2013. április 8., hétfő

2013. április 7., vasárnap

Minek ide annyi alvás?

Tényleg mentem tegnap vezetni Dáviddal... pedig Dávid tegnap fél egykor ért haza, mivel ünnepelték az énekkar szülinaposait. Én meg azzal ünnepeltem, hogy utána vezettem a kocsit még vagy másfél órát. Úgyhogy fél háromkor máááár le is feküdtünk.

És Dávid fölkelt fél ötkor, és elindult öt óra tájban, hogy 10-re Pestre érjen, rokonostul. Én meg a szokásos nyolcas vonattal jöttem el - bár kis híja volt csak, hogy nem dőlt dugába a terv. Aprópénzt ugyanis nemigen hordok a pénztárcámban (kiszóródik a nyüves), viszont a jegykiadó automata nem hajlandó 10 eurónál nagyobb pénzt megenni. Emiatt előreengedtem két embert, míg előkerestem az aprópénzes szütyőt... az egyik embör pedig elgépelt valamit, javított rajta, szépen telt vele az idő...és alig egy percem maradt elérni a vonatot. Rohantam - elértem. A hörgőim kezdenek edződni az ilyesmihez - ezen a héten nem ez volt az első "touchdown", ahogy Amerikában mondják.

És noha arra számítottam, hogy a magyar vonaton majd olvasok, zenét hallgatok és pihenek (netán még alszom is), ehelyett összefutottam Eszterrel, aki új ismerős Neustadtból (az éneklős karaoke-s Stefan révén). ÉS szépen végigdumáltuk az utat. Segítettem neki jegyet venni, elkísértem a Móriczig, mivel neki is ott volt dolga, majd bevetődtem a tanulókocsiba, és zmmmmm. Mint utóbb kiderült, négy órás zmmmm, mivel az utánam levő tanítvány szépen lemondta az óráját. Jó volt, gyakoroltunk sok parkolást. Kell az, mivel éjjel nem ment minden fényesen. Tény, hogy a padka-tükör megkönnyítené a dolgomat, ha lenne.

Utána még versenyfutás volt az idővel szegfű-vásárlásért (Dávidnak sikerült szereznie végül), összefutás Dáviddal, elfutás Magdi nénihez az otthonba, virágátadás és csevej. Valahogy visszarázódik az ember két pillanat alatt az öregekkel való bánásmódba, amint olyan helyzetbe kerül. Megint olyan volt kicsit minden, mint mikor nagymamámhoz jártam be az otthonba. Ez is, az is elfekvő, az állapot is hasonló volt, a körülmények is... minden eléggé hasonló. Én is azzá lettem - hasonlóvá akkori maagmhoz. De nehéz, és nem mindig megy. Most ment, volt egy vidám óránk.

Utána még rövid összefutás mindennemű Dávid-rokonokkal az Ikeában, csevej, hotdog, miegyéb. Kaptam egy szép fém tálat, jól fog jönni a konyhámba, Dávidnak eggyel kevesebbet kell mosogatnia, ha eggyel több tiszta edény áll rendelkezésre. Hihi.


Kis mondás, Jókaitól, itt:
Én üdvömet találom-e vagy kárhozatomat, ha szívem dobogására hallgatok? Aztán hallgatott szíve dobogására.

És itt is:
A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, amíg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne!

2013. április 5., péntek

Mindjárt megyek parkolgatni

 Legalábbis ha Dávid visszaért a dalárdából.

Sokáig voltam ma... az én hibám, ha nem jövök el időben. Ügyelnem kéne a Dáviddal közösen eltöltött időmre, nem eltékozolni. A fene aki megeszi.

Súlyokból van sok. Súlyok rajtam, súlyozás, hogy mikor mi a fontosabb, súlyos döntések, súlyos csöndek, súlyos szavak, súlyos combok (nem ártana kevesebbet zabálnia a kis kisasszonynak, mert nagy kisasszony lesz, ha így folytatja).

Khm, menet van Magyarországra, mégpedig gyorsmenet. Huss, végigszáguldok Budapesten, és már itt is vagyok megint. A jövő hét nem ilyen lesz... szerencsére.

Babits is súlyos. Meg is ülte a gyomromat pár versszak után, pedig az iskolából könnyedebb emlékeket őrzök róla.

 És... sok-sok zene jut most nekem estére, ha már nem feküdtem le. Annyi tehetséges ember van - nem tudom, mikor képzeltem azt magamról, hogy talán én is az volnék (ez most zeneileg értendő).

A finneknek meg olyan a kiejtése, mint a magyaroknak. Ijesztő - olyan, mintha hablaty nyelven énekelnének magyarok, pedig ez finn.

Dávid jöhetne már.

Ami késik, az jön, ugyebár. Aki késik, az meg elmegy a francba. (Mint ma én - megérdemlem.)

Na, ez volt a mai mondás.


2013. április 4., csütörtök

búj, búj, pajdagógosz néni

Elébújt ma belőlem megint, ki tudja, hányadszorra, újult erővel, természetesen. Nem arról van szó, hogy magyarul tanulunk. Ezúttal a számítógép volt soron.

Egyszer már írtam is erről, amikor téma volt. Úgy háromnegyed éve lehetett, amikor első ízben megmutattam a benti kollégáknak a Print Screen, avagy a német Druck gomb használatát, mint olyant. Talán ezzel értem el első sikereimet is, mint kockafej... legalábbis öregbített a hírnevemen, az biztos.

Most pedig ugyanez volt a feladat. Ági persze tudja kezelni, mert anno írt egy szép kis listát a teendőkkel, és mivel többször is csinálta (elébb némi segedelemmel, majd már egyedül is), neki megy. A főnök ellenben... a listáját valamerre eltökkinttette. Dehát nem is a lista a lényeg, hiszen leírt parancsot tud követni sokmindenki, hanem maga a gyakorlás, és a művelet átlátása. Ez pedig nem volt meg, és emiatt kicsit később jöttem el a munkahelyemről.

Megcsináltunk közös erővel három-négy képpel a varázslatos Druck, Paint, Bearbeiten, Speichern lépésekből álló képelmentést, minthogy lényegében erről van szó - olyan kép megszerzéséről, amit a tulaj a netről nem akar odaadni. A gonosz... hát nem? És ha nem adja, mi bizony elvesszük. Ha tudjuk, hogy kell... És mivel valami hihetetlen módon sikerült aláásnom a főnök önbecsülését (ez neki segítség nélkül nem megy, pedig már meg lett mutatva blablabla), kénytelen voltam kiköszörülni a csorbát. Nem volt könnyű, de sikerült, és a nyolcadik képet már egyedül sikerült lementeni, módosítani, kivágni-beilleszteni-elmenteni. Lehet, hogy az egész valami banálisan gyerekesnek hangzik, de ez igenis hatalmas sikerélmény. Neki, és valljuk csak be férfiasan, nekem is.

Ezenkívül majd kiköptem a tüdőmet a vonathoz futás miatt, de elértem. És tanultam egy rakat bécsi szót. És a végén még én fogok szódolgozatot írni. Jáááj.

Az ebédidő pedig olyan témákkal kecsegtetett, mint dundungolyó, állatkínzás, emberboncolás. Mikor ragyogó szemmel, és gyanús lelkesedéssel közöltem, hogy én úúúúúgy de úúúgy megnéznék már egy boncolást, valahogy érdekes lett a hangulat. De tegnap is az volt, mikor egy gyásztávirat megírásakor valahogy tinta fröccsent a papírra, és Ági körömlakklemosóval le akarta mosni, és minden teljesen kék lett. Megszakadtunk a röhögéstől (mivel helyzetkomikum volt, nem is tudnám visszaadni azt az élményt), pedig épp őszinte részvétünket akartuk kifejezni. Morbid, az a helyzet. Én elég gyakran keveredem morbid helyzetekbe. Biztos ez a hobbim.

Hmmm. Bár már biztos volt, Weöres nyugodtan jöhet még egyszer. Nem tudok szabadulni ettől a verstől. Ezer hála Katinak, amiért megismertette velem :)

És hála anak az elborult agyúnak is, aki finn-magyar nyevrokonságot vélt fölfedezni egy némileg metáááál (= hangos!) finn dalban. Muszáj megmutatni, mert visongva kacagtam rajta reggel. És ez nem sokszor fordul elő, sajnos.


 És ebből ki is szedjük szépen a napi igazat:

"A szent állat Mihályé, de Laura majma Lauráé."




2013. április 3., szerda

Dallal könnyebb

Ma időben elindultam, megvettem szépen a havijegyet (amit ugye nem hagyok, hogy a főnök fizessen nekem, mert az N-i egy hülye, makacs és főleg büszke figura), és bámultam magam elé meglepődve, hogy még mindig van vagy negyed óra az indulásig. Rajtam a kalap, pedig fúj a szél veszettül, és fázik a fülem is... és ami a legfőbb fájdalom, a fülhallgatóm. Otthonhagytam, én buta. Nosza, irány haza, fülest a kézbe, sapkát a fejre, oszt mehetünk is. Van ám előnye, ha az embör lyánya öt percre lakik a pályaudvartól. Dallal könnyebb az élet, ad lendületet, gondolatot, hangulatot, ad az mindent annak, aki kéri. Én szoktam kérni... még a tanuláshoz is jó ám a dal. Erről majd később, egyszer. Akkor értelmet nyer, ami most még bizony homály. No, elég ebből a zagyvaságból.

Bent elég csöndes napok vannak, a főnök ma meg is próbálta felpörgetni a dolgokat. Jönnek azért új érdeklődők is - véleményem szerint rájuk nagy szükség lesz, ha szűkség lesz. Nem mindig marad ugyanaz a klientéla, tudni kell megújulni is, és a sok kicsi is sokra megy. Főleg ha vásárolnak is, nem csak érdeklődnek. Ági az ilyen időszakot úgy értékeli, hogy a főnök megint pattog. Részben igaz, részben viszont ez a pattogás tart el négyünket... hát csak pattogjon. Áginak amúgy sem volt jó napja. Egyrészt ez a szűnni nem akaró téli időjárás is kedvét szegi (szerintem már nagyon utálja a havat), másrészt neki 3-a gyászos nap. És neki egyedül kell két kölköt nevelni, míg nekünk, vagy a főnökéknek... naszóval, minden tiszteletem Ágié.

A karaoke ma este bizony elmaradt, különben nem olvasnátok ezt sem itt, kandi népség. Az a helyzet, hogy nékem megjött, és a testem minden pillanatban azon gondolkozik, hogy a fejem, a derekam vagy épp a hasam fájjon. Most valami átmenet van az első kettő között... de inkább ez, mint a migrénes-hányásos-remegéses, vagy a 9 hónapos terheses. Arra még ráérünk.

Amúgy valami bajnokság elődöntője, vagy válogatója van ma karaoke-szinten, már csak ezért sem akartam ma menni. A többieket jó hallgatni, de a cigifüst, meg hogy noszogatnak, hogy igyak alkoholt, meg húzzák a szájukat, ha nem iszom, meg még jobban húzzák, mikor kiderül, hogy én ilyenen nem akarok énekelni... és mindezt a jelen testi állapotomban, na nem. Nem ettem meszet. Akkor inkább a mérsékelten meleg lakás, a Youtube széles tárháza, meg a blog. És lenne még pár ötletem mára, jók is, hasznosak is, de a megvalósítás későbbre marad.

Néha elkap egy bizonyos érzés, elég pesszimista, elég szorongó. Ilyenkor születnek veszedelmes bejegyzések, bolond félmondatok, amikre utána aggódó kommentek jönnek, és mivel magamat már elég jól ismerem, lefékezem a fürge ujjakat, és igyekszem megfontoltan és nem ösztönösen írni. Hol sikerül, hol nem, ennek megítélője nem én kell, hogy legyek. Ahogy viszont itt olvasom Balzacot megint, olyan mondást találtam, ami csak idekívánkozik a végire, a Karinthy-versek mellé, amelyek magukban is elég terhet rónak olvasójuk vállára. Legyen csak itt, nagy nyelvnyújtósan, kajánul:

Mindenki azt hiszi, hogy többet szenved a másiknál.

2013. április 2., kedd

Húsvét utáni csönd

Lassan ébredezik a munkatársadalom, ma a DPD-s fuvaros srác is csak kávézni meg diskurálni ugrott be, csomag meg egy szál se jött, és az ügyfelek többsége is nem, vagy csak nagyon nehézkesen óhajtotta fölvenni a telefont. Munka így is volt, nem kell félni, magyarul beszélés is volt, meg nekem továbbképződés német-osztrákul. Oszt úgy elszégyelltem magam, hogy most hazajövetel után is még órákon át csak a bécsi dialektus szavait bújtam, míg most végül már a szemem akar leragadni, és nincs mit tenni... mivel ez a fő látószervem, hát engedek neki.

Verset apám ma kapott emailjéből idézek ide, mert szép. Úgy valahogy... fájdalmasan.

Rónay György - Hatvan utánra

Egy sivatagot kaptál
megművelésre.

Ásd föl,
fakassz vizet a kavicsokból,
hódítsd vissza a homoktól
a földet.

Éhezz,
szomjazz,
de sose csüggedj,
sose add föl magad.

Már készülődnek valahol
a madarak,
melyek jövendő erdeid
lombjaiban akarnak énekelni

Mondásnak pedig Dávid mai bölcs felismerését osztom meg, mivel amilyen velős, annyira igaz is:

Az embernek nem azzal kellene foglalkoznia... amit szeret csinálni?

2013. április 1., hétfő

Késő van

A vacsora kész, az N-i kész, a bejegyzés pedig mindjárt kész lesz. Ennyi nem-netezés után szépen legúvadtam délután a gép elé, és kisebb-nagyobb megszakításokkal ott is maradtam. Nem baj, találtam régi, vicces képeket, videókat, és újakat is, a régi iskolámból (Balassi, te drága). Jó móka volt.

Holnap pedig vissza dolgozni - valószínűleg a négy nap kiesés, és az, hogy Ági a keddet kivette szabadnapnak, azt jelenti, hogy nem lesz kevés munka. Csak tudnám, akkor miért kukorákolok fönt még mindig? Ráadásul a végén még éhes is leszek, pedig ma már nem volna ildomos enni...

Mondásnak, mondjuk a zöld szoknyám megvarrása kapcsán is, álljon itt ez:

"Ha egy férfi azt mondja, megcsinálja, akkor megcsinálja. Fölösleges hat havonta emlékeztetni rá..."

Hát khömm, igen. Végülis most már majd csak tavasz lesz, minek is kellett volna, hogy hamarabb legyen kész az a szoknya. Ja, hogy teljesen még mindig nincs kész...?

Ad1: Nem te dolgoztál vele, ergo legyél hálás és fogd már be.
Ad2: Még úgysincs meleg, sőt, mégcsak enyhe idő sincs. Duplán fogd be.

Befogom, na. Csak még egy verset, amit a volt kollégám Facebook.lapján láttam. Most látom csak, hogy nem is vers ez, hanem dalszöveg. Hoppá. No nem baj, most már ez jön be ide.