2013. február 7., csütörtök

Tizenegyórázunk

Mert úgy néz ki, amit három ember ellát 7-8 óra alatt, azt kettőnek kicsit tovább tart lebonyolítani. Sebaj, gyűlnek a túlórák, csak ezen a hétn lesz vagy 12. Az már három lecsúsztatott pénteknek felel meg, ha akarom.

Dávid ma sem alszik itthon, az autóért ment, holnap hozza haza, remélhetőleg épen, egészségben (mindkettőjük állapotára vonatkozóan).

Versnek valami jóféle naptárit akartam választani, de mikor a mai naphoz kapcsolódó Wikipedia-oldalon rákerestem arra, hogy vers, csak autóversenyzők jöttek ki. Nem egy ihletett nap ez a mai.

József Attilától leltem egy elég elvont, saras verset. Nem mocskos, csak saras...

A kis herceget olvastuk ki Dáviddal nemrégen, itt fentrengett a könyv a halmok tetején. Talán a főnöknek nehéz lesz a nyelvezete, így elsőre, de még az is lehet, hogy egy merészebb pillanatomban megkockáztatom. Ilyesmit:

"A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
     - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
     - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
     - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik."

2013. február 6., szerda

Játék és égés

Ma kissé játékosra sikerült a nap. Meg égősre is. Szépen felszerelkeztünk egy bőrkézőgéppel, és elvittük Sopronba. Hát ahogy a főnök lelkesen mutogatja a biztonsági kapcsolót, ami nem hagyja, hogy rács nélkül menjen ez a veszélyes gép, egyszercsak közbeszóla a sors. A gép nem akart újraindulni. Egy ideig. Utána mégis, és ment is egy darabig. Utána megint nem. Utána megint igen, megint nem, megint igen. 

Én részemről ilyenkoron égek, mint a "Reichstag", pedig közöm ugyan nem volt a gép hibás működéséhez. Mégis - ott vagyok, benne vagyok, felelős vagyok érte némileg. Rendeltünk a feltehetően hibás alkatrész helyére egy másikat, de azért mégiscsak... na, nem volt ez így jó. Ahogy az se, hogy utána kaptunk ajándékba sütni való kolbászt, húskenyeret, töpörtyűkrémet. Ki akartuk fizetni, de nem volt nálunk forint... ejj.

Utána, mivel nem főztem ma (!), szépen bementünk a Billaba. Ott a főnök nem hagyott fizetni, de az utolsó pillanatban lenyúltam a blokkot, hogy tudjam, mennyit kell adni neki. Vett nekem kólát, mert észrevette, hogy csak azt vagyok hajlandó meginni. Coca kólát. Mondtam neki, hogy részemről sose szoktam ilyen drága cuccokat venni magamnak, jó a ramatykóla is. Ebből kerekedett egy helyes kis beszélgetés értékrendről, pénzköltésről, életcélokról. A magunksütötte kolbászhoz (mustárral, méregdrága koktélparadicsommal meg ugyancsak nem olcsó magos kenyérrel) ez pont jó volt kísérőnek. 

Megtudtam továbbá, hogy az osztrákok nemigen mondják, "Ich liebe dich", hanem helyette valami "Ich stehe auf dich" van forgalomban. Hogyhogy "Rádállok"???? Sülebüle egy nép ez.

A fahéjat ma megúsztam, de holnap nem fogom. Legalább eldugtam szépen... Dávidnak persze ízlik. Pffff.

Versnek itt van egy kis integrációellenes Szondi Aranytól. Nem mindig gondolták úgy, hogy jó a keveredés... S hogy kinek van igaza, sose derül ki.

Ez pedig megtetszett, bár tele van tárgyesettel meg részesesettel, és nem különösebben bölcs mondat:
Ich stehe nicht vor Dir und führe Dich, ich stehe nicht hinter Dir und folge Dir, ich stehe neben Dir und begleite Dich. (de legalább nem AUF dich, hahaha)

2013. február 5., kedd

Node nemár, hogy megijedni

Kapom a visszajelzéseket ezerszám, akárhányszor kicsit magam alá csüccsenek blogírás közben, és nem a rózsaszín felhőcskékről írok. Hihetetlenül jólesik, hogy vannak, akiket ez a zavaros kvatymasz érdekel, sőt, mi több, megérint... Hogy aggódnak értünk. Ilyenkor megilletődötten pislogok a monitor felé.

Mindazonáltal vannak jobb és rosszabb napok, jobb és rosszabb hangulattal. A tegnapi inkább egy rosszabb volt, a mai meg inkább egy jobb. Természetesen nem rózsás a helyzet, de jobb is - az csupa rózsaszín, meg tüske, és egyébként is: ki akar Csipkerózsika lenni, ha ébren jobb az élet, nem?

Szóval elúszás van, igen. Részben gyarló, lusta emberi miuvoltunk miatt. Részben amiatt a négy óra miatt, amit jómagam uzatással töltök - de ismét bejön a gyarlóság, hogy a négy óra alatt lehetne verset írni, olvasni, nyelvet tanulni, satöbbi. LehetNE. De valahogy nem jön össze. Kell egy kis lendület, és akkor majd megint lesz. A leeresztős lufit szépen megfoltozzuk, oszt ennyi. Dávid épp a motivációs levelét írja, hogy találjon magának egy jó kis gyakorlati helyet. Ahova majd aztán jól föl is veszik, ahol szépen megírja a diplomamunkáját, és utána szépen ott is marad, dolgozni. És rekedtre keresi magát, vagy legalábbis kockára.

Ami önnön magamat illeti, most már biztos, hogy kifele tartok a betegségből. Tegnap még javasolta a főnök, hogy őrölt fahéjat kell szopogatni, majd kiköpni - én jól el is felejtettem. Erre ma hozott nekem fahéjat. Brrrr, micsoda íze volt, el is dugtam a maradék zacskóval, mert megfenyegetett, hogy bizony holnap is fahéj-kúra lesz. Jáááj. Harc lesz, keményen. Én meg megtanítottam CD-t írni.

Más kérdés, hogy a hűtő, amit a főnök szerválni akart nekünk, mégse lesz jó, mert hangos, és gyanús. Nem tudom, mi lesz így a költözéssel, még nem adom fel a gondolatot. Egy jó hétvégém lesz, mindenképp. Nnna.

Ibykos darvaiól ma hallottam először. Szégyen egy magamfajtának... nagy szégyen.

Szerintem Schiller bizony ott volt a topon,még ha katonaorvos volt is. Sőt, akkor már annál inkább... Ezt is ő mondta, eléggé idevág (nyisssz!):

Nem öröm a lovaglás, ha a ló még a zabláját sem rántja meg soha.

Nosza, rángassuk azt a zablát!

2013. február 4., hétfő

Elég kezd lenni

Apol néni, aki Dávid nagymamája, nagyon bölcsen meglátta a messzi távolból is a valót, miszerint valahol csúszunk el Dáviddal, külön külön, és egymás mellett (mellől?) is. Neki épp elege van mindenből, a tanulásból, a munkahelyéből, a házimunka-kötelezettségekből. Én még ugyan tartanám magamat lelkileg, de ez a betegség azért nekem is beint egyet: kicsilány, nem pihentél egész szünetben, a tested pedig kéri a jussát, és meg is kapja, akárhogy is legyen.

Olyan dolgok, hogy mikor táncoltunk utoljára Dáviddal, hogy hol maradt az a nagy vehemensen elkezdett edzéses-fogyókúrás valami, hogy a töröktanulmányaimba hónapok óta bele se szagolok, már igazán csak kis habcsókocskák a tortán. 

Valószínűleg most fog kelleni valami nagyobbfajta változás, mert ha még ezt a blogot is, és a főzést is hanyagolni leszek kénytelen, az tényleg a széthullás netovábbja lesz. Szeretjük a pozitív hozzáálláást ugyebár... szeretjük, csak jó távolról. Végülis: kit akarunk mi átverni?

Azért legyen itt valami jó is: a főnök ma, amint meghallotta, hogy hűtő híján vagyunk, egyből leszervezte az édesanyjával, hogy amennyiben működőképes az az otthoni, ezeréves hűtőszekrénye, hadd kapjuk meg kölcsönbe. Ma még negyed hétkor este bőven bent voltunk, utána vacakolt az internet, nem akart nekünk májusra repülőjegyet foglalni, végül hosszas huzavona után valami hét óra táján indultunk el haza... és akkor ment még a főnök hűtőt próbálni. N-i pofája lapos.

Eme ihletett percben valahogy minden eszembe jut, csak valami vers nem. Catullus ugrik be még leginkább, meg Janus P (kiejtve a középiskolai tanulmányok hatására Januszpé). Ezek versben úgy el tudtak küldeni bárkit... radiátorlelkületűeket, koldus kéregetőt, csalfa nőket. Akkor még volt hatalma a szónak, a leírt szónak. Vajon van-e ma? 

Illetve: A horkolás egy bosszantó szokás, de az egészségre teljesen ártalmatlan.

2013. február 3., vasárnap

Nem tudom, miért nem történik csoda

Például: az egyik pillanatban beteg vagyok, folyó orral, fájó torokkal, duzzadozó nyirokmirigyekkel... és puff, meg csiribí-csiribá, Feri-bá, Sanyi bá, menjetek mind világgá! És aztán elmennek mind, a betegségek, a bacik, a duzzanatok, és marad egy kipihent, egészséges kis blogger, aki vígan megosztja a csodát a nagyérdeművel. NA, ILYEN MIÉRT NINCS?

De talán arról köllene írni, ami van. A vezetésről, amiben még mindig akad egy-két kivetnivaló, noha ma mentem szépen százzal autópályán, kerengtem kétsávos körforgalmakban, előztem kamiont, megtanultam rendesen elindulni (remélhetőleg nincs több lefulladás). Meg aarról, hogy az oktatómnak talán segíteni fogok Ausztriában elhelyezkedni, már ahogy tudok.

Meg az elemózsiás szatyorról, ami majdnem otthon maradt, de aztán jótékony anyai kezek (és lábak) mégiscsak utánam hozták a Blaha Lujza térre.

Meg Timi barátnőmről, és a közös beszélgetésekről, ami persze titok, mert két évezredes barátnőnek bizony vannak titkai. Gyakorlatilag csak azok vannak...

És a bámulatos naplementéről, ami akkor a legszebb ottani naplementének tűnt, a vonatból, és persze attól a legszebb, hogy megismételhetetlen, és lefényképezhetetlen. Őzek is voltak, távolba néző, bámész szemekkel követték a füttymentes sihuhut, ahogy elsuhant nyugat felé.

És a hóesésről, ami annyira megejtő látvány volt megfáradt, Ternitzbe megtért magamnak, ahogy a sötét égen kavarogva szállnak, le se érnek a kis táncos fehér pihék... csak néztem. Elnéztem, ahogy az a sok kis fehérség a sötét égen alászáll, és kicsinek éreztem magam - olyasfajta kicsinek, aki valami nagy, lenyűgözőt él át. Örömömben megperdültem a hóesésben.

Vagy csak érzékenyebb vagyok az engem gyöngítő betegség, a kialvatlanság, nátha okozta levegőhiány, a fogyó hold meg a sarki rókák szaporodási rátája miatt. Egészen egyértelmű, nem?

Vers ma jött magától a számra... És ha Dávid eszembe nem juttatja, bizony nem marad meg az utókornak, hisz elszáll a szó, a fejből is el, messzire. De van itt egy szőrös krónikásom, és megjegyezte. Tehát:


Furcsa módon azt jelzi a gép, hogy ezt az internetes oldalt már megnyitottam egyszer... tán csak nem versismétlésre kerül sor? Ha véletlenül így is lenne, nem bánom - igen kedves vers ez, főleg a távolság, mint üveggolyó miatt. Szeretem az üveggolyókat. Gyűjtöm is őket, egyesével. Akinek van, adhat, meg fogom köszönni, szépen.

Mondás is került ma, erőlködés nélkül, mégpedig a volt latintanárom iwiwes lapjáról. Anno igen perverz hobbiknak szenteltem ugyanis a szabadidőmet, például ismerőseim iwiw-lapját nézegettem. Volt márpedig nékem egy nagyon belevaló latintanárom, nevezetesen Kopeczky Rita, az egyedüli, aki egy első helyezéssel tért vissza a rangos Arpino-is, nemzetközi Cicero-versenyről, még diákkorában. Egy igazi, nagyformátumú hölgy, csupa superlativus-szal. Neki pedig mintha ilyesmi lett volna az adatlapján a "Magamról" részlegben:

"Te, ki a világot akarod megváltani... magaddal kész vagy?"

2013. február 2., szombat

Ááááásít

Valamikor majd biztosan visszasírom ezeket a szombaton-hazajárós, itthonvezetnitanulós hétvégéket, de jelenleg inkább a fárasztó kategóriába sorolom. A tááátha alakulóban van, de egy naptól senki ne várjon csodát...

A felkelés nem ment simán, nem is azzal a vonattal jöttem el, amivel akartam. Fog a fene négy órán át az esőben sétálgatva közlekedési táblákat stírölni. Így is szépen ideértem, tettem, vettem, ettem, vezettem.

Most itthon vagyok, fáradtan, álmosan, és enyhén náthásan. Holnap még vezetés, barátnőzés, aztán hess vissza pénzt keresni Ausztriába.

Igazán nem állíthatom, hogy nagyon költői hangulatban volnék...

De azért valami mára is kell. Reggel József Attila járt a fejemben, főleg ezekkel a sorokkal: 

"... Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál, s így nem szerethetsz..." Érdekes gondolataim támadnak néha a mellékhelyiségen ücsörögve.

Wszystko w swoim czasie. Mindent a maga idejében.

Mondá a lengyel. És igaza lőn.

2013. február 1., péntek

Megtalált a tááátha

Ez van. Remélem, mihamarabb kikeveredek belőle, nem szép dolog, hogy csak úgy leteper a vezetős hétvégém kezdetén. 

Vers? Hááát...

Csokonai: A reményhez (sőt, Reményhez, csak legyen szíves és segítse a mielőbbi gyógyulásomat :)).

Mondás: Aki másnak kertet ás... igazából mit nem adnék, ha valaki ásna nekem egy kertet. Ja, hogy eredetileg vermet? Az is jó, ha kert van hozzá. Másképp nem megy.

Fáradt, fejmasszírozott, pizzával-kólával-teával-mindennel kiszolgált, önsajnáltató kis lényem most szépen nyugovóra - és tán jobb belátásra - tér.