A következő címkéjű bejegyzések mutatása: péntek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: péntek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 27., péntek

Majdnem szombat

Mivel Dávid negyed nyolckor elmegy dolgozni, de negyed egyre már haza is ér, én meg egész nap itthon csücsülök. Tiszta Hawaii, csak azt még nem tanultam meg a térképen... de már nagyon profin köhögök torokból, tüdőből egyaránt. Vajon a szomszédok itt is feladják-e, mint odahaza? Akkor anyám beállított valami szerekkel, hogy ezt a szomszéd küldi, mert hallja, hogy bajom van... és nem akarja hallani. Valahol megértem - olyasmi ez a fülnek, mint egy nyolcvanas években használt kis kétütemű trabant elindítása télen, mínusz 15 fokban, hajnali ötkor.

De ez nem panasz ám, csak helyzetjelentés. S még mennyi jó volt ma, bizony! Megint jövök az ócska kis Java Flash-es Farmville-el, de ezúttal olyan dolog történt, amire nem számítottam: egy nemrég megismert ferdeszemű Farmville-es szomszéd írt nekem, hogy véletlenül nincs-e meg ez meg ez a csodálatos fa - ment is a válasz, hogy sajna, nincsenek ilyen fáim. Még gondoltam is magamban, ha a vakszerencse felém sodor egyet, vele fogom megosztani, ha már ennyire szeretne ilyen különleges és csak kivételes esetekben beszerezhető dolgokat. Erre visszaír, hogy akkor nézzem csak meg a levelesládámat, mert bizony mostantól van nekem két ilyen csoda-fám, ő adja nekem, ajándék. Én lettem a kiválasztott... és nem tudok napirendre térni afölött, hogy valaki nekem jót akart. Ez valahogy a valódi életben még csak-csak szokás, de hogy valaki, Ázsiából vagy még távolabbról pont rám gondol, na ez sok. Én mindig segítek másoknak, de ez afféle születési hiba, nem szoktam elvárni ellentételezést, főleg nem jótéteményt. És ma kaptam. És nagyon jól esett.

Aztán, hogy a számítógép mellől elszakadjunk, Dávid elvitt kocsikázni. Eleinte csak a Schneeberg lábához, utána tovább és tovább, egyre följebb. Ennek az lett a vége, hogy egyre hidegebb lett, én pedig emiatt egyre hisztisebb, de azért egy sípályáig eljutottunk. Sosem síeltem, most se persze, betegen, munkanélküliként más se hiányzik. Viszont nagyon vagány sport, ki kell majd próbálnom valamikor. Előbb munkát, utána jöhetnek a hobbik.
Szociológiai szempontból is tanulságos volt a kis kiruccanás. A sípálya oldalában ugyanis lehetett szánkózni. Volt ott két korra és méretre kb. egyforma kislány, az egyik magyar, a másik angol, vagy esetleg amerikai. A magyar az anyjával volt ott (apuka elkolbászolt valamerre, később aztán előkerült), a másik az apjával (anyuka sehol, valószínűleg valami kis Hütte-ben itta a forrócsokit, és nagyban trécselt, de a lényeg, hogy nem volt ott). Már ez se semmi, de a java még csak most jön. Anyuka is, apuka is elmentek a csomagtartóhoz, hogy a gyereknek előkotorjanak valamit. Az angol/ amcsi apuka kocsijából egy kis, egyszemélyes, összecsukható álomszánkó került elő - jobbat én sem kívánhattam volna magamnak gyerekként. A magyar anyuka pedig előkotort egy darab méretes ZACSKÓT. A gyereknek. Szánkózni. Tudom, mert hallottam, ahogy beszélgetnek, hogy majd azon lehet lecsúszni, milyen jó lesz. Hát. Én tán két éve voltam barátokkal szánkózni, még Magyarhonban. Ot valaki szórakozott egy zacskóval a havon, aztán otthagyta, úgyhogy gondoltam, kipróbálom, ha már kommunizálható állapotban van az eszköz. Zacskón csúszni kéremszépen, egész olyan, mint a puszta havon... merthogy két pillanat alatt kicsúszik az ember ülepe alól, és addig sem luxusutazás várja az embert - kemény, hideg, rögös hó, amely jobb esetben nem áztatja át a ruhát. Szegény magyar kislány sóváran nézte a másikat a kis különbejáratú szánkójával... Mit mondjak: a magyarrá nevelést nem lehet elég korán kezdeni.

Derűsebben kívánok elbúcsúzni, így még az is idefér, hogy Dávid ma szopránt is énekelt, de azért még jól van - és kikérdezett törökből. Én meg táncoltam itthon - és mikor táncoltam, egészségesnek és erősnek éreztem magam. Most nem menne - este betegnek és fáradtnak illik lenni, és aludni menni. Bzzzzzzzzzz.

2012. január 20., péntek

Péntek, te csodás

Nekem ma különösen csodás, mivel ez volt az utolsó miunkanapom Orsolyáéknál, innentől csakis alkalmi megbízásokról lehet szó; a kulcsot már decemberben beadtam, ma leadtam, a hétvégéimet pedig nem adom. Sajnos a megpályázott hely továbbra is gyanúsan hallgat, úgyhogy ideje lesz másutt is körülnézni. Viszont a csoport egyik tagjától kaptam ajándékot, virág, nem vágott és sárga. Fotózkodtunk is, úgyhogy lesz emlék, ha már rozsdáll az agyam. Most még szerintem minden eddigi tanfolyamon szereplő külföldi nevét tudom, bár ezt le kell még tesztelnem.

Dávidnak mondtam, mikor estetájban Neunkirchenbe indult az occsón kikódolt mobilokért, hogy hozzon nekem vásárfiát. Erre inkább elvitt vacsorázni. Ezek a fiúk... ellenben rá kellett jönnünk, hogy a gulyás itt továbbra sem hasonlatos az otthonihoz. Nem marha, hanem pulya, nem hagyma teng benne túl, hanem pirospaprika, de az aztán nincs sajnálva. Kb. mint egy érdekesebb pörkölt, hagymahiánnyal fűszerezve. Desszertnek volt Scheiterhaufen; ezt nálunk máglyarakásnak hívják, de ha itt szó szerint lefordítom, aláomló rakás lesz belőle.

Este rám jött valami németezhetnék-betegség-féleség, és mivel Dávidtól immáron kaptam a szép osztrák telefonszámomhoz szép magyar fekete telefonkészüléket is, hallgattam rajta a rádiót. Kifogtam egy osztrák kabarét, amit egy német ürge szolgáltatott Salzburgból, élő egyenes adásban. Ez a pofa képes volt két-három órán át folyamatosan vicces maradni, vagy 10 féle különböző karaktert életre kelteni a hangjával, énekelni, zongorázni, gitározni, és mindezt úgy, hogy egy magyarnak is (pardon, kettőnek, ugyanis később Dávid is beszállt) élvezhető és viszonylagosan érthető is legyen a műsor. Megemelem a kajla, esőáztatta fekete óriáskalapom Ingo Appelt úr előtt.

Dávid azt mondta, már nem akar sokáig gépezni. Peeersze, mondtam magamban. Történt mindez tíz órakor. Szerintem megyek is vissza játszani. Van időm, nem?

2012. január 14., szombat

Péntek tizenháááárom, méz és máz

Ma megtudtam, hogy a főnököm iskolás korában ezen a napon kapott (tán többször is) karót az orosztanártól, felelésre. Ami elég kínos lehetett, hogyha az apukája volt az iskolaigazgató, és emellett orosztanár is... Baj nem történt ma, miért is történt volna. Ellenben leesett az első igazi, fehér nyomot is hagyni képes hó. Táncos hópihék sokasága lejtett a lámpafényben valami valószínűtlen koreográfiára - nem én tanítottam be őket, meg is látszott. A tegnap tervezett dolgoknak csak egy része valósult meg - kosztümfélét szereztem, és a fordításokat is leadtam, de nem lettek kész vele, majdholnapjólesz, hátpersze. SIM-kártyát meg minek vegyek ma, ha a hétvégén úgysem hívogat senki, hogy menjek állásinterjúra...
A leendő helyettesemmel ma sikerült beszédbe elegyedni - minek eredményeképpen jobban megismertem (pozitívum), viszont lekéstem a Dáviddal való találkozót a helyi turkálóban (negatívum). Szerva itt, csere ott. Bár magam sem tudom, hogy ez mit jelent... valahogy ideillőnek érzem. Holnap egy darab főnök-onoka latinra okítása van porondon, hadd örüljön a gyerek, hogy szombat délelőtt megnyúzom.
Dávid mai alakítása a következő volt: kedvesemet az egész heti gyötrelmek ágyba utasították ma délután. Tudvalevő mármost, hogy nekünk különleges, vendégmarasztaló paplanjaink vannak, tele pihe-puha tollal. Ha egyszer az ember egy ilyenbe beburkolózik, nem segít ott kávé, kóla, éber tudat - jusztis elnyomja az álom. Aki Dávidot ismeri, tudhatja, hogy amúgy sem fejt ki különösebb ellenállást ilyen alkalmakkor - zutty, már alszik is. Ez viszont korántsem jelent nyugalmas csöndet egy Farmville-ezni szándékozó N-i számára. Dávid ugyanis néha-néha beszél álmában. Ezt-azt, érteni lehet úgy a 20 %-át. Ma valószínűleg a Vásárcsarnokba, vagy a piacra álmodta magát, mert egyszer csak imígyen szóla: Méz! Kérdém erre: Hogy micsoda? MÉZET-MÁZAT fjkanmakslfomsvgjklnjks! - jött a zengzetes válasz. Persze, nyugtáztam félhangosan, de harmadszor is utasításba adta: mézet! Hát vittem neki egy üveggel, van abból itthon mindig. Felült az ágyban, szépen elvette a mézet, kipróbálta, hogy nyitható-e, majd egy angyali mosollyal megköszönte és visszafeküdt. Hát, mondom, akkor már nem hagyom annyiban a dolgot, vásárfia nélkül csak nem engedem útjára az álmok sűrűjébe: vittem neki pár falat paprikát. Elfogyasztotta, még mindig félálomban, majd békésen hortyogott tovább. Este aztán irdatlan jót nevettünk az eseményeken, mert az ilyenekre félig-meddig emlékezni is lehet. Új fogalmat nyert a "mézes-mázas" kifejezés, az egyszer biztos. Nos, mézmentes jó éjt kíván a bötűk rengetegéből a álmos szerző, aki a billentyűzetet az imént érintőképernyőnek vélte (húzom az ujjam rajta, erre nem mozdul a kurzor, hát hogyisvanez?!)...