egy órát ráhúzni a délutánra, hogy "de itt még dolgozatot kell írni". Majd kedden... ez most így jött ki.

Előtte viszont ettünk közösen sült kolbászt (ez a tegnapi ajándék kóstolóból volt), volt hozzá paradicsomsaláta (ezek elkészítése rám hárult), meg ropogós kenyér. Meg sajt, ami nem kellett senkinek, és kóla, amiből bőven fogyott. És csoki, és szőlő - no ezek már végképp nem fértek a gyomrunkba, így is túl sok kolbász lett kisütve. Nyami. Holnap végre főzök... vagy legalább megpróbálok.

Mondást most kreáltam kint... meg is osztom. Éppenséggel a nyelvvel kapcsolatban alkottam meg, és nem mondás, hanem afféle bölcselkedő gondolat, de ide tán megteszi. Valahogy így volt:

"Amikor a nyelvhelyesség a megértés rovására megy, az már baj.... máskülönben a nyelv egy rugalmas valami. Ember alkotta dolog, és mint ilyen, hibás, gyarló és múlandó, akárcsak mi. De csak emiatt nem dobálhatsz benne mindent összevissza - törekedni kell arra, hogy a gyarlóságát ellensúlyozzuk, és létrehozzunk valami állandót is."

Vers téren finneket fogok lesni, hátha találok valami költőnőt, aki a fjordokon nevelkedett. Valakit, aki olyan hókadt, mint én.

...

Nos, valamit találtam, de sem azt nem tudom, hókadt-e a szerzője, sem azt, nő-e vagy férfi az illető.

Alaston nelirivinen
 
Metsä käsissäni,
Taivas silmissäni.
Jalanjälkesi kuivissa lehdissä
Kämmenesi taivasta kohti. 

Valami ilyesmi, a fordító szerint:


Meztelen négysoros

Erdő a kezemben,
Égbolt a szememben.
Lépések, száraz levelek
Tenyérrel az ég felé.

Ez a legjobb benne... tenyérrel az ég felé.