2013. május 18., szombat

Hozd ki magadból a maximumot

A szombatból körülbelül sikerült is. Lánybúcsús kellékek nagy része beszerezve, étel-ital beszerezve, lakás nagyjából helyrerittyentve. Holnap megyünk kirándulni, Kienecknek hívják a célpontot. Állítólag nagyon szép hegyvölgyes vidék, a hegytetőn remek panoráma, és jóféle koszt. Lesz miért küzdeni az emelkedőn fölfelé...

Valahogy a versposztolgatásból kezd elég lenni. Június 30-ig még mehet, utána kicsit változik a program... naponta meg fogo tanulni egy verset. Ez majd egész napos felkészülést igényel, elvégre nem lehet tíz perc alatt bevágni egy akármilyen hosszú művet éjjel. Meg aztán érnie is kell a versnek az emberben, nem csak úgy emésztetlenül lecsúszni a torkomon.

Ma a János vitézt kezdtem el olvasni. Annakidején ez is a kívülről megtanulandók közé tartozott, ha nem is egészében. Aki épp arra vágyik, itt megtalálja.

Dávid mondott ma okosat, mikor megkérdeztem, milyennek érzékeli az idő múlását:

"Nem az számít, hogy én milyennek érzékelem, hanem hogy rajtunk kívül álló tényező, amit nem lehet befolyásolni."

2013. május 17., péntek

Érdekességek... vagy nem

Dáviddal megint összevesztünk... vagyis veszett össze a fene, ő hülyeségeket válaszol az értelmes kérdéseimre és azt mondta, hogy el lehet menni a lakásából. Hát... a végén még meg is teszem. Nem lennék épp elveszve...

De inkább arról írok, ami jó, merthogy, mikor Dávid épp nincs itt, vagy itt van, de úgymond "normális", jó dolgok is történnek.

Csütörtökön szépen elvonultunk KSV-népigyűlésre. Tavaly is volt már, akkor ismertem meg Angela-t, a főnök élettársát. Idén viszont szigorúan munkatársiasan mentünk, Ági, főnökúr, no meg én. És kellőképpen telezabbantottuk magunkat, mert egy ilyen est erre jó. Persze előtte meg kell hallgatni az okosságokat a százaléklábakról, amik jó dolgukban ide-oda táncolnak, és meg kell szavazni más okosságokat, amiket az éhes közönség (és nem prolikra kell gondolni, hanem nettó 2-3000 eurós havi fizetésekre) boldogan megszavaz. Piros lapokkal, egyöntetűen. Nem gyanús, á, nem. Valahogy május elseje ugrik be... nem is értem, miért.

Leltem a rendezvényen magyarokat. Előbb csak Áginak mutogattam meg őket, de mivel még tavaly az volt a mondás, hogy tessék kapcsolatokat építeni, hát le is szólítottam a párost. Utólag kiderült, hogy nem tettem rosszul, igen kellemes társaságnak bizonyultak - volt névjegykártyacsere, összetegeződés, sztorik a Schilling korából. Ezenkívül megtudtam, hogy valószínűleg azért beszélek szépen, mert tanár vagyok, és a pesti dialektus kifejezetten borzalmas. Mit mondjak... nem osztom a véleményt, már csak büszke pöstiként sem. 

Ma meg, azaz pénteken, magunknak tartottunk ünnepet az irodában, piroslapos szavazás és unalmasan táncoló kamatlábak nélkül. Így is jó volt. Már megint csak én ettem meg a teljes adag ételt. Aztán a maradékokat. Utána meg még tirmisut is.

Az ilyen kiruccanásoknál azért fogy alkohol is... remélem, nem lesznek elvonási tüneteim. Attól azért nem kell tartani, hogy úgy küldöm az italt befele, mint csecsemő az anyatejet, de meg még nem ártott. Mértékkel, az a lényeg. De megtartani más, mint írni róla.

Kissé rendezetlenek jelenleg a körülmények: a jogosítvány valamelyik postán hever, mellettem épp makaróni-maradék (már nem fogom megenni, de mégsem az ágyon lenne a helye), a laptop alatt szintetizátor (épp kikapcsolt állapotban, de nemrég még játszottam ám). 

És akkor egy klasszikus, de kicsit sem gyerekeknek való mese a végére... Eredetiben sem rossz ám, de igen rég volt, mikor ilyesmire vetemedtem. Egy kis kultúra senkinek sem árt...

Amit pedig a napokban jól megtanultam: nem érdemes a végletekig kizsigerelni... semmit.

2013. május 16., csütörtök

Hazaesés nemrégen

Rendes blogolás holnap. Ez van, srácok... bocs.

Tavasz, nyár... nyál

Mindenütt a katicák, meg az 1,50 m-es fű. Gyönyörű, de tényleg. És ahogy járkálok a munkahelyem felé nap mint nap, biztos valami 80 IQ-s szerencsétlennek tűnök, ahogy nemmúló mosollyal nézegetek körbe-körbe. Megtekintem a királyságomat, az első kis virágtól az utolsó kismadárig. És mindig nagy örömömet lelem benne.

De kívülről inkább biztos csak annyi látszik, hogy egy kalapos-eufóriás szerencsétlen vonul Wiener Neudorfban, fején hatalmas fejhallgató, azon a fejfedő, és néha érdekes mozdulatokat tesz a karjával. Na, az vagyok én.

Bent síri csönd és hullaszag - ez nem a legaktívabb nap volt, szó ami szó. Két kollégám igyekezett képeket és adatokat frissíteni a honlapunkon. Valahogy túl vidám voltam ahhoz, hogy érzékenyebben érintsen, és mégis, muszáj leírnom. Ahogy a főnök Áginak diktálja az angol szöveget, betűnként, mert Ági nem tud angolul, ötször javítva szavanként. Utána ő maga ül a géphez - ő ugyan tud angolul, de iszonyat lassan gépel. És én ülök a kis székemben, és várok, hogy mikor szólla meg valaki. Hogy az efféle feladatot mégiscsak arra kéne bízni, aki a legkisebb energiaráfordítással a legtöbbet hozza ki belőle egységnyi idő alatt, és nem tökölődni, és megmutatni, hogy tudunk mi nélküled is, Eni. De ők épp megmutatósdit játszottak, én pedig ültem, és.. mi tagadás, mulattam. Majd pediglen unatkoztam, és előre megcsináltam egy csomó feladatot. Annyit, hogy nem maradt későbbre. Ez van... szabad gyökeimnek új utt kell találniok, és a legbosszantóbb az egészben a rendszer - hogy egy szál internetes gépen lehet csak rendesen dolgozni, hiába van ott egy laptop is, internettel fölszerelve. Nem alkalmas rendes feladatok elvégzésére. Ez pediglen dilettatnizmus, és az ilyesmi engem módfelett zavar. Tenni is fogok ellene, nem csak itt a blogon "puffogni, mint a homoki vipera" - ahogy egy ismerősöm mondá.

A lánybúcsú-szervezés is halad szépen, csak nem kéne egyeseknek minden megjegyzésben negatívat látni. Nem fejtem ki bővebben, nem érdemel hosszabb sorokat.

Most pediglen karaoke-est volt, és kivételesen nem énekeltem. Valahogy nem vitt rá a lélek. Persze csak mikrofonba nem...

Tanulság: ha nem húzol harisnyát, nem kell takargatnod a kiszakadt részét a vonston utazók elől (nem saját tapasztalat alapján... rajtam ma nem volt harisnya, csak hosszú szokkkkonya).

Verset most nem. És mást sem. Így is lehet örülni, hogy éjjel fél háromkor hajlandó vagyok itt szövegelni... sörök, Bacardi-kólák és félrészeg, kioktató szakácsomk után...  node most aztán már zutty.

2013. május 14., kedd

Nyughass

Nehezen akaródzik azt tenni, ami jót tenne, ahelyett, hogy azt tesszük, ami jó (ott és akkor legalábbis olyan jónak tűnik). Ez leginkább a sorozatnézésre igaz, de legalább másra nem.

A vacsora ("kanada" és még leves is) legalább kész. Holnap lehet, hogy sikerül mozogni valamit a nap elején, és akkor még a fizikai állapotomat is feljavíthatnám valamelyest.

Este pedig dalolászás lesz, végre, megint. Valahogy szívemhez nőtt ez a karaoke-dolog.

Hegedűs Géza születése napja van ma (vagyis csak volt, mert hát annak már több mint 100 éve). Jó tudni, nem?

Itt van tőle pár vers... én, ha költő lennék, talán nem a költészetről írnék. És végképp nem így. De pofám lapos, mert nem vagyok költő, még csak egy kicsike kis író sem. Gyáva blogger vagyok, nagy szájjal. Éhes szájjal, az az igazság...

De akárhogy is nézzük: 

Akinek tele a szája, legalább nem beszél (remélhetőleg...).

2013. május 13., hétfő

Amire akarunk

Arra szánjuk az időt. Meg amivel pénzt lehet keresni, ugye. Ennek okán a mai nap szorgos munkavállalással telt (Dávid még extra német tanfolyamon is volt), utána pedig még szorgosabb semmittevéssel. 

Lassan, de biztosan emésztjük a rajzfilmsorozatot. Közös programnak egyelőre ez kis megteszi. 

A főnökkel voltam ma házat nézni Mödlingben (elkísértem, ha már eldumáltuk az időt hatig... na jó azért dolgoztunk is). Meredeken drága egy ilyen ház, és hozzá még elég lepukkant állapotú is. Ha tip-top lenne, biztos még többe kerülne, mint 400 000 euró. Én nem akarok Ausztriában házat... egy élet is kevés hozzá. Meg aztán minek?

Nos. Ezenkívül téma volt ma, hogy az állatok ismerhetik-e a bolgodság, vagyis inkább az öröm érzetét, és hogy az embernek jobb-e, vagy az állatnak. Pl. egy ölelés nagyon sokat jelenthet, de ha egy anakonda az adományozó, akkor azt inkább csak-csak kihagyná mindenki, nem?

Az biztos, hogy állat ilyet írni nem tud. Csak ember. Abból is milyen kevés... 
 És ahogy a finn-szülött, de orosz-családsarj-Arcadi megjegyezte a múltkor, Puskint csak eredetiben érdemes olvasni. Nekem most nem jár ki efféle luxus, marad a magyar nyelv vigasza.

Amit még mára elgondoltam: tudni kell adni, de elfogadni is. És még jobban kell tudni, hogy amit adunk, nem egészen mi vagyunk (hacsak adott esetben nem magunkat adjuk). Ekképp amikor valamit visszautasítanak, az elsősorban nem nekünk kell hogy szóljon, hanem a visszautasítás tárgyának - magunkra venni szerintem kishitűség és hamis önigazolás, olyan sebek nyalogatása, amik valójában nincsnek ott.

(Mielőtt bárki kérdezné - gőzöm nincs, hogy került ez most ide - szerintem régebbi érlelmény, most érett be; konkrét apropója nincs).

Feladat csaknem letudva

Sikerült összekapni a lakást, ha nem is olyan mértékben, ahogy tökéletes lett volna.

Most Dáviddal a jól megérdemelt pihenésünket töltjük a számítógép előtt, rajzfilmet nézve.

Versnek olyat kerestem, amiben benne van "tádé", mert a rajzfilm, amit nézünk, mindig egy tádédádé-jellegű (amúgy borzalmas) dallal végződik.

És találtam egyet! Bár hihetetlenül gagyi...

Csák Györgyi: Torkos Tádé

Én vagyok a Torkos Tádé,
Kedvencem a csalamádé.
Kis húgom a csacska Borka,
Kell neki a diótorta.
Peti meg a sógorom,
Ábrándozik jó boron.
Ferenc komám csalafinta,
Amit kedvel, palacsinta.
A szomszédom Pistike,
Neki sül a friss pite.
Marcsa néném termetes,
Vacsorája bableves.
A bátyámat gólya hozta,
Nem kell neki kelkáposzta.
Inkább kell az édes málé,
Krémmel töltött csokoládé.

Okosság: Amíg lassú vagy, az idő is csigatempóban úszik veled, de ha felgyorsulsz, pörögni kezd veled minden.

A következő meg az lesz, hogy mosolyogj, és a világ visszanevet rád. Hmmm. Elnézést, a hétvége valahogy rontja a színvonalat. Be kéne tiltani...