Dáviddal megint összevesztünk... vagyis veszett össze a fene, ő hülyeségeket válaszol az értelmes kérdéseimre és azt mondta, hogy el lehet menni a lakásából. Hát... a végén még meg is teszem. Nem lennék épp elveszve...
De inkább arról írok, ami jó, merthogy, mikor Dávid épp nincs itt, vagy itt van, de úgymond "normális", jó dolgok is történnek.
Csütörtökön szépen elvonultunk KSV-népigyűlésre. Tavaly is volt már, akkor ismertem meg Angela-t, a főnök élettársát. Idén viszont szigorúan munkatársiasan mentünk, Ági, főnökúr, no meg én. És kellőképpen telezabbantottuk magunkat, mert egy ilyen est erre jó. Persze előtte meg kell hallgatni az okosságokat a százaléklábakról, amik jó dolgukban ide-oda táncolnak, és meg kell szavazni más okosságokat, amiket az éhes közönség (és nem prolikra kell gondolni, hanem nettó 2-3000 eurós havi fizetésekre) boldogan megszavaz. Piros lapokkal, egyöntetűen. Nem gyanús, á, nem. Valahogy május elseje ugrik be... nem is értem, miért.
Leltem a rendezvényen magyarokat. Előbb csak Áginak mutogattam meg őket, de mivel még tavaly az volt a mondás, hogy tessék kapcsolatokat építeni, hát le is szólítottam a párost. Utólag kiderült, hogy nem tettem rosszul, igen kellemes társaságnak bizonyultak - volt névjegykártyacsere, összetegeződés, sztorik a Schilling korából. Ezenkívül megtudtam, hogy valószínűleg azért beszélek szépen, mert tanár vagyok, és a pesti dialektus kifejezetten borzalmas. Mit mondjak... nem osztom a véleményt, már csak büszke pöstiként sem.
Ma meg, azaz pénteken, magunknak tartottunk ünnepet az irodában, piroslapos szavazás és unalmasan táncoló kamatlábak nélkül. Így is jó volt. Már megint csak én ettem meg a teljes adag ételt. Aztán a maradékokat. Utána meg még tirmisut is.
Az ilyen kiruccanásoknál azért fogy alkohol is... remélem, nem lesznek elvonási tüneteim. Attól azért nem kell tartani, hogy úgy küldöm az italt befele, mint csecsemő az anyatejet, de meg még nem ártott. Mértékkel, az a lényeg. De megtartani más, mint írni róla.
Kissé rendezetlenek jelenleg a körülmények: a jogosítvány valamelyik postán hever, mellettem épp makaróni-maradék (már nem fogom megenni, de mégsem az ágyon lenne a helye), a laptop alatt szintetizátor (épp kikapcsolt állapotban, de nemrég még játszottam ám).
És akkor egy klasszikus, de kicsit sem gyerekeknek való
mese a végére... Eredetiben sem rossz ám, de igen rég volt, mikor ilyesmire vetemedtem. Egy kis kultúra senkinek sem árt...
Amit pedig a napokban jól megtanultam: nem érdemes a végletekig kizsigerelni... semmit.