2011. szeptember 5., hétfő
Végre megint munka, sütés, kisegyéb
2011. július 27., szerda
Nagy csönd után kevéske zaj
Köszöntjük a kedves olvasókat - Lectoribus salutem d.
Gazdaságpolitikai híreinket hallják: Dávid dolgozik Vollzeit-ban, túlórázik, majd beleszakad. Utóbbit csak félig tessenek ironikusan érteni, tényleg nem bírja jól, az otthoni munkahelye után ez fizikailag túlontúl megterhelőnek bizonyul. Él a remény, hogy belejön, és felhagy az olyan bugyuta szokásokkal, hogy a 130 kilós munkatársával hetvenkednek: ki mennyi csövet bír megemelni egyszerre - ebből otthonra a nyúzott ábrázat és a véraláfutások maradnak. Ezzel együtt szépen keres (nem engem!), és mint tudjuk, aki keres, az talál. Főzni már nagyon keveset segít, ez nem is tetszik. Részemről félidőben dolgozom, augusztusban pedig semennyire sem: a főnök szerint felforrt agyvízzel nem lehet nyelvet tanulni, sem pedig tanítani, és hát ebben némileg igazat is kell adnom neki. Ennek köszönhetően még csak némileg lázadozom a rám maradt háztartási teendők súlya alatt, de amint visszanyerem a teljes foglalkoztatásomat, bizony itt rend lesz teremtve. A jelszó: "Anyánk (önfeláldozó) modelljei károsak az egészségre".
Kulturális újdonságaink következnek: Nagyban belevetettem magam egy okos elképzelés még okosabb megvalósulásába, amit livemocha-nak hívnak, és ingyenes, ám roppant hatékony módja a nyelvtanulásnak. Jelenleg a török nyelv van soron, ha felvittem középfokra, jön az olasz, a román (N-i, az újrakezdő), a francia, meg még néhány. 16 nyelv a cél, mert az a kedvenc számom. Tessék nyugodtan egy kezdő nyelvzseni pökhendi hetvenkedésének betudni, tán az is marad, tán nem. :) Dávid is halad a némettel szépen; olyan szavakat hoz haza a munkahelyéről, hogy csak nézek, mert még sosem hallottam őket 17 évi némettanulás- és jópár évnyi tanítás alatt. Elértük, hogy jóval gyorsabban reagál németül, mint az, aki táblázatok alapján próbál meg mondatokat összerakni. A szókincse és a nyelvtana természetesen fejlesztésre szorul, de alakulóban van. Más nincs: színházba-moziba-múzeumba nem járunk, filmeket ritkán nézünk, zenét hébe-hóba hallgatunk, én gyártok koreográfiákat és előbb-utóbb majd táncolunk, de még nem. Nem festünk, nem írunk verset vagy zenét, nem tanulunk történelmet, nem tanulmányozunk irodalmat. (De mindez eljövend, ha Kedvesem nem mint lemerült elem tér meg kicsiny lakunkba a hatalmas raktárakból.) Viszont ami a könyveket illeti, Dávid olvas nekem. Esténként. Mesét. Nem vicc, és nem felkészülés az apaszerepre, egész egyszerűen felfedeztük, hogy ő szeret nekem olvasni, én szeretem őt hallgatni. Hát erre varrjanak gombot a tisztelt Hölgyek és Urak. 27 évesen mese az ágyban. Tudom, ráérnénk vele öregkorunkban, most mást kellene mívelni, igen-igen... de öregen már rosszabb az ember szeme :P
Egészségüggyel kapcsolatos híreink a következőek: Dávid véraláfutásaitól és karcolásaitól eltekintve remek egészségnek örvendünk. Egyszer leégtem, volt némi émelygés is a dologban, mára viszont nyoma sem maradt. Eszünk. Sokat. Erről lesz egy külön poszt, képekkel. Már készül. Napi egyszer azért szokott meleg étel kerülni az asztalra, magyaros, kínais, olaszos, mindenféle. Dávid talált egy sütőt, amely az első sütésnél ugyan felmondta a szolgálatot és amúgy is meredeken retkes, de egy meggyes piskótát azért sikerült benne összehozni. Több mozgás kéne, meg kevesebb édesség - úgy falunk, mint a gyerekek.
Akkor jöjjön a pletykarovat: tegnap voltunk 6,5 évesek. Ugye, mint az országút, olyan öregek vagyunk együtt? Még mindig nem unjuk, mert egy ideje fölfedeztük, hogy orron át lehet kommunikálni (senki ne gondoljon gusztustalan dolgokra!). Legalábbis Dávid szentül hiszi, hogy ha az orrát az enyémhez dörgöli, akkor utána gondolatokat lop tőlem, vagy én lopok tőle. Ez legalább további okot ad arra, hogy orroljunk :D Lehet, hogy ez most túl intim információ volt egyeseknek, de akik jól ismernek minket, azok tudják, hogy a nyilvános csókolózás valahogy nem a mi asztalunk - ellenben az "eszkimó-puszit" bátran és különösebb zavarban levés nélkül vállaljuk. Voltunk egy esküvőn is nemrég, Dávid volt évfolyamtársa elvette azt a lányt, akivel régen nemzetközi latin-versenyen voltam. Mert a világ kicsi, az emberek pedig mindenütt ott vannak benne, gyakran jó közel egymáshoz. Ez volt az első olyan esküvő, ahol tetszett a pap beszéde. Vicces volt, alapvetően vidám és személyes, nem sablonos, és ahogy Dávidot elnéztem, olykor megható is. Aki viszont a házassággal kapcsolatos terveinket firtatná, annak üzennék, hogy ne tegye. Quod dixi, dixi, quod scripsi, scripsi :)
És akkor végezetül az időjárásról: általában felhős az ég, szórványosan előfordulnak záporok, zivatarok. Esetenként jégesővel, hatalmas viharos széllökésekkel tarkítva, hogy alig tudom becsukni az ablakot! Néha becsap egy-egy villám a közelben, a múltkor akkorát reccsent, hogy a szomszédos parkolóban visítva adta tudtunkra egy autó, hogy ő bizony fél. Napközben pár órára kisüt a nap, a hőmérő higanyszála viszont ritkán éri el a huszonöt fokot (ámbár a múltkor, mikor rásütött a nap, úgy elszégyellte magát, hogy felment 50 fokra, bizony). Mindez a hegyvidéki éghajlat változékonyságának köszönhető, de meg lehet szokni ezt is. Vidám esőfelhőket szoktunk küldeni Magyarország felé - ha lecsap egy kiadós zápor, vagy rátok szakad az ég, gondoljatok hálával ránk :D
Kedves nézőink, friss híreinket hallották Ternitzből. Gasztronómiai rovatunkkal hamarosan újra jelentkezünk,addig pedig minden kedves olvasónknak kellemes időtöltést és kevésbé moderátoros stílust kívánunk. A viszontlátásra. XD
2011. június 22., szerda
Gyuszi bácsi meghalt
Hospes comesque corporis,
Quae nunc abibis in loca
Pallidula, rigida, nudula,
Nec, ut soles, dabis iocos.
Dávid nagyapjának, a mindig mosolygós és idézetekben kifogyhatatlan Stenszky Gyulának emlékére. Sit tibi terra levis!
2011. június 7., kedd
Most akkor mégis maradunk egy kicsit
Még valami: mivel Dávid most kezdett, és tudtommal csak három teljesen ledolgozott hónap után lehet szabadságot kivenni (valami furcsa bürokratikus oka van ennek is), maximum valamilyen itteni ünnepnap alkalmával tud majd hazalógni. Azokat meg még nem ismertük ki eléggé, na de majd most. :P
2011. április 18., hétfő
Nagymosoly Budapestről
Azért remélem, a babjaink, a fokhagymáink meg a többi hátrahagyott növény elvan nélkülünk is Ausztriában...
Kellemes húsvétot mindenkinek, jó pihenést és főleg fííííínomakat!
2011. április 9., szombat
"Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe' hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen"
Az élet pediglen nem állt meg, csak akadozva megy tovább…
Megvagyunk, és nemigen változott semmi. Már ami a helyzetünket illeti. Többek már tudják, sokan még nem: sajnos kezd elegünk lenni abból, hogy egykeresős kisközösséget alkotunk. Ami azt jelenti, hogy bizony hamarosan, de a nyár végéig remélhetőleg mindenképpen továbbállunk innen.
Ternitz remek választásnak tűnt, ugyanakkor a táj megejtő szépségén kívül nemigen szól mellette más. Dávid nem kapott, nem kap, és úgy tűnik, nem is fog errefelé munkát kapni, noha a némettudása gyakorlatilag már megvan hozzá (egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az itt élő „integrálódóttak” többségének alacsonyabb szinten áll a nyelvtudása, mint neki). Bár lusta, mint a dög (értsd ezalatt, hogy magától nem fog neki a tanulásnak még véletlenül sem), szerencsére van érzéke a nyelvhez és a megfelelő személyi tréner is biztosítva van, úgymond. A múltkor valamilyen ismerőse felhívta, és mivel előtte utánanézett Dávid jelenlegi tartózkodási helyének az interneten, ravaszul németül kezdett el beszélni a telefonba. Erre Kedvesem nem volt rest: vette a lapot, és németül társalogtak egy ideig. Én meg a túlsó szobában hüledeztem, mert _egyetlen hiba sem volt abban_, amit Dávid a telefonba mondott. Tehát még némi szókincsbeli gyötrés, és gyakorlatilag megvan a középszint.
Most abban reménykedünk, hogy a munkavállalási engedély eltörlésével tán megnyílik pár eddig hét lakat alatt őrzött ajtó, és sikerül állást találnia. Meg persze nekem is jól jönne valami olyan hely, ahol tényleg nem össze-vissza tanítok (hol délelőtt, hol délután, hol este, hol hétvégén), ahol nincsenek vasárnapi megbeszélések, és mellesleg ahol nem ad-hoc dől el, hogy akkor most dolgozhatok, vagy nem.
Remélem, senki nem esik le a székről, ahogy most ezen sorokat olvassa… alaposan átgondoltuk Dáviddal a dolgot, és inkább vállaljuk a kockázatot, minthogy biztosan veszteségesen kelljen hazasomfordálnunk.
Természetesen jó dolgok továbbra is történnek. Először is itt a tavasz, amit mi is eléggé vártunk, nem mintha nem szeretnénk a havat. Az ötórai felkelésekből és a hólapátolásból lett csak elegünk. Most már a magas Schneeberg-en sem leljük nyomát a hónak (pedig a tantermek ablakából egészen a csúcsáig ellátni). Szegény hegy, hűtlen lesz a nevéhez (Schnee havat jelent, Berg pedig hegyet).
Kevésbé jó, de tény: túl vagyunk egy beteges időszakon. Jómagam szépen tartottam magam egy évig, de a szervezetem nem bírta tovább, és mivel már három németes magyar csoporton söpört végig az influenza, a legutóbbi csoport nekem is adott belőle egy kicsit. Dávid a megbetegedésem után kapott el valamit, ami nem egészen olyan volt, mint az enyém, de ő is húzta egy hétig. Már csak azért is gyanús, hogy nem én fertőztem meg, mert közben Magyarországon tartózkodott, ugyanis volt egy potya-fuvarja odafele, így majdnem egy teljes hétre megszökhetett. Látta a nagyszüleit, együtt lehetett a családjával. Ennek eredményeképp nyugodt lélekkel, zaklatottságmentesen tért meg az útról. Bennem pedig már egy ideje élt a vágy, hogy valami hasonlót követhessek el a születésnapomon.
Persze amit az ember elképzel, amit szeretne, és ami történik - hát kérem, ez három egészen különböző dolog szokott lenni, az óravázlataim és a jegyzőkönyvek legalábbis ezt tanúsítják. Kivételes esetekben viszont a jószerencse megsegíti az idegenbe szakadt gályarab-leányokat is, mint amilyen én vagyok :-)
Tehát: március elején közlöm, hogy én márpedig a születésnapomat, amiből egy van egy évben, otthon kívánom tölteni. A főnök meg: nem-nem, most menjek haza, vagy utána a tavaszi szünetben, mert valami furcsa kavarás miatt két háromhetes csoport össze lesz vonva, és egy öthetes csoport lesz belőle, szó sem lehet hazamenetelről. Mondom, megy haza most a fészkes-fene, meglátjuk még azt. Március közepe - nyugaton a helyzet változatlan. Március vége: kiderül, hogy nem indul el az egyik csoport, a másik meg korábban indul… ergó épp a szülinapomon fejeződik be. Utána pedig tavaszi szünet. Magyarán szólva kaptam a születés- és névnapomra egy tíznapos otthon-tartózkodást. Szebb ajándékot nem is kérek már, annyira örülök. Kérdezték páran, hogy egy pesti lány hogy bírja a kis, isten háta mögötti iparvárosban. Hát jelentem, elég nehezen, Dávid nélkül már rég nem lennék itt. A barátok, a család rettenetesen tudnak hiányozni. Nem is maga a szociális élet, mint olyan, elvégre hétköznap az ember robotol, hétvégén meg a robotot piheni ki… hanem a közelség, a lehetősége annak, hogy valakivel összefuthassak, megszervezzek valamit. Márpedig én ragaszkodom a baráti társaságomhoz, így akivel csak lehet, megpróbálok összegabalyodni a pihenőhetem során.
Még valamiről szívesen megemlékezem itt, mert nagy hatással volt rám, és maradandó élményt nyújtott: ez a tegnap este. János kollégám szerencsére szemfüles volt, és kiszúrt magának egy ingyenes koncertet a Ternitz mellett fekvő Neunkirchenben. Így páran elmentünk megnézni, miféle műsor terem ingyen itt, Ausztriában. Nem kellett csalódnunk: a 90-es években fénykorát élő Papermoon nevű zenekar igen színvonalas módon szórakoztatta a széltépázta közönséget. A fellépés helyszíne ugyanis egy belső udvar volt, amit körülbelül négy különböző módon lehet megközelíteni (tehát a szél négy bejáró felől is fúj beléje nekije), a teteje ellenben fedett, üveggel. Nagyon kellemes esti program volt. Igazi élménnyé a hazasétálás tette: erdőn-mezőn át, jobbára a holdfényben, susogó fák közt haladtunk végig (néhány igen erőteljesen kacsintgató csillag irigykedett is a holdra…) és titkokat súgott a természet, igazi éjszakai titkokat. Bár Dávid meg-megújuló szó-rohamai miatt nem mindig értettem tisztán, mit is akar mondani (nem Dávid, hanem a természet), aztán csak elhallgatott (nem a természet, hanem Dávid). Néha jobb magunk mögött hagyni bút-bánatot, aggodalmat, és csak hallgatni a susogó lombokat a hegyes kifli-alakú éjszakai lámpástartó fényében. Ez ilyen alkalom volt.
2011. március 1., kedd
És akkor így március elején jöjjön a Karácsony CSAPÓ 3, avagy mindenhol máshol
Éspedig nem mentünk üres kezekkel, mert ha már egymásnak nem jutott ajándék, mindenkinek vettünk, akinek csak akartuk. A méretes kajacsomagok és a majd egyheti ruhaadag mellé per Kopf, persze, benyomorintottunk egy kevés ajándékot. Mondjuk másfél bőröndnyit, saccperkábé. De előtte még gyorsan lekaptuk, hogy legyen mire emlékezni. Ím pár kis ajándék, szépen felcímkézve. Egy rakat étel- és italféle persze a hűtőben bújt, úgyhogy ne a mennyiséget, hanem inkább a hiperszervezést tessék keresni a képek láttán. Hát... mi sem találtuk meg, no.Még valamikor november táján kezdtük el vezetni az úgynevezett ajándéklistát, valahol a számítógépen. Aztán az elkeveredett némi rejtett mappába, erre elkezdtem egy másikat, papíron. Akkor megegyeztünk, hogy mindenki a saját hatáskörébe tartozókat vezeti, született még két lista. Akkor Dávid kitalálta, hogy mégiscsak digitalizálni kéne, erre bevittük Excel-formátumba. Nem tudtuk tartani a „csak a saját hatáskörbe tartozóknak” című szabályt, én írtam Dávid-rokonokat, Dávid írt N-i-rokonokat is. És akkor Dávid persze megtalálta a régi listát, ami szintén gépen íródott. Ötletekből tehát nem volt hiány, csak az összefésüléssel akadt némi munkánk. Meg hát a beszerzés, ugyebár. Még 23-án ott tolongtunk Neunkirchenben, a mindenféle boltokat véve sorra, hogy a ? jelűeknek valami ad-hoc-dolgot leljünk – ezek a körutak ugyan fárasztóak szoktak lenni, ám többnyire meglepően sikeres eredménnyel zárulnak. Az ember kínjában, mikor a 6. boltba megy be, hirtelen kreatív lesz és mindenkinek talál megfelelőt. És nem, nem az első útjába kerülő vackot veszi meg abban a bizonyos 6. boltban. Mi legalábbis nem így tettünk. Meglett a jutalmunk:
KAPTUNK A FEJÜNKRE MINDENKITŐL.
Hogy nem kellett volna. Hogy minek költünk. Hogy ez túlzás, ilyet ne tessék többet csinálni. Hogy erre semmi szükség nem lett volna. És emellett –reményeink szerint legalábbis – mindenki meghatódott némileg, hogy gondoltunk rá odakint, vagy legalábbis fenemód örült. UGYE??? Naugye. Nem, nem fárasztok senkit az ajándéklista részleteivel, talán csak azokról az ajándékokról emlékezem meg, amiket mi kaptunk.
Ez itt például vendégpapucs-tartó, Katitól. Színes, vidám, praktikus, mosolygós békafeje van. Ez egy ilyen papucsevő béka, nálunk ugyanis légy nincs. Nem baj, nagyobb és laktatóbb a papucs, meg jobban is mutat a nyitott szájban. Majd varrunk bele azért légy alakú papucsot is, ha itt lesz a varrógép. Tehát hamarrrr.
O.-éktól (a főnök, igen) Dávid egy hatalmas Merci csokit kapott, én pedig egy igen nívós egynyelvű osztrák szótárat. Lehet, hogy tanító célzat ez a főnök részéről… én nem vettem annak, mert csak néhanap lapozok bele. Többet kéne, tudom, hagyjatok szépen.
Apol nénitől (die Omi von David) egy rakat evőeszköz jutott a birtokunkba. Majd ha sokan leszünk, akkor felhasználásra kerül – egyelőre azért nem nyúltunk hozzá, mert ha azt is megbontjuk, akkor a sok mosogatnivaló nem fog elférni. Valahogy csak hébe-hóba sikerül ugyanis követni a bölcs szabályt, miszerint minden evés után mosás jön: edény- és fogmosás – eképpen néha tetemes mennyiségű szennyes-mindenféle kerül a mosogatóba. Kb. addig, amíg el nem fogy a tiszta. De megjavulunk, persze, majd.
Katitól (die Mutter von David, aki nem tudná) a papucs-békafejen kívül még láncot is kaptunk Dáviddal. Ezüst szívet, a kettétörőset. Én a Jánostól megkaptam a keresztelőjére vett masszív láncát a szívhez, tök jó, azóta is bírja a strapát, éjjel-nappal hordom. Dávid egy kis ezüstláncon hordja, mikor épp eszébe jut.
Akkor a SZÓMA. Dávid kapta, agytréningelőnek, az őt igen jól ismerő nagyijától. Hát nem mondom, találó ajándék… még mindig gonosz vagyok, de erről legalább megismertek. Hogy is mondta a Huxley bácsi, magyarra fordítva? „Szóma, ha mondom, segít a gondon”- igaz-e? Hát ez inkább belevisz, mint segít rajta, az ember addig szenved vele, míg ki nem rakja, de addig nagyon ám. Jól megizzasztotta a baráti társaság egy részét, de persze volt olyan is, aki egy fél percen belül kirakta. Kirakva pediglen így néz ki (lehet nekem gratulálni akár ügyességemért, akár azért, mert esetleg nem a legkorrektebb sorrendben rakom fel a képeket... ;)):
Egy bölcs bagoly is figyelt a karácsonyi ajándékok között, hátha bölcsebbek leszünk általa. Afféle Könyv-Bagolynak nézi a figyelmesebb szemlélő, főleg, mert a könyvespolcunkon vert tanyát. Kézi készítésű, nemes példány- akitől kaptuk, szintén Nagy Könyvbagoly ám. Egyelőre annyit lehet észrevenni, hogy Dávid éjt nappallá téve olvas, mióta ez a szerzet (na meg az e-könyv-olvasója) megvan. Gyanús a dolog. Remélhetőleg előbb-utóbb másféle hatása is megmutatkozik. Itt vigyorog:
Egy szép adag fürdősó szintén arra vár, hogy sorsát betöltse: de mivel káddal még nem rendelkezünk, ez a fajta élvezet későbbre halasztódik. De mint egy régi és szívemnek kedves biológiatanáromtól tudom (már megint): ami késik, az jön.
Egy helyes kis modern rádió, Gábortól (der Vati von David) véletlenül Veszprémben maradt, pedig tudnánk neki ám helyet meg elfoglaltságot is. No, majd jól beszerezzük a legközelebbi ott-jártunkkor, és beüzemeljük.
Nagyon hasznosnak bizonyult az a karácsonyi vásárlás, amely Jóanyám, Vilma (die Mutti von N-i) ajándéka volt. Azóta az alsó határon két órás főzéseket sikerült normalizálni, a négyórás kiadósabbakat pedig kétórásra csökkenteni. És a fűszerek is vidáman pillogatnak a fűszertartókból, a cukrot nem zacskóból, hanem cukortartóból öntjük, a gyümölcsöt gyümölcstálalóból esszük (amikor épp nem nyüves drága, emiatt folyton leárazott banánt vadászunk fél euróért, de olyan utoljára valamikor novemberben volt). És nem feledkezhetek meg a fürdőszoba jelenlegi fő kellékéről, amely egy digitális mérleg. Főzőtudományunkat és lustaságunkat ellenőrzendő nap, mint nap mázsálom magam, és sajnos meg kell állapítanom, hogy bizony ennyi mozgás mellett nem kéne ilyen jól főzni, vagy ilyen étkek mellett többet volna jó mozogni.
Még sorolhatnám az apróságokat, meg a kimaradt dolgokat egy ideig, de így hirtelen ennyi ugrik be. Mindent nagyon köszönünk, mindennek nagyon örültünk és örülünk most is, és szerintünk nem volt túlzás, amit mi műveltünk és amennyit mi adtunk. Legalábbis részemről nem bántam meg. Most kérdeztem Dávidot, ő sem bánta meg. Ebben maradtunk.
Mielőtt bárki azt hiszi, hogy na végre vége, közlöm, hogy NINCS. Mert jön pár élmény. Végül is ki kíváncsi az ajándékokra, úgyis az élmény számít, nem? Na jókor mondom én is. Tehát: Dávid ritka ügyes kezeinek hiányát a veszprémi fa bizony zokon vette. Fogta magát, besztrájkolt, és emós módra levetette magát a mélybe. A fa hisztijének számos szép régi Stenszky-üvegdísz látta kárát. Az is lehet, hogy a fa rám lett mérges, mert nem voltam hajlandó lefotózni. Jelentem, tanultam az esetből, és az összes többi fát gyorsan lencsevégre kaptam. Veszélyes dolog ez az emósdi, könnyen terjed. Megelőztük, éljen. Tehát a fák:
Ez itt a tapolcai fa. Nagy, méltóságteljes. Odajutásunk már kevésbé zajlott méltóságteljesen, mivel az a fehér Opel, amely a Veszprém-Tapolca-távot volt hivatott megtenni, történetesen nem rendelkezett ékszíjjal. És hát hogy-hogy nem, az akkumulátorát sem sikerült feltölteni, így félúton bizony lerohadt. A szépen kiöltözött négyfős társaság többszöri betolási kísérletek ellenére sem jutott vele fél kilométernél távolabb. Egy órányi várakozás következett a faluhatárban, szerencsére legalább a kanyaron túl tudtunk jutni. Be lett vontatva az autóka szépen, hazafelé busszal mentünk.
Tapolcán pedig előkerült pár régi videó, Dávidék kiskorából. A felvételek keltette hangulatot talán jól érzékelteti ez a lesifotó:
De hát mindenki volt gyerek, nem? Sőt, van, aki most sem túl felnőtt… több is. Kettőt biztosan ismerek.
Ez az otthoni műfenyő (N-iéknél), ezúttal nem vettem részt a díszítésében. Azért így is szép lett, pont olyan, amilyennek megszoktam. Afféle prototípus-karácsonyfa, ahogy valaki megfogalmazta. Szerintem is. Csak a fenyőillat szokott hiányozni… de a fenyőtű-szedegetés a szőnyegből már nem.
Ez a kis helyes pedig apám karácsonyfája. Megvan a maga bájos hangulata, kicsi, de azért mégiscsak _fa_. Még szaloncukor is van rajta, az összes osztrák megirigyelheti (mert idekint nincs szaloncukor, ahogy észrevettem). Azokat az ezüst gyűrűket mintha még én ragasztottam volna össze lánccá, és öntapadós papír-jellegű valamiből vannak. Ezzel volt körbefáslizva az otthoni kis zongora lába, ha minden igaz. De annak már húsz éve. Húúú-úúú-úsz. Sok, nagyon sok. Csoda, hogy emlékszem. UPDATE: mint kiderült, az emlékeim jók erről az ezüst öntapadós papírról, az információim azonban tévesek: ezeket nem én ragasztottam össze töpszli gyerkőcként, hanem jóapám saját kezűleg készítette őket erre a karácsonyfára. Az enyémeket pedig valószínűleg megrágta az idő vasfoga :-)
Ez a legutolsó, de tényleg. A barátaink, Nóri és Zoli karácsonyfája. Ízléses, nincs rajta sok hmmmm, „csicsa”. A gond az, hogy valószínűleg az én ízlésem némileg elferdült, és nem ilyen szép, kifinomult.
Én néha kifejezetten kedvelem a csicsát. Mondjuk az ünnepek-féle csicsát (például mikor alsós koromban mindenféle rajzolt mintákkal teli nagy tojást kaptunk húsvétkor, papírból kivágva, és persze ki kellett színezni, hát az enyémen az összes színes ceruza nyoma ott ékeskedett, amit az akkori kétszintes tolltartómba be tudtam zsúfolni). Nem azt, ami a mindennapokban van, hogy aranylánchoz ezüstfülbevaló, rubin mellé smaragd kő, kékre zöld meg sárga meg piros, rózsaszínnel körítve és lilával tálalva. Nem az ilyet. De ha egyszer lesz SAJÁT karácsonyfám (márpedig lesz, ha nem szól közbe semmi), akkor az némileg csicsás lesz. Olyan, hogy aki ránéz, annak káprázzon a szeme a látványtól, és nem azért, mert egy kóbor csillagszóró-szikra pont belement. Mondjuk a fent említett színekben lesznek rajta díszek. Teszemazt saját készítésűek, de lehet pár kommersz gömb is. Meg saját szaloncukor, Kati receptje alapján. Saját sütésű mézeskalács. És így tovább, de ez már egy másik történet, gyerekek. Remélem, ez a karácsony-téma meg elég volt ahhoz, hogy jövő évig kitartson, és nem feküdte meg túlzottan a gyomrotok. Innentől gyakorlatiasabb bejegyzések jönnek, kevesebb nosztalgia és több jelenbeli, valós adat. Addig meg hess innét, pihentessétek a szemeiteket pár napig – főleg az, aki képes volt ezt is végigolvasni.