2013. március 7., csütörtök

Posztulátum 1

Ez lesz a szerdai beszámoló, bizony.

Szerda, azaz ünnepnap, mert lehet menni karaoke-zni. Most duplán vidám nap volt, mivel lehetett főzni is, bent. (Mit lehetett - el lett várva, kőkeményen :))

Hetek óta készülődött ez a benti főzőcskézés a marhahússal, Ági már azt pedzette, hogy az a marha lábat nőveszt és elsétál. Szerencsére a fólia nem hagyta, hogy kidugja a pracliját, jó szorosan tartotta. Magyarán nem romlott meg, mégcsak szaga sem lett. Még hétfőn be lett pácolva, kézzel-maszatolva, utána triplán törölhettem le mindenhonnan a mustáros-mézes-fűszeres-olajos kulimászt. 

Ott pihent hát a hús, egy adag trutymóban ázva a hűtő mélyén, Ági pedig 11 óra tájban elkezdte emlegetni, hogy annaka húsnak bizony kell legalább egy óra, valaki kimehetne főzni, mert sose lesz kész, de nem akar piszkálni senkit. A főnök is elég kérdő pillantásokat vetett felém, mint húsfelelősre - így aztán a mártírok arcát magamra öltve elindultam a konyhába, kötelességemet teljesítendő. Magamban vidultam, mint a vadalma. Mondtam, hogy készültem ám, hoztam kellékeket - magamra is öltöttem az otthonról hozott kötényt, a szakácssipkát a fejembe nyomtam, és egy békebeli fakanállal bevonultam aznapi birodalmamba.

Ági látott, nevetett, dicsért - de a főnök valami telefonokkal volt elfoglalva, csak úgy véletlenül járt a konyha felé, még egyre mondva valamit Áginak. Mikor meglátott a szakácssipkában, kötényestül, valahogy benne akadt a szó, utána percekig csak nevetett. Nem is értem - itt nem adják meg a kellőú tiszteletet a főzésnek, mint igényes, művészi feladatnak.

Én pediglen művészien összerittyentettem a dinsztelt hagymát, a szaftos húsokat, a tésztát, a másik tésztát, a szószt a tésztához. Másfél óra múlva ettünk, még saláta is keveredett az asztalra Ági jóvoltából, paradicsomos-cukkinis. Belaktunk... meg egy kis vörösborral le is öblítettük a kiváló menüt. Nem vagyok ám beképzelt, nem. Ja igen, főnökúr nem ihatott vörösbort, mert 12-ig még tartja a böjtöt alkoholból. Na majd... erről még később, valamikor.

Ezután relatíve hamar elment a délután, jöhetett az este. Persze nyolcnál hamarabb nem keveredtem haza, asztalt kellett foglalni, Dáviddal folyamatosan kontaktoltam, hogy mi van, mi lesz, milegyen. Ő akkor vadászta le nekünk az osztrák vaterán vett ruhásszekrényt, amit ketten darabonként hordtunk föl a megint kölcsönkért és -kapott Ford Transitból. A mai napig itt hever a kishaver, darabokban. Elfélr, ráér.

Sajna asztalból már csak nemdohányzó jutott a helyiség másik végében, úgyhogy azt egy idő után feladtuk... Utóbb kiderült, hogy a kedvenc asztalunknál valami egy szem szerencsés üldögél, ő is csak azért, mert miért ne pont ott ülne. Lelkünk ártatlaságában kíméletlenül kitúrtuk. Egy ideig csak mikrofon nélkül énekelgettünk az orrunk elé, de kedvenc karaoke-mesterünk, Stefan rávett, hogy csak nyervogjak valamit a közönségnek is. Megvolt, jó volt, nem adok videót, mert szégyenlős vagyok. A mikrofon-tartást kell még gyakorolni, de mint kiderült, a füstös-kocsmai ordibálás órákon át nem elveszi a hangot, hanem meghozza. Be kéne vezetni énekórákon... megmövelnlé a bizalmat, az biztos.

Érkezés haza vízihullaüzemmódban fél három után... valamiért nem akaródzott még írogatni is. Ezennel ez is pótolva lett... már csak két dolog hiányzik:

És mondás. 

Egy jó 5letet ellopni nem mindig plágium.

Igyekszem észben tartani.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése