2012. március 20., kedd

Holnap nekem jajj

Mostanra egész jól sikerült belejönni a dolgokba, és bár megkeveredem néha, hogy számla, szállítási levél vagy megrendelőlap kell-e, mindez hány példányban, faxolással, e-maillel vagy telefonon-e, összességében othonosabban mozgok újfőnökéknél, mint egy hete.

Ma én főztem bent az ebédet, mert a főnöknek ilyen megmozdulásai is vannak a titkárnői felé. Szerencsére csak ilyenek vannak. A múltkor mondjuk megkóstoltatott velem egy chips-féle dolgot, kiderült, hogy disznóbőr van kiszárítva és bezacskózva. Az íze.. hát, az több, mint érdekes, kicsit mintha nagyon zsíros töpörtyűt enne az ember. Csak jó fogak kellenek hozzá, meg osztrák ízlelőbimbók. A főtt Leberkäse, meg a mai pikáns ízesítésű mogyoró viszont tetszettek. És a csokik is finomak.

A főzés pedig igen érdekesen megy odabent, mert alig van mivel. Fakanál nincs, tésztaszűrő nincs, fedő kevés, hely még kevesebb. Így izgi az élet.

Némi sikert könyvelhettem el ma egy pdf-szerkesztésnek köszönhetően - pár logót meg megjegyzést kellett eltüntetni ügyesen. Nem épp 100 %-ig legális, legalábbis szerintem, de erre azt a megnyugtató választ kaptam, hogy más is ezt csinálja. Legalább nem unatkozom majd, ha lecsuknak miatta, nem? És ez még csak az eleje.

Végül pedig a cím eredete: holnap a két munkatársam szépen otthagy, tehát egyedül leszek bent egész nap. Egészen talán mégsem, mert jön a takarítónő meg a csomagkihozós srác is talán, de akkoris nekem kell képviselnem a céget egy álló napon át. Jáááj. Emiatt korábbra is kell mennem, és ha még nem lenne elég a különlegességekből, a nyomtató épp ma volt oly jó, hogy bemondja az unalmast. Kézzel-jegyzetelendüsz lesz.

Meg lencse, ebédre, most lett kész. Néha még itthon is főzök... sajnos nem minden nap.

2012. március 19., hétfő

Mégsem főztünk ma lencsét

Nem leszünk gazdagok, hujjujj. A főnök meg holnap paradicsomos-szószos tésztát akar enni, és hozzá paradicsomos salátát. Erre Ági csak annyit mondott úgy négyszemközt, hogy "Hát, bocsánat, de, na, férfiből van ez is..." Holnap eggyel későbbi csatlakozással kísérelem meg a munkahely megtámadását. Izgi lesz. Ma meg veszekedős nap van. De mindjárt vége ...

Pár napja nehezebben veszem a levegőt. Szerintem a páratartalom változhatott meg, az szokott ludas lenni ilyen esetekben. Ha a páratartalom nem is, de a levegő mindenképp ludas volt ma, mert láttam vadludakat, épp röpültek valamerre. Elég sok a tó Wiener Neudorf felé, nem győzök gyönyörködni bennük.

Egyszer nekem is lesz,valódi, nádas tavam, és persze kertem is. Sok-sok gyümölccsel, meg egyéb földi javakkal. Elvégre azért vagyunk kint... azért IS.

2012. március 18., vasárnap

Maradékok felélése

A mai nap a fenti cím jegyében telt el - maradék hétvége, maradék ételek, maradék teendők. Elég kiadós lett azért ez a maradék, hagytunk jövő hétre is enni- és tennivalót. Holnap mi munkába, Wolf autóka pedig várhatóan szervizbe vonul. Tessék szurkolni, hogy ne legyen komoly baja, és a javítási költségek se legyenek komolyak.

Itt pedig néhány kép a tegnapról, csak hogy jó legyen...

1. Ebéd készülőben, vendéglátók szakácsöltözetben (fő a látszat, nem?)
2. Hölgykoszorú - az ebéd tálalva (azért a fiúk sem haltak éhen)



3. Víg urak, a nem-éhenhalás után
4. A kis csapat felfelé menet - a szerpentin után ez gyerekjáték volt



5. A fotós, kinek élete párja épp a fejét tiporja



6. Virágok



7. Odafönt - a látvány, és némi egészséges szörnyülködés



8. A blogger kifeküdt, a párja pedig orvul lefotózta
9. Vidám menet lefele, Dávid karolópók-formációban, sikeresen behálózva áldozatait

Mozgalmas, izgalmas, a végén kissé aggodalmas

Tegnap Dáviddal tanakodtunk: ugyan mikor kellene fölkelnünk ahhoz, hogy a lakás rendbe-rittyentésével még idejében kész legyünk, mielőt a látogatók betoppannának? Ő hét órát javasolt, amibe én "jól van, bár necces, de úgyis biztos késnek" felkiáltással beleegyeztem. Reggel még kényelmesen nekiálltam internetezni, majd úgy fél kilenc táján csatlakoztam be a hadműveletbe.

Éééés persze, ahogy az lenni szokott, akit koránra várnak, késik, akit meg későbbre, az korábban érkezik... Negyed órával a vártnál korábban tehát, miközben Dávid élénken hangoskodott a fürdőben, valamim érdekes hang ütötte meg a fülemet. Csivitelés, de mégsem a kinti madaraké... de hiszen ezek magyar női hangok! És BUMM, itt voltak. No igen... A látvány kissé meghökkentő lehetett. Dávid a kezében a vasalóval, előtte kinyitott vasalódeszka, jómagam a "kis" kék pizsamámban (ami amúgy Dávidé, és egyáltalán nem kicsi), zilált hajjal, kezemben egy csöpögő ronggyal meg az elpakolásra szánt evőeszközökkel... a nagyszoba padlóján vidáman heverő lomok - vasalatlan ruhák és ágyneműtartó híján párnák, takarók. Talán erre mondják, hogy minden kezdet nehéz.

Mindazonáltal lentről könnyebb felfele menni, nem? Kaptunk sok finomat, egy része a hűtőben pihen, egy része már a gyomrunkban. Ez a hétvége nem a fogyókúráról szól, az már tuti. Sőt, a spórolásról sem, mert ha már földön heverő párna meg takaró, akkor ugye hátezhonnanvan, húdedrágalehetett, kéteuróvolt, mennyiiiiii? És már mentünk is a kedvenc SOMA-nkba, meg bolhapiacozni. Kis ízelítő a szerzeményekből: török babapáros, hímzettmintás szütyő, arany teáskészlet, kiscsésze, teáskanna, állólámpa, távirányító, izébigyó. Dávidnak egy frissen vásárolt fonott ostortól némileg patkánykinézete lett hátulról, mert pont ott lógatta az ostort kifelé, ahol a patkány a farkát. Bár a meglévő szakállához jól passzolt...

Orvul támadt aztán ránk, de elsősorban rám a konyha sarkából az éhség. Még jó, hogy az ételek nagy része már készen várakozott a hűtőben, csak egy kis habarás-galuskázás itt, egy kis hússütés ott; ezenkívül némi vadászat volt hátra egy kiadós ebédhez. A vadászat nem vadakra, hanem előlünk vadul rejtőző evőeszközökre irányult, így sem sikerült mindet "elejteni" - lába kélt többek között egy villának, egy késnek, két pohárnak. A fene se tudja, hol kódorognak ezek a szökevények. Kikapnak, ha meglesznek.

A menü: zöldségleves kiadósan, krumplisali N-i-módra, krumplisali Dávid-módra, zsemlegombócok, mustárosan pácolt pulykaszeletek, meg némi tiramisu a végére, nyomatéknak. Mindez vándor-süteményekkel kiegészítve, nehogy éhen maradjon valaki. Szieszta, kávé, szieszta, rokonszámlálás eminnen, amonnan. Ki honnan milyen ágon, milyen utca, hogy hívták, az a savanyúképű, stb. Dávid valahol félúton el is vesztette a fonalat, én igyekeztem tartani a lépést, hog hétfőn referálhassak a megtalált unokatestvér-féleségnek, aki ugye az én Ági kolléganőm.

Ha már így jóllakott mindenki, Dávid javasolta, hogy akár mehetnénk is hegyet mászni - autóval (legalábisautóval is). Úgyis kritikusan lesüllyedt az adrenalin-szintünk, meg hát a kalóriák ugye... uccu neki, kocsikba be (ez az uccu egy húsz-harminc perces bepakolást rejt ám...). A Hohe Wand pedig valószínűleg leszerződött a jósorssal arra, hogy tartogasson egy-két élményt számunkra, mert a múltkor rám sikerült frászt hoznia, most meg a vendégekre. Így egy nagykanyar, úgy egy szembejövő kocsisor, nahát, itt mellettünk már nincs is semmi, csak egy szép szakadék, ilyenek. Azért mindenki derekasan vette az akadályokat, és tettünk egy kellemes sétát odafönt. Képek holnap... A minden jel szerint adrenalinhiánytól szenvedő osztrákok siklóernyőkkel röpdöstek körülöttünk, nehogy elunjuk a színtiszta kék ég látványát. Pár gyerek lelkesen integetett meg HALLO-zott nekik, csak azon akadtam fent, mikor az egyik utána félhangosan hozzátette, hogy "Fuck ya!". Nem győzöm csodálni korunk kifinomult ízlésű, ártatlan fiatajait.

És tiszta, illatos, virágos tavasz volt odafönt, igazi, régenvárt kikelet, madárszóval, lágy szellővel... meg 1400 méteres magassággal, ami legalább olyan borzolóan hatott, mint a szellő. A fogóreflexeink is helyre lettek téve egy pillanat alatt, mert aki ilyen magasan ki szeretne kukkantani a mélységbe, valahogy automatikusan belemarkol a korlátba, legalább két kézzel.

A lejövetelnél némi izgalom színezte a búcsúzást, az autó ugyanis fellázadt. Nem tudom, a négy személy volt sok neki, vagy a hegymenet, esetleg Dávidra orrolt meg, amiért ígérete ellenére még mindig nem vitte el a szervizbe... Wolf - ez ugyanis a kocsi becsületes neve - füstölgött mérgében. És forongott is. Pont mint az amerikai filmekben, fújtam is kívülről, hogy "namostcsapkiagőőőz" meg hogy "felforrtahűtővíííííz". És lőn. És harmadszorra már nem is volt olyan mulatságos. És ezzel a makacs viselkedéssel Wolf nem hagyott föl még a hazatérés után sem, hiába itattuk-pihentettük, úgyhogy holnapra kimenőt kapott, holnaputánra pedig lehet, hogy hozzáértő kezeket fog kapni valamilyen szerelő személyében.

Mindettől függetlenül, ilyen élménydús napok kelle(né)nek ide, sűrűbben. Szerencsére van még pár beígért látogatónk, és nekünk is menni kell majd sok helyre. Ja igen, megettük az idei első fagyinkat is. Nyamm! Fincsi napokat ide!

2012. március 16., péntek

Péntek, pálinka

A főnökék elég sok ajándék árut kapnak, ma például egy ágyas barackot sikerült köszönettel beszerezni. Házi pesze. És magyar, persze-persze.

Látam ma a vonaton Gülbaba jellegű bácsit - turbánja volt, és pödört bajsza. Csak onnan tudom, hogy nem Jumurdzsák-féle volt, hogy mindkét szemmel láthatóan látott.

Ezenkívül: kosz, rendetlenség, félkész ételek - sok szeretettel várjuk a holnapi vendégeket.

Még valami: fej --> fáj --> fúj.

2012. március 15., csütörtök

Fejfájás miatt röviden

A főnök délután elvitt Bécsbe a kocsijával, hogy mutasson egy kis telephelyet, jómunkásembereket, húsipari céget. Be kellett öltözni XXL-es kabátba, meg hálós-sipkát húzni. Mondtam, hogy mint Aliz Csodaországan... de inkább mint valami zártosztályi szökevényre hasonlíthattam. A dialektusuk pedig rém zavaró tud lenni, főleg, ha közben még folyamatos gépzaj is társul az élményhez.

Kíváncsi leszek, hogy fogom ezt hosszabb távon bírni.

Dávid pedig az esti sétájáról hazaállított egy rakat jobbféle lommal, amit "talált". Színes takaró, epilátor, óriás tányér alakú hangszóró, és még van... most mutogatja, de többet inkább nem írok le. Esetleg egy kis lomot valaki...?

2012. március 14., szerda

Szép szerda

Egyre jobban tetszik a munka. Ma már telefonálgattam és szkenneltem is, de eddig megúsztam, mert csupa magyar lógott a vonalak túlvégén. Ágival jól lehet együttműködni és beszélgetni is. Szóval siker van, na.

Igen látványos naplementéket lehet elcsípni a hazafelé tartó vonat felső emeletéről (mert itt emeletes vonatok járnak, bizony, és halkak, meg gyorsak, meg pontosak is). A kerítés még nincs kolbászból, de majd abból lesz, ha még néhányszor magyar helyre téved a főnök, mert csupa kolbásszal megrakva tért haza. Jutott belőle nekünk is, meg holnap is azt fogunk ebédelni, majd viszek hozzá savanyúkáposztát meg tormát, és kenyeret is.

Ha nem kellene ennyi átszállással utazni, még tetszene is az egész helyzet - így annyi üröm jut az örömbe, hogy kb. két órát kell rászánnom az odaérésre, és a visszaérésre is. Még jó, hogy legalább szeretek utazni.

A laptop viszont ma reggel (itthon) bemondta az unalmast, nem tudni, mi lehet vele. Sajnos a winchesterre gyanakszom... pedig nem is ráztuk (olyan) (nagyon) sokat. Van ebben jó is - most a benti gépet használom, ezen pedig sokkal hatékonyabb a billentyűzet - például minden leütött betű meg is jelenik az írás közben. Ez a laptopnál sajnos korántsem volt így...

Ja igen, a mai meglepetések.

1. A takarítónő szerdánként jön a munkahelyre, így ma első ízben találkoztam vele. Mivel Frau Aslanként mutatkozott be (ez biza törökül oroszlánt jelent), óvatosan rákérdeztem, nem-e török illetőségű, és eléggé meglepődött, amikor elkezdtem vele törökül beszélgetni egy kicsit. Utólag Ági kolléganőm mesélte, hogy a takarítónő rákérdezett, török vagyok-e, vagy magyar. Eddig ennél nagyobb dicséret nem ért... úgyhogy szorgosan fel fogok készülni a következő szerdára.

2. A főnök nem tudja kezelni az e-mail-fiókját. Ma állítottuk be neki, és még a felhasználónevét meg a jelszavát is felírtuk kis sárga lapra. Izé... lehet, hogy az osztrákok nem mindig értenek olyan jól a technikához?