2013. április 3., szerda

Dallal könnyebb

Ma időben elindultam, megvettem szépen a havijegyet (amit ugye nem hagyok, hogy a főnök fizessen nekem, mert az N-i egy hülye, makacs és főleg büszke figura), és bámultam magam elé meglepődve, hogy még mindig van vagy negyed óra az indulásig. Rajtam a kalap, pedig fúj a szél veszettül, és fázik a fülem is... és ami a legfőbb fájdalom, a fülhallgatóm. Otthonhagytam, én buta. Nosza, irány haza, fülest a kézbe, sapkát a fejre, oszt mehetünk is. Van ám előnye, ha az embör lyánya öt percre lakik a pályaudvartól. Dallal könnyebb az élet, ad lendületet, gondolatot, hangulatot, ad az mindent annak, aki kéri. Én szoktam kérni... még a tanuláshoz is jó ám a dal. Erről majd később, egyszer. Akkor értelmet nyer, ami most még bizony homály. No, elég ebből a zagyvaságból.

Bent elég csöndes napok vannak, a főnök ma meg is próbálta felpörgetni a dolgokat. Jönnek azért új érdeklődők is - véleményem szerint rájuk nagy szükség lesz, ha szűkség lesz. Nem mindig marad ugyanaz a klientéla, tudni kell megújulni is, és a sok kicsi is sokra megy. Főleg ha vásárolnak is, nem csak érdeklődnek. Ági az ilyen időszakot úgy értékeli, hogy a főnök megint pattog. Részben igaz, részben viszont ez a pattogás tart el négyünket... hát csak pattogjon. Áginak amúgy sem volt jó napja. Egyrészt ez a szűnni nem akaró téli időjárás is kedvét szegi (szerintem már nagyon utálja a havat), másrészt neki 3-a gyászos nap. És neki egyedül kell két kölköt nevelni, míg nekünk, vagy a főnökéknek... naszóval, minden tiszteletem Ágié.

A karaoke ma este bizony elmaradt, különben nem olvasnátok ezt sem itt, kandi népség. Az a helyzet, hogy nékem megjött, és a testem minden pillanatban azon gondolkozik, hogy a fejem, a derekam vagy épp a hasam fájjon. Most valami átmenet van az első kettő között... de inkább ez, mint a migrénes-hányásos-remegéses, vagy a 9 hónapos terheses. Arra még ráérünk.

Amúgy valami bajnokság elődöntője, vagy válogatója van ma karaoke-szinten, már csak ezért sem akartam ma menni. A többieket jó hallgatni, de a cigifüst, meg hogy noszogatnak, hogy igyak alkoholt, meg húzzák a szájukat, ha nem iszom, meg még jobban húzzák, mikor kiderül, hogy én ilyenen nem akarok énekelni... és mindezt a jelen testi állapotomban, na nem. Nem ettem meszet. Akkor inkább a mérsékelten meleg lakás, a Youtube széles tárháza, meg a blog. És lenne még pár ötletem mára, jók is, hasznosak is, de a megvalósítás későbbre marad.

Néha elkap egy bizonyos érzés, elég pesszimista, elég szorongó. Ilyenkor születnek veszedelmes bejegyzések, bolond félmondatok, amikre utána aggódó kommentek jönnek, és mivel magamat már elég jól ismerem, lefékezem a fürge ujjakat, és igyekszem megfontoltan és nem ösztönösen írni. Hol sikerül, hol nem, ennek megítélője nem én kell, hogy legyek. Ahogy viszont itt olvasom Balzacot megint, olyan mondást találtam, ami csak idekívánkozik a végire, a Karinthy-versek mellé, amelyek magukban is elég terhet rónak olvasójuk vállára. Legyen csak itt, nagy nyelvnyújtósan, kajánul:

Mindenki azt hiszi, hogy többet szenved a másiknál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése