Mára nem a szokásos útvonal volt betervezve, mert a főnöknek ki kellett szállítania az egyik vevőhöz egy gépet, és tegnap megkérdezte, nem tartanék-e véle. Mondtam, dehonnem, fő a változatosság. Ezért ugyancsak változatosan fölkeltem reggel, és szépre műveltem magam (ez alatt egy elegánsabb öltözetet és némi, tőlem igencsak szokatlan sminket kell érteni). A helyi pályaudvaron a kasszás (szigorúan két S-sel) nagyon jó fej ám, betéve tudja, hogy milyen jegyem hova szól, és így nem kellett kétszer annyit fizetnem Bécsig. A vonat viszont kis késéssel érkezett be, és a főnökkel egy ideig a macska-a-forró-kását című nagybecsű játékot űztük, mivel nem találtuk egymást. Kiderült, hogy teljesen átépítették a pályaudvart, és emiatt támadtak 200 méteres nehézségek.
Az út vége felé a főnök szépen letért az útról, leparkolta az autót az erdő mellett, és olyat tettünk, amit elképzelni is nehéz... a kiszállítandó gépre felszereltünk egy dugót, mert az nem járt hozzá. Én talpig kosztümben, kb. 10 fokban, szélben - kezemben csavarhúzó, kábel, dugó... állok az erdő mellett egy autónál és tekerjük-csavarjuk, késsel faragjuk, míg sikerül a hadművelet. Hát... lesz még min meglepődni, az bizonyos.
Aztán megérkeztünk. Arra számítottam (és ezzel talán nem voltam egyedül), hogy ha már étkezébe megyünk, legalább egy kis kóstoló jut majd - de semmi, fél órát eltöltöttünk egy illatoktól nehéz konyhában, és végül magunknak kellett megvenni a betevő falatokat. Főnök úr zsebéből laza 35 eurócska átvándorolt a vevőnkhöz, igaz, cserébe legalább igazán ízletes dolgokat kaptunk - jómagam krémes süteményekből spájzoltam be.
A főnök út közben azért megismertetett pár dologgal, volt szó címvadász német kamucégekről, csalfa románokról, becsődölt konkurenciáról és ügyeskedéseel beszerzett számítógépkeről.
A nyamvadt WLB késett visszafelé, majdnem lecsúsztam a csatlakozásról, de aztán mégse. Viszont felemelő élmény volt az egész napos etikett után kiengedett hajjal ellent-állni a szélnek, figyelni az áramló tömeget (mindig otthonos érzetet kelt), látni, ahogy a nap egyre magasabban jár-kél az égen. Reggel is, este is.
Itthon bősz töröközés ment ezidáig, meg némi túrós tészta, hogy el ne fújjon a lelkesedés szele - de már csukódik le a szemem, a karika pedig hiába szép kerek, a szememnek sajnos nem áll jól. Tessék szurkolni, hogy holnap túléljem az egyedüllétet és a török takarítónőt :D
Az út vége felé a főnök szépen letért az útról, leparkolta az autót az erdő mellett, és olyat tettünk, amit elképzelni is nehéz... a kiszállítandó gépre felszereltünk egy dugót, mert az nem járt hozzá. Én talpig kosztümben, kb. 10 fokban, szélben - kezemben csavarhúzó, kábel, dugó... állok az erdő mellett egy autónál és tekerjük-csavarjuk, késsel faragjuk, míg sikerül a hadművelet. Hát... lesz még min meglepődni, az bizonyos.
Aztán megérkeztünk. Arra számítottam (és ezzel talán nem voltam egyedül), hogy ha már étkezébe megyünk, legalább egy kis kóstoló jut majd - de semmi, fél órát eltöltöttünk egy illatoktól nehéz konyhában, és végül magunknak kellett megvenni a betevő falatokat. Főnök úr zsebéből laza 35 eurócska átvándorolt a vevőnkhöz, igaz, cserébe legalább igazán ízletes dolgokat kaptunk - jómagam krémes süteményekből spájzoltam be.
A főnök út közben azért megismertetett pár dologgal, volt szó címvadász német kamucégekről, csalfa románokról, becsődölt konkurenciáról és ügyeskedéseel beszerzett számítógépkeről.
A nyamvadt WLB késett visszafelé, majdnem lecsúsztam a csatlakozásról, de aztán mégse. Viszont felemelő élmény volt az egész napos etikett után kiengedett hajjal ellent-állni a szélnek, figyelni az áramló tömeget (mindig otthonos érzetet kelt), látni, ahogy a nap egyre magasabban jár-kél az égen. Reggel is, este is.
Itthon bősz töröközés ment ezidáig, meg némi túrós tészta, hogy el ne fújjon a lelkesedés szele - de már csukódik le a szemem, a karika pedig hiába szép kerek, a szememnek sajnos nem áll jól. Tessék szurkolni, hogy holnap túléljem az egyedüllétet és a török takarítónőt :D